hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
"Miért ne lehetne koszos a gyerek keze?" – egy életmód-tanácsadóval beszélgettünk
Szalkai-Lőrincz Ágnes nemcsak a saját életét tette zöldebbé, másoknak is segít, hogy elindulhassanak ezen az úton.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. augusztus 13.


hirdetés

Ágit szinkrondramaturgként ismertem meg, de a filmfordítás csupán az egyik szelete szerteágazó tevékenységi körének. Szerkesztő, életmód-tanácsadó, aki gyerekeknek tart foglalkozásokat, de tanácsadóként és aktivistaként foglalkozik a megújuló energiával is. Engem most az utóbbi két téma érdekelt, ezért kértem tőle interjút.

Mikor kezdtél azzal foglalkozni, hogy hogyan csökkenthetnéd az ökológiai lábnyomodat?

Az egészséges életmód körülbelül 12-13 éves korom óta foglalkoztat, amióta elkezdtem főzőcskézni otthon. Először csak boldogulni akartam a konyhában, aztán már az is érdekelt, hogy mit és miért teszek bele az ételekbe, utána pedig az, hogy amit beleteszek a fazékba, az honnan jön és hogyan termesztik.

Az apai nagyszüleimnek nagy földje volt, elméletben tudtam, hogy hogyan kellene kinéznie annak, amit megeszem, de annak, amit a boltban láttam, köze nem volt hozzá.

A megújuló energiával pedig 4 éve kezdtem foglalkozni, amikor kertes házba költöztünk, és szerettem volna napelemet tenni a háztetőre. Kiderült, hogy ez azért nem olyan könnyű. Beleástam magam a jogszabályokba, hogy néz ki a környékünkön, Budapesten illetve Magyarországon a megújuló energia kérdése. Utána ez hozta magával a különböző konferenciákat, workshopokat, kapcsolatba kerültem magyar és külföldi szakemberekkel, és most már elég rendesen tevékenykedem benne.

Sokan mondják azt, hogy ez mind szép és jó, de kinek van erre pénze, ideje és energiája. Ez a fajta szemléletváltás mennyi áldozattal jár?

Mindenképpen erőfeszítést igényel. Ezt nem lehet megvásárolni a boltban.

Elsősorban arról szól az egész folyamat, hogy körülnézzél. Tudatosítsd magadban, hogy a te életedben hol vannak azok a területek, amiket lehet zöldíteni.

Első kör: nézz körül, hol élsz. Panelházban lakom? A tizediken vagy a földszinten? Mert az sem mindegy. Vagy kis, háromemeletes épületben élek? Miből készült a házam? Téglából, panelból? Hány szomszédom van? Eggyel kell megegyezni, öttel vagy hetvennel? Mit szeretnék? Melegem van, szeretném, ha klíma berendezés nélkül lehetne hűvösebbet kialakítani? Egy klímarendszer energiát fogyaszt, melegíti a környezetet, a fertőzésveszély, a rendszeres takarítás ugyanúgy hozzátartozik a működtetéséhez, tehát aki mondjuk beszerez egy klímaberendezést, az ugyanúgy évekre elkötelezi magát, mintha a zöld utat választja.

Tehát először is fel kell térképezni, hogy min szeretnék változtatni. Túl sok vizet fogyasztok. Vagy túl magas az áramszámlám, mert gazdaságtalanul vannak a berendezéseim bekötve, elöregedett az áramhálózat, maga a géppark elöregedett, stand by üzemmódban tartom a telefontöltőm. Tehát először érdemes körülnézni, az még nem kerül semmibe, csak a saját energia befektetésembe. Utána lehet a kiválasztott irányba lépéseket tenni.

Például?

Például vegyünk egy panelházban lakót, aki azt mondja, borzasztóan szenved attól, hogy még télen is nyitott ablaknál kell aludni, annyira erősen fűtenek a szomszédok. Ez olyan kérdés, ami a pénztárcáját is érinti, hiszen a közös költség őt is terheli. Az egyik megoldás ilyen esetben, hogy minden lakásban külön lehessen beállítani a fűtést. Vagy ha ugyanez a lakó azt mondja, hogy csökkenteni szeretné a konyhai hulladékot, ma már erre is van megoldás. Úgy hívják, hogy gilisztakomposzt, ami akár az erkélyen, akár a mosogató alatt elfér. Akár házilag is össze lehet barkácsolni. A krumplihéjat, almacsutkát, zöldséghulladékot bele lehet tenni. A szelektív hulladékgyűjtéssel együtt a háztartási hulladék mennyisége nagyon szépen le tud csökkenni. Sorolhatnám.

Sorold!

Maradjunk a panelház példájánál. Panelházaknál roppant nagy probléma, hogy nincs olyan magas fa, amelyik fölérne a tizedik emeletre. De léteznek olyan növények – a lilaakác nagyon jó példa erre –, amelyeket ha megfelelő távolságban eltartva a házfaltól felfuttatunk, akkor a tizedik emelet tetejére is fel tud menni, és amikor levélbe és virágba borul, akkor megfelelő árnyékot biztosít ezeknek a házfalaknak.

Tehát a ronda, panel kockaépület egyszer csak zöldellő dzsungellé változik.

Persze ennek megvan az a hátulütője, hogy ha jönnek a rovarok, azokkal együtt kell élni. Ötemeletes panelházakon láttam ilyen megoldást Bázelben. Eszméletlen jól néz ki, ráadásul a lilaakác lombhullató, télen nem árnyékol be.

Nagyon sok ember érdekközpontúan gondolkozik. Miért éri meg nekem áttérnem a „zöld” életmódra?

