hirdetés
grecso-cim.jpg

Grecsó Krisztián: "Olyan dolgok lettek természetessé, amiket még akár egy éve sem hittél volna el"

Az íróval új kötetéről, az irodalmi életről, a szegvári díszpolgári címről és a magyarországi közhangulatról beszélgettünk.
Jásper Ferenc interjúja - szmo.hu
2017. október 25.


hirdetés

- Megjelent az új könyved, korábbi írásaidból, főként rövidebb tárcákból válogattál. Hol jelentek meg?

- Vasárnapi Hírek, Népszabadság, Nők Lapja, ezeket gyűjtöttem össze. Lehetne nagyzolni, hogy 20 év, de nem lenne arányos és igazságos sem.

"Ez egy tematikailag sokszínű kötet, de ahogy nézi a világot, azokat próbáltam egy irányba hangolni."

Én amúgy nem szeretem a tematikus köteteket, mert azt várják el tőlem, olvasótól, hogy elszigetelten olvassam. Én meg szeretek lendületből olvasni. Amikor a harmadik-negyedik ugyanarra a kaptafára készült novella jön, az nem izgalmas.

Ami keretbe foglalja a kötetet, egy tárcanovella, azt eleveníti fel, hogy a nagyapám 30 éven keresztül - innen van a cím is - írta fel Szegvár időjárását egy kockás füzetbe. Ez nem hóbort volt, hanem abba a hagyományba illeszkedik, amikor a gazdasági naplóikat vezették a parasztemberek, másfelől persze egy finom vonzódás az írásbeliséghez. Ennek a kettőnek a keverékével, az időjárással a gazdasági napló mellé valami pluszt tett, de hát ahhoz már gyáva volt önmagával szemben, hogy klasszikus naplót vezessen.

Én persze ezért nagyon haragudtam rá, mert naplóban reménykedtem, de semmilyen leltárra vagy szembesítésre nem volt hajlandó. Ezért aztán eleinte nem is tűnt nagyon izgalmasnak, de amikor meghalt, és egyben láttuk a füzeteket, az egészen ijesztően szép volt, felemelő és valami egészen más. Picit olyan ez a 30 év - ezért is lett a csendes kalendárium az alcím -, mintha az a kalendárium lenne, amit ő írhatott volna (persze nem csak ő), ha mer naplót írni. Fontos bennük az idő, az ünnepek, a nagy események, évfordulók. Nem ünnepközpontúra hangszereltem kifejezetten, hanem mindig van egy kis eseményszilánk, amelyből aztán kibomlik az egész.

image1

- Tartottál időrendi sorrendet?

- Nem. Ciklusokat csináltam. De ezeknél arra figyeltem, hogy legyen egy mögöttes szervező elv. Össze lehetett volna tenni mondjuk az apáról szóló novellákat, de akkor megint ott vagyunk a tematikus szervezésnél. Nincsenek benne amúgy nagyon régi szövegek. Kimaradtak például az Élet és Irodalomba írott tárcák, kritikák, nincsenek benne közéleti darabok. Azok maradtak, amelyek a kerek egész felé tartanak, az ÉS-novellák például inkább hosszabb szövegek, amiket szétvágtam.

- Mennyi ideig tartott összerakni?

- Régóta terveztem már, de időzíteni akartam. A Jelmezbál volt az a kötet, egy olyan fontos pont, ami után úgy éreztem, hogy össze lehet gyűjteni egy könyvre való írást. Nem lett nagyon vastag kötet, a koraiak közül nagyon sokat kihagytam. Lesz azoknak is helye, nem rohanunk sehova.

- Az irodalomban hol a helye a tárcának? Sokáig megtűrt műfaj volt.

- Korábban, Kosztolányiék idejében volt ennek aranykora, bár valljuk meg, utólag lett az, noha remek pillanatképeket írtak, tudták a vonal alatti, 4-5000 leütéses dolgokat, abból éltek, és ezt piszkosul megtanulták. Nagyon tudtak lukra írni. Nagyon sokszor egy karaktert próbálgattak bennük, és hát sok fajtája volt a műfajnak, sokszor alanyi tárcák voltak, mint ahogy az enyémek is.

Érdekes, hogy a novellát megölte a könyvkiadás, vagyis azon van, hogy megölje, és semmilyen közösséget ne vállaljon vele.

Ez azután a nagyobb és a kisebb formáknak kedvezett, az utóbbinak főleg az internet miatt, ezek a rövidebb, két megállónyi írások nagyon népszerűek lettek, és reneszánszuk van másfél-két éve. Ebben a hírlapokhoz, magazinokhoz írók közül egészen kiválóak vannak, Darvasi, Kácsor, Szabó T. Anna, Tóth Kriszta, Háy János és mások. Ezzel együtt a könyvek is működni kezdtek, aminek külön nagyon örülök.

