hirdetés
megcsalas-hutlenseg-szereto-1000x622.jpg

“Ha egy férfi lép félre, a szerető a ribanc, ha egy feleség lép félre, a feleség a ribanc” – beszélgetés egy szeretővel

‘Az a kedvencem, amikor azt mondják: ha egy férfi otthon jóllakik, nem megy étterembe. Hát az én szeretőm otthon is szeret enni, meg étteremben is. Ez nem a szükségletekről szól, hanem az önzésről. Amibe én is beledöglök.’
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. február 04.


hirdetés

– Úgy mutatkozott be a telefonban, hogy “egy főállású szerető.” Ez mit jelent?

– Azt, hogy nekem már hat éve ekörül forog az életem, és valószínűleg így is marad.

– És miért szeretett volna beszélni velem?

– Láttam az oldalukon egy cikket. Egy huszonéves csajról szólt, aki összejött egy nős, negyvenes kollégájával. A pasi ott akarja hagyni az asszonyt meg a két kislányát, legalábbis a cikk szerint, és a lánynak bűntudata van, hogy szétrombol egy családot. Ez alatt a cikk alatt elolvastam a kommenteket. És ez megerősítette, amit régóta látok: hogy még mindig elképesztő álszentség van a szerető-téma körül.

– Álszentség?

– Igen. Még most is az az általánosan elfogadott felfogás, hogy ha egy férj szeretőt tart, akkor a szerető a k...va. Ha meg egy feleség, akkor a feleség. Vagyis mindig a nő a ribanc. Hát elárulom: senki sem az. Egy ilyen sztoriban általában pont a két nő az áldozat.

– A szeretőket talán azért nem szokták áldozatnak tekinteni, mert nekik van választásuk.

– Van egy fenét. Persze, a hollywoodi filmekben meg az Isaura-csatornán a szerető mindig egy álságosan vigyorgó, műmellű, miniszoknyás démon, aki körmönfontan elkobozza a szerencsétlen pasit a nejétől.

Biztos van ilyen is, de szerintem a szeretők többsége egyszerűen nem más, mint egy agyonsérült, önbizalom nélküli nő, aki elhiszi magáról, hogy neki csak a “mellékutca” jár.

– Mint Ön?

– Igen, én is. Hatéves voltam, amikor apu lelépett, aztán nagyon hamar újra is nősült, és lett két fia. Anyu szétcsúszott, sokszor kaptam rajta, hogy apám fotóit meg az otthon hagyott cuccait tépkedi, olyan erővel, hogy lepattogzott a körméről a lakk. Egyszer elégette apu egyik pólóját a mosogatóban, előtte vodkát öntött rá, jó, hogy nem gyulladt ki az egész konyha. Apám nevét kiejteni se volt szabad. Kéthetente meg, amikor apunál töltöttem a hétvégét, állandóan a két “új” fiát kellett bébiszittelnem, másra nem is nagyon kellettem neki.

– Innen a megtört szív? Bocsásson meg, de ezt azért sokan mondanák közhelynek, és nem menti fel az alól, hogy felnőttként egy nős férfi szeretője lett.

– Persze hogy nem ment fel, csak magyarázatot ad. Ha egy kislány úgy nő fel, hogy a legfőbb “szerelme”, a férfiideálja, vagyis az apja csak másodhegedűsként kezeli, akkor nagyon könnyen oldalbakapja ám a “szeretőség”, hiszen az is a másodhegedűs szerepe, és ahhoz van hozzászokva.

– Szóval egészséges lelkű nő nem lesz szerető?

– Szerintem hosszú ideig semmiképp. Aki egyszer is megtapasztalta az életben, hogy egy férfinak ő az első, az nem fogja tűrni, hogy B-tervként kezeljék. Lehet, hogy ideig-óráig árnyékban marad, de aztán ultimátumot ad a pasinak.

– Ön viszont hat éve nem ad ultimátumot. Ilyen kicsi az önbizalma?

– Azt hiszem. És persze szerelmes is vagyok. A szeretőm tizennyolc éve házas, én 29 voltam, amikor összejöttünk. Egy nemzetközi online társkeresőn találkoztunk, mert mindketten jól beszélünk angolul. Ott persze “separated”, vagyis külön élő státuszúnak állította be magát, és az sem véletlen, hogy zömmel külföldi nőkre vadászott. A munkája miatt sokat utazott, télen havonta síelni is járt, ahova az asszony nem ment vele, jól jött neki egy szabadidőpartner.