Például kertes házban, ha nincs megfelelően elvezetve az esővíz, akkor áztatja a ház alját. Ha viszont megfogom egy 300 literes cefrés hordóban, és utána abból locsolom a virágaimat, akkor ez nekem egy előny. De például panelháznál is ki lehet tenni egy, vagy akár több víztartályt, amiből utána a lakók ingyen és bérmentve tudják a ház mellett lévő saját kis házi kertjüket locsolni. Vagy pillepalackban felvihetik a lakásba és meglocsolhatják ott a növényeket. Locsoláshoz amúgy sincs jobb az esővíznél, hiszen a csapvíz klórt és mészt tartalmaz, ezért a növényeknek kevésbé jó. Továbbmegyek: ha a ház közösen kialakítja, hogy a ház tetején lehessen kertészkedni például magas ágyásokkal, akkor a ház tetejére vetődő napfény már is kevesebb, mert a zöldfelület szűri.

Nagyon nagy problémának látom, hogy az elvárosiasodás miatt az emberek elszakadtak a természettől.

Mi a csirke kültakarója? A nejlonzacskó. Nem csak a nagyvárosokban ez a helyzet, hanem már a vidéki kisvárosokban élő gyerekek sem találkoznak élő háziállatokkal. Nem találkoznak a zöldséggel a természetes közegében. Nem tudnak kapálni a gyerekek. Ami még nagyobb baj, hogy ezek a városi gyerekek lenézik azokat, akiknek van földje, akik kijárnak segíteni a nagyszülőknek, szülőknek kertészkedni. Viszont ettől a gyerekekben kialakul egy görcs, és nem beszélnek róla. Nagyon érdekes folyamatot látok, ami nagyon nem jó felé megy. A gyerekeknek nem a panelház és a beton utca a természetes közege. A saját gyerekeimről is beszélek, nem állítom, hogy szent ember vagyok, és nekem nincs ugyanilyen problémám. Én sem tudom kivinni őket a kertbe. De amikor kint vagyok, és megkérem, hogy segítsenek, akkor egy negyedórás morgás után csak kijönnek, és akkor viszont érdekes módon kint maradnak. Van bennük vágy arra, hogy alkossanak, hogy lássanak olyan folyamatokat, amelyeket a természet kínál nekik.

Tehát vannak nehézségek és problémák, de ha az ember veszi a fáradtságot hozzá, akkor van hozadéka. Rengetegen hivatkoznak arra, hogy nincs idejük. Erre a saját példámat tudom felhozni: én egész nap a számítógép előtt ülök, a nap 8 órájában. Utána ki van lúgozva az agyam. Egyszerűen nem tudok odafigyelni semmire. De ha úgy kezdem a napomat, mint ma, hogy hátramentem a kertbe, és kicsit tettem-vettem, akkor már egész másképpen ülök le, mert kicsit már elfáradtam a testemmel, és akkor már elfáraszthatom az agyamat is. Az embereknek nagyon sok fejben fárasztó dolga van, és nagyon kevés a fizikai elfáradás.

A gyerekeknek a megújuló energiákról, vagy az egészséges életmódról beszélsz inkább?

A kettő összefügg. Amikor gyerekeknek arról mesélek, hogy a föld erőforrásai végesek, és nagyon fontos, hogy hogyan bánunk ezekkel a pótolhatatlan erőforrásokkal, akkor azért arról is beszélgetünk, hogy az egészséges élethez szükséges tiszta levegő, tiszta ivóvíz, ami ugyanúgy erőforrásnak számít.

Úgy tudom, az oviban is alakítottatok ki kertet.

Ez úgy kezdődött, hogy az óvodában csináltunk egészségnapot, ahol kenyeret gyúrtak a gyerekek meg perecet. Kert már volt az óvodában, de csak három kicsi parcella, akkora, mint egy ebédlőasztal. Nem is kell nagyobb. De a föld már öreg volt, nem ásták fel, nem trágyázták. Ezért elkezdtünk foglalkozni vele. Aztán annyira tetszett azoknak a szülőknek is, akik már utánunk jöttek, hogy utána magas ágyásokat is kialakítottak a hátsókertben, fügefával, salátával, amit a gyerekek és a szülők is örömmel gondoznak. Még nyáron is, amikor amúgy már nem járnak oviba.

Amikor iskolások lettek a gyerekek, akkor ott is megpróbálkoztam vele, és szerencsére az iskola vezetése is mellém állt, így ott is be lehetett indítani ezt a dolgot. Most már kaptunk különböző közösségi kert alapítványoktól és felajánlásokból gyümölcsfákat. Kemencénk is van. Az egész egy öngerjesztő folyamat, mert látják a tanárok és az igazgató is, hogy a gyerekek mennyire élvezik.

Fűtés. Sokan azt hiszik, hogy fával fűteni környezetkímélőbb, mint gázzal.

A fa nagyon ellentmondásos fűtőanyag. Az elégetésekor ugyanannyi széndioxid kerül a levegőbe, mint amennyit a növekedése során elfogyasztott. Tehát széndioxid kibocsátás szempontjából, elméletben nullszaldós fűtőanyag. Viszont a tűzifának a megtermelése sokkal több energiát igényel, mint amennyi hőt termel. Mindenképp kombinálni kellene egy levegős hőszivattyúval vagy egy geotermikus fűtéssel. Vagy mondjuk napkollektoros melegvíz-előállítással. Olyan technológiák vannak már, amelyek ezeket meg tudják könnyíteni. Nem mondom, hogy olcsó, de egyre olcsóbbá válik.

Van például egy nagyon helyes szomszédom. Ő hőszivattyúval fűti a kétemeletes családi házát. 16-17 napelemtáblával termeli meg hozzá az áramot. Onnantól kezdve nincs fűtésszámlája és nincs áramszámlája. Nyilván ez egy hatalmas projekt, de lakástakarékból összespórolta.

Ha az ember azonnal akar váltást, akkor az nagyon sok pénzbe kerül. Ha valaki elhatározza, hogy a saját erőforrásaihoz igazítva szeretné megcsinálni, akkor körülbelül 5 év, amit mindenképpen rá kell szánni, de megoldható.

Annyi mindenre pocsékolja az ember a pénzét. Mindenki meg tudja mondani, ha végiggondolja, hogy mik a felesleges kiadásai. Még csak nem is az élvezeti kiadásokra gondolok vagy a szórakozásra, hanem tök fölösleges dolgokra. Ami öt perc múlva landol a kukában, mert olyan rossz minőségű vagy használhatatlan. Vagy lehetőség a 0%-os hitel, amit kifejezetten energetikai beruházásra lehet fölvenni. Csak akkor el kell köteleződni 20 évre.

