hirdetés
“Ha egy férfi lép félre, a szerető a ribanc, ha egy feleség lép félre, a feleség a ribanc” – beszélgetés egy szeretővel
‘Az a kedvencem, amikor azt mondják: ha egy férfi otthon jóllakik, nem megy étterembe. Hát az én szeretőm otthon is szeret enni, meg étteremben is. Ez nem a szükségletekről szól, hanem az önzésről. Amibe én is beledöglök.’
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. február 04.


hirdetés

– Úgy mutatkozott be a telefonban, hogy “egy főállású szerető.” Ez mit jelent?

– Azt, hogy nekem már hat éve ekörül forog az életem, és valószínűleg így is marad.

– És miért szeretett volna beszélni velem?

– Láttam az oldalukon egy cikket. Egy huszonéves csajról szólt, aki összejött egy nős, negyvenes kollégájával. A pasi ott akarja hagyni az asszonyt meg a két kislányát, legalábbis a cikk szerint, és a lánynak bűntudata van, hogy szétrombol egy családot. Ez alatt a cikk alatt elolvastam a kommenteket. És ez megerősítette, amit régóta látok: hogy még mindig elképesztő álszentség van a szerető-téma körül.

– Álszentség?

– Igen. Még most is az az általánosan elfogadott felfogás, hogy ha egy férj szeretőt tart, akkor a szerető a k...va. Ha meg egy feleség, akkor a feleség. Vagyis mindig a nő a ribanc. Hát elárulom: senki sem az. Egy ilyen sztoriban általában pont a két nő az áldozat.

– A szeretőket talán azért nem szokták áldozatnak tekinteni, mert nekik van választásuk.

– Van egy fenét. Persze, a hollywoodi filmekben meg az Isaura-csatornán a szerető mindig egy álságosan vigyorgó, műmellű, miniszoknyás démon, aki körmönfontan elkobozza a szerencsétlen pasit a nejétől.

Biztos van ilyen is, de szerintem a szeretők többsége egyszerűen nem más, mint egy agyonsérült, önbizalom nélküli nő, aki elhiszi magáról, hogy neki csak a “mellékutca” jár.

– Mint Ön?

– Igen, én is. Hatéves voltam, amikor apu lelépett, aztán nagyon hamar újra is nősült, és lett két fia. Anyu szétcsúszott, sokszor kaptam rajta, hogy apám fotóit meg az otthon hagyott cuccait tépkedi, olyan erővel, hogy lepattogzott a körméről a lakk. Egyszer elégette apu egyik pólóját a mosogatóban, előtte vodkát öntött rá, jó, hogy nem gyulladt ki az egész konyha. Apám nevét kiejteni se volt szabad. Kéthetente meg, amikor apunál töltöttem a hétvégét, állandóan a két “új” fiát kellett bébiszittelnem, másra nem is nagyon kellettem neki.

– Innen a megtört szív? Bocsásson meg, de ezt azért sokan mondanák közhelynek, és nem menti fel az alól, hogy felnőttként egy nős férfi szeretője lett.

– Persze hogy nem ment fel, csak magyarázatot ad. Ha egy kislány úgy nő fel, hogy a legfőbb “szerelme”, a férfiideálja, vagyis az apja csak másodhegedűsként kezeli, akkor nagyon könnyen oldalbakapja ám a “szeretőség”, hiszen az is a másodhegedűs szerepe, és ahhoz van hozzászokva.

– Szóval egészséges lelkű nő nem lesz szerető?

– Szerintem hosszú ideig semmiképp. Aki egyszer is megtapasztalta az életben, hogy egy férfinak ő az első, az nem fogja tűrni, hogy B-tervként kezeljék. Lehet, hogy ideig-óráig árnyékban marad, de aztán ultimátumot ad a pasinak.

– Ön viszont hat éve nem ad ultimátumot. Ilyen kicsi az önbizalma?