- Persze ők se most kezdték el ezt…

- Nem, persze, beért alájuk a kor. És ez nagyon jó. Van ennek helye, tere, lehetősége, és én is olyan régen szeretem volna már valami ilyesmit, úgyhogy összeraktam egy kötetet. Sokan jöttek kitépett cikkekkel, felolvasták ballagáson, itt-ott, hogy ha ez ennyire tetszik nekik, legyen belőlük kötet.

- Az ÉS-nél is érezni ezt a reneszánszt?

- Ott másképp kéne talán ezt kezelni. A Tárcatár rovat úgy van kitalálva, hogy egy évi sorozatot ír egy ember, ez elég kötött. Nem olyan nehéz a prózarovatot megtölteni rövidebb írásokkal, mint régebben. Akkor kétkolumnás írásokat küldtek, most pedig sok jön a rövidebb, eleve ide szánt tárcákból, nem regényrészletek, 4-5-öt is be tudok rakni egy oldalra akár. Meg nem kell pájszervassal kibányászni őket, hanem küldik, és 2000 leütéseseket is, ilyen elő nem fordulhatott volna öt évvel ezelőtt se. Ezek nagyon jó írások, mozgatják az oldalt, a szemet, nem véletlen találták ki ezt.

image3

- Történt veled nemrég valami, amit én soha az életben nem gondoltam volna, hogy megérjük: díszpolgár lettél Szegváron. Hogy jutottál ide?

- Hát, én is nagyon meglepődtem. Éppen nyaralni voltunk a Balatonon Légli Gézáéknál, telihold volt, gyönyörű nyári este. És akkor hívott az unokatestvérem, aki amúgy gyógyszerész és önkormányzati képviselő, hogy haza kellene menni augusztus 20-ára. Jó, hazamegyünk, ahogy szoktunk. De hogy feltétlen. Szó szót követett, és aztán később csak kiderült, hogy miért kellene nekem hazamenni feltétlen, amikor amúgy is mindig hazamegyek.

Én nagyon utálom a meglepetéseket, és ezt úgy képzelték, hogy majd ott tudom meg. De én az ilyet nagyon nem szeretem, infarktust kapok, vagy valami. Először a feleségemnek mondták el, aki mondta, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Nem fogom tudni úgy lereagálni, aztán ki tudja, mi lesz belőle… A másik pedig, hogy nincs az az isten, aki rábeszéljen, hogy hosszú gatyát vegyek nyáron. Csak úgy. Alkalom nélkül. Szóval ne titkolózzunk.

- És aztán elmondták. Hogy érezted magad?

- Jaj, hát nem volt szabad elmondanom senkinek, persze mindenki tudta már, mert nehéz ott titkot tartani. Nagyon sok ismerős, barát eljött, egy falunapszerű dolog volt ennek a kerete, amelynek részeként ezt átadták. Fizettem az Unicumot orrba-szájba, volt tűzijáték, minden, ami augusztus 20. Nagyon szép volt, és elképesztően meghatott.

image4

- Hazaért a tékozló fiú? Vagy a tékozló falu visszafogadott?

- Hát, ki tudja, ki a tékozló… De nagyon sok szeretet járt mellé, öröm és büszkeség.

- Anyukád?

- Ó, hát ő nagyon örült. Hogy lehet próféta valaki a saját hazájában? Roppant érdekes, hogy van egy fiktív világ, amelynek vannak mintái, és hogy ezek a hús-vér minták elfogadják, sőt örülnek a fiktív világnak.

Egyébként mindig az az érdekes, hogyha a külső kontroll belép. Amikor a saját közösségeden kívülről jön egy visszajelzés.

Az emberek elkezdtek történeteket mesélni, hogy képzeld el, itt meg itt vagyok, és csak azt tudták a falunkról, hogy te idevalósi vagy. Írtak a Facebookon, hogy „elmentem egy munkahelyre felvételizni, és mondtam, hogy szegvári vagyok, és az igazgató a regényeidről kérdezett, és tudtam válaszolni, és felvettek”. Elkezdtek jönni Szegvárra a turisták. A biztonsági őr megállítja anyámat, hogy mondjon pár dolgot, mert kérdezik rólam, és tudjon nekik válaszolni. Ezek persze elindultak pletykában is, és terjedt mindenhol. És ez nekem is nagyon kedves, nagyon nagy tisztesség.

- Népszerű lettél?

- Hát igen,

furcsa volt, hogy ölelgetnek, szelfiket akarnak, hozzák a sört, meg minden.

