hirdetés

„Hazajövök és felismernek a növények, ezért nem tudok magányos lenni” – a Németországból hazatelepült anyuka ökoprojektet tervez a magyar faluban

Pásztor Zsófia háromgyerekes anyuka, és a Baranya megyei Geresdlakon gazdálkodik. Szülei Berlinben élnek, ő 20 évesen Magyarországra jött. Alapvetően művészlélek, és próbál a faluban közösséget építeni – nincs könnyű dolga.
Gombár Gabriella írása - szmo.hu
2020. október 08.


hirdetés

Sokat álmodtam mostanában a gyerekkori házunkkal. Apám halála után, évekkel ezelőtt eladtuk, sok éve nem jártam arra. Álmomban - ahogy az a középkorúaknál lenni szokott - a gyerekkort próbáltam feldolgozni. Olyasmiket, amiket ébren nem bír el a lélek. Utoljára végigsétáltam a szobákon, majd már csak kívülről néztem álmomban az udvart, a gangot - ahogy felénk mondják a tornácot -, és búcsúztam tőle, a falu közepén csordogáló patak partján ülve. Reggel megkönnyebbültem. Gondoltam, ezzel túljutottam a több évtizede cipelt lelki kálvárián.

Aztán pár héttel később a józan, éber valóságban levelet kaptam: keressem meg Geresdlakon Pásztor Zsófit, és beszélgessek vele, mert érdekes ökoprojektet tervez a faluban, közösséget szeretne építeni, termelni, egyéni, kreatív elképzelésekkel.

Amikor a képeket is megnéztem, megrándult a gyomrom. Zsófi a kislánykori barátnőmék házát vette meg, a Hajniékét, ami pont a patak túlsó felén van, a mi régi házunkkal szemben.

Zsófi eljött értem autóval, mert busz ritkán jár arra hétvégén. Én első perctől feszült érdeklődéssel figyeltem, és fegyelmeztem saját magam. Vajon milyen a régi ház? Vajon kibírom-e, hogy újra látom?

Zsófi

Pásztor Zsófia gyönyörű 35 éves nő, három gyerek édesanyja. Tetszik a tiszta szeme, az érzékeny mozdulatai, a kreatív nyaklánca, az érdeklődő, mély tekintete, és az igazi figyelem, amiben részesít első pillanattól. No, és az autója, ami egy lestrapált, régi kocsi, arra való, hogy két falu között ingázzon vele az ember. Pont annyira rendezetlen, amennyi ahhoz kell, hogy az ember isteni, természetes kényelemben érezze magát benne. Ez az a nő, aki ökoprojektet tervez Geresden. Gazdálkodik. A Hajniék telkén és házában, és a mi udvarunkba hordta legelni a kecskéit, amikor gazdátlanul állt a ház, és a tetőig nőtt a gaz.

hirdetés

Szorongással kémleltem előrefelé az utcát, a szomszédok házait, ahogy közeledtünk a miénk felé. Vajon kilátszik a gazból? Vajon áll még egyáltalán? Vagy összedőlt a sok év mindenféle súlya alatt? Látni akartam mielőbb, hogy a fájdalom hasítson szét végre, legyen már vége a gyomorrángásnak egyszer és mindenkorra.

– Mióta élsz itt?

– Tíz éve.

– Honnan kerültél ide?

– Berlinből 2005-ben jöttem Magyarországra. Apám magyar, anyukám német. Az volt a célom, hogy rendesen megtanuljam a magyart. Kislánykorom óta tudtam, hogy nekem magyar férjem lesz.

Én ott születtem, ott érettségiztem, de ahogy lehetett, 20 évesen azonnal leléptem. Belső parancsszóra. Pestre költöztem a legjobb barátnőmhöz.

Megismertem Csabit, a későbbi férjemet, aki néptáncos volt akkoriban. Nagyon megszerettem az egész népi kultúrát, főleg az éneket.

– Magyarul mennyire tudtál?

– Egy gyerek szintjén. Egy nagyobb társalgást nem tudtam követni, sem írni, sem olvasni. Szótárral és füzettel jártam-keltem. Először Budapesten felújítottunk egy hatalmas, nyolcszobás lakást hostelnek. Ott is közösséget akartunk építeni. Mindig ez volt a fontos nekem – talán valami hippi gén van bennem, nem tudom.

Felértünk a házunk elé. Se gaz, se összedőlő tető. A ház udvara munkaterület. A gang kibővült egy terasszal. Az ólak és a góré lebontva, a régi füstölő sem áll már. Téglák és építési anyagok mindenhol. Nem volt széthasító fájdalom, csak tántoríthatatlanság: be kell mennem. Az új lakók szívesen láttak, végigvezettek a még romos falak között. Mindent átépítettek, amit csak lehetett. Az ablakkeretek maradtak csak meg eredetinek, azok segítettek beazonosítani, mikor hol járok a százéves parasztházban. A spájz, a pajta, tiszta szoba, az én egykori ágyam helye, és a rettegett szoba, ahol aput láttam a koporsóban. Mozdulatlanul. Én is. 18 év telt el. Azt mondják, 9 év egy cikluskör. Kettő körnek kellett eltelnie, hogy az akkor megállt idő újra elinduljon. Engedély legyen az életre.

– Miért épp ide jöttetek?

– Mindig érdeklődtem a vidék iránt. Volt a néptáncos társaság, akikkel jártuk a vidéket minden hétvégén. Egyszer Csabival megtaláltuk Geresdlakot, egy „ingyen telek” hirdetés csalogatott bennünket ide. De végül nem emellett döntöttünk.

