te
Hargitay Judit: Teniszcipő
'Emma felpattant. Megint elemében volt, újra rátalált a szerepére, a szegény, elárult asszonyéra.'
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2017. december 16.


Emma akkora lendülettel szállt le a buszról, hogy a felfelé törleszkedő tömegből elsodort egy fiatalembert meg egy gyereket. Nekilökte őket egy kukának, de a méltatlankodással nem foglalkozott. Hatalmas testét fáradtan vonszolta a remegő aszfalton. Magához szorította a közeli delikát-üzlet címeres zacskóját, amelyből néhány kivi kandikált ki meg kandírozott datolya. Melege volt, irgalmatlanul, meg migrénje, amitől a szokásosnál is hangosabban szuszogott.

„Az a szemét Kapolyi nem fogja fel, mennyire szenvedek. Belgyógyász létére nem képes nekem felírni egy normális fájdalomcsillapítót…” – dohogott magában a férjére, akit dohogás közben mindig a vezetéknevén szólított.

Már délelőtt, az irodában haragudott rá, mert ötödszörre se volt hajlandó felvenni a telefonját, pedig a születésnapjára Emma egy új mobilt vett neki, direkt. De Kapolyi doktort ez a szándékosság hidegen hagyta, ahogy szinte minden a feleségével kapcsolatban. Emma egyre nehézkesebben araszolt hazafelé, és fortyogó indulattal gondolt a férjére és huszonöt éves házasságukra. „Bezzeg régen, be se tudott telni velem. Minden reggel kinyomta a fogkrémet a fogkefémre, annyira odavolt. Igaz, akkoriban még a hivatalban is veszkődtek utánam. Vékony voltam, mint egy agár, dús barna haj, a szemem fölé fekete tuscsíkot húztam …” Most meg fel nem venné a rohadt telefonját! Mert nagyvizit van, meg rendelési idő, aztán megint este tizenegykor esik haza a kórházból, amikor Emma már alszik.

A lift megállt, az ajtó lassan húzódott félre, mint egy diszkrét komornyik. Emma szerette ezt a liftet. A metálezüst fényeket, a keskeny tükröt, amiben vékonyabbnak látta magát, meg a kis hangszórót, amin elakadás esetén bejelentkezett a portaszolgálat. Hét évvel ezelőtt vették meg a drága belvárosi apartmanház teljes kilencedik emeletét. Két egymás melletti lakást, az egyiket maguknak, a másikat Emma anyjának. Anya halála óta a kisebbik lakás üresen állt. Emma ingerülten kutatott lakkbőr táskájában. Még mindig izzadt, selyem irodai blúza rátapadt a hátára. A lépcsőház klímája sem hűtötte le. A feje úgy hasogatott, hogy a szeme is könnybe lábadt. Egyre ingerültebb lett, nem találta a kulcsot.

Már az sem érdekelte, hogy a százhúsz négyzetméteres lakást a férje az ő vigasztalására vette meg, amikor bizonyossá vált, hogy nem lehet gyerekük. Kapolyi doktor ugyanis nem akart költözni, szerette a régi házukat, Budát, a nagy kertet. Emma tudta, hogy hálásnak kell lennie, ebben a percben mégis gyűlölte a lakást, a bézs falakat, az olasz ülőgarnitúrát, meg a polcokon sorakozó drága konyakokat, a hálás betegek ajándékát.

A kulcs nagy csattanással kiesett a táskából, Emma felkapta és úgy vágta bele a zárba, mint egy nagykést. A kulcs megakadt. Emma erőltette, hiába. Belülről volt bezárva. „Hát ez meg itthon van!” – nyilallt belé a felismerés, és hirtelen felrémlett neki a férje, amint reggel a konyhában azt mondja, ma szabadságon lesz. Emma szája pengényire keskenyedett. A csengő felvisított, ahogy teljes súlyával rátenyerelt. „Most majd beolvasok neki! Ötször hívom, az új mobilján, amit tőlem kapott, ő meg rám se bagózik! Közben meg itthon döglik! Fogadjunk, hogy még a koszos kávésbögréjét se volt hajlandó berakni a mosogatógépbe!” Emmában bugyborékolt az indulat. Huszonöt év keserűsége, egyedül töltött esték, meddő veszekedések, a tévé előtti reménytelen zabálások. Úri élet, nyomorék magány. Nyomta a csengőt, közben csörgette, erőltette a kulcscsomót, hosszú percekig. Semmi válasz. Most már dörömbölt. Még mindig semmi. Emma úgy feszült neki a tömör tölgyfa ajtónak, mintha ezzel a mozdulattal egész elhibázott életét akarná megváltani. Semmi.