Szerencsére most elég sok figyelmet kap a médiában és a közösségi oldalakon a vizekbe kerülő műanyagok problémája.

Magyarországon az árusok hozzászoktak, hogy automatikusan nejlonzacskóban adják az árut. Pedig egy zöldséges akár még jobban is jár, ha én a saját kis textilzacskóba szedem bele a körtét vagy a krumplit, mert kicsivel nehezebb, mint az ő műanyag zacskói.

Ez bizalom kérdése is...

Nézzen bele a szatyorba. Engem nem zavar. Én például három darab összehajtható szatyorral járok nagybevásárlásra. De a csomagolt hússal, tejjel nem tudok mit kezdeni. Ha viszont elmegyek a piacra, és viszem a kosaramat, akkor az árus leméri a tálkájában az árut, azt pedig én beborítom a kosaramba. Erre elkezd panaszkodni, hogy a zöldség összekoszolja a gyümölcsöt. Na és ha összekoszolja? Majd megmosom. A tojásos dobozt otthonról viszem. Egyetlen egy dolog miatt szeretem a műanyag zacskót: a macskaalmot abba rakom. Ezt az egyet nem tudtam még másképp megoldani.

Nagyon haragszom a reklámokra. Miért ne lehetne koszos a gyerek keze, ha elesik?

Nyilván, ha felsérti, akkor le kell öblíteni és be kell kenni, hogy ne fertőződjön el. De az emberekben elültettek egy olyan szintű paranoiát a különböző koszok és baktériumok ellen, ami legyűrűzött odáig, hogy rád szólnak, ha a koszos zöldségeket beteszed a kosaradba. Ezért alakult ki, hogy mindent külön be kell csomagolni, nehogy összeérjenek, összekoszolják egymást. A zöldségnek nem baj, ha koszos. Sőt! Nem szárad ki olyan gyorsan. Nem tudom, hogy lehetne ezen tömegesen változtatni. Ha valakiben felmerül az igény, akkor tud változtatni, de ez az ő tudatossága.


KÖVESS MINKET:





73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:




“Egy véresre vert kutya volt az öreg, nagybajszú katasztrófavédelmis kezében”
Nem szoktam ilyet kérni. De most megteszem. Aki kezdi elveszíteni a hitét az emberekben – vagy már el is veszítette – kérem, olvassa el ezt a történetet.
Hargitay Judit. Fotó: Pexels - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Van egy öreg kutyánk. Busa fejű, nagy szemű, jól megtermett szetterkeverék. Másfél éve daganat nőtt a jobb hátsó lábán. Eddig háromszor műttettük, és ahhoz képest, hogy az orvosok akkor maximum két hónapot jósoltak neki, még mindig vígan elvan. De néhány hete ismét begyulladt a beteg lába, ezért vasárnap délelőtt az öcsémmel elvittük kontrollra egy éjjel-nappali állatklinikára. Nagyon profi hely, a másik kutyánkat is kezelték már ott, bízunk bennük.

Hétvégén csak két kezelőszoba van ügyeletben, de a méretes, napos váróban nagy volt a nyüzsgés. Egy bekötözött lábú, sárga tacsikeverék (elég nagy jóindulattal, leginkább semmilyen fajtára nem hasonlított, ezek a kedvenceim), egy “dögös" kutyamellénybe bújtatott, riadtan nyüszögő kis westie, egy hatalmas, vizslaszerű gyönyörűség, aki idegességében nagyokat lefetyelt a fal mellé készített kübli vízből, egy hordozóketrecben lapító nyuszi, és a mi kutyánk, aki mind a 45 kilójával úgy reszketett, mint a nyárfalevél (szegény, ismeri már a dörgést, tudta, hogy nagy szurit kap). És persze mi, a gazdák, akik félig levett kabátban, megilletődve ücsörögtünk a padokon, néha megnyugtatóan végigsimítottunk az izgatott blökiken, és vártunk.

Ekkor belépett egy középkorú férfi. Nagy, fehér bajsza volt, aminek a csücskét kicsit besárgította a bagó, néhány szál hátrafésült, vállig érő, őszesbarna haja, és hajlott háta. Ha a viseltes nadrág és a kockás ing fölött nem lett volna rajta valami egyenruhának tűnő, sötétkék mellény, esküszöm, eszembe se jutott volna hivatalos személynek nézni. Ahogy odament a nővérpulthoz, elolvastam, mi van a hátára írva: “Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság”. A nővér felnézett:

– Bántalmazott kutyus? Az öreg bólintott, és kifelé intett, az udvaron álló, fehér kisbuszra. Halk párbeszéd következett, a nővér a számítógépbe pötyögött. Csak néhány szót kaptam el: “A rendőröktől? Folyik az eljárás? Tehát hivatalos látlelet is kell...” Aztán együtt kimentek a buszhoz egy chip-leolvasóval, nyilván ellenőrizni, hogy a kutyában van-e chip (Magyarországon minden kutyának kötelező).

Néhány perc telt el, közben az egyik vizsgálóba behívták a kötözött lábú tacsit. Aztán a másikból kinézett egy fiatal, világoskék ruhás állatorvos, és biccentett az öreg felé. Ő kiment a kocsihoz, és hamarosan egy fehér törölközőbe bugyolált csomaggal tért vissza. A következő pár másodpercet nehéz lenne leírni, de azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták azt mondani, hogy kimerevedett az idő. Az összes várakozó gazdi lefagyott, még az addig izgő-mozgó állatok is elhallgattak, mintha érezték volna, hogy valami rendkívüli történik.

A nagybajszú katasztrófavédelmis kezében egy véresre vert kutya volt. Középtermetű, sárga, gyönyörű izomzatú állat, a staffordshire terrierekre jellemző, széles pofacsonttal, bénultan hátracsapott fülekkel. A feje, ami kilógott a törölközőből, csatakos volt a vértől, a szemei úgy bedagadtak, hogy résnyire alig bírta kinyitni őket.