– És mikor derült ki, hogy nem külön élő, hanem nagyon is házas?

– Pár hét randizás után. Szépen, fokozatosan adagolta be. De addigra már mindegy volt, hihetetlenül sármos férfi, már olyan szerelmes voltam, mint egy nagyágyú.

– Pedig még nem lett volna késő visszafordulni.

– Megpróbáltam. Egy hónapig nem beszéltem vele, letiltottam mindenhol, a telefonomban a nevét átírtam arra, hogy “NE VEDD FEL!” Aztán egy este beállított hozzám, kezében egy nagy kosár fokföldi ibolyával. Egyszer mondtam neki, hogy az a kedvenc szobanövényem, erre összevásárolta az itthon kapható összes fajtát, a hófehértől a bordó, csipkés levelűig, és egyben elhozta nekem. Alig fért be az ajtón. Na, ott végem lett.

– Ez volt hat éve...

– Igen. És én hat éve járok vele Ausztriába síelni, nyaranta meg konferenciákra, amiket általában szép, tengerparti helyeken tartanak. Ilyenkor kivesz nekem a szállodában egy külön szobát, és a kollégái előtt úgy kell tennünk, mintha idegenek lennénk. De éjszakára beslisszan hozzám, meg eldugott kis partrészeken sétálgatunk kézen fogva, vagy átmegyünk egy másik fürdővárosba vacsorázni.

– Ezek persze szép, romantikus dolgok, de ha nem haragszik, nekem megalázónak hangzik.

– Ezért mondom, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen is egy szerető élete. Igen, elvisz egy síparadicsomba, de aztán fél órán át állok az ömlő hóesésben, egy festői osztrák falucska mellékutcájában, és hallgatom, ahogy épp a feleségével beszél telefonon, mert az asszony rácsörgött, és gyanús, ha nem veszi fel.

Egyszer meg jöttünk haza, már a Budapest táblánál voltunk, amikor a neje ráírt, hogy kijön elé kocsival, és együtt vásároljanak be a Tescóban. Erre úgy vágott ki a Tesco parkolójában, mint a macskát sz...rni, még az ülésen felejtett csomag papírzsebkendőmet is utánam nyújtotta, mert rózsaszín volt, és félt, hogy az asszony esetleg kiszúrja, hogy túl nőies. Taxival bumliztam haza.

Fotó: Pexels

– De akkor miért marad ebben az egészben? A luxushétvégékért?

– Ugyan már, dehogy. Mondom, hogy szerelmes vagyok. Amikor az én kis lakásomban együtt lehetünk pár lopott órára, az a kedvencem. Ha egy kétszobás panelban vele lehetnék, de éjjel-nappal, vállaltan, akkor boldogan megtenném. Igazság szerint erre várok. De már tudom, hogy hiába. Az elején még hitegetett, hogy új életet kezd velem, de már azzal is leállt. Egyedül vagyok – és leszek – minden karácsonykor, a szülinapomon, sokszor az évfordulónkon is, ha nem tud elszabadulni.

Persze kapom a szívecskés emojikat, meg a nonstop “szeretlek”-ezést messengeren, aztán később, egy szürke hétköznapon megtartjuk mondjuk a szentestét, de pontosan tudom, hogy ez csak kárpótlás. De nincs erőm kiszállni. Amikor háborítatlanul együtt tudunk lenni, iszonyú aranyos. Van két fia, már tinédzserek, róluk is sokszor mesél, és a közös óráinkban, napjainkon tényleg úgy bánik velem, mint egy hercegnővel. Szeret engem. Fura, tudathasadásos élet ez.

– A feleség nem tud önről?

– Az az érdekes, hogy szerintem nem. Hivatalosan semmiképp, még ha súg is valamit a női ösztöne. Néha meg szoktam nézni őt a telefonjában, vannak családi képek, csinos csaj. Tulajdonképpen sajnálom őt. Őt is.

– Hát...még mindig nem győzött meg arról, hogy ön nem tehet semmiről.