Aztán hirtelen megdermedt. A lépcsőház váratlan csendjében hatalmas erővel tört rá a gyanú, szinte megbénította. Belülről zárt ajtó. Az ausztriai gleccsersí-túra. A péntek esti teniszmeccsek. Dalma doktornő a kórház folyosóján. A kis rezidens, aki a minap olyan pimaszul mosolygott rá. A süket mobiltelefon. Megalázóan banális, apró mozaikdarabok, amelyekből most, itt a lépcsőházban, egy pillanat alatt összeállt az egész. Emma rárogyott az ablak melletti virágtartó szélére. Ez nővel van. Semmi kétség. Kapolyi nem tudta, hogy a felesége hamarabb jön haza, és bezárkózott a szeretőjével a lakásba. Az ő lakásukba. Emma szinte szétfolyt a virágtartón, mint egy zsírfolt az abroszon. Tétován morzsolta a kulcscsomót meg a karikára fűzött kis fapapucsot. Szuvenír Amszterdamból, egy régi orvoskongresszusról. Szájában még mindig keserűen csomósodott a düh, de az indulat már benne ragadt, és most mintha átformálódott volna valami mássá: Emma megkönnyebbülést érzett. Megkönnyebbülést, ami akkor tör ránk, ha bizonyosságot szerzünk valamiről, amit már régóta nem akartunk észrevenni.

Emma bámulta a tölgyfa ajtót, és látta mögötte a férjét meg a nőt. A kis doktornőt vagy valaki mást, ez most nem érdekelte. Látta, ahogy az olasz ülőgarnitúrán fekszenek összebújva. A férje ritkuló haja felborzolva, és zokniban van, régen is mindig zokniban volt, milyen nevetséges. Aztán felsejlett egy álom, amely az utóbbi hónapokban többször kísértette. Fekszik a hálószobában, a szatén ágyneműben, és hirtelen arra riad, hogy a férje nincs mellette. Eltűnt, ő meg ott ül az ágyban, végtelen magányban, és szinte belevész az ürességbe.

Emma most már felismerte azt az álombeli érzést. Tudta, hová tűnt a férje. Nem most, és nem is néhány hónapja, hanem még évekkel ezelőtt, amikor epés félszavakon kívül többé nem maradt mondanivalójuk egymásnak. Emma sóhaja olyan volt, mint egy beismerés. Nézte az ajtót, és arra gondolt, hogy nem hibáztathat senkit, csak önmagát. Ő volt az, aki több hetes, nyúlós hisztikkel, szurkálódással, vagy épp vádló, méla búbánatban morzsolta végig az elmúlt éveket. Ő volt az, aki egy megveszekedett pillanatában a férjéhez vágta valamelyik hálás beteg méregdrága konyakját, úgy, hogy a barna lé végigcsorgott a tapétán. Ő duzzogta végig az összes olyan hétvégét, amikor Kapolyit beteghez hívták. És ő tömte magába minden áldott nap a hivatali menza pörkölt-nokedlijét, majd este folytatta jégkrémmel, datolyával és kesudióval, míg a mérleg nyelve át nem lendült a száz kilón és mindörökre ott is maradt. Ő lökte a férjét a kis akárki karjaiba, aki most bent terpeszkedik az ő kanapéján.

Emma fél kezével csapzott haját simítgatta. Hiába a márkás olasz sampon, mindig zsíros volt a haja. Az jutott az eszébe, milyen mulatságos is tud lenni az önostorozás. Egész életében mindenért másokat hibáztatott, morcos gyerekként mutogatott az épp aktuális bűnbakra, elsősorban persze a férjére, és ezzel a kényelmes szokásával esze ágában sem volt szakítani. Ez volt az életprogramja, amibe olyan kényelmesen fészkelte be magát, mint egy hízó a puha szalmába. Most is csak egy pillanatig gyengült el. Egy rövidke, kegyelmi pillanatig, ami jó, ha egyszer bekövetkezik azoknak az embereknek az életében, akik örökké áldozatnak tartják magukat. Hamar összeszedte magát.

Arca lassan életre kelt, félmosolyra fakadt, most úgy festett, mint egy ragadozó. Abszurd helyzetében is meglátta a lehetőséget. Szeme a szomszéd lakás ajtajára tévedt. Anya kulcsa itt van, évek óta magánál hordja. A két lakást közös erkély köti össze. Bemegy, át az erkélyen a nappalijukba, ilyen melegben minden nyitva van. Lecsap rájuk. Ország-világ előtt lebuktatja őket. „Akkora botrányt csinálok, hogy megemlegeti. Egy életre elveszem a kedvét a kurvázástól. Van képe a szerencsétlen, beteg feleségét így megalázni!”