Persze nem hiszem azt, hogy tömegek olvasnának, de egy részük olvas, a többiek pedig nagyon érdekesnek találják, hogy ezek a szövegek működnek a valóságban. De nagyon szép helyzetek voltak, napok kellettek, hogy megnyugodjak, mert annyira felkavart.

- Nem volt ez ugyanis mindig így…

- Hát, ki gondolta volna 15 éve, amikor pereskedtem a bíróságon a fél faluval? Amikor futnom kellett, vagy amikor 2000 aláírást gyűjtöttek össze, hogy anyámat rúgják ki a munkahelyéről. Szóval eltelt másfél évtized.

- Én is voltam annak idején újságíróként például Torgyán-gyűlésen Szegváron. Kemény volt, izzott a levegő az indulatoktól. Mi változhatott meg? A település? Vagy csak az idő jótékony múlása okozza?

- Nagyon sok szelete van ennek. Ma is bárhol felhergelhetők az emberek. Nem volt olyan messze Szegvártól az az eset, ahol a határban dolgozó emberek és a földmérők kölcsönösen halálra rémültek egymástól, mind azt hitték a másikra, hogy menekültek, illetve ahogy mostanában sulykolják: migránsok. Bemenekültek a faluba, és egymásnak mesélték, mit láttak, így derült ki. Ez örkényi novellába illő eset.

- Te érezted a változást az elmúlt időszakban?

- Sokat járok azért haza, sok minden változott. És nekem is tennem kellett érte. Az unokatesómék sokat segítettek ebben, például mindig vettek jegyet, hogy menjek el velük a falubálba. Kiderült, hogy nem szálltam el, nem vagyok bolond, lehet velem sört inni, szóval olyan normális ember vagyok. És amikor először mentem, akkor még nem nagyon szóltak hozzám, a második alkalommal már többen jöttek, harmadszorra meg már alig bírtam szóval.

- De valamiért mégis odamentek…

- Nagyon sokat változott a helyzet, mesélnek mindenfélét. A fél falu Németországban dolgozik, gépsorokon nagyon nehéz munkát végeznek. Férfiak, nők. Beállnak a buszok a piacra vagy a főtérre, szállnak fel az emberek, viszik ki őket. Rengeteg az olyan ember, aki úgy visszatévelyeg, mint én. Két éve dolgozik kinn valami gépnél, időnként hazajön. Nagyon sokan kamionsofőrök, 3-4 hétre mennek el. Egy ilyen falunapon, bálon, már nagyon más a hangulat. Egészen másképp látják, másképp becsülik meg az eseményt, hogy együtt vagyunk. És hát nagyon nehéz így élni, régen is nehéz volt persze, de másképp nehéz.

- Bele tudják képzelni a helyzetedbe magukat? A hazalátogató falubéliébe?

- Igen, ez is benne van, kitágult a látókörük odakinn, egy másik világot látnak, euróban kapják a fizetésüket. Ha itthon marad, akkor is kemény a meló, csak Szentesen a Hungeritben harmadannyiért. Most ott amúgy Kárpátaljáról érkezettek dolgoznak sokan.

- Jó, hogy az előbb említetted a menekültkérdést. Gondoltad volna, akár három éve is, hogy az országban ilyen közhangulat alakulhat ki?

- Dehogy.

Olyan dolgok lettek természetessé, amit még akár egy éve sem hittél volna el. Hogy a gyűlöletnek olyan formái, olyan reflexek térnek vissza még egyszer, amelyekről eddig csak olvastál.

Bárkit bármikor céltáblának nevezhetnek ki, és ágyúval lőnek rá, ez rémisztő. És épp azokat hergelik, akiket otthagytak az út szélén, ezek az emberek pedig csak céltáblákat keresnek a felgyülemlett gyűlölettől vezérelve. Engem nagyon megvisel az is, ahogy az egyház asszisztál ehhez.

- Mondjuk, Beer Miklós váci püspök éppen nem.

- Igen, ő nem. És vannak még üdítő kivételek, de hát miért ne képeznék le ugyanúgy a magyar társadalmat, mint más szubkulturális csoport? Én azt az elalvást fájlalom legjobban, amikor a röhejes „ezt már nem merik megcsinálni” mantra megy hosszú évek óta. És ez a lecsúszási folyamat megdöbbentően hasonlít a régről ismert folyamatokra. Fifi néni (Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni) naplóját olvasva olyan érzésed van, mint egy borzalmas drámánál, amelynek pontosan tudod a végét, úgy lehet olvasni, hogy reménykedsz, mint a filmeken, hogy hátha mégsem úgy lesz. Valószínűleg ez erősíti a tűréshatárokat, hogy mindig leakad a lánc egy karikája, de, hogy már a következő csak nem fog…

