hirdetés
eroszak.jpg

„Hány bántalmazót zár össze ez a vírus az áldozataival?”

Hányan kényszerülnek szembesülni majd saját képmutatásukkal? És undorodnak el a saját életüktől, ha nem tudnak napi 8 órában a munkába temetkezve félrenézni? - kérdezi szerzőnk. Vélemény.
Petrás Lilla írása - szmo.hu
2020. március 24.


hirdetés

Ötödik napja köhögök. Szerintem csak nátha, de ha mégsem, és csak ilyen enyhe tünetekkel megy át rajtam a koronavírus, még jobb. Öt napja vagyunk az otthonunk foglyai. A gyerek fent alszik, a férjem dolgozik a gép előtt. Én meg jázminteát szürcsölve nézem a kertben a tulipánokat.

Még élvezem az összezártságot. Pár hét múlva lehet, hogy lesznek kisebb-nagyobb feszültségek, de mi sok szempontból szerencsés alaphelyzettel megyünk bele az elkövetkező időszakba. Szürcsölöm a teámat. És arra gondolok, egyre többen lesznek bezárva: Ki jobban, ki kevésbé. Ki önkéntesen, ki kényszerűségből.

És az is eszembe jut, hogy hányan vannak, akik nem ilyen szerencsés körülmények közt töltik majd a bezártság heteit.

Most biztosan sokan felháborodnak, de eszembe jutnak a szeretők. Mert a „bűnös” ember is ember. A magány akkor is fáj, ha nem is lenne jogod sóvárogni az iránt, aki feloldhatná.

És a másik oldalon ott vannak a családosok, aki most szemtől szembe kerülnek saját megromlott házasságukkal. Vajon hányan lesznek, akik rájönnek, hogy igenis van megoldás, és igenis meg lehet találni. Hiszen nagyon fárasztó nem beszélni a nyilvánvalóról azzal, aki egész nap ott lébecol körülötted. És vajon hány családnál hiányzik csak ennyi a boldogsághoz? Kimondani a nyilvánvalót.

hirdetés

De vajon hány családos fogja kimondani, hogy itt már nincs boldogság. És anélkül, hogy egy külső tényező – egy szerető, egy karrier, egy minden szabadidőt kitöltő hobbi - csepegtetne egy kis endorfint a keserű mindennapokba, már rég belefulladtak volna a saját életük elviselhetetlenségébe? Hányan kényszerülnek szembesülni majd saját képmutatásukkal? És undorodnak el a saját életüktől, ha nem tudnak napi 8 órában a munkába temetkezve félrenézni?

Hány szülő döbben majd rá, hogy nem is ismeri a gyerekeit, és a házastársa se az az ember, akire emlékezett. Hogy eddig egy kétdimenziós álomképet ápolgatott a saját szeretteiről, amíg hosszú túlórák során a karrierjét építgette a soha-nem-elég jegyében? Vajon lesz-e nekik elég belátásuk, hogy változtassanak? Vagy erőből belekényszerítik a családot egy álságos szerepjátékba, ami megfelel a dédelgetett illúziónak?

És ha már az erőnél tartunk… Vajon hány bántalmazót zár össze ez a vírus az áldozataival. Most nincs kocsma, ahol legalább elvan, és néha túl későn és túl részegen ér haza ahhoz, hogy veszélyt jelentsen az otthoniakra. Most otthon iszik. Most még több benne a frusztráció… Hány anya szíve szorul most össze gyerekei életét féltve? Hány gyerek remeg most is egy takaró alatt és ismételgeti, hogy „ez nem velem történik”? Mi lesz velük? Őket ki menti meg? Ó, bárcsak ne lenne naivitás azt hinni, hogy egy ilyen koncentrált időszak meghozza az áldozatok elszántságát egy meneküléshez, egy váláshoz…

De hát ilyen időben válni se egyszerű. Vajon, hogy érzi most magát az, aki február végén döntötte el, hogy válni kéne. Pont mielőtt leállt – vagy legalábbis drámaian lelassult volna a világ. Ők most egy fedél alatt élnek? Hiszen pont a szülőkhöz nem lehet most hazaköltözni. Hogy zajlik egy reggel egy ilyen lakás konyhájában? Talán ez a fajta ellenséges légkörben megélt társas magány jobban felőröl, mint az egyedüllét.