Találtunk egy telket, ami nagyon bozótos volt, csalán a nyakamig, mégis azt éreztem, na itt! Volt sok olcsó, eladó ingatlan, iskola. Úgy éreztük, a csapatunk többi tagja is könnyen találna itt magának jó portát, hiszen együtt szerettünk volna gazdálkodni.

Két éven keresztül csak nyáron laktunk itt, télen mindig anyósoméknál voltunk az Alföldön. 2011-ben költöztünk ide állandóra, akkor vártuk a második gyerekünket. Akkor még csak a konyha és egy szoba volt kész.

Geresdlak

Geresdlak a Geresdi-dombságban található település. Alig nyolcszázan lakják. Két település és egy településrész, Geresd, Püspöklak és Kisgeresd egyesítéséből jött létre 1968-ban. Geresd már az Árpád-korban is lakott hely volt. Napjainkban nagy számban svábok, magyarok, cigányok, horvátok élnek itt. Ma finn faluként emelgetik, ugyanis 100-150 finn állampolgár él a 6-8 melegebb hónapban a faluban. A település legnagyobb turisztikai vonzerejét mára a geresdlaki Gőzgombóc Fesztivál jelenti.

– A cél a gazdálkodás volt?

– Nem az volt a cél itt, hogy bevételt generáljunk, hanem hogy elindítsunk egy új életet. Aztán a harmadik gyerek születése előtt Csabinak volt egy balesete, otthagyta a munkahelyét, ezt követően csak gazdálkodtunk. Felvásároltunk olcsó területeket, amiket nem műveltek, lekaszáltuk, odavittük legelni a kecskéinket. Gabonát – rozst, zabot, lucernát, krumplit termeltünk.

– Ti értettetek ehhez?

– Egyáltalán nem. Könyvekre és a tapasztalatra építettünk, illetve Csaba ősei parasztok voltak, úgyhogy tőlük is tudtunk néha tanácsot kérni.

Biogazdálkodást próbáltunk, nem a hagyományos módszereket, ezt a család nemigen támogatta és értette, sőt, a falu sem. Volt, hogy itt az asszonyok arra panaszkodtak, hogy elszáradt a paprikájuk, én meg épp akkor szedtem le 6 kilót.

Ők csak csodálkoztak, hogy honnan van ez nekem, hisz ők az utcáról csak annyit látnak, hogy nagy a fű. Sok dolog nem fért be az ő értékrendjükbe, amit mi csináltunk.

A ház

Sok időt töltöttem ebben a házban gyerekkoromban. Ahogy hallgatom Zsófit, szinte látom magam előtt a régi családot, a barátnőmet kislány korában, ahogy bundáskenyeret süt, emlékszem az illatokra, és arra is, hol volt Lajos bácsi asztala, ágya. Ma kemence díszíti a szobát - Csabi építette - , a sparhelt platniján szárad a paradicsom. Az ablakpárkányt ötliteres dunsztos üvegekben házilag aszalt füge, kajszi és alma díszíti. Nagyon finom mindegyik.

– Hogy ment az élet?

– Segítség nélkül. Csabi reggeltől estig kaszált, két éven keresztül ő termelte meg a takarmányt egymaga az öt kecskének és az egy lónak. Semmi gépünk nem volt hozzá. Varrtam neki egy hímzett népi inget, és abban volt napestig a földön. És amikor pont rosszul esett az eső, odalett az egész. Tűzifát úgy szereztünk, hogy kinéztük, hol van kidőlt fa, azt összeszedtük, és lovaskocsival hazahordtuk.

Kivertük a biztosítékot a közösségben. De nem foglalkoztunk azzal, ki mit gondol, csak csináltuk, ahogy gondoltuk és ahogy tudtuk.

– Jó nagy hit és elszántság kell ehhez. Meg bízni abban, hogy amit csinálsz, az jó. És szövetség.

– Jó munkaszövetség voltunk. Azt nem szerette, ha valami kárba vész. Erős fajfenntartó, alapellátó ösztön munkálkodott benne.

– De elváltatok.

– Igen, mert én nem bírtam. Minden a család és a kapcsolat rovására ment. Csak a munka volt előttünk. 8 évig éltünk így.

– És a többiek, akikkel együtt akartatok ideköltözni?

– Nem jöttek. De mi elkezdtük a magunkét csinálni, annyira elfoglaltak voltunk, semmire nem volt időnk. Ahogy a gyerekek már nem csak a szoknyám mellett voltak, onnantól probléma volt, hogy nem volt társaságunk és nekik sem.

Igyekeztem a falubeli gyerekekkel összehozni az enyéimet, csináltam nekik színházat. Ők főleg cigánygyerekek voltak, ők laktak a közelünkben. Na, kaptam emiatt is hideget-meleget a faluban, de idővel, ahogy a gyerekek nőttek, egyre világosabbak voltak a szocializációs különbségek, így ők sem akartak már úgy kapcsolódni hozzájuk.

Kevés a hasonszőrű gyerek a faluban. A falu másik oldalán, Lakon vannak többen, de ők meg ritkán jönnek ide át, Geresdre, mintha lenne egy láthatatlan fal, ami nem engedi a kapcsolódást.

– Ez régi jellemzője a falunak. Nem könnyű a régi szabályok közt élni...

– Itt a faluban mindennel próbálkoztam. Szerveztem magyar táncházat, ott is a cigány kisebbség volt, aki eljött. Aztán csináltunk szabadtéri mozit, ami jól sikerült és a faluban is jó visszhangot keltett. A házunk oromfalára vetítettünk. Piaccal is próbálkoztam kétszer. Facebookon próbáltam hívni az embereket. Az első alkalommal alig voltunk négyen. Zoli hozott hózentroglit, Linda hozott csípőspaprikát és aloe vera palántát, én házilag sütött kenyeret vittem, és ott vártuk, mikor özönlenek a népek. Hát, nem özönlöttek. A finnek kezdték ugyan kicsit felfedezni, épp akkor jöttek volna, amikor nekem alábbhagyott a lelkesedésem.