– Azt hiszem. És persze szerelmes is vagyok. A szeretőm tizennyolc éve házas, én 29 voltam, amikor összejöttünk. Egy nemzetközi online társkeresőn találkoztunk, mert mindketten jól beszélünk angolul. Ott persze “separated”, vagyis külön élő státuszúnak állította be magát, és az sem véletlen, hogy zömmel külföldi nőkre vadászott. A munkája miatt sokat utazott, télen havonta síelni is járt, ahova az asszony nem ment vele, jól jött neki egy szabadidőpartner.

– És mikor derült ki, hogy nem külön élő, hanem nagyon is házas?

– Pár hét randizás után. Szépen, fokozatosan adagolta be. De addigra már mindegy volt, hihetetlenül sármos férfi, már olyan szerelmes voltam, mint egy nagyágyú.

– Pedig még nem lett volna késő visszafordulni.

– Megpróbáltam. Egy hónapig nem beszéltem vele, letiltottam mindenhol, a telefonomban a nevét átírtam arra, hogy “NE VEDD FEL!” Aztán egy este beállított hozzám, kezében egy nagy kosár fokföldi ibolyával. Egyszer mondtam neki, hogy az a kedvenc szobanövényem, erre összevásárolta az itthon kapható összes fajtát, a hófehértől a bordó, csipkés levelűig, és egyben elhozta nekem. Alig fért be az ajtón. Na, ott végem lett.

– Ez volt hat éve...

– Igen. És én hat éve járok vele Ausztriába síelni, nyaranta meg konferenciákra, amiket általában szép, tengerparti helyeken tartanak. Ilyenkor kivesz nekem a szállodában egy külön szobát, és a kollégái előtt úgy kell tennünk, mintha idegenek lennénk. De éjszakára beslisszan hozzám, meg eldugott kis partrészeken sétálgatunk kézen fogva, vagy átmegyünk egy másik fürdővárosba vacsorázni.

– Ezek persze szép, romantikus dolgok, de ha nem haragszik, nekem megalázónak hangzik.

– Ezért mondom, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen is egy szerető élete. Igen, elvisz egy síparadicsomba, de aztán fél órán át állok az ömlő hóesésben, egy festői osztrák falucska mellékutcájában, és hallgatom, ahogy épp a feleségével beszél telefonon, mert az asszony rácsörgött, és gyanús, ha nem veszi fel.

Egyszer meg jöttünk haza, már a Budapest táblánál voltunk, amikor a neje ráírt, hogy kijön elé kocsival, és együtt vásároljanak be a Tescóban. Erre úgy vágott ki a Tesco parkolójában, mint a macskát sz...rni, még az ülésen felejtett csomag papírzsebkendőmet is utánam nyújtotta, mert rózsaszín volt, és félt, hogy az asszony esetleg kiszúrja, hogy túl nőies. Taxival bumliztam haza.

Fotó: Pexels

– De akkor miért marad ebben az egészben? A luxushétvégékért?

– Ugyan már, dehogy. Mondom, hogy szerelmes vagyok. Amikor az én kis lakásomban együtt lehetünk pár lopott órára, az a kedvencem. Ha egy kétszobás panelban vele lehetnék, de éjjel-nappal, vállaltan, akkor boldogan megtenném. Igazság szerint erre várok. De már tudom, hogy hiába. Az elején még hitegetett, hogy új életet kezd velem, de már azzal is leállt. Egyedül vagyok – és leszek – minden karácsonykor, a szülinapomon, sokszor az évfordulónkon is, ha nem tud elszabadulni.

Persze kapom a szívecskés emojikat, meg a nonstop “szeretlek”-ezést messengeren, aztán később, egy szürke hétköznapon megtartjuk mondjuk a szentestét, de pontosan tudom, hogy ez csak kárpótlás. De nincs erőm kiszállni. Amikor háborítatlanul együtt tudunk lenni, iszonyú aranyos. Van két fia, már tinédzserek, róluk is sokszor mesél, és a közös óráinkban, napjainkon tényleg úgy bánik velem, mint egy hercegnővel. Szeret engem. Fura, tudathasadásos élet ez.

