hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
iskola-aldozat-4.jpg

„A szülők veszik el saját gyerekük életét, aztán csodálkoznak, ha megszúrja a tanárt, vagy kiugrik az ablakon”

Két éve azt írtam, az oktatás sokkal rosszabb helyzetben van, mint az egészségügy, csak ott még nem halnak meg az oda beutaltak. Ma már meghalnak. Vélemény.
Homonnay Gergely írása, illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2019. december 12.


hirdetés

Sajtóhír: 2019. december 4. Az Óbudai Egyetem egyik hallgatója levetette magát egy emeleti ablakból, miután megtudta a zárthelyi vizsgájának az eredményét, és szörnyethalt.

Sajtóhír: 2019. december 5. Megkéselte tanárát egy győri diák.

Nem hülye gyerekekről van – illetve volt – szó, ez kiderült azóta a hírekből. Az is kiderült, legalábbis pár gyerek elmondta, hogy a megszúrt középiskolai tanár nem jó módszereket alkalmazott (lefordítva: az osztályban voltak, akik nem tartották jó tanárnak).

hirdetés

A döbbeneten túllépve, a konkrét esetektől eltekintve vizsgáljuk meg a kontextust, azaz a magyar oktatási rendszert, ahol ezek a tragédiák megtörténtek. De még mielőtt erre rátérnénk, egy dolgot szögezzünk le: ezekben a történetekben mindenki áldozat! Áldozat a megszúrt tanár, a szülők, akik elveszítették a gyereküket, vagy akiknek a gyereke most a karácsonyt előzetes letartóztatásban tölti, de áldozat leginkább az a két srác, akik közül az egyik már nem él.

Ha áldozatok vannak, akkor viszont bűnösöknek is lenniük kell...

Akik az előző évezredben, vagy a 2000-es évek elején jártak iskolába, ha tökéletesnek a legjobb jóindulattal sem nevezhető, de viszonylag elfogadható szolgáltatást kaptak az államtól, az önkormányzatoktól. A szülők már akkor is szerették lepasszolni a gyerekeiket: különórákra, ilyen-olyan szakkörökre, edzésekre járatták őket, akik közül nagyon sokan azért jöttek világra, mert az anyukának egyszer elege lett abból, hogy már évek óta azzal zaklatják naponta akár többször is, hogy "mikor jön már a baba". A baba jött, és az anyukának ki kellett volna csattannia a boldogságtól, de belül érezte, hogy távolról sem rózsaszín cukormázas történet az anyaság, az apukának meg fogalma nem volt arról, mit kezdjen a gyerekkel.

Középiskolai tanárként tapasztaltam, hogy a szülők sokszor semmit nem tudnak a gyerekeikről. Irracionális elvárásokat fogalmaznak meg velük szemben, hiszen a gyerek életének a történetét már akkor elkezdik szőni, amikor a gyerek még az anyja hasában van. Még azelőtt megfogalmazzák a gyerekkel szembeni elvárásaikat, vágyaikat, hogy a gyerek még meg sem született. De hogy a gyereknek esetleg később mi a vágya, az a kutyát nem érdekli.

Konkrétan nem ismerem egyik tragédiát sem, de teljesen biztos vagyok abban, hogy a szülők is keményen sárosak. Egy óvó, szerető, védelmező családból kikerülő gyerek nem fog kiugrani az ablakon, ha rossz jegyet kap. Ugyanúgy egy ilyen családban felnőtt gyerek nem szúrja meg a tanárt, ha rossz jegyet kap, miközben azt mondja, hogy „most majd megtanulja”. Még egyszer leírom: nem ismerem a konkrét esetet, de a gyerek valószínűsíthetően otthon is hallotta már nem egyszer, hogy „majd most megtanulod”.

Folytassuk a sort a magyar iskolával, ami ha állami, és nem elitgimi, nagyon sokszor csak a gyermekmegőrző funkcióját képes ellátni.

Például mert nincs tanár már.

Aki van, az meg megalázó körülmények között, megalázó fizetésért adminisztrál, meg portfóliót ír, hétvégente meg takarít, vagy pénztáros az Auchanban.

Neki nem a gyerek az első, mert bármennyire is szeretné ezt, ha nem hobbiból tanít, mert eltartja a férje, akkor nagyon kemény az élete.