Sok mindenbe belefogtam, azt hittem, megváltjuk a világot, és az hamar megy. Nem megy hamar. Ma már sokszor csak mosolygok magamon, és a múlton. Ez egy zárt közösség. Az újonnan jövők jobban összetartanak, a magyarok is, de a svábok az újakkal nemigen állnak szóba, ők a saját közösségükben tartanak össze.

Szerintem kialakult a faluban egy ilyen vélemény, hogy ciki velünk összekeveredni, és csak az tette, akinek van annyi tartása és rálátása a dolgokra.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!


hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
koronavirus-naplo.jpg

Egy koronavírusos naplója: „A saját immunrendszerem kicsinált volna, ha nem kapok időben orvosi segítséget”

Viktória október elején került kórházba a koronavírus miatt, néhány napja engedték ki. A betegség alatt naplót írt a közösségi oldalán. Sorozatunk második cikkében mutatjuk, hogyan teltek Viktória utolsó napjai a kórházban, hogyan összegezte a történteket.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. október 25.


hirdetés

Korábban már beszámoltunk Viktóriáról, aki elkapta a koronavírus-fertőzést. Ő egyike azoknak, akiknél súlyos tüneteket produkált a betegség, ezért kórházba is került. A Facebook-on napról-napra leírta, hogy milyen tünetei voltak, hogyan élte meg a nehéz időszakot, milyen kezeléseket kapott és hogyan változott az állapota.

Az egész október 1-jén kezdődött, és néhány napja engedték ki a kórházból. Itt tudjátok elolvasni, hogyan teltek a napjai október 12-ig.

Most pedig jöjjön a folytatás. Viktória írását - engedélyével - változtatás nélkül közöljük.

"Október 13. kedd

hirdetés

Kicsit nyugtalanító, hogy ma megint kellett vizeletminta és csak tőlem, meg 5 vagy 6 ampulla vér kora reggel, de vettek PCR-tesztet is, úgyhogy nem tudom már mit gondoljak lassan. Mondjuk, ha SOS probléma lenne már rég kivittek volna másik emeletre, úgyhogy csak nincsen semmi baj. Az előbb tudtuk meg, hogy még lehet, hogy két hétig bent kell maradnunk. A doktornő aki bent volt, szombaton látott minket utoljára, nagyon aggódtak értünk mindannyian, mert olyan csúnya tüdőgyulladás alakult ki emiatt a vacak miatt. De nagyon bizakodó ahogy látja, hogy egyre jobb a közérzetünk, a kedvünk, az eredmények. Viszont az oxigénről nem tudnak minket levenni, a tüdőgyulladást nyomon kell követni folyamatosan, lábadozni otthon is tudunk majd, de ide még kell az orvosi felügyelet. Azt is megtudtuk, hogy körülbelül mi ketten vagyunk a legfiatalabbak most az osztályon és teltház van. Azért én bízom benne, hogy nem lesz ez két hét, csak elővigyázatosságból mondtak ennyit, csak hamarabb rendbe jövünk.

Október 14. szerda

Ma a reggeli szokásos vérvételen kívül eddig semmi konkrét vagy érdekes nem történt. Egyre jobban vagyok, vagyunk, de a felépüléshez még hosszú az út, addig meg nem bújhatjuk végig a telefonunk. Szerencsére nagy társasos vagyok, úgyhogy pénteken legkésőbb el tudnak nekem a szüleim hozni párat otthonról, amiket egyszerű fertőtleníteni is és ketten is lehet vele játszani, úgyhogy csak el fog telni ez az idő, de már azért nagyon mennénk haza a szobatársnővel mindketten.

A laboreredmények egész szépek, holnap lesz mindkettőnknek CT, aztán, ha minden jól megy, fokozatosan csökkentik majd az oxigént. Lehet, hogy azért ez mégsem lesz 2 hét, majd kiderül. Állítólag a legújabb protokoll szerint nem 2 negatív teszt kell a kiengedéshez, hivatalból az első pozitív teszttől számított 3 hét múlva akkor is kiengedhető valaki, ha pozitív a tesztje, ami nyugtalanító, de biztos tudnak valamit odafent, hogy akkor már nem fertőz az ember vagy valami ilyesmi.

A mostani PCR-tesztem pozitív lett még - mily meglepő -, de sokkal jobb hangja van a tüdőmnek, könnyebb is a légvétel, köhögni se köhögök olyan csúnyán és annyit, majd holnap a ct-re leszek kíváncsi, mit mutat. Lázam a cytokin kezelés óta abszolút nincs már, még csak hőemelkedés se, úgyhogy a közérzet is egyre jobb.

Egy kis esti helyzetjelentés:

már nem kell minden falathoz oxigénmaszk, úgyhogy haladás van.

Ahhoz képest, hogy mikor idekerültem kb. semmi kajára rá se tudtam nézni a láz miatt, most már elfogy a kórházi koszt, amiről több szót nem ejtenék, de örülök, hogy van és legalább kicsit fogyok is.

Már lejátszottunk egy hossssszúúú Monopoly partyt is. Egy olyan társasos, mint én, talán megérti ha inkább az artériás vérvételt sírom vissza. Nagyon hosszú lesz így ez az idő. viszont az ápolók, az orvosok is jót mosolyognak azon, hogy nem búval bélelve nézünk ki a fejünkből várva a megváltást, hanem igyekszünk a legjobbat kihozni a helyzetből. Ettől függetlenül nagyon hiányoznak a társasaim most. Holnap CT, szurkoljatok!