De azokért a fiatalokért is fáj a szívem, akik egyes egyedül egy 28 négyzetméteres garzonban ragadtak. Mint egy modernkori Robinson. Ott a chat, a videotelefonálás, a Netflix. De egy idő után körbe-körbe járhatnak kis odújukban, mint egy őrület szélén vergődő aranyhal a körakváriumban. Kis szerencsével néha besüt a nap az ablakon, de hogy bírják majd a bezártságot azok, akiknek csak egy sötét belső udvar macskaköveiről visszaverődő fény jut?

És a negyvenéves szinglivel mi lesz? Aki a nárcisztikus anyjával ragadt a gyerekkori szobájában? Neki megváltás volt, hogy a munkahelyén legalább nem alázzák meg minden levegővételért. Persze kedvesen mosolyogva – hogy ő legyen a hülye, ha megvédi magát a „semmitől”. Ő meddig fogja bírni? Neki milyen gondolatok kavarognak majd a fejében pár hét múlva. Vajon elege lesz, és a végén inkább elköltözik akármilyen nyomorúságos odúba, vagy annyira összeroppan lelkileg, hogy örök bénult kínlódásra ítéltetik a psziché börtönében?

Eszembe jutnak a friss szerelmesek. Ó, milyen törékeny is egy kapcsolat az elején! Mennyi jó élménnyel kell körbebástyázni, hogy ne csússzon meg az élet nehézségei által odakészített banánhéjon. És most ők az első csók elcsattanása után – vagy még pont előtte – elszakadnak egymástól. Hány hétig lehet életben tartani egy éppen belobbant lángocskát virtuálisan?

De felmerülhet ez a kérdés azoknál a házaspároknál, akik külön városban, országban dolgoznak, és csak a hét egyik felében, esetleg csak hétvégén tudnak találkozni. Munka és magány – létbizonytalanság és együttlét? Nehéz döntés. És ahogy telnek a hetek, egyre nehezebb lesz, bármit is választottak.

És ott a sok „hétköznapi” gond. A három gyerek 64 négyzetméteren. A home office, a távoktatás, a menzát pótoló állandó főzés, és az idős szülők ellátása. Hiába vannak rendben az alapok: a szeretet, a bizalom, az intimitás. Egyszerűen ledarálhatnak a hétköznapok, ha túl sok dolog zsúfolódik össze – térben, időben, igényekben.

Itt állok a tulipánjaim felett, és könnyen beszélek. De ha már mást nem tudok tenni azokért, akikre most egy nagyon nehéz időszak vár,azt hiszem legalább mondanom illene valamit.

Akárki vagy, és akárhova zár be a sors a következő hetekre, kívánom, hogy erősebben gyere ki ebből. Erősebben, mert megtaláltad azt a sok apró kis megoldást, amik pont segítenek a jelenlegi életed gyenge pontjait élhetőbbé, jobbá tenni. Vagy mert mindent megpróbálva bizonyosságot nyerhetsz: ez így nem megy tovább.

De bárhogy is lesz, kívánom mindenkinek, hogy találjon egy-egy pillanatot a mindennapokban, ami erőt ad és átlendít a következő napba. Nekem például tulipánjaim vannak.


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
pesti-idosek-otthona-koronavirus-cimkep-illusztracio-pixabay.jpg

„Hívtam anyut, mondta, hogy viszik a kórházba – akkor kiment minden erő a testemből”

„Nincs elég dolgozó, nincs védőfelszerelés és nincs teszt. Ki meri ezt elmondani? A Pesti úti Idősek otthonában lévő bajokról azért tudok, mert az én édesanyám is ott él, és beteg.”
Belicza Bea, A címkép illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2020. április 05.


hirdetés

Kiment minden erő a testemből, amikor négy napja felhívtam az édesanyámat a Pesti úti Idősek Otthonában. Annyit beszéltem vele korábban a koronavírusról, tudtam, hogy nem fél. 90 éves, tudja, hogy bármikor jöhet a halál. Bár én úgy éreztem, nála még van 4-5 év. Most valahogy eltűntek a pluszévek a hangjából.