- Mindig leakad…

- Le. Csak mi történik, ha ez eléri a tűréshatárt? Hogy ezt már nem tűrjük tovább. Akkor mi van? Azt is fájlalom, hogy az a polgári öntudat, amely mindig fenntart egy társadalmat, akkor is, amikor nagy veszély fenyegeti, az hova lett? Én a svédekébe látok bele, és ott hasonló problémák is vannak, de ott van egy olyan civil kontroll, amely nagyon működik. A menekültek, a nyugdíj, a környezetvédelem ott is probléma. Csak ott megvan ez a civil öntudat. Ott bekopogtatsz a szomszédnak, hogy nem szoktuk járatni a motort, mert szennyezi a környezetet. Ja, ok, bocs, leállítja. Ezt meg kell tanulni, ebben segítenek, jó szóval. És te megtanulod. Most képzeld el, hogy megyek itt a Victor Hugo utcában, és járatják a hatalmas autójukban a motort, hogy menjen a légkondi, de öten is egymás mögött, és újságot olvasnak. Mi történne, ha én bekopognék, hogy bocs, de itt nem lehet levegőt venni, légy szíves, állítsd már le a motort? Hát örülhetek, ha nem vernek meg...

- Na de ha a svéd bekopog, és szól a motor miatt, mögötte ott áll az egész svéd társadalom.

- Ott áll. A civilek, politikusok, mindenki ott van a szava mögött, és ezt érzed valahogy.

Nálunk ennek a megvalósulási formái a csendőr és a házmester. Ott meg a polgári öntudat. És itt nem áll mögötted senki.

És ezt a bizonytalanságot ugyanúgy megérzed a levegőből, mint ott az ellenkezőjét.

- A politikai elit miért állna mögötted? Ismeri a te problémáidat?

- Azt mondja a sógorom, aki svéd, hogy az Olof Palme-gyilkosság, amely ott metaforikus jelentőségű, nem törte meg a svéd politikusok hozzáállását. Hogy akkor ezután is villamossal járnak. Mert akik minket vezetnek, azok köztünk is élnek, és nem az a cél, hogy elkerüljenek közülünk, hanem úgy éljenek, közlekedjenek, ahogy mi. Vagyis villamossal. Én azzal járok, meg gyalog, van autóm is, de Budapesten nem használom. Vidékre azzal megyek, mert mással nem érnék oda az író-olvasó találkozókra. Szerinted hány miniszter jár nálunk tömegközlekedéssel?

- De az, hogy elszakadnak a valóságtól, mennyire veszélyes?

- Az a furcsa inkább, hogy a felső tízezer, amely a legközelebb van ehhez az elithez, amely egy alternatív valóságban él, jelentős részben megpróbálja átvenni ezeket a dolgokat, amelyek ebben az alternatív valóságban léteznek csak. Törleszkednek, és azt látod, hogy a középréteg teteje is egyre inkább.

- Ez a kultúrában is működik? A törleszkedés?

- Persze. A beállás a sorba, a lojalitás. És abban a pillanatban olyan aránytalan dolgok történnek, hogy el se hiszed. Kezdődött az MMA-val, és például az Orbán János Dénes-féle intézménnyel.

- A pénzosztásra gondolsz?

- Döbbenetes, hogy a magyar irodalmi élet a tizedéből gazdálkodik annak, amit nekik csak úgy odadobnak. És nem hagynak levegőt, nincs alternatíva. Az fel sem merül, hogy ezek az írók, egyesületek, folyóiratok nem vagyont akarnak, hanem csak létezni. Nem is értik. Miért akarnak létezni? Mire jó ez?

- Látsz-e ebből kiutat? Ki lehet-e ebből művészileg valamit hozni?

- Én úgy érzem,

az olvasók java része azért még nem bolondult meg. Hogy arra figyelnek, akik tényleg jók.

Nem érdekli őket az MMA-tagság, a Nemzeti Könyvtár, és hiába szorulnak ki a hűbéri rendszerből (közrádió, köztévé romjai, stb.) az írók, és ritkul meg körülöttük a levegő, ők nem tudtak a helyükre benyomulni. És hiába foglalkozik velük egy komplett hűbéres sajtó, akkor sem. Persze lehet, hogy ez nem is fontos már. Csak a pénz.

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Vajon a család jelentheti-e nekünk az otthont az időben, vagy minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ezért az otthonosságért? Grecsó Krisztián történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.

A szerzővel ismerős terepen barangolhatunk, mégis minden más. A falu és város közötti kulturális váltások megélése, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciája most is ott van az írásokban, de mindent közelről látunk, így a történetek egyszerre komikusak és drámaiak.