Október 15. csütörtök

Ma egy hete, hogy kórházban vagyok. Nem bántam meg, hogy kihívtam a mentőt, sőt, végződhetett volna ez rosszabbul is (vagy nagyon hosszú és szövődményes gyógyulással), hálát is adok azért, hogy ilyen jó közegbe kerültem, jó orvosok, ápolók kezébe és a szobatársakkal is jól kijövök. Ma hajnalban először nem jöttek külön hozzám vért venni, ez szerintem jó jel. Megvolt a reggeli, várunk az első vizitre, közben már ábrándozunk arról, mennyi mindent (és mennyi mindent nem!) fogunk csinálni, mikor innen kikerülünk.

Megvolt a CT! Ahhoz képest, hogy egy hete annyit nem tudtam megtenni, hogy 3x 10 mp-ig bent tartsam a levegőt köhögés és fulladás nélkül, most az is jól esett, hogy gyalog sétáltam egy picit. Azért azt érzem, hogy oxigénmaszk nélkül nem jut elég vér még a fejembe, meg kicsit szédelgek ezután a "kaland" után, de sokat javult.

Ma már el merek menni tusolni és hajat mosni is, összeesés nélkül össze fog jönni és biztosan jól fog esni. Délutánra biztosan meglesz a CT eredménye, ha jó az is, akkor lejjebb vesznek már ma valamennyivel az oxigénről.

Bealudtam, észre se vettem, hogy a nővér gyorsan kicserélte a cső szelepjét vagy mijét, úgyhogy most már 50% helyett 40%-on kapom az oxigént ugyanazzal a nyomással. Ezek szerint jó lett a CT eredménye, de majd úgyis lesz vizit, ahol ezt megerősítik.

Október 16. péntek

Ma reggel is volt vérvétel, beszéltünk az orvossal, sokkal sokkal szebb a CT-nk! Ha minden jól megy és a hétvége alatt lejjebb tudnak minket szedni az oxigénről, meg van rá az esély, hogy hétfőn hazaengednek.

Én már lassan a lelki tűrőképességem határán vagyok, tegnap tudatosult bennem úgy igazán, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy fűbe harapjak, közben meg az olyan idióták miatt bosszantom magam, akik kigúnyolják azokat, akik szintén elkapták és meg merték ezt osztani.

Ezúton is szeretném őszinte részvétem kifejezni Páll Örs családjának, akinek sajnos fiatalon sem bírta ezt a megterhelést a szervezete és, hogy míg élt is a sok idióta betalálta a hülyeségeivel a posztja alatt. Azoknak pedig, akik még hitetlenkednek, okoskodnak, hogy biztos nem szedett elég vitamint, üzenném, hogy biztosan szívesen fogadják az önkéntes segítséget a kórházakban, el lehet nyugodtan látogatni és segíteni, ahelyett, hogy osztják a nem létező eszüket. Az nem megy a félelem miatt? Csak, hogy a maszkkal elveszik az élethez való jogot és emiatt tüntikézni kell? Idióták!

Hiszti befejezve.

Október 17. szombat

Megvolt a reggeli vizitünk, én valszeg tovább maradok, mint a szobatársnőm. Már most mondta a doki, hogy előre láthatóan csütörtökön lesz még egy CT-m, addig csökkentjük az oxigént és majd megnézzük anélkül is. Egyre nehezebben viselem ezt a szobát meg a helyzetet lelkileg, hiába vagyok testileg jobban, de sok választásom nincs.

Ma van egyébként apukám szülinapja, egy hete meg a páromé volt és nagyon bánt, hogy amúgy készültem, de most ez az egész felborította rendesen. Különösebb dolog ma nem történt, az előző éjjel alig tudtunk aludni, mert a 89 éves szobatársunk egész éjjel nem hagyott minket, mindig, de mindig volt valami hiszti és már szerintem direkt csinálta, direkt keltegetett minket, valószínűleg unatkozott... úgyhogy ma próbáltunk relaxálni amennyire tudtunk, de biztosan tartogat ma estére is valamit... Anna várhatóan a hét elején el lesz engedve, nekem jóesetben is csak pénteken lesz szabadulásom, pedig nagyon igyekszem, hátha "jó magaviselettel" hamarabb mehetek. Ilyenkor már nem az a nehéz, hogy gyógyulgatni kell, mert a gyógyszerek és a pihenés a testi felépüléshez szuper, de...Lelkileg most már egyre nehezebb. Nem tudom mi lesz, ha Annát kiengedik és jön a helyére más. Illetve persze, a világ attól még forog tovább és örülök annak, hogy gyógyultan kimehetett, de nagyon érzem, hogy napról napra rosszabb lesz nekem ez így. Nehéz megélni azt is, hogy egy hete még majdhogynem vagy szó szerint tényleg haldokoltam és míg másnak feladta a szervezete, engem meg tudtak menteni. Itt nem csak az lesz a végén a cél, hogy gyógyultan távozzak a kórházból, hanem hogy utána ezen az egészen túl tudjam tenni magam.

Október 18. vasárnap

Csak egy kis helyzetjelentés: még élek. Most egész jól aludtunk este, az idős szobatársunk kapott egy kis altatót, hogy végig tudja aludni az estét, úgyhogy nekünk is volt nyugtunk. Vizsgálat ma nem igazán volt, merthogy hétvégén ügyelet van, holnap várható valami, ha lesz. PCR-teszt sem volt, gondolom az is holnapra marad.

Annyira érezzük, hogy vasárnap van, hogy hihetetlen. Nem. Történik. Semmi. Pihengetünk, elfáradunk a pihenésben, valamennyit társasozunk de pl. az ágynemű áthúzásánál azért le kellett megint ülni, nagyon bosszantó, hogy ettől függetlenül érezni, még kell az az oxigénmaszk. A legrosszabb az egészben, hogy iszonyatosan haszontalannak érzem magam. A néni nyöszörög mellettünk nonstop ha nem alszik, néha magában beszél, hogy meg akar halni. Annyit tudunk még, hogy van megint az osztályon olyan, aki kb. velünk egy idős, de nem többet. Remélem ők jól vannak. Meg a többi beteg is.