– Nem is erről akartam meggyőzni. Csak arról, hogy nem vagyok k...rva. Belesodródtam egy szerelembe, és hiába próbálok időről időre kitörni, akkor is benne ragadtam. Ebben semmi érdek nincs, nagyon sokszor érzem úgy, hogy ebbe én is beledöglök. Azt mondják, hogy ha egy férfi otthon “jóllakik”, akkor nincs szüksége rá, hogy étterembe menjen. Hülyeség.

Rengeteg férfi van, aki a jó kis házi koszt mellett vágyik másra is, mondjuk homárra meg kaviárra. Mindent akarnak, egyszerre. A félrelépés az önzésről szól, meg az emberi gyengeségről. A k...rválkodás az egy egész más dolog.

– Akkor most megissza a teáját, hazamegy, és minden folytatódik tovább?

– Talán egyszer vége lesz. Harmincöt vagyok, még nem mondtam le arról, hogy gyerekem legyen. Ez esetleg kirángat majd ebből az egészből. Vagy egy másik férfi. Addig meg sodródom. Boldog-boldogtalanul. De ezt el akartam mondani Önnek. Hogy senki se ítélkezzem fölöttem. Csak az, akinek tökéletes élete van, és minden percét a Nagy Etikai Kódex szerint éli. Na, az beszólhat. Más nem.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
barczi-attila.jpg

„A lógó hajóból nyolc holttestet hoztunk fel és csomagoltunk be, köztük a kislányét is”

Bárczi Attila 14 éve dolgozik a a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatánál. Most arról vall, hogy a Hableány áldozatainak mentése minden problémára rávilágított, ami az átszervezések óta zajlik a szakmájában, és ami miatt a leszerelést fontolgatja.
Forrás: azember.hu, fotó és szöveg: Gálfi Sarolta - szmo.hu
2019. augusztus 28.



Amikor a merülésvezetői tanfolyamon megkérdezte az egyik társam, hogy miért nem próbálok bekerülni a tűzoltóság búvárszolgálatába, azt válaszoltam, hogy el sem tudom képzelni, hogy hullát keressek a víz alatt. De aztán rábeszélt. Azt mondogatta, hogy ez a munka nem csak erről szól, és hogy ennél sokkal fontosabb, hogy milyen jó csapat van bent – reggelente merülési gyakorlatokra járnak, délutánonként futnak a Margit-szigeten, vagyis tulajdonképpen minden, ami velük történik, a búvárkodásért van.

2005-ben szereltem fel a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatához, és azt hiszem, jó döntés volt, mert egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy leszereljek.

Az első merüléseimen még csak mint biztosító búvár voltam jelen.

Van ennek az egésznek egy borzasztó nehéz lelkiállapota, hiszen míg a felszínen beszélgethetnénk, addig lent nem marad más, csak a totális csönd, ahol csak a lélegzetvételedet hallod,

és gyakran a társaidat sem igazán látod – úszol, keresel, ütközöl… csak egy autógumi… továbbúszol, keresel…

A holttest önmagában sokszor olyan, mint egy alvó ember. Aztán mikor kiviszed, mégsem tudsz mást csinálni, mint perceken át bámulni.

És nem is ez a legnehezebb, hanem amikor a parton ott a család, vagy valamelyik közeli hozzátartozó, és te teszel le elé egy apukát vagy egy gyereket.

Olyankor képtelen vagyok ott maradni.

Aztán ott volt bennem egy óriási váltás, amikor a fiam megszületett – szülőként az ember hirtelen egészen más szemmel nézi ezt az egészet. De nem tehetek mást, meg kell tanulni lezárni és nem hazavinni ezeket a történeteket.

Emlékszem, egyszer egy gyerek halála után visszafelé a laktanyába egyszer csak azt vettük észre magunkon, hogy nem látjuk a színeket, mint amikor valaki lejjebb állítja a telefon képernyőjének a világítását és minden fakó lesz.

Persze van pszichológiai osztály, akik gyakran moderálnak beszélgetéseket közöttünk, de mi ezt egyébként magunktól is megtesszük. Például van egy társam, aki azt mondta, ő azóta hisz, mióta kihozott egy halott gyereket a vízből és az arcán végtelen nyugalmat látott.

Őt ez meggyőzte arról, hogy nem csak ennyi az élet.

Én egy pillanatig mindig elképzelem a mentett testhez tartozó lelket, hogy még éppen ott van, majd a következő percben elindul felfelé, a fény felé.