A Harminc év napsütés olyan, mint egy varázslatos kalendárium, benne a generációk közötti kommunikáció lehetőségei és lehetetlenségei, a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei.

"Ötvenéves titok szabadult ki a napvilágra. Ötven évig nem merte senkinek mondani. Félt, hogy megmosolyogják, kinevetik. Mit akar egy négy elemit végzett, árva lányból lett parasztasszony? Mi végre írogat? Milyen úri hóbort ez? Ő is így gondolta, nem is akart írni. Röstellte. Eleinte még maga előtt is. De a mondatok jönni akartak, daloltak a fejében, elmentek akkor is, ha nem írta le őket. Egy idő után megunta a pazarlást. Elkezdte lejegyezni mind.

Először verseket, imákat. Utána az első regényt, a szerelmeset. Később novellákat, régi meséket a makói alföldről, a régi városról, a zombori tanyákról, a világról, ahol nehéz az élet, de akik ott éltek, azoknak ez jutott. Utána írta meg az életét is. Persze ez sem volt kisebb pazarlás, az írások nagyja odaveszett, vagy elhasználták, ha nagy volt a szükség. De ez a néhány, köztük az önéletírás, ott, az ágyneműtartó aljában, megmaradtak."

(Magvető)

Címkép: Facebook


KÖVESS MINKET:





hirdetés
160127_moviegoer_mohicans.jpg

Az utolsó mohikán Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve - először jelent meg a teljes verzió

Eddig csak 'a magyar ifjúság számára átdolgozott' kiadás volt magyarul elérhető. Gy. Horváth László műfordító elárulja, miben más az általa lefordított eredeti.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 13.



Gy. Horváth Lászlót a műfordításon keresztül ismertem meg, a szakma megkerülhetetlen alakja, számos jelentős regény fordítása kapcsolódik a nevéhez. Beszélgetésünk apropója Az utolsó mohikán első teljes magyar nyelvű kiadása.

- Manapság divat az újrafordítás, gondoljunk csak a Rozsban a fogóra vagy Az idegenre. Viszont Az utolsó mohikán esetében, ha jól tudom, nem pusztán erről van szó.

- Nemcsak manapság divat, az 1990-es évek elején új fordítást kapott például az Üvöltő szelek, az Ivanhoe és a Bovaryné, és én sem ma kezdtem: 2004-ben újrafordítottam A Kincses-szigetet, 2009-ben Muraszaki Sikibu Gendzsijét, és még sok egyebet, utoljára Updike Nyúl-sorozatát és Turgenyev prózaverseit meg Apák és fiúkját. De itt valóban nemcsak erről van szó.

Döbbenten észlelem mostanában, hogy szinte senki sincs tudatában: a Bőrharisnya-történetek mind ez ideig jócskán lerövidített, „a magyar ifjúság számára átdolgozott” kiadásokban forogtak közkézen.

Rochlitz András, a Park Kiadó igazgatója, aki pontosan tisztában volt a helyzettel, rendes Cooper-regényt akart, amikor megbízott a feladattal.

- Azt tudni, hogy annak idején miért döntött a magyar kiadó az átdolgozás mellett?

- Az 1950-es és 60-as években az Ifjúsági, majd Móra Kiadó profiljának megfelelően gyerekkönyveket, mondjuk úgy, young adult könyveket akart csinálni belőlük, amivel persze hosszú hagyományt követett: már a 19. század második felében is ilyen zanzákat készített Wachott Sándorné és mások is, tudtommal német mintára. Vagyis ifjúsági írónak állították be az amerikai irodalom első komoly regényíróját, mellesleg azt az írót, akiről olyan nagyságok zengtek dicshimnuszokat, mint Hawthorne, Melville, George Sand, Balzac, D. H. Lawrence.

- Amennyire emlékszem, Az utolsó mohikán az általam olvasott formában is elég kemény könyv. Gondolni sem merek rá, mi lehet benne, ami még ezen a szűrőn sem ment át. Vagy a húzásnak inkább csak terjedelmi okai voltak?

- Kétségkívül ez Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve, de persze az ilyesmi fölött is könnyebb elsiklani úgy, ha merő sztorivá változtatjuk, ha nem ágyazódik be egy rendesen kidolgozott regényszövetbe, narrátori filozófiába – mert az utóbbi formában természetesen még keményebb, még jobban átérezhető a dolgok iszonyata.

Ez az, ami nincs meg a zanzásított változatokban – a történetek, az akciók ott vannak, éppen csak maga a regény, az árnyalt jellemzés, a rendesen felépített jelenetek, a motivációk mélysége, a részletek gazdagsága, ezek hiányzanak. Az, amitől egy sztori irodalmi művé válik.