Nagyon gyenge volt, azt mondta, nincs étvágya, napok óta nem eszik és hányt is. Kérdeztem köhögésről, lázról, azt mondta, az nincs. De azt mondta, be vannak zárva.

Akkor az sem volt világos, hogy ez nem a látogatási tilalom, hanem a szobakarantén. Innen minden nap nyomozásokkal telt, azt reméltem, nincs baj, hiszen ezek nem egyértelműen a vírus tünetei.

Másnap sem volt jobban, egyre több helyen kezdtem információt szerezni. Az otthon igazgatóját és az intézmény főnővérét hívtam és vártam a válaszokat, nem vették fel a telefont és sem e-mailre, sem sms-re nem válaszoltak.

Péntekre a bátyám megtudta, hogy vannak fertőzöttek az otthonban.

hirdetés

Eszembe sem jutott pánikot kelteni egy cikkel az 500 lakó hozzátartozóiban, próbáltam hivatalos válaszokat szerezni. A főpolgármester délutáni videója adta a választ, az otthonban terjed a vírus.

Közben anyu nem lett jobban, és egyre idegesebben kerestük, mit lehetne tenni. Kérésünkre bementek hozzá ebédre és így evett egy fél tányér levest, aminek már örültünk.

Nagy nehezen kiderült, hogy volt láza és mostanában is van. Az is kiderült, hogy az első fertőzött ugyanazon az emeleten volt, ahol anyu él. A nővérek szerint is esélyes, hogy megkapta a vírust, ezért lassan egy hete felírták listára, hogy tesztelni kellene.

Az ápolók igyekeznek mindent megtenni, persze, csak amit tehetnek. Ekkor már nem akartam várni, de pénteken hiába próbáltam magánklinikáról tesztet szerezni anyunak, hétfőig nem lehet.

Vasárnap reggel hívtam anyut, mondta, hogy viszik a kórházba. Megijedtem, mert tudom, hogy karanténban van, tehát most oda viszik, ahol lehetséges fertőzöttek vannak. Nem tudom elképzelni, hogy anyut külön szobába tennék, de ha nem volt fertőzött, most az lesz.

Ez sem ment egyszerűen. Én anyutól tudtam meg, hogy megy kórházba, a bátyámnak azt mondták, még nem biztos, mert az orvos telefonon (!) azt mondja, még nem kell.

Ezt nem tudom felfogni, a karantén óta nem látta orvos a lakókat. Nem volt senki, aki beöltözve bement volna és megnézi, hogy nem terjed-e tovább a vírus.

Hogy hol van az édesanyám, most nem tudom, mert már nem érem el telefonon, és senki nem tájékoztatott.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
1-6.jpeg

„Az emberek fuldokolnak, levegőért kapkodnak a szobákban” – egy magyar házaspár helyzetjelentése New Yorkból

Egy fiatal, magyar házaspár a poklok poklát éli meg a metropoliszban. A feleség belgyógyász rezidensként küzd a frontvonalban, néha a végkimerülésig. A súlyos helyzetről a férj számolt be.
forrás: facebook.com/koves.krisztian.karoly, fotók: Pexels - szmo.hu
2020. április 08.


hirdetés

Köves Krisztián Károly magyar származású, New Yorkban élő filmrendező. A Facebookon osztotta meg személyes és felesége élményeit a pillanatnyi állapotokról kedden. Kérésére a szöveget változtatás nélkül közöljük.

NEW YORK CITY-BEN ÉLEK, A FELESÉGEM ORVOS…

…és reggel nyolckor jön meg a 24 órás műszakból. A ruháit egy külön szennyes tárolóba dobja, aztán alaposan lezuhanyzik és hajat mos. Nem mer befeküdni mellém az ágyba.

Tudja, hogy egy ponton meg fog betegedni és akkor elkerülhetetlen lesz, hogy engem is megfertőzzön.