2005-ben, a felszerelésem idején még full barna volt a hajam, de pár év alatt megőszültem. És érdekes módon odáig egyszer sem jutottam el, hogy azt mondtam volna, nem bírom. Hogy ebben mennyi a macsó virtus, nem tudom… Viszont macsó virtus ide vagy oda, a lámpavillanás, azt hiszem, örökre belém ivódott. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségem felkapcsolja a nappali kislámpáját, én egy tizedmásodpercig ugrani akarok. A laktanyában ugyanis minden helyiség – még a vécé is – lámpával és hangszóróval van felszerelve. Ha jön egy riasztás, először a lámpa villan. Aztán tíz másodperc múlva megszólal a zene – ami nálunk a Jó, a Rossz és a Csúf-ból egy részlet –, erre már elkezd az ember bootolni, majd bemondják, hogy „figyelem, riasztás, műszaki mentés, búvárok”, mire nekünk 120 másodpercen belül el kell hagynunk a laktanyát kezünkben a papírral, hogy „Lupa-tó eltűnt személy”, vagy „elsüllyedt hajó, emberek a vízben”…

A Hableánynál csak ennyit láttunk. El sem hittük igazán.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
bantalmazo-kapcsolat-abuzus-eroszak-agresszio2.jpg

"Miért szült neki, miért nem lépett le, ha verte?" - egy bántalmazó kapcsolat belülről

Sokan nem tudják, mit élnek át a bántalmazottak. Egy áldozat mondta el nekünk, hogyan működik a párkapcsolati erőszak.
Szegedi Éva, Illusztráció: Pixabay.hu - szmo.hu
2019. augusztus 27.



„Élete során minden ötödik nőt fizikailag is bántalmaz a partnere. Magyarországon évente 40-70 nő hal bele a bántalmazásba. A gyilkosságok sokszor megelőzhetők lennének, ha a bántalmazott nők és gyerekek megfelelő segítséget kapnának környezetüktől és az ellátórendszertől, ahová segítségért fordulnak” -írja bántalmazott nőket segítő Nane Egyesület tények és adatok alapján a családon belüli erőszakról.

Hetente legalább egy nő családon belüli erőszak következtében hal meg - a hírt mi is megírtuk.

Sokan nincsenek tisztában azzal, mit is jelent ez valójában, mit élnek át az áldozatok, mit tesz velük a bántalmazó és miért nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból. Ezért amikor bántalmazó kapcsolatban élő vagy bántalmazó kapcsolatból szabadult több gyermekes nők szerepelnek hírekben, rendszeresen megjelennek azok a hozzászólások, amelyekben azt kérdezik: „Miért nem hagyta ott a párját, ha verte?” „Minek szült neki, ha bántalmazta?” „Miért nem vált el tőle? Miért hagyta magát?”

„Gyakran olvasom én is a kommenteket, sőt, előfordul, hogy azok alapján olvasok el egy cikket. Megnézem, ki az, aki hozzászól és adja a „jótanácsokat” a bántalmazott nőnek” - mondja erről az egyik áldozat. „Akik nem éltek át hasonlót, nincsenek tisztában azzal, hogy a bántalmazást elszenvedők nem rendelkezhetnek szabadon a saját testük felett.”

Vagyis nem a bántalmazott nők döntik el, mikor kerül sor szexuális együttlétre, nem maguk dönthetnek arról, hogy lesz-e védekezés, és arról sem, hogy mennyi gyereket szülnek. Erről bántalmazójuk dönt. Helyettük.

Egy egykori áldozat mondta el név nélkül, mit élt át abban a párkapcsolatban, amelyről most már szerencsére múlt időben beszélhet.

– „Ott kell hagyni. El kell költözni. El kell válni.” Ezeket a tanácsokat én is megkaptam a rendőrtől, amikor a volt kapcsolatomban intézkedésre volt szükség.

Az egyik legnagyobb probléma az, hogy nem értik, miért nem lehet csak úgy otthagyni ilyenkor azt, aki bánt.

Mivel utánaolvastam, beszéltem más bántalmazottakkal, próbálok segíteni nekik, és össze is hasonlítjuk a hatóságok fellépését az egyes országokban,

úgy látom, hogy itt, Magyarországon mi, bántalmazott nők nem vagyunk biztonságban.