Valószínűleg felelőtlenség volt a hidegbe (akár takaróval is) kiülni telefonálni, sajog a mellkasom meg a nyirokcsomóim. Na majd holnap megemlítem az orvosnak, csak nem lesz baj... De muszáj szellőztetni, sokszor. Nem bírom ezt a bezártságot és ezeket a szagokat.

Október 19. hétfő

Ma megtudtam, hogy amikor az ápolók reggel meglátják a nevem mellett a vérvételt, már sírnak. PCR teszttel indult a hajnal, most próbáltak 4-5 ampulla vért is levenni, a három szúrásból egyszer sem sikerült, úgyhogy majd a nappalosok intézik. Közben idegesít, hogy fáj a mellkasom meg sajognak a nyirokcsomóim, de majd úgyis jön az orvos...

A harmadik ápolónak a mai nap 8. szúrásra sikerült levenni az 5 ampulla vért. Apró örömök. Őket jobban sajnálom, szerintem már sorsot húznak, hogy melyikük jöjjön be.

Pozitív lett a mai PCR-tesztem. Közben lehet, hogy valami gyulladást összeszedtem a mellkasomra vagy a pajzsmirigyemre, kaptam estére fájdalomcsillapítót, majd a vérből kiderül, hogy van-e valami baj. Viszont amíg nincs negatív teszt elvileg nem mehetek ki...Utálom a hétfőket.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
lany-szomoru-maganyos-unsplash.jpg

„Mi van veletek, szülők? Te nevezed apának és anyának magad, miközben a gyereked álomba sírja magát?”

„Hányan tudjátok, hogy a gyereketek 13-17 évesen miért nem kommunikál veletek? Hány gyerek érzi magát magányosnak, egyedül? Hány érzi megoldásnak az öngyilkosságot?” – teszi fel a kérdést egy motivációs tréner, akitől rengeteg kamasz kér segítséget, ahelyett, hogy a szüleikhez fordulnának.
Címkép: illusztráció (_Mxsh_/Unsplash) - szmo.hu
2020. október 20.


hirdetés

Megdöbbentő posztot tett közzé Szigeti Gábor motivációs tréner, aki Mindennapi Gabesz néven van jelen a Facebookon, és néhány éve már kifejezetten nőkkel foglalkozik. Az utóbbi időben nagyon fiatal lányok keresték meg segítséget remélve tőle. Még a tréner is ledöbbent azon, amiket mondtak neki. Erről egy Facebook-bejegyzésben számolt be, amelyben szeretné felhívni a mostani kamaszok szüleinek figyelmét.

A poszt szövegét változtatás nélkül, a szerző szíves engedélyével közöljük:

"Van gond rendesen!

Az elmúlt 2-3 hétben úgy hozta a sors, hogy négy - öt , 15-17 év közti lány talált rám. Volt, aki a szülei unszolására, de inkább maguktól kértek segítséget.

Én teljesen ledöbbentem, hogy mindegyikükben ezek közösek voltak:

hirdetés

- magányosnak érzik magukat

- sírva alszanak el

- senki se figyel rájuk, nem hallgatják meg őket

- kilátástalannak látják a helyzetüket

- mindenhol a maximumot várják el tőlük (iskola, edzés[sport klubban] , szülők, stb),

- bárkivel próbálnak beszélni, nem figyelnek rájuk, hanem erőlteti rájuk mindenki a maga igazát.

És ami kibaszta a biztosítékot nálam, hogy egy szép, csinos, kedves, jó tanuló, jó sportoló lány, 15 évesen, olyan nyomást és megfelelési elvárást érez, hogy az egyetlen kiút számára az "ha úgy vége lenne mindennek..., ha meghalnék".

MI VAN VELETEK SZÜLŐK???? Te nevezed apának és anyának magad, miközben az a kis lény, aki a legfontosabbnak kéne lennie neked, álomba sírja magát? Nem akar már kommunikálni veled, mert ha elmondja az érzéseit, gondolatait, félelmeit, vágyait, leoltod, hogy az butaság és majd te megmondod, hogy mit érezzen, hogy mit csináljon, hogy mi kell neki??

Ő nem oltást akar, egyszerűen szeretne ŐSZINTÉN beszélni azzal az emberrel, akiben eddig 100%-ig bizhatott, akiről tudja, hogy előtte lehet gyenge, és megnyílhat. És csak azt várja, hogy csöndben meghallgasd és azt mondd neki: "Örülök, hogy őszinte voltál, szeretlek és ha ebben szeretnéd, hogy segitsek, kérlek mondd el, mit tegyek érted, szerinted mi lehet a megoldás?" Ennyi! Ez olyan nehéz?

Hányan tudjátok, hogy a gyereketek 13-17 évesen már miért nem kommunikál veletek? Hány gyerek érzi magát magányosnak, egyedül? Hány érzi megoldásnak az öngyilkosságot?