Belgyógyász senior-rezidens orvos (ráadásul intenzív és pulmonológia specialista lesz) tehát a frontvonalban, annak is az élén küzd az életekért.

hirdetés

Itt, a világ egyik leggazdagabb országának leggazdagabb városában, nincs rendes védőfelszerelésük. Az űrruhákat, amiket az olaszországi, német vagy koreai képeken látni, egyikük se kap. Egy darab N95 maszkot nyomtak a kezébe egy hétre. Mostanra sikerült eljutni oda, hogy aki az intenzív osztályon dolgozik az egy napra kap egyet (ideálisan minden beteg után kellene egy).

Sokszor sima műtős maszkkal kell beérniük, ami egy ilyen helyen nem sokat ér. Az emberek felvásárolták az N95 maszkokat és most hegyekben állnak az otthonaikban a WC papír mellett, míg az életüket kockáztató EÜ dolgozóknak a kormány és a kórház nem tud biztosítani szinte semmit. A Centers for Disease Control (CDC) hetekig állította azt, hogy a sima műtős maszk elegendő védelem az EÜ dolgozóknak, mert valójában nem volt, és most sincs elegendő megfelelő felszerelés.

Mielőtt összeesik az ágyba, még elmondja, hogy este hétkor kihívták a kórház elé. Tűzoltókocsik álltak sorban, 60-70 darab, és rengeteg személyautó. Kürtöltek, dudáltak és éljeneztek nekik, hogy tudassák velük, hálásak azért, amiért nap mint nap az életüket kockáztatják az emberekért. Aztán szinte elájul, és amíg nézem az arcát, azon gondolkozom, milyen jó lenne, ha szirénázás és “thank you” táblák helyett (vagy inkább mellé) az otthon évekre felhalmozott N95-ös maszkokból hoznának nekik… de ez csak álom marad. Az én álmom. Valószínűleg nem könnyű elfogadni, hogy a hat zsáknyi N95 a sufniban nem sokat fog segíteni, ha már nem marad, aki gyógyítson.

Este hatkor kel fel. Ilyenkor romantikus komédiát nézünk a kanapé két végében. Mindegy mennyire jó vagy rossz. Csak limonádé legyen. Nem tud befogadni semmit, ami csak kicsit is komolyabb. Nem hajlandó beszélni róla, mi folyik a kórházban, mit él át. Csak bámul ki a fejéből, és én már annak is örülök, ha egy félmosoly feltűnik az arcán valamelyik jelenetnél. Tíz körül ismét alszik.

Másnap felkel és halálosan fáradtan, elcsigázva fekszik egész nap a kanapén egy pizsamában és egy köpenyben, magzatpózban. Ilyenkor sem mehetek a közelébe. Minden egyes pihenőnapján azt hiszi elkapta a vírust.

Nehéz különbséget tenni a kimerültség és a betegség között. Rendszeresen mér lázat és minden egyes köhintésénél összerándulunk. Délutánra kerül olyan állapotba, hogy végre rámönti, mi folyik a csatatéren. Én pedig hálásan hallgatom, mert ki kell adnia magából. Az interneten elhíresült videó, amit a Queens-i, Elmhurst kórházból posztolt az egyik orvos: IGAZ.

Megvágtam és lefordítottam egy összefoglalót, aminek ez a videó is a része. Csatoltam ehhez a poszthoz. A feleségem kórházában ugyanaz történik, mint ami a videóban látható Elmhurst kórházban (ami egyébként a testvérkórházuk).

Én pedig csak döbbenten hallgatom, hogy sorra halnak meg az emberek. Hogy kétségbe van esve, mert ugyan eddig is nap mint nap találkozott a halállal, de ami most folyik már nem emberi. A legnagyobb baj, hogy azt érzi, egyszerűen nem tud eleget tenni értük. Nincs rá gyógyszer, nincs rá vakcina.

Tudja, hogy egy ponton meg fog betegedni és akkor elkerülhetetlen lesz, hogy engem is megfertőzzön.

A lélegeztetőgépek elfogytak, már azt tervezik, hogyan tudnak egy gépre több embert rákötni. Bizonyos kor felett és bizonyos alapbetegségekkel már esélyük sincs betegeknek intenzívre kerülni. Az emberek fuldokolnak, levegőért kapkodnak a szobákban, a folyosókon. Újabb és újabb osztályokat, szárnyakat alakítanak át és még így se férnek el a kritikus állapotban lévők. Óránként van újraélesztés. Néha csak egy, néha több. És akit újra kell éleszteni, az szinte biztos, hogy nem jön vissza. Aki lélegeztető gépre kerül, azoknak talán az 50%-a éli túl betegséget.

