hirdetés
alfoldi-3.jpg

„A gyűlölet ugyanúgy működik, mint 70-80 évvel ezelőtt” – Alföldi Róbert az új rendezéséről beszélt

A müncheni Oktoberfesten, az 1929-es nagy válság idején játszódik Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című 'népszínműve', amelynek január elején volt a bemutatója a Centrál Színházban.
szöveg:Göbölyös N. László - fotók: Centrál Színház, Horváth Judit - szmo.hu
2019. január 15.


hirdetés

A darabról, annak aktualitásairól, a színház mai szerepéről beszélgettünk a rendező Alföldi Róberttel. A Radnóti Színházban találkoztunk, mivel a művész itt készül következő munkájára, Harold Pinter A gondnok című művének színpadra állítására.

– Bár a Kasimir és Karoline a múltban játszódik, hangulatát, a körülményeket elég könnyű „áthallani” napjainkra. Én úgy érzem, hogy egy válság, legyen az akár politikai, társadalmi, vagy akár az emberi értékrendek válsága, többnyire a legrosszabb énünket hozza ki.

– Minden végletes helyzet az emberekből általában legrosszabb énjüket hozza ki, és azok a különlegesek, akikből a jót. De én inkább azokról a társadalmi közegekről beszélnék, amikor a közélet beleszól a magánéletbe, vagy meghatározza azt.

Az, hogy nem lehet megélni, hogy szegénység van, nagyon keményen meghatározza, hogy miként élünk és ez sajnos hatással van arra, hogy milyen viszonyban leszünk azokkal, akiket szeretünk vagy akikkel együtt élünk.

Ebben a darabban éppen az a szép, hogy nem a társadalmi vagy a gazdasági viszonyokat vizsgálja, hanem egy szerelmet, amely tönkremegy a gazdasági világválságban, hogy a pénz hatalma mennyire írja felül a szerelmet, a nagyon szoros emberi kapcsolatokat vagy szövetségeket, mennyire zilálja szét a személyiségeket. Mennyire fontos, hogy legyen cirkusz, ha már nincsen kenyér, és akinek van kenyere, inkább élvezi a cirkuszt, és nem foglalkozik azokkal, akiknek nincs.

hirdetés

– Régi igazság, hogy ha kevés a kenyér, több a cirkusz. A darab úgy kezdődik, hogy a színpadon lévők, a nézőknek háttal, nézik az eget. Mint megtudjuk, a Zeppelint bámulják.

– Az emberek régóta szeretnének repülni, és akkor olyasmi vált valósággá, amiről azt hitték, hogy soha nem történhet meg. Ebből a szempontból nem érdekes, hogy később mi történt a Zeppelinnel.

– A darab fontos mozgatórugói az indulatok, a gyűlöletek. Miért van az, hogy egy éles helyzetben a gyűlöletnek sokkal inkább van táptalaja, mint a szolidaritásnak?

– Ez kultúra kérdése… az angol polgári forradalom 1640-ben tört ki, volt csaknem 500 évük, hogy ezt megtanulják. Úgy gondolom, hogy a demokráciának, a jólétnek muszáj megteremtődnie ahhoz, hogy létrejöjjön a szolidaritás. Faramuci helyzet, hogy miért nem akkor vagyunk szolidárisak, amikor erre szükség lenne, amikor mindenki bajban van. De ha ma Magyarországon körbe nézünk, azt látjuk, hogy főleg azok segítenek, akik maguk is bajban vannak és azok nem segítenek, akik könnyebben megtehetnék.

Nem tudom, miért ennyire negatív ügy nálunk a szolidaritás. Ha megnézzük a magyar történelmet, valahol mindig ilyenek voltunk, miközben elvártuk a világtól a különböző történelmi kataklizmás pillanatokban, hogy velünk nagyon szolidáris legyen és minket befogadjon.

