hirdetés
2.jpg

Három egyforma idegen: véletlenül találtak egymásra a csecsemőként szétválasztott hármasikrek

De ez még csak szürreális történetük kezdete volt. Kiderült ugyanis, hogy egy titkos ikerkutatásban vettek részt, tudtukon kívül.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2019. június 13.


hirdetés

Készülj fel rá, hogy ettől a sztoritól teljesen el fogod dobni az agyad. És nemcsak a története őrjítően izgalmas ennek a Sundance-díjas dokumentumfilmnek, hanem a kérdésfeltevése is provokatív. Amerikában sokan emlékezhetnek erre az esetre, mi itt, Európában most találkozunk a hármasikrek történetével, ami jóval túlmutat önmagán.

Tim Wardle dokumentumfilmje onnan indít, ahonnan a szereplők számára is fordul a kocka. 1980-ban egy fiatal srác, a 19 éves Bobby Shafran megérkezik a Sullivan Főiskolára, ahol boldog arccal köszönti mindenki a kampuszon, akibe csak belebotlik: a lányok szájon csókolják, a fiúk haverként üdvözlik. Egy gond van csak ezzel: életében először jár ott, és egyiküket sem ismeri.

Bobby gyorsan a kezébe veszi a sorsát, egy másodpercet sem fecsérel el: miután kiderül, hogy egy bizonyos Eddie tökugyanúgy néz ki, mint ő, őt is örökbe fogadták, ráadásul ugyanazon a napon születtek, a srác haverjával együtt autóba pattan és addig autóznak Long Islandre, amíg meg nem érkeznek Eddie Gallandhoz. Aztán ott állnak ők ketten egymással szemben a long islandi lakás földszintjén, ugyanolyan arcvonásokkal, gesztusokkal, kezekkel, és génállománnyal.

Hihetetlen? Még hihetetlenebb, ami ezután jön. Lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
csernobil-valosag.png

Kiderült, mennyire ijesztően pontosan egyezik a Csernobil-sorozat a valósággal

Az alkotók a legapróbb részletekre is odafigyeltek, meg is lett az eredménye.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. június 13.



Korábban már mi is írtunk a Csernobil című sorozatról, és arról is, valóságos személyeket formáltak-e meg a benne szereplő karakterek. Utóbbira egyébként igen a válasz, szinte teljes mértékben, sőt, néhány esetben egészen megdöbbentő a hasonlóság.

A sorozatra ezen kívül is igaz, hogy rendkívül pontosan, a legapróbb részletekre is figyelve igyekezett lefesteni a történéseket, a látványvilágot is ennek szellemében teremtették meg.

Egyedül Uljana Homjuk, a tudós nem volt valódi személy. Az Emily Watson által játszott karaktert a sorozat készítői találták ki, és vélhetően több közreműködőt gyúrtak össze az alakjában.

Az HBO leírás szerint Homjuk feladata volt, hogy a halálos baleset okainak mélyére ásson.

A sorozatban ő szimbolizálja azokat a tudós nőket, akiknek a számottevő munkája láthatatlan volt a Szovjetunió patriarchális társadalmában.

Lapozz a videóért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
fe_800_500_toth_kriszta2019.jpg

„A kis hétköznapi szemétségek összerakódnak, és lavinaszerűen vezetnek nagyobb bajhoz” - Tóth Krisztina irodalomról és mindennapi játszmáinkról

A Könyvhétre jelent meg Tóth Krisztina Fehér farkas című novelláskötete, amelyet szerdán, június 12-én mutatnak be a Margó Irodalmi Fesztiválon. Beszélgetésünkben az irodalomtól rövid út vezetett nyomasztó mindennapjainkig.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. június 10.



