hirdetés

„Itt van előttünk a csoda, maga az élet” – beszélgetés Hevesi Tamással vegetáriánus nézőpontból

Vegetáriánusnak lenni nemcsak táplálkozási mód, hanem életszemlélet is. Ez a vezérelve a 23. Vegetáriánus Fesztiválnak, amelyet a budapesti Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban tartanak szeptember 14-15-én.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. szeptember 13.


hirdetés

És ekképp gondolkodik Hevesi Tamás énekes, a fesztivál arca is, aki három évtizeddel ezelőtt választotta a húsmentes életet. Beszélgetésünk e témából áradt sokfelé.

– Már sok helyütt elmondtad, hogy választásod egyik oka a cukorbetegséged volt.

– Kevesen tudják, hogy azoknak, akiknek nem örökletes a cukorbetegségük, valamiféle belső önmarcangolás miatt felborulhat az anyagcseréjük. Sajnos én sosem voltam egy mediterrán fajta „kiüvöltözős” típus, inkább őrlődő vagyok, és ez nem tesz jót a vércukor-értékeknek. A másik ok talán sokkal fontosabb: engem már gyerekkoromban is nagyon bántott, hogy leölik az állatokat. Gyulán, ahol felnőttem, mindenki húsevő volt.

hirdetés

– Gyulán ez szinte magától értetődő…

– Igen, a disznóvágás, a saját kolbász készítése természetes volt minden háznál. Valóságos sokkos állapotot okozott nekem, hogy láttam, ahogy leszúrják a szerencsétlen állatot és mindenét megeszik. De ugyanígy megdöbbentett, amikor Édesapám elvágta a csirke, a pulyka nyakát. Úgy éreztem, hogy ez a természettől teljesen eltérő dolog.

Elfogadom, hogy az evolúciós lánc miatt mindenkinek kell táplálékot magához venni. De csak a hús van? Gondoljunk bele: a közel 10 méter hosszú bélrendszerünk mindenre alkalmas, csak – elnézést a kifejezésért – „dögevésre” nem.

A fogazatunk is vegyes táplálkozást feltételez. Aztán egyszer egy gyulai majálison kint voltunk a haverokkal, sült kolbászt ettünk, és akkor felálltam, és közöltem: „Ez életemben az utolsó darab hús”. Röhögtek rajtam, de azóta tartom. Képzeld el, ebben annyira „bigott vagyok”, hogy egyszer egy repülőutamon, ahol szokás szerint megrendeltem a vegetáriánus ételt, mire hozzám értek, elfogyott. Közölték, hogy olyan már nincs, de az én ételemről leszedik a sonkát. De az a sonka már ráeresztette a levét, és nem fogadtam el…

– Halat azért Te is eszel…

– Igen, és szeretem is a halat. Igaz, azt is meg kell ölni, de valahogy a tisztasága miatt mégis egy kicsit másként gondolok rá. Egyébként akkor, amikor vegetáriánus lettem, olyanokat olvastam, hogy aki nem eszik állati eredetű fehérjét, annál hiánybetegség lép fel… bár soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki fehérjehiány miatt lenne beteg. Ugyanakkor soha nem akartam senkit sem meggyőzni. Mindenki egyen azt, ami neki jólesik, és bizonyítottan jót tesz az ő életének. De gondolj bele: elmegyünk az orvoshoz, és valami komoly bajunkra derül fény, mi az első, amit tanácsol? Egy darabig ne egyen húst, vagy legalább mellőzze a vörös húsokat. Odakanyarodnak vissza, ahonnan én elindulok.

– Mégis máig sokan vannak, akik nem tudják elképzelni, hogy mit eszik egy vegetáriánus…

– Tőlem is gyakran megkérdezik, pedig azért úgy tűnik, megvagyok. Aki eljön egy koncertemre, látja, hogy elképesztő energiabomba vagyok. De nem kell noszogatni akkor sem, ha futballozom.