Ezeket a végletes társadalmi helyzeteket mindig kihasználták az emberek egymás ellen fordítására, és nem tanulunk belőlük. Így tud a gyűlölet ugyanúgy működni, mint 70-80 évvel ezelőtt. Ezért is gondolom, hogy ez kultúra, nevelés, oktatási rendszer kérdése, hogy milyen az otthoni, családi béke. Nem az ilyen légkörtől lesz nagyobb a szeretet a családban, nem ettől fog több gyermek születni.

– A darabban nagyon fontos dramaturgiai szerepe van a zenének, és a Borbás Gabi alakította dizőz egyfajta narrátor is.

– Ödön von Horváth nagyon sok korabeli zenét írt bele, amelyek kifejezték a sörsátorok, a vurstli hangulatát. De ezeket a zenéket mi Magyarországon nem ismerjük. Ezért kerestünk olyanokat, amelyek itt és most ugyanazt jelentik.

– A nyitány a hitlerjugendes dal a Kabaréból, aztán az Egyiknek sikerültől eljutunk a Csipkés kombinéig…

– Azt hiszem, nagyon sokat elárul a magyar társadalomról, hogy a Csipkés kombinét mindenki el tudja énekelni. Megérne akár egy szociológiai tanulmányt is a lakodalmas zene, hogy mikor, mire szoktunk mulatni.

-Az előadás időnként kifejezetten hangos, a főszereplő Stohl András, de a többiek is nemegyszer szinte „ordítanak”… Nekem Jancsó Miklós utolsó filmszkeccse jutott eszembe a Magyarország 2011-ből, amikor egy haláltánc-jelenet végén azt mondja: „Itt nem forgatni, itt ordítani kell…”

– Az artikulálatlan tehetetlenség megnyilvánulása… megoldások helyett zsákutcák vannak, az embereknek nincsen semmi jövőképük. De ma is üvölt mindenki. Kimegyünk az utcára, hol ezt üvöltjük, hol azt üvöltjük, miközben nem tudunk egymással kommunikálni. De van az életnek, az érzelmi elhagyatottságnak egy olyan pontja, amikor az ember nem tud mást tenni, mint üvölteni. De Miki bácsinak teljesen igaza volt… úgy azóta sem ordít senki, ahogyan ő gondolta…

– A darab befejezése egy fanyar „happy end.” A két új szerelmespár „jobb híján” talál egymásra.

– Legalább életben maradnak. „Amíg nem kötjük fel magunkat, nem halunk éhen” – hangzik el. Az elmúlt években láthattunk szerelmeket, családi viszonyokat, barátságokat szétmenni, mert a „nagy egész” valahogy belemászott életünk minden egyes pórusába. És nem gondolom, hogy abból valódi boldogság lehet, legfeljebb „túlélő szövetségek”.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a színház ma is egyfajta szelep. Az utóbbi időben jó néhány olyan darabot láttam, ami abszolút a máról szól, köztük klasszikust, Shakespeare-t is. Vajon a közönség érti ezt, vagy meri-e érteni?

– Magában biztosan érti, az egy másik kérdés, hogy ennek hangot ad-e. A választások után sokan tüntettek, és akkor én kérdeztem, hogy másnap, ha bemennek a munkahelyükre, merik-e ugyanezt képviselni. De ebből a szempontból a színháznak nem is lehet más, vagy ennél több feladata. És ha a néző magában megérti, és olyan közegben él, akkor erről biztosan kommunikálni is fog másokkal.

És nem is biztos, hogy értenie kell, mert ha eljön, biztosan fog vele történni valami.

Még akkor is, ha elutasítja, amit lát és hall, mert el kell gondolkodnia azon, hogy miért utasítja el. És akkor már valami valóságos dologról beszélgethetünk, nem valami virtuális világról.

– A színházak népszerűsége azért marad fenn, mert megvan az azonnali, testközeli élménye.