Vasárnap, június 16-án, a Margó Irodalmi Fesztivál utolsó napján, Tóth Krisztina írásai ismét színre kerülnek. Este 19.30-tól válogatást láthatunk megfilmesített novelláiból. Levetítik a Fehér farkast, az Ahogy eddiget, továbbá a Pápai Pici rendezte Hátsó lépcsőt, Baranyai Gábor Benőtől a Hol a nyuszi? feldolgozását, valamint Idegenek címen a METU kreatív producer szakos hallgatói által készített szkeccsfilmet, amelyhez az írónő előző kötetéből, a Párducpompából merítettek. Tóth Krisztina a Fehér farkast vasárnap 12 órától a Magvető kiadó sátránál dedikálja.

– A Fehér farkas egy 2006-ban megjelent írása, főszereplője egy magányos cigánylány, akinek minden vágya, hogy az állatkertben bejusson e nemes vadhoz. Miért éppen ezt a novellát választotta címadóul?

– Elárulhatom, hogy több címlehetőség is felmerült, de azt gondoltam, hogy talán ez az egyik legerősebb írás a könyvben, apró mozzanatokban visszaköszön benne mindaz, ami alapmotívum a többi novellában is. A lány, mint áldozat, az alárendelt állatok, a visszaélés, az otthontalanság. Ha valaki csak ezt az egy írást olvassa el, sok mindent megsejt abból, hogy miféle könyvet tart a kezében.

– Az ön prózájában, verseiben, meséiben gyakran szerepelnek állatok, hol a maguk konkrét valóságában, hol egyfajta szimbólumként.

– Nagyon szoros kapcsolatom van az állatokkal, az egész életemet végigkísértek a kutyák, macskák. Nem volt testvérem, de gyerekkoromban olyan bensőséges viszonyom volt az állatokkal, mintha testvérek lennénk.

A történetekben az állatáldozat kicsit olyan, mint a gyerekáldozat: ezek a lények védtelenek és kiszolgáltatottak, rajtuk csattan az ostor, mindenki erősebb náluk. Nem tudnak beszélni, nem tudják elmondani, hogyha fáj nekik valami.

Talán éppen azért, mert én a szavakkal dolgozom, fontosak nekem ezek a kis lények. Mindig nagyon nehezen hevertem ki, ha elveszítettem egy állatot.

– A nagy francia színész, Michel Simon íratta a sírjára, hogy „jobban szerette a kutyákat, mint az embereket, mert a kutyákban sosem csalódott.”

– Én nem gondolom, hogy jobban szeretném őket, de nagyon elcsodálkozom, amikor valaki adakozik egy kutyamenhelynek és megszólják, hogy miért nem a gyerekeknek adja azt a pénzt. Ilyen szembeállítás nem létezik. Az ember vagy irgalmas a világban és akkor minden kiszolgáltatott iránt az, vagy nincs benne irgalom, és akkor az emberek iránt sincsen. Azt sem gondolom, hogy ha az ember nagy állatbarát, akkor az emberekkel van valami nagy konfliktusa. Egyébként, ha már francia művészeket említünk: az író André Malraux is nagy állatbarát volt, és ő egy egyiptomi macskaszobrot tetetett a sírjára, ami most a párizsi Pantheonban van. Tehát az irgalom és a szeretet a legfontosabb. Az állatok nagyon kedves, őszinte lények.

– Írásaiban gyakoriak a kibeszéletlen konfliktusok, vagy olyan helyzetek, amikor tudjuk, hogy nagyon nagy baj van, és mégis úgy éljük az életünket, mintha minden rendben lenne.

– Egyre nagyobb szerepe lesz az írásaimban annak, hogy mennyire meghatározzák életünket a múltbeli elhallgatások és titkok. Észrevétlenül befolyásolják a döntéseinket, a cselekedeteinket. A novellákban hétköznapi szituációkban látjuk a szereplőket, aztán egyszer csak beköszön a múlt, és valami rémületes dologra derül fény. Ott van például a Túlpart című novella, ahol egy egykori securitatés fut össze az áldozat gyerekével, egy másik országban, egy váratlan élethelyzetben. Vagy a Hinta, ahol a lakótelepen élő feleség hirtelen rádöbben, hogy a férje meleg és viszonya van az albérlővel. Nem tudjuk meg, hogy mi történik aztán, előbb ér véget a novella, de valószínűleg élnek tovább együtt, ahogyan addig, mintha semmi sem történt volna. A figurák nem képesek arra, hogy radikálisan megváltoztassák az életüket. Sokszor csak széttárják a karjukat: ez van, ezzel kell együtt élni. Mintha valami apátia uralkodna rajtuk és nem hinnének abban, hogy az adott helyzet megváltoztatható vagy hogy a múlt elgennyesedett sebei még kitisztíthatóak…