– A feleség nem tud önről?

– Az az érdekes, hogy szerintem nem. Hivatalosan semmiképp, még ha súg is valamit a női ösztöne. Néha meg szoktam nézni őt a telefonjában, vannak családi képek, csinos csaj. Tulajdonképpen sajnálom őt. Őt is.

– Hát...még mindig nem győzött meg arról, hogy ön nem tehet semmiről.

– Nem is erről akartam meggyőzni. Csak arról, hogy nem vagyok k...rva. Belesodródtam egy szerelembe, és hiába próbálok időről időre kitörni, akkor is benne ragadtam. Ebben semmi érdek nincs, nagyon sokszor érzem úgy, hogy ebbe én is beledöglök. Azt mondják, hogy ha egy férfi otthon “jóllakik”, akkor nincs szüksége rá, hogy étterembe menjen. Hülyeség.

Rengeteg férfi van, aki a jó kis házi koszt mellett vágyik másra is, mondjuk homárra meg kaviárra. Mindent akarnak, egyszerre. A félrelépés az önzésről szól, meg az emberi gyengeségről. A k...rválkodás az egy egész más dolog.

– Akkor most megissza a teáját, hazamegy, és minden folytatódik tovább?

– Talán egyszer vége lesz. Harmincöt vagyok, még nem mondtam le arról, hogy gyerekem legyen. Ez esetleg kirángat majd ebből az egészből. Vagy egy másik férfi. Addig meg sodródom. Boldog-boldogtalanul. De ezt el akartam mondani Önnek. Hogy senki se ítélkezzem fölöttem. Csak az, akinek tökéletes élete van, és minden percét a Nagy Etikai Kódex szerint éli. Na, az beszólhat. Más nem.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
A tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőre is emlékeztek – gondolatok az Élet Menetéről
Fáklyákkal vonultak végig a pesti Duna-parton az Élet Menete résztvevői a legsötétebb vészkorszak kezdetének 75. évfordulóján. Az emlékezés életigenlőbb volt, mint valaha.
szöveg és fotók: Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. április 15.



„Kérhetek tőled tüzet? – szólít meg egy fiatal nő, majd rögtön hozzáteszi, hogy e célból még sosem szólított meg senkit az utcán, pedig dohányzik. Az én fáklyám már ég, a Vigadó tér alatt kaptam, és többes lángmegosztásban lobbantottam fel.

Később egy diákkorú srác is felém tartja fáklyáját. Mások rögtön meg is örökítik magukat a fáklyagyújtás közben, vannak, akik már az alkonyodó égalját színező lángerdőt fényképezik. „Ugye, felteszed ezeket a Facebookra?” – a kérdést nem egy tinédzser tette fel, hanem egy ötvenes hölgy, hasonló korú párjának.

Lehet, hogy a skót duda hangja is tette? Mivel az idei Élet Menete a tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőt, Jane Haining mártíromságát idézte fel, a résztvevőkhöz ismét magyarul szóló, skót nemzetiségű Iain Lindsay brit nagykövet és David Mundell, a skóciai ügyek minisztere szavai után a menet indulására ezúttal nemcsak a hagyományos sófár, hanem egy skót dudás is jelt adott. Ez a szokottnál oldottabbá tette a hangulatot. De ugyanilyen üdítő volt látni azokat az idős túlélőket, akik számára a szervezők egy nyitott elektromos autót biztosítottak.

A fotósok egymást taposták, hogy megörökíthessék a 98 éves, csupa mosoly ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnest, aki az út végén az Élet Menete lángját gyújtotta meg. Ő és szerencsés sorstársai puszta létükkel példázták, hogy még a legnagyobb szörnyűségek után is képes az ember talpra állni és örülni minden megélt napnak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x