Nem is akarta, mintha még most is ütlegelték volna, reményvesztve lapult bele a törölközőbe, mint aki örökre el akar tűnni a világ elől. Magánál volt, de jól láthatóan sokkos állapotban, semmit sem fogott fel.

Azt hiszem, még csak nem is kell állatbarátnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen látvány mélyen megrázza az embert. A váróban pedig csupa állatbarát ült. Szólni senki sem bírt, csak közelebb húztuk magunkhoz a saját kutyáinkat, az egyik nő még puszit is nyomott a vizslája fejére. Én az öcsém kabátujjára meredtem, kedvem lett volna ráborulni és bőgni, de nem tettem. Ő is lesápadt, a zsebében cigi után kotorászott, aztán mielőtt kiment rágyújtani, halkan csak annyit mondott: “Remélem, elkapták a rohadékot. Na, az ilyet addig ütném, amíg mozog. “

A kutya sokáig volt odabent, de kint szinte mindenki azt várta, mi lesz vele. Azok a gazdák se mentek haza, akik már végeztek. Körülbelül negyven perc telt el, mire az öreg kijött. Most hajlottabbnak tűnt, mint azelőtt, fáradtan lépdelt a kijárat felé, kezében a véres törölközővel. Kint az öcsém odanyújtotta neki a doboz cigit, az öreg hálásan kivett egy szálat. A nyitott ajtón át mindenki hallotta a párbeszédüket.

– Túléli? – kérdezte az öcsém.

– Igen, úgy néz ki, megúszta – bólintott az öreg. – Nincs agysérülése, a tüdeje is tiszta. A fogait sem tudták kiverni, pedig próbálták. Szerencséje volt. Itt a dokik majd rendbe hozzák.

– A rendőrök mentették meg?

– Igen, két járőr. Állítólag két perc alatt ott voltak, elkapták a fickót. Eljárást indítanak ellene.

– Remélem, bekasznizzák. Azért jó, hogy ez már bűncselekménynek számít...

– Jó... – az öreg hangja rezignált volt. Sem öröm, sem megkönnyebbülés nem érződött rajta, de ezen nem csodálkoztam. Elpattintotta a csikket, beszállt a kisteherautóba, és elhajtott. A váróban még mindig vágni lehetett a csendet.

Azt kértem ennek az írásnak az elején, hogy azok olvassák el, akik egy kicsit vissza szeretnék nyerni a hitüket az emberekben. Tudom, nehéz ebben a sztoriban másra is fókuszálni, mint az állatkínzó szörnyetegre, akinek a lelkivilágába jobb, ha meg se próbálunk belepillantani.

De mostanában, amikor azt tapasztalom, hogy mi, emberek is annyit bántjuk egymást, annyit vagdalkozunk, aljazunk, fröcsögünk és kesergünk, és annyira nem akarjuk észrevenni a jót, sehol, senkiben, én ennek a szerencsétlen kutyának a történetében mégis a jóságot láttam meg.

Öt – legalább öt – jó embert. Két rendőrt, egy nagybajszú állatvédőt, egy nővért és egy orvost. Akik megmentettek egy összevert állatot a biztos haláltól. Igen, ez a munkájuk, talán nekik ez napi rutin, de nekem senki se mondja, hogy egy ilyen munkához nem kell szív és lélek.

Ez az öt ember annak a kutyának az egész világot adta vissza. És ahogy a kutyák elképesztően megbocsátó, jóhiszemű, minden gonoszságot feledni képes természetét ismerem, a szegény blökiben, ha majd rendbejön, és találnak neki egy rendes gazdát, előbb-utóbb újra ki fog csírázni az emberekbe vetett, évezredes bizalom.

Sok ilyen ismeretlen, névtelen ember él közöttünk. Nem celebek, nem nagy a PR-juk, nincs körülöttük felhajtás. Csak végzik a dolgukat. Megérdemelnek annyit, hogy észrevegyük, amit csinálnak. És hálásak legyünk érte.


KÖVESS MINKET:





Közmunkával és normális lakással csábítják a földekre a hajléktalanokat
Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, fotó: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből. Eleinte sok budapesti hajléktalannak megtetszett a dolog, de mostanában inkább csak vidékieket érnek el. Akik jobb állapotban voltak, azóta elköltöztek és munkát is találtak, de vannak, akik belekényelmesedtek ebbe a helyzetbe, és még évekig közmunkások maradnának. A programot a kormány támogatja, és úgy tűnik, nagyon elégedettek vele. Kérdés, kiterjesztenék-e, és ha igen, lenne-e értelme.

Gizit három legkisebb gyerekével együtt tette utcára az anyósa. Bélának nem volt hová mennie, amikor a családja eladta a feje felől a düledező tanyát. Erzsébet egykori párja elől menekült el otthonról, lassan húsz éve munkanélküli.

Mindhárman közel álltak ahhoz, hogy hajléktalanokká váljanak, de szerencséjükre legfeljebb néhány éjszakát kellett erdőben, garázsban, vagy utcán tölteniük. Most Kiskőrösön, a baptista Sorsfordító Szolgáltató Központ programjában vesznek részt, amelyben lakhatást és szociális segítséget kínálnak nekik, ők pedig szinte mindnyájan közmunkát végeznek. Több mint százan vannak még így, közülük jó néhányan Budapestről költöztek vidékre, jellemzően a Baptista Szeretetszolgálat Bánya utcai hajléktalanszállójáról.

A programhoz 205 millió forintos támogatást adott a Belügyminisztérium 2016-ban, és láthatóan elégedettek az eddig elért eredményekkel. Ez abból is látszik, hogy pozitív példaként említették abban az év végén kiszivárgott kormányelőterjesztésben, amely speciális közmunkaprogramokkal próbálna választ adni az utcán élők problémáira. A hvg.hu által megszerzett dokumentum szerint a minisztériumoknak január 31-ig kellett kidolgozniuk,

- pontosan milyen foglalkoztatási programokkal segítenék a hajléktalan embereket,

- milyen képzési programokat lehetne kidolgozni számukra, és

- hogyan lehetne minden nappali melegedőn elérhetővé tenni az internetet és szociális munkások segítségét.