Nekem rendőr és ügyvéd is javasolta, hogy ne tegyek semmit, amíg együtt lakom a párommal, mert ha megtudja, hogy válni akarok, és el akarok költözni, még durvább lesz.

– Például mi válik durvábbá?

- A bántalmazott élete is veszélyben foroghat. Szakértők vizsgálták a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját, és kockázatelemzéssel is felvázolható, mi történik egy ilyen kapcsolatban. A legnagyobb életveszélyben akkor vannak a nők, amikor elmenekülnek vagy el akarnak menni a bántalmazótól. A bántalmazást elkövetők ugyanis olyan személyiségtípusok, akik ezt nem tudják feldolgozni, az egójuk ezt nem bírja elviselni. Gyakran ilyenkor történik a gyilkosság.

A helyzet sokkal rosszabb a bántalmazott nő számára, ha gyerek, gyerekek is vannak a kapcsolatból, mert egyedül még csak-csak el lehet tűnni, de gyerekkel már nem. Az ember nem mer lépni, a hatóságtól segítséget kérni, mert egy távoltartás is esetleg csak 72 órán át tart. Segítséget is nehezen kér az ember, és nem is biztos, hogy kap. És ha elmegy a nő, érvénybe lép a kényszerláthatás. Sajnos a bántalmazó apa szerzett joga felülírja a nő és a gyermek biztonságos élethez való jogát.

– Hogyan kezdődött az Ön párkapcsolatában a bántalmazás?

- Az elszeparálással: lassan leválasztott a barátaimról, a családomról, és elszigetelt tőlük. Közösségi ember vagyok, sok ismerősöm és barátom van, és a párom mindenkiről megmondta, miért sz@r. Nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Amikor az ember szerelmes, vagy azt hiszi, hogy szerelmes, akkor ilyen esetekben nem inkább nem hívja meg magukhoz azt a barátját, akit nem bír a párja, hogy senkit se hozzon kellemetlen helyzetbe és elkerülje a konfliktust.

Az elszeparálás lényege, hogy ne legyenek a nőnek barátai, ne mászkáljon oda senki, a bántalmazónak ne kelljen viselkednie, és persze azért is, hogy ne legyen tanú a bántalmazásra.

A családtagok kiutálása következett, még az általa még nem ismert nővéremre is megjegyzéseket tett. Kötekedett, és úgy állította be, hogy mindenki hülye, csak ő a f@szagyerek. És azt vettem észre, hogy egyszer csak egyedül maradtam. A párom célja az volt, hogy egyedül ő rendelkezhessen felettem.

A következő az volt, hogy megütötte a nagyobbik gyerekemet valami mondvacsinált ürüggyel. Azért nem tudtam elmenni, mert még csecsemő volt a kisebbik gyermekem.

Ezt követően megpróbáltam a helyzetet megoldani, kezelni, kezdtem figyelni, a jeleket kutatni. De gyakran már akkor görcsbe rándult a gyomrom, ha hallottam, hogy hazajön. Ürügy ugyanis mindig akad a bántalmazásra: miért nincsen elmosva ez a tányér, ezt miért tetted oda, miért mégy oda… És arra is, hogy a bántalmazó belekössön a másikba: ha dolgozol, az a baj, ha nem akkor meg az, ha keveset dolgozol az a baj, ha sokat, akkor meg az.

És amikor a nő már elbizonytalanodott nyuszivá válik, akkor jön a szexuális és fizikai erőszak. Nálunk előfordult, hogy 15-20-szor is megütött egymás után, ököllel.

– Erre azt szokták mondani, hogy a nemi erőszakkal már a rendőrséghez fordulhatnak a bántalmazott nők.

– Borzasztó nehéz bizonyítani, hogy megerőszakolt a férjed. Az erőszakos együttlét egyébként nem csak azért történik meg, hogy a férfi teherbe ejtse a nőt akár akarata ellenére, hanem ezért is, mert

a bántalmazó nem ismeri az empátiát, nem érdekli, ha fáj a nőnek az együttlét, és az sem érdekli, ha a nő éppen nem akarja. Amikor megerőszakolja a nőt, csak az számít, hogy az ő szükségletei ki legyenek elégítve.