És az objektíve mért eredmények alapján is tudom, hogy jól döntöttem. Amikor még ettem húst, éveken át nem volt jó a vérképem. Most tökéletes. Mielőtt találkoztunk, egy salátabárban hétféle salátából állítottam össze magamnak egy fogást.

hirdetés

Mindig mással zavarom meg az ízlelő bimbókat, különböző magokat szórok a salátára, például pirított mandulát, kesudiót, és akkor még nem szóltam az öntetről, amit magam csinálok: az alap mindig az olíva olaj, és ezt bolondítom meg. És máris van egy olyan étel, amellyel tökéletesen jól lehet lakni.

– És hogy állunk a szénhidráttal?

– Én napi 200 gramm szénhidrátot vihetek be, egy átlag magyar napi 6-800-at eszik, egy amerikai 1200-at. Két amerikai kutató szerint szinte egyáltalán nincsen szükségünk külön szénhidrátra, hiszen a zöldségekben, a gyümölcsökben is van, tehát tökéletesen el lehet lenni mindenféle kenyér nélkül. Nagyon sok vegetáriánus egyfajta hibás értelmezésből rengeteg tésztát eszik, és jól meg is híznak tőle. Az amerikai professzorok szerint napi 20-30 gramm szénhidráttal bőven elvan egy átlagember. Amikor a húsevők próbálnak engem győzködni, azt szoktam mondani: nektek egy alapanyagotok van, a hús, nekünk meg elképesztően sokféle. Mennyi mindent lehet csinálni a padlizsánból, a cukkiniból, a karfiolból – ők azt hiszik, hogy csak a rántott karfiol létezik… gyűlölöm a rántottat: mennyi felesleges szénhidrátot viszünk be a panírral…

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
gyor.jpg

„Egy mentálisan beteg ember szúrt meg egy másik embert” – az iskolai késelés margójára

Tegnap egy diák késsel többször megszúrta tanárát. Az eset értelemszerűen nagy visszhangot váltott ki, de nem biztos, hogy a megfelelő problémáról folyik a diskurzus – és szinte biztosan nem a megfelelő stílusban. Vélemény.
Malinovszki András; fotó: MTI/Krizsán Csaba - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A cikket az eset éjjelén írom. Bár megfogadtam, hogy nem fogom a témával kapcsolatos kommenteket olvasni, a véleményem megírásához kizárólag a hírekre hagyatkozom, akaratomon kívül megláttam néhány hozzászólást. Nem lettem vidám.

Azt már most tudom, hogy pénteken számtalan cikk és magazin fog az üggyel foglalkozni. Nem kezdek bele, de tippjeim arra is lennének, kik milyen következtetéseket vonnak majd le az esetből. Reggeli műsorok hüledeznek majd, hogy "hova jutottunk", és dühös hallgatói üzenetek kívánják majd az elkövető vérét. Sok helyütt elő fog kerülni a "hol élünk, ha egy hármasért is késel egy diák" vagy a "nem normális, hogy ma az iskolákban a gyerekeknek már mindent lehet" toposz. Pedig ez egyáltalán nem releváns.

Az ügy publikus részeit ismerve az én olvasatomban

hirdetés

nem "egy diák" szúrt meg "egy tanárt", hanem egy mentálisan beteg ember egy másik embert.