– Igen, a jelenidő! Szinte már sehol nem lehet látni élő embereket, akik tüsszögnek, dadognak, sírnak… A tv-ben mást látunk, a filmekben nagyon sokszor kiretusálják az embereket, a számítógépnek már sokkal fontosabb a szerepe, mint az embernek, bármit létre lehet hozni. Az élő embert a maga esendőségével, a maga meglepő, ismerős vagy ismeretlen érzelmi kitöréseivel még mindig a színházban lehet látni. És ott a legerősebb az az érzés, hogy rólunk beszélnek. Nem lehet visszatekerni, visszanézni, kitörölni, mert ott történik előttünk valami.

– Önt tavaly beválasztották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé. Ilyen minőségben mit tud hozzátenni a magyar kultúrához?

– Azt gondolom, hogy beválasztásom eddigi működésemnek, gondolkodásomnak a megerősítése, de egyben felelősség is. Engem úgy neveltek és tanítottak, hogy aki értelmiségi pályát választ, annak kutyakötelességei vannak. Az akadémiai tagság ezt erősíti még jobban. Minél inkább zűrzavarossá válik a valóság, annál fontosabb, hogy az ember megszólaljon, és ne sunnyogjon.

Annál többet nem tudok tenni, minthogy képviseljem az általam normálisnak tartott dolgokat, az elengedhetetlen párbeszédet, a másik ember iránti kíváncsiságot, akkor is, ha ő egy másik pártra szavaz, vagy egy másik istenben hisz, esetleg nem is hisz semmilyen istenben.

És van miről beszélni, mert ebben az országban immár az alapügyek kezdenek nem működni, és ránk hárul a megszólalás, a dolgok megfogalmazásának felelőssége.

– Alig másfél hónappal a Kasimir és Karoline után a Radnóti Színházban Harold Pintert rendez.

– A gondnok hősei három kvázi-hajléktalan, akik ugyanolyan emberek, mint mi, és ugyanazok a dolgok mozgatják és működtetik őket, mint bennünket. Ez is olyan téma, ami az utóbbi időben fontos lett: megint kriminalizáltuk a hajléktalanokat, megint sikerült találnunk egy csoportot, akikről azt gondoljuk, hogy alacsonyabb rendűek, mint mi, vagy csak ők tehetnek arról, ami történt velük. Persze ezek a helyzetek soha nem feketék vagy fehérek, de bajban lévő emberekről van szó. És nem jó, hogy ilyen törvények születnek ebben az országban, mert ezzel nem erősítik a szolidaritást a fiatalokban. Fontos megmutatni ezeket az embereket, mert ők sem alkotnak egy tömeget, mint ahogyan a menekültek sem. A nem-menekültek között is van rossz ember, és fordítva, de semmilyen általánosítás nem működik, főleg akkor, ha ezeket a csoportokat bűnbakként kezelik…

Alföldi Róbertnek már a következő évre is szinte tele van a naptára. Az idén többek között Bulgakovot rendez Szegeden, majd Ecuadorba utazik Mozart: Don Giovannijával. Továbbra is ragaszkodik a műfaji sokféleséghez, mert az – mint mondja – segít frissen tartani az embert…


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
47377796_1420837041381570_6945837569405878272_o.jpg

Bősze Ádám: Wagner egy szemétláda volt, Lisztnek nem volt törvényes felesége

Liszt 5 évig nem állt szóba Wagnerrel, Benjamin Britten pedig gyönyörű leveleket írt egy férfinak. Bősze Ádámmal a Nagy zenészek, nagy szerelmek sorozatáról beszélgettünk.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2020. január 17.


hirdetés

Az egyik karácsonyi ajándékom jegy volt Ádám Mozart szerelmeiről szóló előadására a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontba, és a fergeteges este után rögtön tudtam, hogy erről beszélnünk kell. Szerencsére nem kellett különösebben győzködni, szívesen kötélnek állt.