Mellesleg két szörnyű, gyilkos akció egyszerűen kimaradt az ifjúsági változatból, nyilván úgy gondolták, ezek végképp nem illenek hőseinkhez. Az egyiknek Sólyomszem az elkövetője, a másiknak Chingachgook.

Hadd idézzek egy részletet John McWilliams utószavából, amelyet ehhez a kiadáshoz mellékeltünk. „Az író bonyolult, ünnepélyes, választékos szinonimákban és metaforákban bővelkedő mondatai állandóan arra emlékeztetnek bennünket, hogy egy művelt, civilizált úriember szól hozzánk. Cooper fegyelmezetten indázó mondatokban mesél nekünk arctalan öldöklésről, faji gyűlölködésről, eszelős mészárlásról, a gyarmatosítás hiábavalóságáról. Stílusa éppolyan feledhetetlenül mond ellent tárgyának, mint ahogyan a brit és francia egyenruhák rínak ki az őserdőből.”

És éppen ez a legmellbevágóbb benne.

- Felmerül a kérdés, hogy a többi Cooper regénnyel mi a helyzet? A Vadölő, a Bőrharisnya is rövidítés vajon?

- Egytől egyig rövidítések. Tudtommal csak egy különálló regény, A kém teljes fordítás. A Vadölő például kétszer olyan vastag az eredetiben, de Az utolsó mohikán is 6 ívvel (240 000 leütéssel) hosszabb az én fordításomban, mint Réz Ádám átdolgozásában. Őszintén remélem, hogy Az utolsó mohikán új, teljes változata sikeres lesz, és a Park folytatni tudja a sorozatot.

- A teljes regény ismeretében megváltozott Cooperről, az íróról alkotott képed?

- Az enyém nem, mert többek közt angol szakot végeztem az ELTE-n, és régóta ismerem az eredetiket, de az olvasóé meg fog változni: röviden fogalmazva otthonosabb, részletesebb, irodalmibb, mégis ridegebb regényvilágot kap. Hogy mást ne mondjak, Sólyomszem alakja, lelki alkata erősen módosul, motivációi kíméletlenebbek, keresztény gyökerei ugyanakkor hangsúlyosabbak: a delavárok között térítő morva testvérek nevelték. Végre azt is megérti az olvasó, hogy pontosan milyen is, ha mégannyira jelzésszerű is csak, a viszonyrendszer Cora, Alice, Uncas és Heyward őrnagy között, ami nyugtalanítóbb, mint amilyennek eddig látszott. Hasonlóképp egyes akciók, jelenetek, például Magua menekülésének és halálának vagy a zuhatag alatti sziget geográfiájának a leírása is érthetőbb lesz – emlékszem, ezeket nekem annak idején elég nehéz volt pontosan magam elé képzelnem. Persze kérdés, hogy ki mire emlékszik, elvégre mindnyájan gyerekkorunkban olvastuk először ezeket a történeteket, viszont az is kérdés, kinek milyen messze is van a gyerekkora. Egy biztos, és ezt még egyszer hangsúlyozni kell: Cooper nem ifjúsági író, nem gyerekeknek írt,

Amerika első komoly regényírója, gyakorlatilag az összes nagy amerikai műfaj és téma, az indiánok, az egyre messzebbre tolódó határvidék vagyis a frontier, a vadnyugat, a préri, a tengeri kaland, az amerikai történelmi regény, a környezetvédelem, a férfibarátság, a társadalommal szemben álló individuum, a magányos hős mítoszának egyszemélyi felfedezője és első művelője.

Megint csak McWilliamsszel szólva:

„Cooper verbális festmények sorában állít elénk erőszakos, álomszerű mesét, amely gyakran megszakad, de pihenővel nem szolgál. Mondatainak szerkezete, írói közlésvágya azt akarja elhitetni velünk, hogy a világ megismerhető, értelmes és rendezett. Az előadás szüntelen megszakadása, véres és erőszakos volta azonban azt sugallja, hogy a valóság nem szorítható racionális keretek közé. A ráérős próza váratlan atrocitásokra irányítja figyelmünket, amelyeket sem az olvasók, sem a szereplők nem fognak fel teljes egészükben. Cooper nem értelmezi ezeket a pillanatokat, megy tovább a következő kaotikus mozzanat felé, amelyet ugyanabban a fegyelmezett, úri modorban fog ábrázolni. Cooper médiumának és üzenetének ellentmondása meghitt ismerősünkké válik. Az utolsó mohikán a mi esti híradónk, a tizenkilencedik század eleji Amerika regénykonvenciói és határvidéki problémái közé visszavetítve.”