"Ebből majd tanul" - mondta a fiú. Vigyorogva ült a tanári székben. Nyugodtan várta a rendőröket. Rossz és ijesztő ilyen mondatokat olvasni, de arra rávilágít, hogy itt nem olyan esetről van szó, amit általánosítások puffogtatásával el lehet intézni. Bár jártam pszichológiai előadásokra egyetemen, mégsem vállalkoznék a szűkös információk alapján egy "profil" felvázolására. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy

itt valamiféle súlyos pszichikai probléma áll az ügy hátterében, ami teljesen más megvilágításba helyezi a történetet.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ügyről és annak tanulságairól ne kellene beszélni, de üdvös volna nem a "mai fiatalokra" és az "ide vezető túl megengedő nevelés"-re fogni a dolgot. András azért szúrta meg a tanárát, mert konfliktusa volt vele (nem elhanyagolható, bár jelen írásban ki nem bontandó részlet, hogy nem csak neki, hanem az egész osztálynak), könnyű áldozatnak számított. Előre jelezte osztálytársainak, hogy ha hármast kap a dolgozatára, megöli tanárát. Nem a legrosszabb, elégtelen jegyet mondta, hanem a sok diák számára kifejezetten megváltásnak számító közepest. A viszonylag jó tanuló diáknál ez persze rossznak is tűnhet, de ahhoz kevés, hogy emiatt ölni akarjon. Az ügy teljes részleteinek ismerete nélkül meg merem kockáztatni, hogy András akár pontosan tudhatta, hogy a dolgozat valószínűleg éppen hármas lesz, ezért nevezte meg ezt az osztályzatot oknak. Könnyen lehet, hogy ha nem most, akkor később teszi meg, ha nem a tanárát szúrja le, megteszi ezt a boltban rosszul visszaadó boltossal, a buszon rászóló ellenőrrel, neadjisten valamelyik rokonával.

Innentől véleményem szerint

a "hogy történhet ilyesmi?" kérdés nem csak a késelőre, hanem a körülötte lévőkre, ha úgy tetszik a rendszerre is vonatkozik.

Hogyan lehet az, hogy bár többen lobbanékonynak tartották, nem tudni róla, hogy szakember látta volna? Hogy többen is megerősítették, tudtak arról, hogy 12 centiméteres pengéjű késsel jár (kifejezetten jó hírűnek számító) iskolájába, mégsem szólt róla senki senkinek? Vajon nem arról van-e szó, hogy akik tudtak vagy akartak volna tenni valamit, nem volt hova fordulniuk? Az érintett iskola honlapja meglehetősen szűkszavú a dolgozókról szóló adatokkal kapcsolatban, így nem tudjuk, hogy az intézményben dolgozik-e például iskolapszichológus. Nem tudjuk, hogy ha a diáknak (minden jel szerint) komoly problémái lehettek, vajon azokkal fordulhatott-e megfelelő szakemberhez.

Azt egy korábbi tanulmányból viszont tudjuk, hogy a világban elfogadott sztenderd szerint egy országban 1000-4000 diákra kellene egy iskolapszichológusnak jutnia, és azt is, hogy bár Magyarországon a rendszer sajátosságai miatt csak közelítő becsléseket tudunk, ennek a számnak a töredéke jellemzi az iskolapszichológusi ellátottságot. A Magyar Narancs két évvel ezelőtti riportja pedig bemutatja, hogy a meglévő szakemberek milyen nehéz körülmények között, mennyire lehetetlen helyzetben végzik napi munkájukat. Ha mindenáron kérdéseket szeretnénk feltenni, szerintem e problémák okainak feltárásával kéne kezdenünk.

Az elkövetőt természetesen semmi nem menti fel tettének következménye alól: bűnt követett el, amiért a büntetését meg fogja kapni. Azonban azért, hogy ez megtörténhetett, talán nem ő az egyetlen felelős. Magam is hasonló korú diákok között dolgozom, korábbi pályafutásom során gyermekotthoni nevelőként vettem már ki kést is fiatal kezéből. Tudom, hogy nem normális és elfogadható állapot ez. Azonban

érettnek tűnő felnőtt emberek kommentjeiben egy mentálisan beteg fiatal meglincselésének, agyonverésének vágyát olvasni legalább ennyire nem normális.