- Az első kérdés, ami óhatatlanul felmerül az emberben, hogy illik-e, és kell-e a nagy emberek magánéletét firtatnunk?

- Szerintem semmi illetlenség nincs abban, ha egy nagy embernek a szerelmi életét a nagyvilág elé tárjuk, mert már amúgy is a nagyvilág előtt van. Ha valakit érdekel, utána tud nézni. Én magam sem tartottam gyertyát Mozart hitvesi ágya mellett. Csak azokból a dokumentumokból tudok következtetni, amelyek mindenki rendelkezésére állnak.

Tehát ezek tudott dolgok, legfeljebb eddig nem ilyen formában foglalkoztak vele.

Az, hogy kell-e, az már egy fogósabb kérdés. Mozart zenéje akkor is elérheti ugyanazt a hatást, ha valaki azt sem tudja, Mozart mikor élt, és a föld melyik részén. Nem gondolom tehát, hogy egy ilyen előadással bárki közelebb kerülhet a klasszikus zene hallgatásához. Ez bulvártéma, amely szórakoztató lehet, és az adott zeneszerzőt sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz. Rádöbbenhetünk, hogy ők is ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi. Ettől függetlenül, azokat az anekdotákat, amiket feljegyeztek ezekről a szerzőkről, sokat elárulnak.

hirdetés

A 18. században vagy a 19. század elején a Mozartról megjelent életrajzok nem arról írtak elsősorban, hogy, mondjuk, Mozart zongoraversenyei vagy szimfóniái miben adtak újat az előző évtizedek hasonló műveihez képest, hanem anekdotákat soroltak fel a szerző életéből. Ma is pontosan ez történik. Ha például két ember Kocsis Zoltánról beszélget, akkor az ő zseniális - vagy éppen nem zseniális - tulajdonságairól folyik a szó. A Kocsisról megjelent könyvek nagy része is - Juhász Előd adott ki ilyeneket - sztorigyűjtemény. Az ilyen szórakoztató olvasmányok életben tartják kicsit a Kocsis nevet, és az én előadásom is életben tartja kicsit a Mozart nevet.

- Ezzel együtt, én például, amikor végignéztem az előadások címeit, elsősorban azokra a zeneszerzőkre kaptam kedvet elmenni, akiknek a zenéjét is szeretem.

- Igen, ez látszik is az érdeklődésen, vagy ha nagyon prózai akarok lenni, a jegyeladáson. A január 20-i Hugo Wolfról szóló est valószínűleg nagyon gyéren látogatott előadás lesz. Wolftól nagy átlagban senki nem ismer semmit. Legfeljebb az Olasz szerenádot szokták játszani itt-ott zenekarok. A másik zeneszerző, akinél érezhetően kisebb az érdeklődés, bár alighanem más okokból, az Benjamin Britten. Fontosnak tartottam, hogy legyen olyan komponista is, akinek a szerelmi élete eltér a... hogy is fogalmazzak... szokványos nő-férfi viszonyoktól.

- Nem tudom, ez vigaszt jelent vagy sem, férfiasan bevallom, korábban, ha hallottam is Wolfról, nem ragadta meg a figyelmemet, de amióta Ön a Mozart előadáson emlegette, azóta elkezdtem hallgatni. Úgyhogy egy embernél már sikerült valamiféle missziót elérni.

- Örülök.

- A nagyemberek szerelmeit is nagyoknak képzeljük. Gondolom a valóság azért prózaibb.

- Ez megint nagyon lényegre törő, jó kérdés, annál is inkább, mert az én egész munkásságom, a Bartók rádiós műsorvezetéssel, zenei stand-uppal együtt kicsit arra irányul, hogy alternatívát mutassak. Ezek a zeneszerzők legendás alakokká váltak. Bronzszoborhoz tudnám őket hasonlítani. A legjobb példa erre Beethoven, akiből mitikus alak lett. Ezeknek az embereknek az alkotásainak a nagysága kétségbevonhatatlan. Nem akarom az ellenkezőjét sugallni.