Már protokoll szerint kell választaniuk aközött, hogy egyáltalán kinek próbálhatnak meg segíteni.

És özönlenek az újabb és újabb betegek, mind-mind COVID-19-el. “És ne gondold, hogy biztonságban vagy, mert nem vagy hetven.” - néz mélyen a szemembe. Tegnap egy egészséges 29 éves halt meg a kezei között. Azelőtt egy 44 éves maraton futó. Természetesen az idősebbekre a legveszélyesebb a vírus, de az osztálya most is tele van harminc-akárhány évesekkel is. “A vírus nem csak a tüdődet támadja meg. Csak ránézek a laboreredményeikre (lymphopenia, markánsan emelkedett CRP/LDH/ferritin/D-dimer...) plusz a röntgenre (súlyos kétoldali tüdőgyulladás), már teszt nélkül megmondom, hogy COVID-19. Bár elsősorban a tüdőt érinti, de minden arra utal, hogy egy szisztémás gyulladásos reakciót is kialakít, sok esetekben pedig más szerveket, elsősorban a vesét és szívet is károsítja.”- és én csak magam elé bámulva hallgatom. Nem erről volt szó, nem ezt mondták nekünk. Mára kiderült, hogy a kínai kormány mindenről hazudik/hazudott.

És még ha ez nem lenne elég, az emberek meghülyülnek. WC papírt és fegyvert vásárolnak. Amerikában 309%-kal nőtt meg a fegyvervásárlások száma csak február 23. és március 15. között. Kaliforniában 160,000 új fegyvertulajdonost regisztráltak. A tömegmészárlások népszerű gyilkológépe, a híres AR-15 gyakorlatilag elfogyott a boltok polcairól, hála az amerikai alkotmány 2. kiegészítésének. Így most már mindenki megvédheti magát.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
stockholm-northfoto.jpg

„Semmivel nem rosszabb a helyzetünk attól, hogy nálunk nem állt le az élet” – egy svédországi magyar a járványról

Az összes európai ország közül a svédeknél a leglazábbak a koronavírus miatti korlátozások. Egy ott élő magyar mesélte el, mit gondol erről.
Láng Dávid; címkép: Northfoto, represented by ZUMA Press, Inc. (Fredrik Sandberg/Tt) - szmo.hu
2020. április 08.


hirdetés

Az elmúlt hetekben világszerte sorra vezették be az egyre szigorúbb járványügyi előírásokat: a turizmus és a vendéglátás teljesen leállt, az országok gyakorlatilag bezárkóztak, és saját állampolgáraik jogait is egymás után korlátozzák biztonsági okokból.

Svédországban azonban nyoma sincs a máshol jellemző világvége-hangulatnak és kihaltságnak. Nyitva vannak az üzletek és éttermek, semmilyen kijárási korlátozás nincs érvényben, és bár a középiskolákban és egyetemeken távoktatásra álltak át, az általános iskolákat továbbra sem zárták be.

A rendezvények maximum létszámát március végén 50 főben limitálták, a teljes tiltásnál azonban ez is sokkal megengedőbb.

A különutas politika lényege, hogy csak a betegeket és időseket különítik el, mindenki más esetében a nyájimmunitás elérése a cél – tehát az, hogy inkább minél többen fertőződjenek meg, ezzel védettséget szerezve a vírus ellen, mígnem egyszerűen megáll a terjedés.

hirdetés

De vajon működőképes lehet-e ez a stratégia, miközben a többi ország egymás után vetette el arra hivatkozva, hogy csak megengedhetetlenül sok haláleset árán juthatnának el erre a szintre? A statisztikák egyelőre azt mutatják, hogy igen.

Ildikó 10 és fél éve él Göteborgban, Svédország második legnagyobb városában. A fenti kérdésre kifejezetten optimistán felel: „A helyzet az, hogy egyelőre minden adatból az derül ki, hogy semmivel nem jobb azoknak az országoknak a helyzete, ahol karantén van és leáll az élet.”