Sok tévhit kering a párkapcsolatokról. Ezek egyike a szexualitással kapcsolatos. Attól, hogy két ember házas vagy együtt él, még nem kell az egyiküknek mindig készen állnia, és nem azt jelenti, hogy a másikuk „előveheti bármikor, amikor a kedve tartja”, hanem ha a nő fáradt, nem kívánja a szexet, akkor normális esetben nem történik meg az együttlét.

A bántalmazó férfi igyekszik több területen is kizsákmányolni az áldozatát.

– Ez pontosan mit jelent?

Lapozz a továbbiakért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
kisstibi3.jpg

"Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása" – Kiss Tibi válaszolt Tiffán Zsoltnak

A borász a közösségi oldalon írt levelében azt sérelmezte, hogy Tusványosra 'hülyegyerekeket' hívtak meg fellépni.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. augusztus 20.



Tiffán Zsolt a Facebookon tette közzé véleményét arról, hogy mit gondol Tusványosról, a magyar miniszterelnökről és Kiss Tibiék dalairól.

"Az elmúlt napokban rengeteg emberrel beszéltem, akik megerősítettek abban a hitemben, hogy a színpadon évek óta nagyon rosszul alakulnak a dolgok... Tusványos számomra a nemzeti érzület katalizátora! Ajándék és megtiszteltetés a völgyben Együtt lenni a harcostársakkal, a világ és az erdélyi magyarság körében. Magyarország Miniszterelnöke minden évben olyan istápot ad a lelkünknek, amely bőven szabályozza hazaszeretetünket..."

Ezek után azt sérelmezte, hogy a Quimby és Kiss Tibi miért léphetett fel a színpadon, egy szerinte oda nem illő produkcióval. "Mit keresnek ezek itt?" - írta. Szerinte: "Az tehet erről, akinek hagyják, hogy ezeket a hülyegyerekeket meghívja. Na, őt kell nagyon gyorsan kirúgni! Mindenki tudja, kiről beszélek. Akinek pedig nem inge, ne vegye magára!"

A zenész, Kiss Tibi szintén a Facebookon válaszolt minderre.

"Tisztelt Tiffán Zsolt!

Ön ugye borász. Alkohol gyártással és annak eladásával foglalkozik. Állítólag jó minőségű terméket hoz létre.

De gondolom Ön is tisztában van vele, mi történik, ha azt mértéktelenül, mohón fogyasztják. Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása az én alkotásomon keresztül.

Így is lehet használni, de nem erre való igazából. A címet a “nép” ragasztotta rá. Eredetileg “Miért” volt a címe, de nekem mindegy, ilyen a népköltészet. Már megszoktam. Ahogy azt is el kell fogadnom, hogy muníciónak használnak az érdekek és ideológiák harcában. Tetves egy dolog, de ez van. Engem is a “nagyszellem” vezérel. Fogyasszon mértékletesen.

Kicsit tekintsen rá úgy, mintha színházban látná az ellenpontját. A versike a tehetetlen düh megfogalmazása. Ebben senki nem szeret sokáig tocsogni. Olyan, mint egy okádás. Igaz nem a kiváló Tiffán bortól. Inkább valami ihatatlan, tömény lőrétől.

Rosszullétét a túlfogyasztás miatt megértem. Ízlésben, elvi kérdésekben pedig nem kívánok harcolni. Nekem tökmindegy, hogy miben hisz.

Üdv! KissTibi"


KÖVESS MINKET:




hirdetés
temetes4.jpg

Még mindig van mit tanulnunk a gyásszal kapcsolatban – a temetési szakember az élet végéről

Nem sokan tudják, hogy mivel jár egy temetés lélektanilag a háttérből megfigyelve. Mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket.
Veres Mónika írása a Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon, Képek: Pixabay - szmo.hu
2019. augusztus 25.



A halálozás, temetés és gyász témakörét a mai napig átjárja egy félelemmel vegyes misztikum. Elszakadva a sokszor felemlegetett “velünk úgysem történhet meg, minek foglalkozni vele, vajon milyen a vízi hulla” kissé bárdolatlan kérdéskörén túl.

Temetési szakemberként, sokak szemében látok megdöbbenést, amikor megtudják mivel is foglalkozom. “Hogyan lehet ezt bírni” szokott lenni általában a reakció rá. Az első gondolatokat követik a kérdések, hogy biztos egész nap síró emberek vesznek körül. Pedig itt a blogon nem csak erről lesz szó. (Nem mindenki sír és vannak sírva nevetők is, de erről bővebben, majd később).