– Nemcsak az egyes embereknél pusztít ez az érzés…

– Azért is tartottam fontosnak, hogy most kötetbe rendezzem az ilyen tematikájú írásokat, mert sokszor társadalmi szinten is érzem ezt az apátiát és lemondást: úgysem lehet semmin sem változtatni, minek ugrálni, egy életünk van.

Van valami öreg és fáradt ezekben a mondatokban – én is tapasztalom néha magamon ezt a fajta megkeseredett belenyugvást. Ugyanakkor a szövegeimben megpróbálom megmutatni, hogy a sebek így csak tovább gennyesednek. Most már az a tét, hogy a gyerekeinknek tovább nyomjuk-e ezt a sok mocskot, mert már a következő nemzedék is viszi.

És ez azért borzasztó, ha belegondolunk…

– A Lift történetét bármelyikünk átélheti – például egy tízemeletes, hatvanlakásos panelházban…

– Beszállunk egy liftbe, vagy egy metrókocsiba, és elkezdünk az emberekről találgatni, a ruházata, a viselkedése, a nála lévő tárgyak alapján. Most írtam egy színdarabot, ami a júniusi Jelenkorban jelenik meg. Eltűnik egy apró tárgy az óvodában és a szülők, akiknek a gyereke elvesztette ezt a tárgyat, vagy ellopták tőle, egy másik szülőpáros gyerekét kezdi el gyanúsítani. Ez a két szülőpár soha nem beszélt egymással, nem is tudnak semmit egymásról, csak azt látják, hogy ki milyen autóval jár az óvodába, milyen ruhát hord a gyerek, és egy komplett kép alakul ki bennük arról, hogy milyen az „Audis” apuka: biztosan lop, már a gyerekét is arra neveli, hogy ha hazavisz valamit, azt ne adják vissza. A másik apukának is vannak előítéletei, érdemes belegondolni, mit képzel például az értelmiségi szülőkről, vagy hogy az óvónéninek mi jut eszébe a színésznő anyukáról…

– Mert klisékben, kategóriákban gondolkodunk…

– A szereplők alig tudnak valamit egymásról, interakció is alig van, de fejben lejátszanak teljes történeteket. Amíg csak képzeletben játsszák ezeket az egyre durvuló játszmákat, addig ez nagyon mulatságos, de aztán az a végén tragédiába torkollik az egész. Valami olyasmit akartam megmutatni ezzel, hogy ezek a kis hétköznapi szemétségek tét nélkülinek tűnnek, de mind összerakódnak, és lavinaszerűen vezetnek sokkal nagyobb bajhoz. A másik pedig az, hogy társadalmi szinten is ezt játsszuk.

Pontosan tudjuk egy beszélgetésben, hogy kik az „ők” és kik a „mi”. Ha egy kis távolságból ránéznénk a saját beszélgetéseinkre, rájönnénk, hogy ez maga a téboly. Éppen azt éljük át, amitől annyira megijedtünk szüleink és nagyszüleink generációjánál.

És mindezt megspékelik valami elképesztő militáris szóhasználattal: „térfoglalás”, erőközpont”, „kultúrharc”. Azt gondoltam, hogy egy ilyen teljesen eltávolított környezetben megmutatva, hogy mit játszunk egymással, kiderül ennek a totális abszurditása.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
1-16.jpg

Meryl Streep maga az iszonyat – így indult a Hatalmas kis hazugságok 2. évada

A négyszeres Golden Globe-díjas sorozatban új „gonosz” jelenik meg: a gyanakvó, passzív-agresszív anyós, aki nem hiszi el, hogy fia baleset áldozata lesz.
Szajki-Vörös Adél, fotók: - szmo.hu
2019. június 11.