KÖVESS MINKET:



hirdetés
kamin-mohammadi.jpg

„Ne higgyenek el mindent, amit Iránról olvasnak a főcímekben” – Kamin Mohammadival beszélgettünk

Az iráni származású írónő Londonban nőtt fel, de Firenzében találta meg önmagát. Mesélt a valódi Iránról, és arról is, hogy változtatta meg életét a „bella figura”.
Kövesdi Miklós Gábor; fotó: Bernardo Conti - szmo.hu
2019. június 29.



Mindig különleges élmény, amikor a műfordító találkozhat a szerzővel - vagy legalább beszélhet. Nyár elején jelent meg Kamin Mohammadi iráni származású brit írónő Bella figura című könyve, és szívesen adott nekem intwrjút videóchaten keresztül. Mind a könyve, mind a személye figyelemreméltó.

– A közelmúltban jelent meg Magyarországon a Bella figura című könyve. De mielőtt a könyvről beszélgetnénk, szeretném, ha kicsit jobban megismerhetnék az olvasók. Rendkívül eseménydús élete volt. Iránban született. Sokan alig tudnak valamit erről az országról, hajlamosak a Közel-keletet egyetlen nagy kalap alá venni.

– Nem hibáztatom az embereket.

A nyugati országokban a média hibájából nehéz hiteles képet kapni Iránról.

Többek között ezért írtam meg The Cyprus Tree (A ciprusfa) címen első könyvemet, ami egyfajta családi önéletrajz a gyerekkoromról, az iráni forradalomról, arról, hogyan menekültünk el Iránból, és később hogyan látogattam vissza, hogyan építettem újra a kapcsolatomat a szülőhazámmal. A forradalom idején apám a nemzeti olajtársaságnál dolgozott, és a forradalom nem iszlám forradalomként kezdődött. Több csoport által végrehajtott, szocialista, baloldali megmozdulás volt, ezek a csoportok úgy döntöttek, Homeini ajatollah irányítása alatt egyesülnek, aki azt mondta, nem akarja magához ragadni a hatalmat, ha sikerül a sahot megbuktatni.

A könyvemben részletesen leírom, hogyan szegte meg Homeini az ígéretét miután visszatért Iránba, és hogy lett az ország iszlám köztársaság. Vérontást rendeztek, mert az új rezsim mindenkit ellenségnek tekintett, akinek jól ment a sora a sah uralkodása idején. Az apám tehát életveszélybe került, menekülnünk kellett.

De azért is írtam meg a könyvemet, mert be akartam mutatni, milyen volt az az Irán, ahol születtem, és ahová a mai napig visszajárok. Gyerekként nagyon nehéz volt Nagy-Britanniában felnőni, mert annyira negatív képet mutattak Iránról és az emberek nagyon keveset tudtak rólunk.

– Milyen tehát Irán valójában?

– Gyönyörű hely, az emberek nagyon barátságosak. Irán a világ egyik legrégebbi civilizációja. A legrégebbi olyan terület a földön, amelyen évezredek óta ugyanaz a nép él. Az irániak 5000 éve az Iráni-fennsíkon élnek. Már 4 ezer évvel ez előttről vannak bizonyítékok borkészítésre. Tehát egy nagy múltú és kulturálisan gazdag ország. Hosszú történelméhez képest nagyon kicsinek számít a mostani iszlám periódus. A Perzsabirodalmat 2500 éve alapították, és a perzsák zoroasztristák voltak.

A zoroasztrizmus a buddhizmus kortársa volt, az első monoteista vallás. Tehát a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám kicsit mind ebből ered.

Rendkívül nehéz nekünk, irániaknak, amikor az országunkat muszlim országgá redukálják. Először is, az irániak nem arabok. Mi vagyunk az egyetlen nem sémita nép a Közel-Keleten. Valójában indoeurópaiak vagyunk, az igazi árják. Irán neve azt jelenti: Az árják földje. Az iráni nép a Kaukázus-hegységből ered, benépesítették Ázsiát és Európát, ezért fehéreknek tekintjük magunkat. Úgyhogy arra bíztatom az olvasóit, hogy ne higgyenek el mindent a főcímeknek. Irán a világ egyik legműveltebb országa. A régióban nálunk a legmagasabb az írni- olvasni tudók aránya. Sokkal nyugatiasabbak vagyunk, mint hinnék.

– Mi a helyzet a nők jogaival?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
IMG_9583-2-1000x703.jpg

„Ez egy puska, hogy könnyebb legyen megérteni az eredetit” – Nádasdy Ádám modernizálta a Bánk bánt

Mit jelent Nádasdy Ádámnak a Bánk bán? Miben volt ügyetlen Katona József? Na és miért pont Gertrudist öli meg a megcsalt nádor?
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 10.