Azt gondolom, hogy mindig van mit tanulnunk egy-egy temetés kapcsán. Mondhatja bárki, hogy már régóta megvannak a betartott szokások minden szertartás szerint. Mégsem lehet ezt elégszer elismételni.

Én, aki ebben napi szinten részt veszek, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindenről beszélni kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében. Az emberek eljönnek, de látszik rajtuk, hogy ehhez nincsen kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, ott vannak és alig várják a végét.

Csak azért jönnek mert kötelezőnek érzik. Aztán hazamennek és nem történik bennük semmilyen változás.

Aztán nem akarnak erről többet beszélni sem, inkább lezárják magukban. Vennének inkább egy virágot, amit kiküldenének maguk helyett a temetőbe.

Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be. Nem mindig lehet érezni markánsan, de mégiscsak így van. Például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd. Vagy az a kolléga, akit nem ismertünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Ezek igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Kikísérjük őket a temetőbe és közben saját életünkön is elgondolkodunk. Ezzel nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy elkísérjék.

Aztán majd megyünk tovább nincs is ezzel baj.

De azt a pár percet miért ne szánhatnánk oda az életünkből? Nem szabad félvállról venni.

A gyászolóknak igenis számít, hogy kik jöttek el, hogyan állnak ott a ravatala mellett, nem azt akarja látni, hogy csak unják a körülötte állók ezt az egészet.

Persze ezt senki nem vallja be, de akkor is így van és látszik az emberek szemén.

A telefonotokat se vegyétek elő, mert ezzel megzavarjátok azokat, akik figyelnének az elhangzottakra. Csak azért mert ti nem éreztek úgy, mint a gyászolók, nem kell ezt kimutatni. Annak a léleknek, aki elmegy és az itt maradóknak sokat segít, hogy jelen vagyunk teljes valónkban.

Mert a temetések összekötik az élők világát a holtak világával.

Fontos lenne, hogy aki eljön, álljon ott igaz szívvel. Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is erre az alkalomra.

Csak egy pár percig figyeljünk oda és ne beszélgessünk a mellettünk állókkal.

Az sem baj, ha nem tudunk végig figyelni, csak próbáljuk meg, különben minek megyünk el. Ezt is gondoljuk végig.

Ahogy azzal sincs semmi baj, ha erre nem vagyunk képesek és inkább távol maradunk, de ne akarjunk ebben másokat befolyásolni semmiképpen. Ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy mi leszünk mélyen érintettek, nekünk is fájni fog, hogy mások "mulatoznak" miközben a mi gyászunk tart, mert ezzel nem könnyű együtt élni a továbbiakban. Volt már erre számtalan példa, hogy

egy temetésen mennyire örülnek egymásnak, a rég nem látott emberek. Természetesen ez jó dolog, csak nem ott van a helye és ideje.

Majd utána kellene örvendezni egymásnak. Kell, hogy legyen mindenkiben ennyi diszkréció és tartás.

Miért ne lenne, gondolnánk? Ha valakiről úgy érezzük, hogy nem eképpen viselkedik, ezt ne tartsuk magunkban,

halkan menjünk oda és szóljunk neki, hogy ez nagyon bántó.

Sokszor a gyászolók sem éreznek úgy, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, ilyenkor sokféle érzés keveredik bennük, harag, szégyen, düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, nem lehet velük mit kezdeni.

Egy másik temetés alkalmával kimutatják fájdalmukat, sírnak is hangosan. Ezek nem mindig tartoznának másokra. Tudom ezt nem könnyű úgy alakítani, hogy ne legyen ott más, főleg, ha mások is akarnak kegyeletet gyakorolni.

És bizony sokszor van olyan is, hogy alig jönnek el, mert már nincs senki, aki közel állt ahhoz a lélekhez. Ez talán csak a búcsúztatónak rossz, mert kevés embernek tudja elmondani, azt amit szeretne. Az az energia, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó úton. Ez az energia lenne az

értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt.

Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg, ha már elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm azt is, hogy ezt elolvastátok és végiggondoljátok, legközelebb mikor temetésre mentek, ez jusson eszetekbe.

A Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon olvashattok még temetkezésről, protokollról, pszichológiáról, történelemről, szokásokról, vallásról és pozitív példákról, érdekes esetekről...

KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x