A tervek szerint a jobb egészségügyi és mentális állapotban levőket vonnák be a közmunkaprogramba, hátha ezen keresztül vissza tudnak kerülni az elsődleges munkaerőpiacra. A többieket hajléktalanotthonokban, rehabilitációs intézetekben látnák el, és adott esetben fejlesztő foglalkoztatásban vennének részt.

Január végéig azt is fel kellett mérnie a kormánynak, hogyan lehetne kiterjeszteni a karitatív szervezetek hajléktalanoknak szóló munkaprogramjait.“A minisztérium és köztünk folyamatos az egyeztetés, szakmai kapcsolattartás. Nemrég a Belügyminisztérium egyik főosztályvezetője már keresett is engem, kíváncsi volt tapasztalataink szerint mennyi szociális munkásra van szükség, hogy a hajléktalanok életében tartós változást tudjunk okozni” – mondta Opauszki György, a kiskőrösi Filadelfia Integrált Szociális Intézmény vezetője.

Az előterjeszés alapján könnyen lehet, hogy a kormány országos szinten is támaszkodna a baptisták hajléktalanprogramjára, ezért közelebbről is megnéztük, hogyan működik.

Pestről jött az első négy fecske

Több mint száz éve foglalkoznak idősellátással a baptisták kiskőrösi Filadelfia Otthonában. A Szűcs József utca végében levő épületet többször kibővítették az évtizedek során, de a környékén levő családi házak csak az elmúlt években kerültek az egyház tulajdonába. Ez egy tudatos stratégia eredménye, “általában tíz évre előre gondolkodom” – mondta Opauszki, akit a környezetében egyszerűen Főnöknek hívnak. Csöndes, de karizmatikus ember benyomását kelti, eredetileg építőmérnöknek tanult, végül szociális munkás lett belőle.

Egyházi emberként fontos számára a hit, de a munkájában nem ez játssza a főszerepet. A spiritualitásra inkább a szükségletpiramis csúcsaként, egyfajta extraként tekint, amit vallásos közösségként nyújtani tudnak azok számára, akik igénylik. “Van néhány hajléktalan, aki bejár a gyülekezetbe, de semmi sem kötelező. A múltkor négyen is voltak, tegnap meg éppen senki”. Ahogy az országban sokfelé egyre nagyobb szerepet vállalnak az egyházak a szociális ellátásban, úgy Kiskőrösön is egyre több területen aktívak. Az igazgató szerint ez “egyszerre volt társadalmi igény és kormányzati elvárás is”.

De hogyan kerültek egykori hajléktalanok az alföldi kisvárosba? “A Baptista Szeretetszolgálat eredetileg a Bánya utcai szállón élőket próbálta bevonni a közmunkaprogramba. Ennek keretében kezdték rendbetenni az általuk is használt, gyakran leszemetelt, összepiszkolt területeket”. Bár Opauszki ezt csak távolról figyelte, úgy tudja, nagyszerű társadalmi hatásai voltak. “Az idős néni, aki addig ráhívta a rendőrt a hajléktalanra, hirtelen süteményt hozott neki, csak mert azt látta, hogy mások szemetét takarítja”. Ezután tovább bővült a program, a közmunkában résztvevő hajléktalanok hamarosan tűzifát aprítottak más rászorulók számára.

“Ketten közülük elkerültek az egyház tahitótfalui táborába, ahol fűnyírással, parkgondozással, karbantartással foglalkoztak. Télire viszont nem tudtak nekik munkát adni, ezért felhívott a program vezetője, tudnék-e kezdeni velük valamit. Télen nálunk sem volt sok munka, de mégis csak hozzánk tartozik közel két hektárnyi terület és sok szociális szolgáltatás. Azt mondtam, adja ide a fiúkat, kezdünk majd velünk valamit. Aztán megkérdezte, tudunk-e nekik szállást biztosítani. Ekkor kezdtük el felvásárolni a szomszédos házakat”.

A következő télen már négyen érkeztek Kiskőrösre, közülük Krizsik Károly az egyetlen, akit most is a konyhán találtunk. A 43 éves, szakács végzettségű férfi Pest megyében született, “fater meghalt, lett egy mostohaapám, aztán ketten maradtunk a húgommal. Ő nemsokára férjhez ment, eladtuk a házat, onnan kerültem Németországba, munkásszállón laktam”.

Egy ideig a húsiparban dolgozott, majd hazajött, fél évig Budapesten volt hajléktalan. Időnként ma is kijár Ausztriába vérplazmát adni, abból szerez némi plusz pénzt. Egy ilyen út során ismert meg valakit, aki ismerte a Bánya utcai szálló vezetőjét. Ezután már könnyen értesült a kiskőrösi lehetőségről, és hamar élt is vele. Azt mondta, neki meg se kottyant átszokni a fővárosi tempóról a csöndes, vidéki életre.

Opauszki szerint az első négyes fogat egyik tagja visszatért Budapestre, volt annyi munkaviszonya, hogy nyugdíjba mehessen, és még egy olcsó albérletet is ki tud fizetni valahol. Egy másik, 30-40 év közti férfi helyben talált barátnőt, ma már gyereke is van, segédmunkásként dolgozik egy kőműves mellett, azóta is Kiskőrösön él.

“Kitaláltuk, hogy ha négy embernél bevált, csinálhatnánk a Szeretetszolgálattal együtt egy hajléktalan mintaprogramot. Ekkorra az egyház egy EU-s pályázat keretében kidolgozta a szociális ellátás és a közmunkaprogram összekapcsolásának koncepcióját. Ez lett az egésznek a szakmai alapja”.