Amikor az a 15 éves kislány elmondta, mi van benne, könnyek között, lesütött szemmel, szinte szégyellve magát, hogy ez benne van..... Úgy megöleltem volna, (hiszen neki most nyílik a világ, önfeledt kéne, hogy legyen, hisz gyerek még, ehhez képest szomorúbb, mint egy haldokló beteg) hogy ne félj, itt vagyok, nem engedem el a kezed. De nem ölelhetem meg, mert ilyen a társadalom.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
Home_of_the_US_Congress.jpg

Elhagyják a süllyedő hajót - egyre több republikánus szenátor fordul el Donald Trumptól

Az elnökválasztással egyidőben a szenátus harmadáról is döntenek a szavazók, sokan úgy látják, a politikai túlélésük a tét.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. október 20.


hirdetés

Több évezredes történelmi-politikai tapasztalat, hogy a győztesnek rengeteg barátja és híve van, a bukott embertől pedig mindenki igyekszik megszabadulni. Könnyen lehet, hogy Trumpnak is ezzel kell szembenéznie a kampány véghajrájában.

A New York Times felidézi, hogy a republikánus kongresszusi képviselők közel négy éven keresztül jószerével mindent lenyeltek Donald Trumptól, modortalanságaitól az amerikai demokratikus intézmények elleni támadásokig, gúnyos tweetjeitől a rasszista kijelentésekig. Most azonban, hogy az elnökválasztási előrejelzések demokrata párti győzelmet ígérnek, és veszélybe kerülhet szenátusi többségük is, egyre többen határolódnak el az elnöktől.

Mivel az elnökválasztással egyidőben 33 szenátor székéről szavaznak, egyesek egyenesen „republikánus vérfürdőt” vizionálnak a szenátusban, amiért Trumpot teszik felelőssé.

A lap azt írja, a kifejezést Ted Cruz texasi szenátor használta először, aki szerint a republikánusokra olyan mértékű vereség vár, mint a Richard Nixon elnököt elsöprő Watergate-botrányt követően. Átvette tőle Den Sasse nebraskai képviselő is, aki a törvényhozókkal tartott telefonos konferencián azt állította: Trump járvány-kezelése, a diktátorokkal és a fehér felsőbbrendűséget hirdetőkkel való „flörtölése” olyan széles körben idegenítette el a szavazókat, hogy az felérhet egy „vérfürdővel” a Capitolium felsőházában. De az elnök vereségét jósolta a dél-karolinai Lindsey Graham is, aki pedig korábban Trump egyik leghangosabb híve volt.

Ugyancsak jellemző, hogy Mitch McConnell, a szenátusi többség vezetője, aki korábban nemigen kifogásolta az elnök kezdeményezéseit, most elutasította Trump gazdaság-fellendítő törvényjavaslatát. Mitt Romney, a 2012-es republikánus elnökjelölt a múlt héten pedig amiatt támadta az elnököt, hogy nem hajlandó elítélni a QAnon nevű Trump-párti, összeesküvés-elméleteket gyártó mozgalmat, amelyet az FBI terrorista fenyegetésnek minősített.

hirdetés

Ezek a megszólalások azt mutatják, hogy eljöhet az a pillanat, amikor a republikánus szenátorok megtagadják a politikai túlélésüket veszélyeztető elnököt

Trump válaszcsapásként a minap tweetjében támadást intézett egy szintén republikánus maine-i szenátor, Susan Collins ellen, mert ő nem támogatja sem az elnök legfelsőbb bírósági jelöltjét, Amy Coney Barrettet, sem pedig egészségügyi programját. Az elnök láthatóan nem törődött azzal, hogy ezzel tovább ronthatja Collins újraválasztási esélyeit, egyúttal a párt reményeit, hogy megtarthatja a keleti parti államot.

Romney és más, Trumppal szemben kritikus republikánusok viszont az új főbíró személyét illetően az elnök mellé álltak, mert nekik is érdekük, hogy konzervatív többség jöjjön létre a legfelsőbb bíróságban.

Mindenesetre azok, akiknek a jövőben is politikai ambícióik vannak, más kérdésekben egyre nyilvánvalóbban próbálnak helyezkedni. Carlos Curbelo volt republikánus képviselő szerint egykori kollégái már hónapok óta tisztában voltak azzal, hogy Trump előbb-utóbb „a politikai gravitáció törvényeinek áldozatává válik” és hogy ennek következményeit a pártot sújtják.

A floridai politikus úgy véli: a legtöbb republikánus képviselő eddig is tudta, hogy amit Trump képvisel, hosszú távon nem fenntartható, de pragmatizmusból vagy megalkuvásból inkább szemet hunytak, tették a dolgukat, miközben kivárásra játszottak.

A helyzet azonban odáig fajult, hogy Trump balfogásai, mindenekelőtt a koronavírus-járvány gyenge kezelése olyan államokban is kérdésessé teszik a republikánus győzelmet, mint Georgia, vagy Észak- és Dél-Karolina, amelyek korábban a párt fellegvárainak számítottak.

Kérdés, hogy hány szenátor marad állva, és az elnök veresége esetén a republikánusok mennyire tudnak majd új arculatot adni a pártnak, tekintettel arra, hogy Trumpnak még mindig óriási befolyása van a republikánus szavazók egy jelentős részére.

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
70evesjo2.jpg

„Apámat beszervezték III/3-as besúgónak” – meséli egy 56'-os forradalmár lánya

Czájlik Péter 16 évesen harcolt a Széna téren, részt vett a MUK-ban, kevésen múlott, hogy kivégezzék. Lánya kendőzetlen őszinteséggel beszél róla, hogy tette tönkre a Kádár-rendszer az életüket.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2020. október 23.


hirdetés

Marcsi mintegy 15 éve a könyvelőnk. Fogalmam sem volt róla, ki az apukája, mígnem egyszer spontán úgy alakult, hogy mesélni kezdett róla. Úgy gondoltam, másokat is érdekelhet Czájlik Péter története, hiszen piciben benne van az egész kommunista rezsim minden borzalma.

- Czajlik Mária vagyok, édesapámat Czájlik Péternek hívták...

- Mi az oka a névkülönbségnek?