Alig egy hónapja jelent meg Nádasdy Ádám Bánk bán-fordítása. Nem félreértés, a népszerű nyelvész, tanár, költő és műfordító arra vállalkozott, hogy Katona József ma már nehezen olvasható szövegét kicsit modernizálja. Erről a nem mindennapi vállalkozásról faggattam. Ádám megtisztelt azzal, hogy tegezhetem.

- Amikor néhány hónapja megismerkedtünk egy műfordító társaságban, szinte mellékesen jegyezted meg, hogy most fordítottál le egy Shaw-darabot, mintha holmi semmiség lenne...

- Ez a Sosem lehet tudni, ami azért Shaw-nak messze nem a legnehezebb darabja. Be is mutatták Szombathelyen, nagyon szép előadás lett belőle. A Pygmalionnal sokkal több munkám volt, de említhetném a Warrenné mesterségét is, ami sokkal finomabb.

- Van remény, hogy kötetben is találkozhassunk vele?

- A kiadóm, a Magvető szerint színművekre nincs kereslet. A legújabbakra még talán, illetve a klasszikusokra igen, Shakespeare-t mindig el lehet adni, de a kettő közé eső korszakok drámáit nem veszik. Ez persze bármikor változhat.

- Édesanyád, Birkás Lilian operaénekes volt, édesapád, Nádasdy Kálmán rendező. A színdarabok fordítása nálad kicsit a családi pálya továbbvitele, vagy mindettől teljesen függetlenül alakult így a pályád?

- Teljesen véletlenül alakult így. Már rég nem voltak a pályán, édesapám nem is élt, amikor Gothár Péter felkért a Szentivánéji álom fordítására. A színházat persze szerettem, de professzionális közöm nem volt hozzá. Bár most sincs igazán, tudod? Azt most is nehéz elképzelnem, hogyan visznek valamit színre.

Néha nagyon kellemesen meglepődöm, hogy nahát, mit lehet csinálni abból, amit én lefordítottam.

Tegnap este láttam A velencei kalmárt a Vígszínházban, a Kolozsvári Színház vendégjátékában, az én szövegemmel. Nagyon jó volt. A Shylockot alakító Bogdán Zsolt lenyűgözően játszott.

- Nem olyan rég még a Dante-fordításod gerjesztett vitákat, de máris újabb darázsfészekbe nyúltál. A most megjelent munkád annyiból érdekesebb, hogy ezúttal magyarról fordítottál magyarra. Egyáltalán, ezt fordításnak lehet nevezni?

- Igen. Már régen a levegőben van, hogy a Bánk bánnal kezdeni kell valamit. Nagyon nehéz a szöveg, nem elég ügyes a dramaturgia. Illyés Gyula a 60-as években átírta a darabot. Ő a nyelvet igyekezett úgy hagyni, stílusában tartani, de nagyon sokat változtatott a dramaturgián. Azután jött egy fiatal dramaturg, Szabó Borbála, aki pont az ellenkezőjét csinálta. Jobban ragaszkodott a Katona által leírt eseményfolyamhoz, de a szöveget nagyon modernizálta, és nagyon jópofa dramaturgiai ötleteket tett bele. Ottó többek között azzal kábítja Melindát, hogy azt hazudja, verseket ír, és el is szaval neki egy verset, amit Katona József eredeti szövegéből vett át.

Azután két évvel ezelőtt jött Zalán Tibor, aki egy köztes megoldást választott. Nem modernizálta nagyon a szöveget, viszont sokat egyszerűsített a történeten. Aki azt végignézte Békéscsabán, annak az a benyomása lehetett, hogy az eredeti művet látta, holott nem. Szabó Borbálának nem ez volt a célja, ő a karaktereket akarta bemutatni, hogy kik ezek az emberek és hogyan viselkednének ma. Én viszont valami egészen másra gondoltam.

Az jutott eszembe, hogy jó, jó, de mit írt Katona József? Mi lenne, ha hajszálpontosan lefordítanám, amit Katona írt anélkül, hogy bármit változtatnék rajta?

Ezért ezt fordításnak lehet nevezni. Tehát ha Katona valahol azt fejezi ki, hogy valaki un valamit, vagy utál, akkor én is azt írtam, csak legfeljebb mai szavakkal. Nem változtattam semmit, akkor sem, ha valamiről úgy éreztem, hogy az ott nem szerencsés, ha túl hosszú vagy túl rövid egy jelenet. Ha ezt írta, ezt írta.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.



A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x