Talán ha ilyenkor egy mély levegőt vennénk, vagy akár egy lépést hátralépnénk, bölcsebben ki tudnánk találni, mi legyen a teendő, hogy minél ritkábban fordulhasson elő, hogy segítségre szoruló ember segítség híján szélsőséges tettekre vetemedjen.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
iskola-aldozat-4.jpg

„A szülők veszik el saját gyerekük életét, aztán csodálkoznak, ha megszúrja a tanárt, vagy kiugrik az ablakon”

Két éve azt írtam, az oktatás sokkal rosszabb helyzetben van, mint az egészségügy, csak ott még nem halnak meg az oda beutaltak. Ma már meghalnak. Vélemény.
Homonnay Gergely írása, illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2019. december 12.


hirdetés

Sajtóhír: 2019. december 4. Az Óbudai Egyetem egyik hallgatója levetette magát egy emeleti ablakból, miután megtudta a zárthelyi vizsgájának az eredményét, és szörnyethalt.

Sajtóhír: 2019. december 5. Megkéselte tanárát egy győri diák.

Nem hülye gyerekekről van – illetve volt – szó, ez kiderült azóta a hírekből. Az is kiderült, legalábbis pár gyerek elmondta, hogy a megszúrt középiskolai tanár nem jó módszereket alkalmazott (lefordítva: az osztályban voltak, akik nem tartották jó tanárnak).

hirdetés

A döbbeneten túllépve, a konkrét esetektől eltekintve vizsgáljuk meg a kontextust, azaz a magyar oktatási rendszert, ahol ezek a tragédiák megtörténtek. De még mielőtt erre rátérnénk, egy dolgot szögezzünk le: ezekben a történetekben mindenki áldozat! Áldozat a megszúrt tanár, a szülők, akik elveszítették a gyereküket, vagy akiknek a gyereke most a karácsonyt előzetes letartóztatásban tölti, de áldozat leginkább az a két srác, akik közül az egyik már nem él.

Ha áldozatok vannak, akkor viszont bűnösöknek is lenniük kell...

Akik az előző évezredben, vagy a 2000-es évek elején jártak iskolába, ha tökéletesnek a legjobb jóindulattal sem nevezhető, de viszonylag elfogadható szolgáltatást kaptak az államtól, az önkormányzatoktól. A szülők már akkor is szerették lepasszolni a gyerekeiket: különórákra, ilyen-olyan szakkörökre, edzésekre járatták őket, akik közül nagyon sokan azért jöttek világra, mert az anyukának egyszer elege lett abból, hogy már évek óta azzal zaklatják naponta akár többször is, hogy "mikor jön már a baba". A baba jött, és az anyukának ki kellett volna csattannia a boldogságtól, de belül érezte, hogy távolról sem rózsaszín cukormázas történet az anyaság, az apukának meg fogalma nem volt arról, mit kezdjen a gyerekkel.

Középiskolai tanárként tapasztaltam, hogy a szülők sokszor semmit nem tudnak a gyerekeikről. Irracionális elvárásokat fogalmaznak meg velük szemben, hiszen a gyerek életének a történetét már akkor elkezdik szőni, amikor a gyerek még az anyja hasában van. Még azelőtt megfogalmazzák a gyerekkel szembeni elvárásaikat, vágyaikat, hogy a gyerek még meg sem született. De hogy a gyereknek esetleg később mi a vágya, az a kutyát nem érdekli.

Konkrétan nem ismerem egyik tragédiát sem, de teljesen biztos vagyok abban, hogy a szülők is keményen sárosak. Egy óvó, szerető, védelmező családból kikerülő gyerek nem fog kiugrani az ablakon, ha rossz jegyet kap. Ugyanúgy egy ilyen családban felnőtt gyerek nem szúrja meg a tanárt, ha rossz jegyet kap, miközben azt mondja, hogy „most majd megtanulja”. Még egyszer leírom: nem ismerem a konkrét esetet, de a gyerek valószínűsíthetően otthon is hallotta már nem egyszer, hogy „majd most megtanulod”.