- Az anyakönyvvezető lehagyta az ékezetet. Apám Czájlik, nővérem Czájlik, én viszont Czajlik lettem. De a családban más is járt így. Viszont aki az országban él, és Czajlik vagy Czájlik, az mind „egy tőről fakad”.

Édesapám 1940-ben született, 16 éves volt, amikor kitört a forradalom. Bár a családja budapesti volt, ő egész kis gyerekkorától fogva erdész szeretett volna lenni, ezért a soproni bentlakásos erdészeti technikumba járt.

hirdetés

- Hogy került Sopronból a forradalmi eseményekbe?

- A forradalom kitörése után ő hozta fel néhány társával a soproni egyetemisták 10 pontját Budapestre, a Műegyetemre. Sajnos sok a tisztázatlan részlet.

Azt ugyanis tudni kell, hogy apám nem volt hajlandó beszélni erről. Amikor már felnőttként kérdezgetni kezdtem, adott egy gépelt, 200 oldalas szöveget. 90' környékén Eörsi László készített vele egy interjút, és azt mondta, abban benne van minden, de ő nem akar mondani semmit.

Valamiért a mi családunkban az, hogy bárki a múltjáról beszéljen, szinte tabunak számított.

Felsős lehettem, amikor egyáltalán megtudtam, hogy apám 56-os volt.

De anyám sem faggatta aput erről soha.

Annyi biztos, hogy miután apu leadta a soproniak pontjait, Budapesten a Széna tériekhez csapódott. Szabó bácsit gyerek kora óta ismerte. Azután pedig a Központi Statisztikai Hivatal védelmében vett részt.

A forradalom leverése után kiszökött Ausztriába, egy Bécs közeli menekülttáborba, Klosterneuburgba került. Apám világ életében a dolgok középpontjában akart lenni, ott sem volt ez másként. Megismerkedett mindenféle emberekkel, köztük egy bizonyos Sörös Imrével és Renner Péterrel. Hamar beszervezték a MUK-ba (Márciusban Újra Kezdjük), embereket vittek át a határon, és információkat gyűjtöttek. Megfigyelték a harckocsi mozgásokat például.

- 16 évesen ilyen feladatokat bíztak rá?

- Egyetemistának hitték, ő pedig nem világosította fel őket. Aztán Rennert elkapták, elfogták Söröst és apámat is. Rennert és Söröst halálra ítélték a perben.

Apám volt a harmadrendű vádlott, szerinte azért kapott életfogytiglant, mert csak 16 éves volt.

Illetve mi úgy gondoljuk, azért is, mert korábban, a Rákosi rendszerben egy másik Czajlikot már kivégeztek, és talán azt mondták, egy családból mégsem végeznek ki két embert.

Apám helyett egy másik vádlottat végeztek ki, Zsigmond Lászlót, akiről kiderült, hogy csendőr is volt. Másodfokon végül az életfogytot 12 évre mérsékelték. Vácra került, és egészen az 1960-as éhségsztrájkig ott maradt.

Utána átvitték Márianosztrára, ahol rövid ideig

egy cellába került Kertész Dezsővel, Göncz Árpáddal és Bibó Istvánnal. Gönczöt tisztelte, de Bibóval állítólag nem jött ki jól.

Végül 1963-ban, a nagy amnesztia idején szabadult.

- Te mikor kezdtél komolyabban foglalkozni apukád múltjával?

- Gimnazista koromban kezdett foglalkoztatni 56 kérdése. Akkoriban sok szocreál regényt olvastam, és azokból feltűnt, hogy az, aki 56’ miatt ült, az többnyire nem tanulhatott tovább, nem mehetett vissza a falujába, városába, nem kaphatott szakmájának megfelelő munkát.

Épp ezért már tinédzser koromban furcsálltam, hogy apu tanulhatott.

Miután kikerült a börtönből, leérettségizhetett, megkapta a szakképesítést, és ahhoz képest jó helyeken dolgozhatott. Legalábbis számomra egy kutatóintézet nem tűnt olyan helynek, ahová büntetésből kerül az ember.

A leghosszabb ideig az Erdértnél dolgozott belső ellenőrként. 89’-ben onnan ment nyugdíjba. Mindez nem véletlen.

Apuról azt is tudni kell, hogy alkoholista volt. Most már felnőtt fejjel azt hiszem, ennek is tudom az okát. Annak ugyanis, hogy a börtönből kikerülve viszonylag normális életet élhetett, ára volt.

A halála után kikértem a Történelmi Levéltárból apámról a papírokat, és ebből kiderült, hogy Csorba Pál fedőnéven beszervezték III/3-as besúgónak.

Ez 60’-ban történt. Az valószínű, hogy nem magától jelentkezett, hanem valamivel rávették.

Elég labilis idegrendszerű ember volt, talán megfélemlíthették. Ő maga egyébként egész életében tagadta, hogy beszervezték volna, még a halálos ágyán is. Az iratokból kiderült, hogy a börtönben folyamatosan zaklatták.

Ahogy az is, hogy Gönczék a börtönben rájöttek, hogy aput beszervezték, és elmond mindent. Nyíltan meg is mondták neki. Nem ítélték el, de atyaian megdorgálták érte.

- Amikor kiengedték, viszonylag hamar meg is nősült.

- A szüleim egy utcában nőttek fel, de soha nem barátkoztak, nem játszottak együtt. Tudták a másikról, kicsoda, de ennyi. Miután apám kijött, valahogy mégis összeismerkedtek, és három hónap múlva össze is házasodtak.

Ami anyu részéről hatalmas naivitás volt. Nem mérte fel, hogy apu 16 éves korától 21 éves koráig börtönben volt. Ott szocializálódott.

Halvány sejtelme sem volt róla, hogy milyen az élet kint.