Mindannyian ismerünk ilyen nőket, a szerencsésebbek csak futólag, a pechesek közelebbről, a legszerencsétlenebbeknek pedig vagy az anyósa, vagy az anyja ilyen. Milyen is? Passzív-agresszív, végtelenül manipulátor, energiavámpír, mások nyomorán élvezkedő, empátiahiányos, számító ember, akiben tényleg van valami eredendően gonosz is, mert csak a gonosz képes arra, hogy lassanként megmérgezze vagy megfojtsa a környezetét. Vagy - és ez Streep karakterének másik stratégiája - a szemedbe mosolyogjon, aztán a kellő pillanatban még mindig mosolyogva hátba döfjön.

A Hatalmas kis hazugságok első évada igazi meglepetésszéria volt, csodálatos színésznőkkel, szuggesztív képekkel, vagány, asszociatív vágásokkal, feszesre írt forgatókönyvvel és furmányos sztorival. A szerzői szándék szerint az utolsó pillanatig nem tudtuk, kinek a halála kapcsán ülnek kihallgatószobában a főszereplők - ez volt az a bizonyos dramaturgiai fogás, ami a feszültséget és a nézői érdeklődést végig a maximumon tartotta. Ebben az évadban egyelőre nincs ilyen markáns elem, de még bárhogy alakulhat a dolog.

Az első szezon története szerint öt nő és gyermekeik sorsa csavarodik egyre jobban egymásba, amint elindul a tanév első osztályos gyermekeik számára a kaliforniai tengerparti városban. A sztori középpontjában az erőszak - iskolai bullying, nemi erőszak és családon belüli bántalmazás - állt, a végére pedig nemcsak azt tudhattuk meg, hogy ki állt ennek a horrorisztikus eseményspirálnak az origójában, hanem azt is, hogy ő maga volt az áldozat. Celesete (Nicole Kidman) férje, Perry (Alexander Skarsgård) igazi ragadozó volt, egy olyan férfi, akire tényleg illik a vadállat szó, aki a fináléban egy érzelmileg túlfeszített jelenetben törvényszerűen lelte halálát. Volt egyvalaki, aki lökte, négy másik, aki végignézte - és ez a titok tartja össze szorosan ezt az öt nőt, Madeline-t, Celeste-et, Jane-t, Renatát és Bonnie-t a második évadban.

Kérdés, hogy szükséges volt a folytatás, egyelőre nem kaptunk erre választ. Egy biztos: ha már folytatódik a sorozat, dramaturgiailag

a legjobb döntés volt megmutatni, milyen anyának volt ilyen fia.

Meryl Streep figurája, Mary Louise egy igazi kígyó, és nagyon jól kitalálták az alkotók, hogy ilyen kell, hogy legyen, ha már egy anya tudatalatti/elfojtott indulatait testesíti meg a gyermeke. Hidegrázósan játszik, erős mondatokat adtak a szájába. Logikus, hogy egy nem nyíltan, verbálisan agresszív anya fia fizikailag-lelkileg tartja majd terrorban a saját családját.

A sztori láthatóan azon a vonalon halad majd tovább, hogy az öt nő mennyire képes tovább élni a normalitásban egy ilyen titokkal, és mennyire tudják feldolgozni az eseményeket, illetve lesz egy nyomozós szál is, amit egy rendőrnő, illetve Streep figurája képvisel, aki jól szagolja, hogy nem baleset történt az ominózus éjjelen. Celeste ambivalens kötődése folytatódik a férjéhez annak halála után is, ami egy izgalmas vonal: elgondolkodtató, hogy a betegesen féltékeny, bántalmazó férfinak is voltak olyan finom, emberi pillanatai, amelyek a gyász folyamatában felélénkülnek. Hiszen senki sem fekete-fehér.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
slayer3.png

Elégtünk a pokolban, és még élveztük is – az utolsó Slayer-koncerten jártunk

A Slayer budapesti búcsúkoncertje olyan volt, mintha egy versenyautóban ülnél, amiből kitépték a fékpedált, miközben nyaldosnak a lángcsóvák.
Kovács-Tóth Noémi cikke, fotók: MTI, Mohai Balázs - szmo.hu
2019. június 12.