Folytassuk a sort a magyar iskolával, ami ha állami, és nem elitgimi, nagyon sokszor csak a gyermekmegőrző funkcióját képes ellátni.

Például mert nincs tanár már.

Aki van, az meg megalázó körülmények között, megalázó fizetésért adminisztrál, meg portfóliót ír, hétvégente meg takarít, vagy pénztáros az Auchanban.

Neki nem a gyerek az első, mert bármennyire is szeretné ezt, ha nem hobbiból tanít, mert eltartja a férje, akkor nagyon kemény az élete.

Láttam belülről tanárit, láttam, hogy cserélgetik a rongyos ruhákat egymás között, mert sokaknak annyi pénze sincs, hogy a turkálóból vásároljon. Elvárható tőlük, hogy 100 százalékban a gyerekekért legyenek? Nem! A mai magyar iskolába járó diáknak a sorsa pár elvetemült, számomra érthetetlen okból még tanító tanáron kívül senkit nem érdekel.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
jóga.png

Jógámban áll hallgatni – avagy miért kell ebben az országban mindenről kussolni?

Bármit mondok, teszek, felhasználható ellenem. Ki tudja, tán még le is lótusz-ültethetnek. 2019, Magyarország. 
jh - szmo.hu
2019. november 23.


hirdetés

Általános iskolás lehettem – van vagy harminc éve, még a puha átkosban – amikor a nevelőapám egy baráti társaságban azon röhögött a haverjaival, hogy ebben az országban "nem szabad szidni a rendszert", mert abból baj lesz. Megkérdeztem, mit jelent az, hogy "szidni a rendszert". A felnőttek elkomolyodtak, a nevelőapám kicist ijedten rám nézett, aztán felelmelte a mutatóujját, és rám parancsolt: "Ezt a két szót SOHA ne mondd ki ezentúl családon kívül. Főleg az iskolában ne. Nagyon nagy bajunk lehet belőle."

Halálra rémültem. Azt hiszem, abban a pillanatban tanultam meg kussolni.

hirdetés

És őszintén bevallom, ez később sem változott meg. Egyetemi éveim elején, amikor beköszöntött a rendszerváltás (annak a "rendszernek" a vége, amit tilos volt "szidni"), felcsillant bennem a remény, hogy bizonyos dolgokban ezentúl kimondhatom, amit érzek, gondolok, a saját, belső igazságomnak vélek. De aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy itthon továbbra is a kussolás a nyerő. A viszonylagos nyugalom, a langyos vízben pancsolós, átlagos-fizetéses, ellavírozgatós túlélés záloga. 

Így hát kussoltam, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt először zuhant vissza rám az összes médiafelületről, sőt baráti, kollegiális társaságokból is, hogy "szinglihordának" lenni vérciki. Ugyan elvált voltam, de valóban egyedülálló és gyermektelen, és a magam részéről nem láttam kivetnivalót a dologban. Sőt, kifejezetten bántott, hogy hirtelen egy pária lettem, a társadalom tükörsima betonútjából kimeredező, rút, útszélre rúgandó kockakő, aki SZÁNDÉKOSAN nincs hasznára senkinek. De beletörődtem, mert ugye a rendszert soha nem szabad szidni. Egyiket sem. 

Kussoltam, amikor össztársadalmi dorgálást, rosszalló csendeket, összevont szemöldököket, sőt, sokszor nem titkolt megvetést – a szingliség-vétkemért kapott népharag sokszorosát – kaptam az arcomba (egyébként a mai napig), amiért úgy alakult az életem, hogy nem szültem gyereket. Egyet, kettőt, hármat, négyet (nem vagyok naprakész, de azt hiszem, most épp az a norma). Kussoltam, amikor azt olvastam, hogy nem vagyok magyar, mert nem szaporodom, hogy rám férne egy alapos szingliadó (a "horribilis" fizetésemből), hogy nem teljesítem be a női princípiumot, hogy a világon semmit sem teszek hozzá a GDP-hez (pedig húsz éve szénné dolgozom magam).