Viszont ugyanolyan emberek voltak, mint mi.

Ha a szerelmeik nagyon romantikus megvilágításba kerültek olykor, az csupán egy interpretáció. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy sok esetben nagyon rosszul dokumentáltak ezek a szerelmi viszonyok, nagyon merész dolog ezekből messzemenő következtetéseket levonni – akár olyanokat is, amilyeneket én vonok le. Például Beethovenről leírják, milyen hallatlanul nagy, romantikus szerelem volt közte és a halhatatlan kedves között. Noha azt sem tudjuk még ma sem, hogy ki volt a halhatatlan kedves.

- Én például most szembesültem vele, hogy két film is készült A halhatatlan kedves címen. Az egyik szerint Brunszvik Teréz volt, a másik pedig arra jutott, hogy Beethoven tulajdon sógornője.

- Ha a Brunszvik családot vesszük, a történészek jelen pillanatban inkább arra hajlanak, hogy nem Terézia, hanem Josephine volt az. De nagyon sokan mondják, hogy Bettina Brentano volt a halhatatlan kedves.

Ebből is látjuk, hogy óvatosan kell bánni, kinek hogyan értelmezzük a szerelmi életét. Azért én az előadásaimon igyekszem olyan dokumentumokat idézni, amelyek hitelesek, első kézből származnak. Jó, néha elragad a hév, hogy elinduljak egy irányba és például megmagyarázzam Mozart anyósának a szerepét abban, hogyan jött össze a komponista Constanzéval. De azért ez meglehetősen veszélytelen próbálkozás.

Egy Bősze Ádám a Lóvasúton megkarcolni sem tudja egy Mozart hírnevét.

Tényleg nem hiszem, hogy árthatnék neki, vagy akár a Wagnernek, akit pedig tényleg nem szeretek.

- Azt hogy kell értsük, hogy nem szereti Wagnert? A személyiségét, vagy a zenéjét?

- Alapvetően nem vagyok Wagner rajongó, bár kétségtelen, hogy az operái között van olyan, amely valóban magával ragad. De a nőkkel szemben tanúsított viselkedése alapján lényegében egy szemétládának tartom.

- Kicsit még visszatérnék Constanzéhoz, Mozart feleségéhez. Mégis talán ő a legismertebb zeneszerző feleség a szélesebb közönség előtt az Amadeus című filmnek köszönhetően. Van benne egy emlékezetes jelenet, ahol Constanze szó szerint mellbedobással próbálja megnyerni Salieri támogatását a férje számára. Van ennek bármi alapja, tudunk róla, hogy lehetett ilyen természetű kapcsolata Salierivel?

- Nem tudok semmi olyan bizonyítékról, ami ilyesmire utalna. Amit tudhatunk, hogy Constanzénak nagyon sok köszönhető abban, hogy Mozart életműve ilyen szinten ismert. Megőrizet a kéziratokat, azokat gondozta – ebben óriási segítséget jelentett a későbbi második férje is, Georg Nikolaus von Nissen.

Nem úgy, mint Schubert esetében, ahol nem volt feleség, de volt egy testvér, akinek legfeljebb annyit köszönhetünk, hogy a szekrényt, amelyben Schubert a kottáit tartotta, nem számolta fel. De semmi mást nem tett, és amikor Schumann megérkezett Bécsbe és megtalálta a „Nagy” C-dúr szimfónia kéziratát, a testvér azt mondta, nyugodtan vigye magával. Ennek köszönhető, hogy bemutatták.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
madonna.jpg

„A testemre kellett hallgatnom” – Madonna 45 perccel a kezdés előtt mondta le lisszaboni koncertjét

Ez már a nyolcadik eset, hogy a 61 éves Madonna fellépést mond le a most folyó Madame X elnevezésű turnéján.
MTI - szmo.hu
2020. január 20.


hirdetés

Madonna amerikai popsztár 45 perccel a kezdés előtt mondta le vasárnapi lisszaboni koncertjét egy korábbi sérülése miatt - írta a BBC hírportálja.