Anyu csak annyit vett észre, hogy apu egyre többet kezdett kimaradni, egyre többször jön haza részegen, egyre erőszakosabb, egyre elviselhetetlenebb. 69-ig bírta, azután elvált.

- Mi lehetett az oka az apukád viselkedésének?

- Az, hogy a börtön után is folytatnia kellett a 3/3-as tevékenységét. Különféle feladatokat kapott.

A Moszkva téren működött a „Kalef” galeri, ahová az apám beépült, és sajnos aztán felnyomta őket.

Hetente háromszor-négyszer kellett jelentenie. Az iratok alapján úgy tűnik, hogy olyan 68’ táján véget ért ez a tevékenysége, nem tudni, miért.

Talán az lehetett az oka, hogy apu akkor már annyira durván ivott, hogy nem egyszer rendőri intézkedésekre volt szükség, és ezért talán leépítették.

Apuról tudni kell, hogy zseni volt. Egy nagyon okos, nagyon intelligens ember, de gyenge idegzetű, és hatalmas fantáziával rendelkezett. Mindig bizonyítási vágya volt.

Öt felesége volt. Anyu volt az első, az utána jövő kettő elég rövid házasság volt. A negyedik feleségével 75-től 89-élt együtt.

Indítottak egy természeti kört az Úttörő Szövetséggel együttműködve, a Vásárhelyi István Kört.

Hetente jártak ide a gyerekek egész Budapestről. Környezetvédelemmel, biológiával, kutatással foglalkoztak. Itt a gyerekek saját kutatásokat végezhettek önállóan, ami nagy szó volt nekik.

Apu meg tudta fogni a gyerekeket. Nagyon sokan fordultak meg apukám keze alatt, és majdnem mind ilyen szakmát választott. Biológusok lettek, földrajztanárok, erdészek.

De az alkohol itt is problémákat okozott, mert amikor apu ivott, agresszív lett. Ez pedig elriasztotta tőle a gyerekeket egy idő után.

Volt, aki hálával gondol vissza az apuval töltött időre, de olyan is akadt, aki soha többé az életben nem is akart hallani róla.

Azt hozzá kell tennem, én nem ismerek olyan gyereket, akinek a szülője 56’ után börtönbe került, és ő mégis pszichésen egészséges közegben tudott felnőni.

A börtön, az a szféra mindenkit tönkretett. Nagyon sokan ittak, nagyon sokan nem tudták feldolgozni a börtönéletet.

Apu 2014-ben halt meg, és a halála után szerveztek egy zártkörű sétát az 56’-os események helyszíneire. A Fő utcától a 301-es parcelláig bejártunk mindent. Ott volt Fónay Jenő is. A csoportban zömében nálam idősebbek voltak, és mint kiderült,

többségükben a Nagy Imre-kormánytagok gyerekei voltak.

Én polgári közegben nőttem fel. Nálunk a kommunizmust és a szocializmust nem tartották jó dolognak, nem így éltük meg. Ők viszont szocialista érzületű emberek voltak, akik pont ellenkező élményekről számoltak be, mint amiket én megéltem a családomban.

Ők büszkén viselték gyerekkorukban azt, hogy az apjuk 56’-os volt, és sok pozitív élményük volt. Az egyiknek például a zöldséges bácsi az utcájukban adott gyümölcsöt, mert az apukája 56’-os volt. Lehet, azért, mert a Nagy Imre-perben vettek részt a szüleik, és annak volt presztízse abban az időben.

Akkor döbbentem rá, hogy 56’ nem volt más, mint mindenkinek valamiféle, a saját beállítottságának megfelelő elutasítás.

Mert voltak, akik nem a szocializmust akarták megszüntetni, hanem azt a rezsimet. Volt, aki a szegénységet, a kilátástalanságot utasította el. Az én szüleim viszont teljes mértékben a kommunizmust.

Ezen a kiránduláson beszélgettem ezekkel az emberekkel. Nekik az volt a furcsa, hogy valaki nem beszél arról, hogy az apja részt vett a forradalomban, és börtönben ült.

A végén elszöktem, leszálltam a buszról, mert egyszerűen annyira más szemléletűek voltak, hogy nem tudtam azonosulni velük.

Én azt vettem észre, hogy nekik identitászavart okozott, hogy történelmi léptékkel is mekkora emberek voltak a szüleik, és ahhoz képest ők kicsodák. Szerintem ők ugyanúgy megsérültek ebben gyerekként.

Apám nagyon sok ember életét megkeseríthette a jelentéseivel. Sokakat feldobott sajnos. Ez az igazság.

De tudni kell, hogy ezzel együtt nem ítélem el az apámat. Felmentem őt.

Elnéző vagyok vele, és az összes III/3-as ügynökkel. Nem tartom szép dolognak, félre ne értsd. Viszont nem tudom, hogy ha abban a korban megéltem volna mindazt, amit az apám, akkor mit csinálok. Ha 16-17 évesen megélem azt a másfél éves huzavonát, amíg a másodfokú perben az életfogytiglanról tizenkét évre mérséklik a büntetésem, nem biztos, hogy egészségesebben jöttem volna ki a dologból.

Arról nem beszélve, hogy a börtönben volt, amikor két naponta megverték, és válogatott módszereket vetettek be, hogy idegileg kikészítsék.

Hol vannak azok, akik beszervezték őket, és rávették az embereket, hogy gerinctelenül feljelentsék a barátaikat, rokonaikat? Őket miért nem szidjuk? Az ő nevüket miért nem ismerjük?

És azt is gondolom, hogy amit 56’-ban csinált, amiért elítélték, az hőstett volt. Azért elismerést érdemel.

Az vethet rá követ, aki ugyanezeken átment, és ennek ellenére gerinces, egészséges tudott maradni, és képes volt nemet mondani.

hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!