Egyébként meg a világra jönnöm is fölösleges volt, mert fogalmam sincs az élet értelméről meg a valódi szeretetről. 

Kussoltam, amikor életemben először ki akartam menni egy tüntetésre. Érthető okokból mindig igyekeztem távol tartani magam a politikától, de ez a tüntetés speciel arról szólt, hogy egy egyetem maradjon Budapesten.

Én is egyetemet végeztem – nem azt –, és értelmiségiként úgy általában hiszek a kiművelt emberfőkben, és abban, hogy egy jó egyetem inkább maradjon. Töredelmesen bevallom, az egyetem alapítója – akinek a nevéről szintén csak kussolni szabad mostanság – húsz éve nekem is finanszírozott egy amerikai ösztöndíjat. Vagyis elnyertem az ösztöndíjat az ELTE-n, meglehetősen komoly, intellektuális versenyben.

Persze erről is kussolok, pedig életem egyik legszebb emléke és sikerélménye volt, de ha nyíltan beszélek róla, "bajom lehet belőle", erre többen figyelmeztettek.

A tüntetésre végül nem mentem ki, mert közbejött egy munka, de akkor azért keményen ledöbbentem, amikor imádott édesapám (diplomás, értelmes, vidéki ember, 15 éve nyugdíjas) utána váratlanul közölte velem: "Jól tetted, a mi családunkban soha nem volt áruló." ÁRULÓ. Politikával továbbra sem foglalkozom, de ezt a szót azóta sem tudom kiheverni. 

Kussoltam, amikor először kezdtem olvasgatni Greta Thunbergről, és a klímaváltozás döbbenetes és nagyon közelinek jósolt, lehetséges következményeiről. Thunberg beszédeinek nagy részét végig is hallgattam, megnéztem a Forrongó jég című dokumentumfilmet, szerintem az egyik legjobbat a témában. Vagy harminc nemzetközileg elismert tudós és terepen dolgozó szakember mutatja meg benne, mekkora veszélyt jelent a Föld agyonszennyezése, és mit tehetnénk ellene (a film producere és narrátora Leonardo DiCaprio).

Engem Greta Thunbergnek nem a személye, hanem a mondanivalója érdekel, de rájöttem, hogy ERRŐL aztán végképp kussolnom kell.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
szenegal-migr-cim.jpg

Az ország, ahonnan négyből három fiatal menekülni akar

Szenegálban a kilátástalanság és a munkanélküliség egyre többeket sarkall arra, hogy akár életük kockáztatásával is útra keljenek Európa felé, ami számukra az Ígéret földjével egyenlő. Helyszíni riport.
Szöveg és fotó: Láng Dávid - szmo.hu
2019. december 11.


hirdetés

A 35 éves Uma és 17 éves öccse – valójában a féltestvére –, Ibrahima mindennap Saint Louis világörökséggé nyilvánított óvárosában, a külföldiek által leginkább látogatott részen árulnak kézműves szobrokat és ékszereket.

Nyugati mércével könnyen idegesítő lehet az a kitartó nyomulás, ahogyan szőnyegre kipakolt portékáikat próbálják tukmálni mindenkire, aki turistának tűnik – felesleges tagadni, mi sem fogadtuk őket kitörő örömmel.

Számukra azonban ez létkérdés, hiszen rengeteg korukbeli társukhoz hasonlóan semmi más bevételi forrásuk nincs.

hirdetés

Végül megegyezünk velük: vásárolunk, cserébe megmutatják otthonukat és mesélnek nekünk az életükről. A társaságukban töltött bő másfél óra után pedig már sokkal könnyebb volt beleképzelni magunkat a helyi fiatalok helyzetébe.

„Előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk”

Miközben átkelünk az impozáns, részben Gustave Eiffel tervei alapján készült Faidherbe hídon, aminek túloldalán a város szegénynegyede található, elmondják, hogy számukra itt semmilyen jövőkép nem látszik.

Munka nincs, bár a halászat adná magát, de mára szinte teljesen rátette a kezét egy külföldi óriáscég, akik Európába exportálnak. A környékbeli földek jó részét szintén felvásárolták az elmúlt 8-10 évben – magyarázza Uma.

Egy szűk elitet leszámítva az emberek többsége teljes nihilben, napról napra tengődik. Számukra Európa nem más, mint az egyetlen reménysugár egy jobb életre.

Még annak ellenére is – bizonygatja –, hogy az eltelt évtizedben nagyon sok, nagyjából 30-40 barátja próbált odajutni a sivatagon és a tengeren keresztül, azonban szinte mindannyian meghaltak a veszélyes úton.

Ők mégis ugyanezt tervezik, minden veszély ellenére. Kérdésünkre, nem féltik-e az életüket, fanyar mosollyal csak annyit felel: „de hiszen előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk...”

Azt külön hangsúlyozza, hogy senki nem a saját boldogulása miatt kel útra: a gondolkodásuk középpontjában kizárólag a család körülményeinek javítása áll. Aki bevállalja a hosszú és életveszélyes utat, azért teszi, hogy minél több pénzt küldhessen haza az otthoniaknak.

És annak, aki végül odaér, ez tényleg reális lehetőség: még akkor is, ha illegális bevándorlóként ugyanúgy utcai árusításból próbál megélni, mint korábban, ott a sokszorosát keresi meg vele.

hirdetés

Ez a helyzet Ibrahima egyik bátyjával is: ő két éve eljutott Madridba, és azóta rendszeresen jönnek tőle a hazautalások. Az ő példája lebeg mindkettőjük szemük előtt.

Közben egy szűk mellékutcába kanyarodva odaérünk a fából, bádogból és hullámpalából összetákolt viskóhoz, ahol összesen kilencen élnek – a fiatalabbik fiúnak például csak az udvaron jut hely egy ágynak csak jóindulattal nevezhető deszkán, amit néhány vastag faágra erősített ronggyal igyekeztek lefedni.

Se áram, se vezetékes víz nincs, gyertyával és petróleumlámpákkal világítanak, vécére pedig a kert végébe járnak. Uma a telefonját is csak alkalmanként 100 frankért (50 forintért) tudja feltölteni az óváros egyik üzletében.

„Nézd, ott mindig beesik az eső” – mutat a házba lépve az egyik hálószoba plafonján tátongó jókora lyukra. Szigetelésre nincs pénzük, így ha esik, jobb híján kannákat és tányérokat tesznek a rés alá a földre.

Édesanyja épp egy rizsből és kukoricából álló kásaszerű ételt készít a ház előterében, amit majd a piacra visz eladni, amint elkészül. Többnyire ők maguk is ezt eszik. Apja szintén ott árul, de ő már korán reggel elindult.

Uma szerint a környezetükben mindenki arról álmodik, hogy útra kelhessen. Ő is erre spórol, de nincs könnyű dolga: mint mondja, 200 ezer frank (100 ezer forint) körüli összeget kell befizetni az embercsempészeknek, azt viszont nem lehet előre tudni, mikor van indulás – egyszerűen csak elterjed a híre a környéken.

Ez itt a vécé

„Nagyon zavar az utcákat elborító szemét, szeretnék valamit tenni ez ellen” – ad némileg meglepő választ arra, mihez kezdene, ha Európába jutva sikerülne meggazdagodnia.

Tény, hogy valóban elkeserítő a hulladékhelyzet városszerte, de akkor is egészen szürreális (és egyben felemelő) volt azt hallani, hogy valaki teljesen nincstelenként is egy takarítócég megalapítását említi első helyen, amikor a számára ideális jövőképről kérdezik.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!