"Sajnálattal közöljük, hogy Madonna nem tud fellépni ma este" - állt az e-mailben, amit 19.45-kor írtak a 20.30-kor kezdődő koncert előtt.

"Sajnálom, hogy le kellett mondanom a mai koncertet, de a testemre kellett hallgatnom és pihennem kellett" - írta a sztár az Instagramon.

Ez már a nyolcadik eset, hogy a 61 éves Madonna fellépést mond le a most folyó Madame X elnevezésű turnéján.

Ezúttal nem szólt arról, milyen sérülés miatt mondja le a fellépését, de novemberben San Franciscóban azt mondta a közönségnek, hogy szalagszakadása van és "fáj a térde".

hirdetés

Múlt héten a közösségi médiában közzétett videóján látható, hogy mindkét térdén elasztikus kötést visel.

"Így készül a fellépésre egy sérült Madame X. Nagyon óvatosan" - írta a videóhoz.

A turné jelenlegi szakasza január 12-én kezdődött a portugál Coliseu Dis Recreiosban, azon még jókedvűnek tűnt az énekesnő, de szombaton is fellépett

- mondta el a BBC riporterének a stáb egyik tagja.

hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
torony1.jpg

Fekete-fehér, lassú őrület és sellőszex – avagy Robert Pattinsonról is kiderül, hogy kiváló színész

Willem Dafoe mellett nem is lehet ellinkelni semmit, de A világítótorony nem csak ezért jó film.
Kovács-Tóth Noémi írása - szmo.hu
2020. január 17.


hirdetés

Egyedi és nyomasztó művészfilm az operatőri munkáért Oscarra jelölt A világítótorony, amelyben Pattinson és Dafoe egyaránt brillíroznak.

Aki egy újabb tipikus hollywoodi szuperprodukciókra vágyik, az nagyot fog csalódni A világítótorony című kanadai-amerikai fantasy-horrort nézve: itt nincs CGI-tobzódás, sem lángnyelvekkel tuningolt akció vagy pörgős vágások. Ez kőkemény lélektani thriller, amelyben realisztikusan – sőt, néha kellemetlenül hitelesen – ábrázolják a részegség és a megőrülés pusztító fázisait. Ráadásul a mai generációk számára szokatlanul fekete-fehérben, és gyakorlatilag két szereplővel. A történet úgy indul, hogy a XIX. század végén egy eldugott tengerparti világítótoronyba a tapasztalt rangidős öregúr mellé kerül egy újonc fiú segédnek, aki azelőtt favágóként dolgozott.

Nem is gondolná a néző, hogy Robert Eggersnek ez élete második rendezése, az első a 2015-ös The Witch volt, egy szintén Új-Angliában játszódó kosztümös horror. Az operatőr mind a két film esetében ugyanaz volt, Jarin Blaschke, aki igazi főnyereménynek bizonyult, hiszen miatta Oscar-várományos A világítótorony.

Nem csoda, hogy a Filmakadémia ennyire lelkes az alkotás vizuális megoldásaitól, mert olyan vágások, megvilágítások és művészi részletek sorjáznak benne, hogy néha az viszi el a hátán filmet, ahogy belefeledkezünk a díszkeretbe illő kompozíciókba. Erre szükség is van, mert a történet önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy lekössön minket.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
2499_D095_00173R.jpg

A Dr. Dolittle szórakoztató film, de az eredetinek a nyomába sem ér

Rég vártam annyira filmet, mint a Dr. Dolittle-t Robert Downey Jr. főszereplésével. A végeredmény azonban vegyes érzelmekkel tölt el: láttam egy szórakoztató, látványos filmet – és egy nagyon rossz Dr. Dolittle feldolgozást. Kritika.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2020. január 16.


hirdetés

Figyelem, a cikk nyomokban SPOILEREKET tartalmaz!