Amióta az eszemet tudom, metálkoncertekre járok, de egy legendát nem minden nap lát az ember. Egy leköszönő legendát meg pláne. Mivel ezelőtt nem hallottam élőben a Slayert, amikor híre ment, hogy búcsúturnéval látogatnak az Arénába, tudtam, hogy kortörténeti mérföldkő lesz – először és utoljára – átélnem az 1981-ban alakult amerikai banda koncertjét. A kétszeres Grammy-díjas, a thrash-metal alapkövének számító Slayer műfaját laikusok számára valahogy úgy tudnám meghatározni, hogy szélsebesen ordítva reszelés, de azért ennél kicsit több. Rengeteg mezei metálzenekar hiszi azt, hogy az egybitesnek tűnő receptet ők is össze tudják állítani, de valahogy mástól ez sosem lesz ennyire hatásos, a hatóanyag nyilván a vérprofi zenészekben keresendő.

Szívmelengető látvány volt számomra, amikor megérkeztem az Aréna elé, hogy mindenfelé kígyózó sorok álltak a bejutásra várva. A javarészt fekete pólós tömegmassza tartalmazott mindenféle fajzatot, amit csak egy ilyen jeles esemény összeharácsolhat.

A legvérfagyasztóbb mégsem a teletetovált, szőrös hústornyok tobzódása volt, hanem egy fiatal nő, aki előttem állt sorba, indokolatlanul magassarkú cipőben és szemre héthónapos terhesen.

Mire bejutottam, az előzenekarként játszó Anthrax már rendesen tuningolta a közönséget, de azért érezhető volt, hogy mindenki a fő attrakcióra fókuszál. Amikor végre felcsendült az utolsó Slayer-lemez akusztikus intrója, majd a hentelős Repentless, kapásból leszedték a fejemet (szerencsére a fülemet a helyén hagyták, kiválóan sikerült a hangosítás), és a koncert végéig kitartott az intenzitás.

Majdnem negyven év munkásságát összefoglalni nem egyszerű feladat, albumonként átlagosan két számot játszottak az életműből – azért a Seasons in the Abyss és a Reign in Blood nagyobb súllyal estek a latba –, természetesen az összes ikonikus slágerrel (setlist ITT).

Az énekes, Tom Araya csak testzsírban és szőrzetben lett kevesebb az évek alatt, a hangjában még mindig ott vibrál a punkos düh. A torkán pedig ennyi év után is kijön a sikoly és az a rengeteg szöveg, amit követni nem lehet.

A Slayer imidzsének fő alkotóeleme – a kopasz, széttetovált, vaskos oldalláncos – Kerry King gitáros most is kompromisszummentesen headbangelő obeliszkként biztosította helyét a rockikonok között. Vaskos nyakán kifejlődött egy önálló életre kelt izomcsoport, ujjai pedig követhetetlenül cikáztak a húrok közt. A másik gitáros, Gary Holt a néhány éve betegségben elhunyt alapító, Jeff Hanneman után került be a csapatba (azelőtt a szintén híres thrash-banda, az Exodus vezéreként volt ismert). Ezúttal a szennyesben hagyta a Kill the Kardashians pólóját, a saját vérével megfestett gitárja helyett pedig egy piros LED-szalaggal körbefuttatott változattal lépett fel. Egyedül a dobos, Paul Bostaph játékára hallottam tanult zenész-barátaimtól némi panaszt, de aki hallotta annak idején Dave Lombardo tűpontos játékát, az nem felejt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x