Szerinte a svédekről azt kell tudni, hogy rettentően szabálykövetőek: ha kiírják mondjuk egy bolt ajtajára, hogy meghatározott tünetek észlelése esetén ne gyere be, akkor ők nem mennek be.

Ugyanis nagyon más az általános hozzáállásuk: az emberek bíznak az államban és a szakértőkben, elhiszik nekik, hogy ha egy szabályt előírnak, azt tényleg van értelme betartani.

Sokkal magasabb az állampolgári felelősségvállalás: minden patikánál és közösségi helyen ki van írva, hogy betegeknek tilos a belépés, és ezt gyakorlatilag mindenki betartja.

Ildikó az ismerősei, kollégái körében sem tapasztal egyáltalán hisztériát, inkább a kinti magyar csoportokban megy az aggódás, ott viszont egyre jobban.

„Nagyon sok fórumon olvasom, hogy nem engedik a gyerekeket iskolába, hiába nincs jelenleg ezt megtiltó határozat” – meséli. A svédek ezzel szemben úgy vannak vele, hogy ha nem tilos, akkor miért ne engedhetnék el őket.

Ezen a téren valóban szembemennek legtöbb európai országgal, de Ildikó szerint semmi nem indokolja, hogy ők is átálljanak a teljes lezárásra.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
trattoria-zaza.jpg

„Két nap alatt esett vissza a tizedére a forgalmunk, a villanyszámlára valót se tudjuk megkeresni”

Két történet arról, hogyan nulláz le hosszú évek óta sikeresen működő vállalkozásokat a járvány.
Láng Dávid - szmo.hu
2020. április 06.


hirdetés

A koronavírus kapcsán a megbetegedések mellett a gazdasági nehézségekről lehet a legtöbbet hallani. Elképesztően sok ember vesztette el a megélhetését, teljes ágazatok nullázódtak le egy szempillantás alatt,

Nemrég arról is beszámoltunk, hogy csődközeli állapotokat és elbocsátásokat tapasztal a főváros legnépszerűbb tematikus utcáinak menedzsmentje.

A Bevásárló és Tematikus Utcák Nonprofit Kft. (BUM) többek közt a Király utca, a Bartók Béla út, a Ráday, a Falk Miksa utca és további 7 közösség vállalkozásainak érdekképviseletét látja el, és a társaság attól tart, hogy a járvány végére a legtöbb kereskedőnek le kell húznia a rolót.

Rajtuk keresztül jutottunk el az alábbiakban megszólaló két emberhez, akiket arra kértünk, meséljék el az elmúlt hetek történéseit, illetve azt, miben tudnak bízni a jelenlegi helyzetben.

hirdetés

„Abban a másodpercben tudtuk, hogy ez két vállra fektetett minket”

Domonkos László a Ráday SoHo egyesület elnökeként az utcában működő vállalkozásokat képviseli, vendéglátó és kulturális helyeket egyaránt. Saját érdekeltsége is van, a Trattoria Za-Za nevű olasz-magyar étterem.

Három-négy hete kezdett el igazán aggódni a járványhelyzet miatt, amikor már nem csak egy-egy elszigetelt esetről érkeztek hírek Európából, hanem tömegesen elkezdett nőni a fertőzések száma. Az ő éttermében március első napjaiban kezdődött a forgalom visszaesése, és a 15-i hétvégén gyorsult fel igazán.

„Amikor kihirdették, hogy csak 15 óráig lehet nyitva tartani, abban a másodpercben tudtuk, hogy ez két vállra fektetett minket. A bevétel 80, sőt akár 90 százaléka ugyanis vacsoraidőben keletkezik.”

Bár sokan járnak hozzájuk ebédelni is, főleg a környező irodaházakból, az ebédmenükön alig van haszon. Arról nem is beszélve, hogy a home office munkarend bevezetése óta az irodisták is eltűntek: gyakorlatilag két nap leforgása alatt a tizedére esett vissza az ebédidei forgalmuk.

Kézenfekvő volt, hogy ők is álljanak át házhoz szállításra, de ez sem megy olyan simán, mint aminek külső szemlélőként tűnhet.