"Apa, feltétlenül bele akarok szólni a cikkbe" - jelentette ki kisfiam, Jonatán, amikor beültünk a filmre, ezért rögtön az elején le kell szögeznem, hogy neki, akinek ez az első találkozása Dr. Dolittle személyével, nagyon tetszett a film. Apuci véleménye azonban ennél valamivel árnyaltabb.

Hugh Lofting (1886-1947) Dr. Dolittle sorozata gyermekkorom egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt, a Dr. Dolittle cirkusza messze meghaladta korát azzal, hogy a jó doktor az állatai beleegyezését kérte, hogy cirkuszi mutatványosnak álljanak és csak olyan trükköket várt tőlük, amelyeket önszántukból, örömmel végeztek.

Részben Dr. Dolittle-nek köszönhetem, hogy műfordító lettem.

Amikor ugyanis bejelentkeztem a Cicero könyvkiadónál, hogy fordítani szeretnék, Szamossy Marian, a kiadó akkori vezetője szabadkozva mondta, hogy ők főleg gyerekkönyveket adnak ki.

hirdetés

– Semmi baj – feleltem –, szeretem a meséket, épp most olvastam újra a Dr. Dolittle könyveket.

Mariann szeme felcsillant, és elém halmozott egy nagy könyvkupacot: a Dr. Dolittle sorozat volt az, angolul.

– Akkor elolvasná ezeket? El kéne dönteni, melyiket adjuk ki következőnek!

Utóbb bevallotta, hogy Dolittle-lel sikerült megnyernem magamnak, és

nagyon büszke vagyok rá, hogy a sorozatból azóta két kötet is az én fordításomban jelent meg.

Sajnos mára hazánkban a Dr. Dolittle rajongók száma erősen megcsappant, legalábbis ami a könyvváltozatot illeti. Amikor feltűnik egy-egy filmfeldolgozás, mindig reménykedni kezdek, hátha hatással lesz a könyvre, de mindig csalatkoznom kell.

Ennek legfőbb oka talán az, hogy a filmváltozatoknak eszük ágában sincs bemutatni az igazi Dr. Dolittle-t.

Dr. Dolittle az eredeti változatban egy kedves, bogaras agglegény, aki meghasonlott az emberek világától, és teljes egészében az állatoknak él szerény otthonában, Puddlebyben, amelynek hatalmas hátsó kertje valóságos állatkert. A papagája, Polinézia megtanította az állatok nyelvén, és háztartását is állatok alkotják, de fontos, hogy ők mind saját jószántukból élnek a doktorral.

A házvezetőnője is egy kacsa, Dab-dab. Elsősorban abból él, hogy időről időre a különleges képességével segít valami egzotikus uralkodónak vagy más nagyembernek, aki ezért busásan megjutalmazza, és az így kapott pénzből ideig-óráig eltengődik.

Ezt a Dr. Dolittle-t sajnos a filmekből nem nagyon ismerhetjük meg. Utoljára az 1967-es musical változat próbált valamennyire hű maradni Loftinghoz, melyben Rex Harrison játszotta az állatbarát doktort, feltűnt benne Richard Attenborough, és ami érdekesség, hogy az a Richard Fleischer rendezte, aki generációm egyik kultikus fantasy filmjét, a Vörös Szonját is.

A számtalan feldolgozásból a következő, ami eljutott hazánkba és nagyobb feltűnést keltett, Eddie Murphy 1998-as próbálkozása és ennek utánlövései. Itt már az eredeti történetből csak annyi maradt meg, hogy van egy orvos, aki beszél az állatok nyelvén. Slussz.

Sajnos Stephen Gaghan rendező/forgatókönyvíró sem érezte elég jónak, amit Lofting leírt, alaposan átformálta a szereplőket, és a történetet.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!