"Vannak gyerekeim, unokáim, de nem akarom zavarni őket karácsonykor"
A panelházunkban azt tervezik az öregek, hogy együtt töltik a szentestét, mert a családja úgyse viszi el magához egyiküket sem. Közben látom a 30-as, 40-es barátaimat, amint több tízezer forintos ajándékokat vadásznak a neten a gyerekeiknek. Nem tolódtak el egy kicsit a hangsúlyok? Vélemény.
Hargitay Judit. Fotó: - szmo.hu
2018. november 26.


Anyám pár napja elvitte a nagyapámat vérvételre. Rendszeresen kell, mert vérhígítót szed. Ültek a házidoki várójában, röhögcséltek, mellettük egy idős asszony várakozott. Egyszer csak odaszólt anyámnak: "A bácsi az édesapja?" Anyu: "Igen." Néni: "És maga kíséri el az orvoshoz?" Anyu: "Persze, a 99. évében van, nem hagyom másra, pláne nem egyedül, hogy elszédüljön, vagy bármi." Anyu jókedvűen mondta ezt, barátságos csevejnek szánta, és megdöbbentette a reakció. A néni elsírta magát. "Nekem is vannak lányaim meg unokáim. De soha nem jönnek velem. Elfoglaltak." Anyám lefagyott, nézte a könnyező nénit, nem tudott mit szólni.

Nem nagy sztori, de nem ez az első ilyen, amibe belefutok. A szomszéd nénim (86 éves), akit vasárnaponként néha áthívok egy kávéra, évek óta egyedül van szenteste. A fia beteg, a két unokája, akiknek már gyerekei is vannak, elmondása szerint “magukban szeretnek lenni”, nem viszik el őt magukhoz.

Szégyell beszélni róla, ha óvatosan érdeklődöm, szinte mentegetőzik: “Nem is akarom én zavarni őket.”

25-én vagy 26-án felugranak hozzá, hoznak drága, német “Duschgelt” (a múltkor velem fordíttatta le, mit jelent, ami a flakonra van írva, és hova kell kenni), meg valami digitális kütyüt ajándékba, aztán mennek is. Állítólag a házunkban a nyugdíjasok már egyezkednek, hogy december 24-én este összegyűlnek valamelyikük lakásában, hogy legalább ne legyenek teljesen magukban. A többségüknek van családja.

Közben sorra olvasom a Facebookon, hogy a barátaim hány jégfesztiválra, kirakodóvásárra, Miniverzumba, szabadulószobába, gokart pályára, állatsimogatóba, bejgli-kóstolóra, meg tudjafene, hova hordják a gyerekeiket. És már most íratják velük a méregdrága karácsonyi ajándékok listáját, amit persze mind megvesznek nekik. Több tízezer forintos drón (!), méteres Star Wars-figurák, elképesztő árú számítógépes játékok, legóhegyek, csillámpónik (ti például tudjátok, mi az az “intelligens unikorniskaki”? Már a harmadik kisgyerekes barátom keresi kétségbeesetten).

És miközben ezt látom, bevallom, elszomorodom. Klassz dolog, hogy a gyerekek ma ennyi mindent megkapnak, meg körülöttük forog a világ – tisztelet a kivételnek –, becsülöm a barátaimat, akik ennyire igyekeznek jó szülők lenni. De ezekben a családokban vajon mennyi törődés jut "visszafelé"? A szülők szüleinek? Az öregeknek? Vagy legalábbis a “régebbi” generációknak, akik nem csak addig jók, amíg szolgáltatni tudnak, vigyázni a gyerekre, meg az elfoglalt családanya helyett megsütni a százféle karácsonyi aprósüteményt, vagy el lehet ugrani hozzájuk 25-én ebédre, és akkor egy étkezés megúszva. Hanem akiknek a léte, jóléte, egészsége, közérzete, hangulata karácsonykor (is) legalább olyan fontos, mint az agyonajnározott gyerekeké.

Mert az öregek is családtagok ám. És ha körülnézek a világban, elbizonytalanodom: nem tolódtak el mostanában egy kicsit a hangsúlyok?

Ne értsetek félre, senkit sem akarok megbántani. Biztosan rengeteg olyan család van ebben az országban, ahol tényleg mindenki együtt van szenteste, az idősebbek is. Ahol a gyerekek megtapasztalják, miért jó és fontos egy nagypapa, nagymama jelenléte (és persze a dédszülőké, ahol még élnek) a szeretet és az összetartozás ünnepén. Reménykedem, hogy ezek a családok vannak többségben. Csak sajnos túl sok ellenpéldát is látok.

És nem tetszik, hogy egy 15 emeletes, budai panelházban az öregek azt tervezik, hogy együtt töltik a karácsonyt, mert a családja úgyse viszi el magához egyiküket sem.

Nem célom prédikálni a családi kötelékekről, inkább elmesélek egy rövid történetet. 15 éves lehettem, amikor átéltem életem legmegrázóbb karácsonyát. A 84 éves dédnagymamám (nagymamám édesanyja) haldoklott, és az egész család lement a faluba, hogy velük legyünk szenteste. Fel sem merült, hogy az ünnepet a kényelmes, kecskeméti lakásunkban töltsük, és a dédnagyit kórházba vigyük az utolsó napjaira. Mi, a család mentünk le hozzá.

Fotó: Pexels

Nagy, hófödte december volt, a nagyszüleim házában fel volt díszítve egy arasznyi fenyőfa. Meghallgattuk lemezről a Csendes éjt (mindig azt hallgatjuk gyertyagyújtáskor), aztán együtt átmentünk egy utcával arrébb, a dédi házába. A dédi egy hatalmas, rózsaszín dunyha alatt feküdt. Az éjjeliszekrényén egy szaloncukorral díszített fenyőág és egy szál gyertya, a félhomályos szoba sarkában, egy fotelben ült az orvos. Akkor már csak órák voltak hátra dédi életéből. Amikor beléptünk a szobába, a haldokló, aszott kis öregasszony látványa olyan ijesztő volt, hogy apám ösztönösen magához húzott, és a kezével eltakarta a szememet. Nagyapám halkan odaszólt neki: “Nem kell mindentől megóvni a gyereket, Gábor.” Apám leengedte a kezét, én odaléptem dédihez, aki már nem nagyon tudott magáról, de amikor engem meglátott, kicsit megemelkedett a párnáról, mintha el is mosolyodott volna, és erőtlenül végigsimított a karomon.

Talán negyedórát lehettünk ott, aztán a nagymamám elküldött minket, ő maradt virrasztani. Baktattunk a főutcán, a ropogó hóban. Én megkérdeztem: “Most mit csinálunk, papa?” Nagyapám rám mosolygott: “Elmegyünk az éjféli misére, és mondunk dédiért egy imát. Az egész falu ott lesz, kívánj mindenkinek boldog karácsonyt.”

Sok ajándékot kaptam azóta, drágákat, szeretetteljeseket, de életem egyik legfontosabb ajándékát azon a hóval borított, sötét-szomorú falusi szentestén kaptam meg. A nagyapámtól, akire ott, akkor még haragudtam is egy kicsit, amiért meg kellett néznem dédit, nem kímélt meg ettől, még az ünnepen sem.

Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel.

És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk. És ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál. És igen, fontosabb az én tinédzser lelkemnél is.

Tényleg nem szeretnék általánosítani, és csak nagyon halkan kérdezem meg: vajon hány gyerek tanulja ezt meg manapság, miután megkapták a csillámpónit, meg a legót, meg a drónt, meg az unikorniskakit?


KÖVESS MINKET:



Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x