Ez nem egy mini szálló

2016-ban egy 205 millió forintos kormányzati támogatással indították be azt a mezőgazadsági közmunkaprogramot, amibe összesen 115 embert vontak be. Ebből a pénzből húzták fel a fóliasátrakat, a savanyítóüzemet és a hűtőkamrákat. Opauszki büszkén mutatta a hordószám tárolt zöldségeket, gyümölcsöket és savanyúságokat, amiket mind az egyház helyi szociális ellátórendszerében hasznosítanak.

“Az első időkben nagyon jó marketingje volt az egésznek. A közmunkás csapatvezetőnk a Bánya utcai szállón terjesztette, hogy itt a lehetőség vidékre menni dolgozni, jó a szállás is”. Az egyház önerőből felvásárolt néhány szomszédos ingatlant, kormányzati támogatásból pedig felújították őket. Nem csoda, hogy ez sokak számára vonzó volt, hiszen a magyar hajléktalanszállókon megszokott körülményekhez képest itt teljesen emberi viszonyok uralkodnak. Kétfős hálószobákat alakítottak ki, de a konyhán és a fürdőszobán is legfeljebb 6-8 embernek kell osztozkodnia.

“Ez nem egy mini hajléktalanszálló, hiszen az otthonuknak tekintik, és szociális szolgáltatást is társítunk mellé. Közösséget építünk, a csoportterápiától a közös főzéseken át a kirándulásokig sokféle programot szervezünk. Nem ideiglenes helyet, hanem otthont akarunk adni nekik” – mondta Opauszki. A házak pszichés betegek és szenvedélybetegek támogatott lakhatásaként működnek, mert úgy tapasztalták, hogy a hajléktalanok többsége beleesik valamelyik kategóriába.

“Legutóbb az önismeretről volt szó. Hogyan kell normálisan kommunikálni, megszólítani a másikat, akár a munkaadóval beszélni. Sok minden elő szokott kerülni. Mennyire vagyunk tisztában az erősségeinkkel, gyengeségeinkkel…” – mesélte a cikk elején már idézett Béla, milyen foglalkozásokon szokott részt venni párjával, Erzsivel együtt. Ő valaha ruházati eladó volt, de mióta elmenekült korábbi párjától, és a baptistákhoz került, a kert rendben tartásával foglalkozik. “Szerettem a boltban dolgozni, szeretek emberek között lenni”.

A csoportos beszélgetéseket mentálhigiénés szakemberek tartják, az egyikük Békés Barbara. “Általában kiválasztunk egy konkrét témát, például a családot, a munkát vagy a kapcsolatépítést. Van, aki azóta vette fel újra a kapcsolatot a gyerekével, hogy elkezdtünk közösen dolgozni. De néha egészen gyakorlati dolgokról is szó van, például, hogyan érdemes kommunikálni a gyámhivatallal. A munkával kapcsolatban az álláskeresésről van szó, vagy arról, hogyan kell viselkedni egy állásinterjún”.

“A kommunikációfejlesztő gyakorlaton például mindenki kap egy témát, amiről egy percen át kell beszélnie. Vagy kivágunk egy képet az újságból, és az alapján indulunk el különböző témák felé. Legutóbb az önismeretről volt szó, arról beszélgettünk, kinek, milyen pozitív és negatív tulajdonságai vannak. Minden ötödik alkalommal együttműködést fejlesztő foglalkozást tartunk, vetélkedőt rendezünk”.

A lakók közül jó néhányan azért adják fel, mert nem bírják a programmal járó kötöttségeket, például, hogy a ház területén nem szabad alkoholt fogyasztani, vagy hogy részt kell venni a mentálhigiénés foglalkozásokon. “Aki évek óta az utcán él, az hozzászokik egyfajta szabadsághoz, ami hiányozhat neki. Most is azzal jött hozzám valaki, hogy szüntessük meg a jogviszonyát, inkább visszamenne az utcára” – mondta Békés. Előfordult, hogy egy fiatal férfi egy hónap után azt mondta, inkább visszamegy a Népligetbe, ahol egy éjszaka alatt megkeres szexuális szolgáltatásokkal annyit, amennyit Kiskőrösön egy hónap után kapott.

Van, aki belekényelmesedik

Az elképzelés szerint a pszichés-szociális segítség és a közmunka hosszú távon segít a hajléktalan embereknek jobb állapotba kerülni, és akár állást találni a nyílt munkaerőpiacon.

Kérdés, mennyire lehet ez működőképes úgy, hogy a 2010 után indított közmunkaprogramok nem nagyon érték el a céljukat, a legtöbben inkább beleragadtak ahelyett, hogy elhelyezkedtek volna. Bár feltupírozták a foglalkoztatási adatokat, és néhány településen próbálnak valóban hasznos dolgokat kihozni belőle, sok polgármester a szegények megalázására használja a közmunkával járó hatalmat, és nem ritka, hogy az egész helyi viszálykodásokba torkoll. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a kormány faragni is kezdte a programot.

Opauszki szerint viszont Kiskőrösön a közmunka segít abban, hogy az emberek lássanak fényt az alagút végén, és ne legyenek elszigetelve a társadalomtól. “Mi tényleg átmenetként tekintünk erre. Azt mondjuk, ha van lehetőséged, menj, törj ki, mi támogatunk! Segítettünk egy olyan embernek, akinek vitte olna a bank a házát, pszichésen és lelkileg megroppant, eljött hozzánk közmunkába dolgozni. Rájött, hogy ő mégsem egy értéktelen, utolsó ember. A család is látta rajta a változást, elkezdték kisegíteni, aztán elment egy hűtőházba dolgozni háromszoros fizetésért. Egy éven át kínlódott, de megmaradt a háza. Tudok olyat is, aki egy évig lakott nálunk, ma már egy gyorsétteremben takarít”.

Ettől függetlenül szerinte is vannak olyanok, akiknél kisebb az esély a továbblépésre. “Az egyik közmunkásunk, egy értelmileg akadályozott srác az eddigi 40 évéből nagyjából 18-at börtönben töltött. Befogadta egy helyi család, ezért nem is a mi házunkban lakik. Azt mondta, neki azért jó a közmunka, mert annál kisebb az esélye, hogy újra börtönbe kerül. Számára ez valószínűleg nem egy átmeneti állapot, de ha szerényen is, elvan a fizetéséből, és nem akar már visszatérni a korábbi életébe”.