„Több száz új étterem próbálkozik most ezzel, mármint azokon kívül, akik eddig is csinálták. A Ráday utcának amúgy sem a kiszállítás volt az erőssége, ide a teraszok miatt jártak az emberek” – fejti ki Domonkos László, miért kerültek lehetetlen helyzetbe. Nem csoda, hogy az utca helyeinek 90 százaléka már a rendelet kihirdetésekor lehúzta a rolót.

„Saját rendelési felületünk nincs, a Wolttal és NetPincérrel van szerződésünk. A Wolt sajnos még kis forgalmat generál, a NetPincér pedig több mint 20%-os jutalékot számol az egyébként is alacsonyabb árból. Így nem nagyon éri meg: még a nullszaldótól is messze vagyunk.”

Domonkos László

Mivel a villanyszámlára valót sem tudják megkeresni, valószínűnek tartja, hogy pár nap, vagy maximum egy hét múlva – miután kifőzték a meglévő készleteket – teljesen bezárnak. Így azt a két alkalmazottat is el kell küldenie, akiket eddig még megtartott.

Addig is felajánlotta a konyhai szabad kapacitásukat az önkormányzatnak, hogy besegítsenek a szociálisan rászorulók étkeztetésébe, azonban egyelőre nem éltek a lehetőséggel.

Az étterem további sorsa az önkormányzati-, és kormányzati beavatkozástól függ. Ha elengedik a bérleti díjakat a válság idejére, az segíthet a fennmaradásban, ahogy az is fontos engedmény, hogy a teraszukat egy jelképes összegért cserébe nem kell elbontaniuk.

Domonkos László szerint mindenesetre az is nagy kérdés, hogy még ha 2-3 hónap után újra ki is nyithatnak, lesz-e erre mindenkinek pénze, és milyen tempóban állhat helyre a korábbi forgalom.

A Trattoria Za-Za belülről

„Ha elmúlik a fertőzésveszély, az még nem azt jelenti, hogy másnap újra tömegek fognak utazni és étterembe járni. Nekünk viszont ugyanúgy meg kell vennünk az alapanyagokat, akkor már mindenképp kell fizetnünk bérleti díjat, közműveket és a személyzetet is” – magyarázza, miért fél jobban az újranyitástól, mint a pár hónap zárva tartástól.

„Az újrakezdésnél csak önmagamban tudok bízni, és hogy lesz kedvező hitelprogram. Abban is reménykedem, hogy a kollégák kitartanak mellettem. Ha vállalják a rizikót, akkor nekifutunk. Ha nem, akkor talán nem lesz többé étterem.”

És hogy mihez kezdene ebben az esetben? „Nem tervezem ezt, de… Van egy furgonom, elmegyek társasházakba karbantartani. Villany, gáz, mindenféle szereléshez értek. Nem vagyok finnyás, valakinek ezt a munkát is meg kell csinálnia.”

„Ez az életünk, nincs túl sok másik választásunk”

Bosznai Tibor a Hadik Kávéház egyik alapító tulajdonosa, egyben a Bartók Béla Boulevard egyesület alelnöke.

Az egyesületen belül elmondása szerint egyáltalán nincs jó hangulat, ami nem meglepő, hiszen „senki nem beszél szívesen a saját nyomoráról vagy szégyenéről.”

A Bartók Béla úti helyek többsége bezárt, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenki talpon fog maradni.

A Hadik forgalma már a március 2-i héten, tehát jóval a veszélyhelyzet kihirdetése előtt annyira beszakadt, hogy ha nincs a tiltás, akkor se tudták volna tartani az addigi üzletmenetet, mivel az még a teljes bezárásnál is nagyobb veszteséggel járt.

Bosznai Tibor

Annak a hétnek a végére a foglalások többségét vagy lemondták, vagy egyszerűen nem jöttek el a vendégek.

Végül március 16-án zártak be teljesen, így a rendezvények teljes betiltásáról szóló másnapi kormányhatározat – illetve a 28-án bejelentett kijárási korlátozás – voltaképpen visszaigazolást jelentett, hogy jól döntöttek.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!