Emma felpattant. Megint elemében volt, újra rátalált a szerepére, a szegény, elárult asszonyéra. Az, hogy veszíthet, hogy a másik nő legyőzheti, meg sem fordult a fejében. Huszonöt évig ő volt fölényben, mindig neki volt igaza, miért lenne ez most másképp? Remegve kotorászott a másik kulcs után, alig várta, hogy gyűlöletét ráokádhassa a másik kettőre, hogy kiordíthassa magát, végre. Markában érezte a szűkölő Kapolyit, akit hátralévő éveikben kedvére kínozhat. Kéjes örömmel gondolt arra, hogy megvan az új aduász, a hivatkozási alap, amivel bármikor veszekedést provokálhat, bűntudatot kelthet, és újabb kényelmes és vádaskodó, pörkölt-nokedlis évtizedeket zsarolhat ki magának. Bár soha nem vallotta volna be, Emmának most már ez volt a legfontosabb.

Végigdübörgött az anyja lakásán, és most, csak most cikázott át az agyán, hogy mi van, ha a férje a nőt választja. De ez csak egy gondolatfoszlány volt, már nem tudta őt megállítani. Feltépte az erkélyajtót, kirontott a napfényre, de rögtön hátra is hőkölt. Kis híján felbukott a kövön guggoló férjében, aki háttal neki a teniszcipőjét suvickolta. Kapolyi megfordult, a házaspár egy ideig némán farkasszemet nézett egymással. „Szia Pamacs, hát te meg hol jöttél be?” – kérdezte a férj, alulról felfelé pislogva, öklén a fél teniszcipővel. Emmában bennerekedt a levegő. Körbevizslatta az erkélyt, az üvegfalon áttetsző nagy nappalit, az amerikai konyhát. „Nem hallod, hogy félórája csöngetek meg dörömbölök? Bent hagytad a kulcsot a zárban. Nem igaz, hogy nem hallottad!” A férje megrökönyödve nézett rá. „Ne haragudj, itt kint tisztogattam a cipőmet, még az erkélyajtót is becsuktam. Tudod, milyen rossz a fülem, nem hallottam semmit.” Emma metsző pillantást vetett rá, aztán felrántotta az üvegajtót, és körbeszimatolt a lakásban. A férje megneszülve bámult utána, mint a kisfiú, aki már sejti, hogy büntetést kap, csak még azt nem tudja, miért. Az asszony újra megjelent az erkélyajtóban, arcán furcsa kifejezéssel. Megkönnyebbülés, csalódottság, zavar és düh keveredett rajta. Meg egyfajta jól ismert feszültség, amit Kapolyi magában csak „balhécsend”-nek nevezett. „Mondd, hogy a fenébe lehetsz ilyen istenverte hülye, hogy a kulcsot bent hagyod a zárban? És kizárod magad az erkélyre? Normális vagy te?” – Emma sziszegett, és a férje tudta, hogy akármit válaszol, ugyanaz következik. Megint motyogott valamit a teniszcipőről, de a nő meg se hallotta. Lecsapott a férjére. Végre ordíthatott, olyan gyűlölettel, amire talán házasságuk huszonöt éve alatt nem volt példa.

Kapolyi bámulta felesége rengő testét, lila szája szélét, és hallgatta a szitokáradatot. Hogy képes volt a hullafáradt, fejfájós asszonyt huszonöt percig a lépcsőházban váratni, a tele bevásárlószatyorral, mert őt az se érdekli, ha a felesége beledöglik a cipekedésbe, mert mindig csak az a rohadt tenisz, az az istene, meg a kórház, az bezzeg fontos, hogy rohadna meg a kórházával együtt, és így tovább. Bejáratott forgatókönyv szerint ment már ez, jól ismert terepen voltak.

Emma kiabálás közben is érezte, ahogy tagjai ellazulnak, szinte lezsibbadnak. Férje hallgatott, ez is ismerős volt, nincs itt semmi baj, nincs másik nő, igaz, zsarolási alap sincs, de mindegy, azt majd megoldja valahogy. Emma még pattogott, a rend kedvéért, de átélése fokozatosan alábbhagyott, végül teljesen elolvadt. Elhallgatott. Bevonult a konyhába, kipakolta a címeres zacskóból a finomságokat (a hűtőt már rég televásárolta a házvezetőnő), és szenvedő arccal nekiállt kávét főzni. Fél szemmel látta, ahogy a férje bekullog a hálószobába, és összekészíti a sporttáskáját. Persze, péntek van, tenisznap. Emma elhatározta, hogy ma már nem szól Kapolyihoz, a történtek után ez a legkevesebb, de ezt is csak megszokásból. Valójában már nem haragudott, nem is érdekelte. A férfi kedveskedő hangját - „Majd jövök, Pamacs” – már egy engedékeny vállrándítással nyugtázta. Ahogy férje mögött becsukódott a bejárati ajtó, Emma felállt, és benyúlt a bárszekrénybe egy zacskó kesudióért.

*

Kapolyi doktor a kocsiban ült, és sms-t írt. „Húsz perc múlva ott leszek, Picim.” Megnyomta a küldés gombot, aztán a telefont belökte a kesztyűtartóba. A hátsó ülésen, hanyagul odavetve feküdt a kitisztított teniszcipő.


KÖVESS MINKET:




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x