Foglalkoznak olyanokkal is, akik már most a nyílt munkaerőpiacon dolgoznak, csak éppen nincs hol lakniuk. “Egy fiatal, szenvedélybeteg srác karácsony előtt került hozzánk, egy helyi étteremben talált munkát. Jól ismerem a főnökét, nemrég hívott, hogy szilveszterkor jól cserben hagyta, kicsit felöntött a garatra, és nem ment be dolgozni. De azt mondta, ad neki még egy esélyt, mert amikor viszont ott van, akkor 120 százalékon pörög”.

Az elmúlt években tehát akadt példa mindenre: volt, aki sikerrel járt, mások feladták, és vannak, akik egyszerűen kényelmesnek találják a mostani helyzetet, amiből nem szívesen lépnének ki. Ha nem akarnak, nem is kell, mindenki korlátlan ideig maradhat a programban, amíg elfogadja a szabályokat.

“Nekem jó így, maradok itt, amíg lehet” – mondta a már idézett Károly, akivel a konyhán találkoztunk. “Itt az ünnepnap tényleg ünnepnap, nekem ez egy pihenő”.

A pestieknek már nem is olyan csábító

Bár a programot eredetileg a budapesti hajléktalanok körében terjesztették, az utóbbi egy évben már senki sem érkezett a fővárosból, Opauszki szerint a munkaerőhiány miatt. “A pesti kollégák azt mondják, aki egy kicsit is erősebb és szellemileg jobb állapotban van, nem megy már el a közmunkába. Állítólag rendszeresen előfordul, hogy megáll a szálló előtt a kisbusz, és kikiabál valaki a volán mögül, hogy lehet menni egész nap sittet lapátolni 15 ezerért. Hála Istennek, menjenek is! De a nehézség, hogy ettől még továbbra is a szállón fog lakni, heti 2-3 napot dolgozik, a pénze nagy részét pedig lehet, hogy alkoholra költi”.

Mostanában ezért inkább vidéki hajléktalanok kerülnek Kiskőrösre, akik addig fűtetlen házakban, esetleg illegálisan elfoglalt, üres ingatlanokban húzták meg magukat. Ritkán, de vannak köztük olyanok is, akik a városi hajléktalanokhoz hasonlóan egy ideig az utcán éltek. Ilyen például Ernő is, aki egy telet húzott ki a kiskunmajsai főtéren egy padon.

“Összebalhéztunk az asszonnyal” – magyarázta röviden, hogyan került az utcára. Egy korábbi motorbaleset miatt nehezen jár, ezért a fizikai munkák egy részét eleve nem tudja elvállalni. Így kérdéses, tovább tud-e valaha lépni a közmunkából, pedig eredeti szakmája szerint festő-mázoló. Azt mondta, ha találna olyan helyet, ahová normális fizetésért felvennék, szívesen menne.

Gizi sokáig az anyósánál élt, míg annyira meg nem romlott a viszonyuk, hogy három gyerekével együtt kitették őket az utcára. “Az anyósom azóta is próbálja elérni, hogy rúgjanak ki innen” – mondta félig mosolyogva. Most egy éve, hogy csatlakozott a programhoz, és szeretné, ha az egyik fiának is segítenének valahogyan.

Mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudni, a kormánynak pontosan milyen tervei vannak a kiskőrösi programmal, az idézett előterjesztés alapján csak tippelni lehet, hogy szívesen kezdenének vele valamit. Kérdés, érdemes-e még több embert bevonni ugyanebbe a projektbe, vagy máshol is ugyanezt elindítani. Opauszki szerint a kiskőrösi programba semmiképp, hiszen “már most is 114-en vagyunk, ennél tovább nem nőhetünk, különben nem fogjuk átlátni”.

Könnyen lehet viszont, hogy egy hasonló projekt máshol is hozhatna legalább részsikereket: akik képesek rá, előreléphetnének egyet, akik pedig nem, a mostaninál sokkal jobb helyzetbe kerülhetnének. Felmerül azonban a kérdés, hogy

- ez elegendő eredmény lenne-e egy ilyen költséges programtól,

- hogyan lehetne hatékony pszichés és szociális segítséget nyújtani az embereknek úgy, hogy a szegénységgel foglalkozó vidéki projekteknél rendszeresen vért izzadnak, mire pszichológust és szociális munkást találnak,

- mi lesz, ha a munkaerőhiány miatt tényleg mindenki el tud helyezkedni, aki egy kicsit is jó állapotban van, és hogyan lehet felkészülni az extrém nehézségekkel küzdők megsegítésére.

Magyarországon futnak “utcáról lakásba” típusú programok is, de sokkal kisebb léptékben, hiszen jórészt civil szervezetek csinálják. Ezek a projektek azonnali lakhatást, közmunka helyett pedig sokkal nagyobb önállóságot adnak az érintettnek.


KÖVESS MINKET:





Miért mennek misszionáriusok világtól elzárt törzsekhez?
Mit akarnak ott? És jó-e az a velük kapcsolatot nem kereső őslakosoknak, hogy találkoznak velük?
zEg, Fotó: illusztráció/Wikimédia/Gleilson Miranda - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Ismét vitát generált egy amerikai misszionárius, miután tiltott területre lépett. A külföldi sajtót az elmúlt hetekben bejárta a hír, hogy Brazíliában ezért indítottak nyomozást Steve Campbell ellen, mert az Amazonas területén tiltott helyre lépett. Azon a területen egy, a világtól elzárt törzs él.

Campbell azt állítja, hogy véletlenül ment be oda, miközben egy indiánnak a GPS működését próbálta elmagyarázni. A hírek szerint a misszionárius nem találkozott a himarimãkkal.

A belépést azonban azért tiltották meg azon a területen, mert az elszigetelten élő törzs tagjainak szervezete nincsen felkészülve azokra a betegségekre, amelyeket idegenek, más földrészekről érkezők hurcolhatnak be oda.

Egyetlen ember – kis túlzással – elpusztíthat egy kisebb közösséget.

Ez az eset is indulatokat váltott ki, csakúgy mint a 27 éves John Allen Chau esete. A misszionáriust tavaly novemberben ölték meg az Északi-Szentinel-sziget világtól elzártan élő, másokkal érintkezni nem kívánó tagjai. Chaut első próbálkozásakor megsebesítették a szentinelézek, és amikor ennek ellenére visszament a szigethez, megölték.

A két esetben a hasonlóság az, hogy misszionáriusok mentek tiltott területre, másoktól elzárt törzs lakhelyére. Illetve az, hogy olyan emberek közé mentek, akik számára a fertőzések miatt veszélyes lehet a találkozás. Sokakban felmerült akkor és most is a kérdés:

Miért indulnak emberek tiltott helyekre, ahol akár az ő életük, akár a törzs tagjainak élete veszélyben lehet?

Az egyik ok talán a példa és a romantikus elképzelés a missziós tevékenységről és a Jézus nevéért elszenvedett mártíromságról. Még egyetemi éveim alatt olvastam Elisabeth Elliot „Rokonaim, a vademberek” című könyvét. Elliot férje Ecuadorban volt misszionárius, és a világ egyik legvadabbnak tartott törzsének, a huaoraniknak (aukáknak) akarta elvinni az evangéliumot, a megváltás, Krisztus feltámadásának üzenetét. Az indiánok 1956 januárjában megölték őt és négy társát.

Özvegye, Elisabeth Elliot elhatározta, hogy folytatja férje munkáját, és pár évvel később három éves kislányával és az egyik meggyilkolt misszionárius testvérével, Rachel Sainttel eljutott a huaoranikhoz, és ők lettek az elsők, akik úgy léphettek a törzs területére, hogy élve megúszták. Megértették a törzs tagjaival, hogy a történtek ellenére szeretik őket, az indiánok közé költöztek, igét hirdettek, betegeket ápoltak, írni és olvasni tanították a törzs tagjait és lefordították nekik a Bibliát. A korábban ellenséges törzs megváltozott.

Elisabeth Elliot erről szóló könyvét világszerte milliók olvasták. Egészen biztosan hatással volt sok fiatalra, és biztos vagyok abban is, hogy akadtak, akik Jim Elliot és Elisabeth Elliot példáját követve akartak eljutni elzártan élő törzsekhez, az életveszélyt is vállalva.

És miért lesz valaki misszionárius? Egyáltalán, milyen egy misszionárius a 21. században? Mi a célja? Mit csinál? Nos, nem úgy kell elképzelni őket, mint ahogyan a történelmi filmekben ábrázolják őket, vagy ahogyan a történelmi tanulmányaink alapján elképzeljük a figurájukat.

„Régi sztereotípia, hogy a misszionárius egy leigázó hatalom és kultúra előhírnöke, hiszen sokszor járt együtt a történelem során a kard és a kereszt” - írta a Magyar Nemzetben Balavány György egy 2002-es publicisztikában. „Pedig a mai kereszténység nem azonos a nyugati kultúrával; a világ népességének mintegy harminc százaléka vallja magát kereszténynek, s többségük az Egyenlítőtől délre él.

Azokban az országokban, ahol üldözik a kereszténységet, egyre inkább emelkedik azok száma, akik megértik az evangéliumot, és hisznek benne. Tertullianus mondta: a mártírok vére az egyház magvetése. Ez igaz minden korra, hiszen már a kereszténység elterjedése is a véres keresztényüldözésekkel párhuzamosan történt.”

A mai misszionáriusok legfőbb célja az, hogy elvigyék Isten igéjét azoknak, akik még nem hallották. Sokan közülük tanítani és gyógyítani is szeretne. A missziós munka során egy sor más feladatot is ellátnak vagy elláthatnak, ilyen például az írás és olvasás tanítása vagy a betegek ápolása.

Csakhogy egy másik szempontot is érdemes figyelembe venni és mérlegelni. Egy ismerősöm több kérdést is feltett az ismeretlen vagy egyenesen tiltott területekre lépéssel kapcsolatban. Hogyan számol el a lelkiismeretével az, aki a legjobb szándékkal megy el egy elzárt közösséghez, megfertőzi őket, és emberek halnak meg emiatt? Hiszen szerinte ilyenkor a hit nevében ugyanolyan gyilkosságot követnek el, mint annak idején az amerikai kontinens hódítói, csak más eszközökkel.

Mi történik, ha a munkája során mások is értesülnek a törzs hollétéről, odamennek, fotókat készítenek, filmet forgatnak velük, odacsődítenek másokat is, és észrevétlenül elkezdik lerombolni a törzs hagyományos kultúráját?

Mi történik, ha a kapcsolatfelvétellel és a „vadak megszelídítésével” védtelenné teszik a törzs tagjait az orvvadászokkal, illegális fakitermelést folytatókkal szemben? Mi lesz, ha egyszer csak megjelennek azok, akik szójaültetvényt akarnak létesíteni az addig még ismeretlen területen, és elkergetik vagy lekaszabolják az ott élőket?

Az is egy szempont, hogy a tiltott területekre nem véletlenül tilosa belépés. Van-e értelme újra és újra kapcsolatot keresni olyan emberekkel, akik minden alkalommal visszautasítják ezt, és agresszíven lépnek fel azokkal szemben, akikről úgy gondolják, hogy betolakodók a lakóhelyükön?

És végül: előfordulhat, hogy egy misszionárius munkáját kizárólag a büszkeség motiválja. „Az egész világ missziós terület, annyi hitetlen él a Földön máshol is, miért pont az elzártan élő törzseket akarják megtéríteni? - folytatta az ismerősöm. „Elképzelhető, hogy úgy gondolja, egy metró aluljárójában állni már nem olyan érdekes, sokkal izgalmasabb eljutni Dél-Amerikáig?”

Megannyi kérdés, amire nem egyszerű válaszolni.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x