Láttam belülről tanárit, láttam, hogy cserélgetik a rongyos ruhákat egymás között, mert sokaknak annyi pénze sincs, hogy a turkálóból vásároljon. Elvárható tőlük, hogy 100 százalékban a gyerekekért legyenek? Nem! A mai magyar iskolába járó diáknak a sorsa pár elvetemült, számomra érthetetlen okból még tanító tanáron kívül senkit nem érdekel.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
ikerbabak-a-racs-mogott-10.jpg

Ikerbabák a rács mögött: negyedszer szóltak nekik a karácsonyi dalok

9 hónapja nem ölelhette meg kislányait egy édesanya, csak vasrácson át láthatja őket. Egy Facebook-csoport tagjai minden adventi vasárnapon énekeltek a lakás bezárt ajtaja előtt.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. december 23.


hirdetés

Mintha az ég is zokogna szomorúságában, úgy ömlik az eső, miközben egy tucatnyi ember a sötét udvaron áll gyertyával, mécsessel és karácsonyi dalokat énekel egy bezárt ajtó előtt.

A zárt ajtó mögött egy férfi lakik két kislánnyal.

Az ikerbabákat márciusban vitte magával egy játszótéri találkozás alkalmával, és a gyerekekhez azóta nem engedi oda az édesanyjukat, Ibolyát csak időnként, és csak a lakás bezárt rácsán keresztül láthatja a gyermekeit.

hirdetés

Az ügyről korábban már írtunk: Ibolya azért küzd, hogy végre magához ölelhesse a kislányait.

Ez volt a negyedik alkalom, hogy egy kis csoport mécsesekkel, gyertyákkal énekelt a kislányoknak. Az előzőeken az édesanya is részt vett, most azonban nem jött el, mintha elhagyta volna a lelki ereje.

Az éneklés az Ikerbabák a rács mögött Facebook-csoport akciója volt. November 23-án volt a NANE által szervezett felvonulás, a Néma tanúk. Ezen a nőket és gyermekeket ért erőszak ellen tiltakoznak minden évben.

Az idei nyitórendezvényen többek közt Ibolya, az ikerbabák édesanyja is beszélt.

hirdetés

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
mérgező_család-1000x667.jpg

Megszoksz vagy megszöksz: így számoltam le a mérgező családommal

A karácsony évekig számunkra is egyet jelentett a nagy családi zsivajjal. Egy ideje azonban már nincs így: szűk körben ünneplünk. Nem volt könnyű, de letettem a családi terhet. Vélemény.
K. U. D.; illusztráció: Unsplash - szmo.hu
2019. december 25.


hirdetés

Gyerekkoromban imádtam, hogy nagy családba születtem, mindig nagyon élveztem a nagy családi összejöveteleket. Olyankor találkoztam olyan rokonokkal is, akikkel amúgy egész évben alig láttuk egymást, mert messze laktak, és csak a nagyobb ünnepekre jöttek el a nagyszülőkhöz látogatóba. Imádtam a pezsgést, a hangzavart, hogy egy percre sincs csend, nincs megállás, mint egy nyüzsgő hangyaboly.

Ahogy cseperedtem, annál inkább lettek ezek az alkalmak egyre megterhelőbbek számomra. Az például, hogy december 26-án menni kell. Akkor is, ha nincs kedvünk. Akkor is, ha történetesen valaki lebetegszik. Mert elvárják. Mert úgy illik. Elképzelhetetlen volt, hogy ne menjünk. Pedig anyukám már előző este feszült volt. Azt latolgatta, mit vegyen fel, mi az a ruha, amit a nagyanyám, a nagynénéim, az unokatestvéreim nem cikiznek ki, és mi az, ami leginkább eltakarja a plusz kilókat.

Igazából akármit választott, akármennyire volt csinos, sosem úszta meg a bántó megjegyzéseket, ahogy senki sem.

hirdetés

Amikor serdültem, azért tettek megjegyzéseket, hogy kikerekedtem, aztán amikor lefogytam, azzal jöttek, hogy lehetek ilyen sovány, mi bajom van, tiszta gebe vagyok. Azt hiszem, 18-19 lehettem, amikor először megfogalmaztam, hogy ezek az emberek azért gyűlnek össze évről-évre, hogy bánthassák egymást. Nem csak a karácsonyról beszélek, hanem a szülinapi-névnapi ünneplésekről vagy a ballagásokról.

Soha nem nyíltan bántották egymást, hanem vicceskedve, de pont odaszúrva a másiknak, ahol a legjobban fáj. Hányszor hallottam, hogy a keresztanyám teátrálisan előadta, milyen fárasztó a három unoka, mennyire leszívják az energiáit, majd oldalba bökte a nővérét, hogy Katusom, örülhetsz, hogy neked ezt nem kell megtapasztalnod. Katus szeme persze könnybe lábadt, mindennél jobban vágyott ugyanis unokákra, csak épp a gyerekei nem érezték még elérkezettnek az időt.

Persze minden egyes családi összejövetelen emlékeztették őket, hogy ideje lenne már a családalapításnak. Aztán amikor az egyik unokatestvérem férjhez ment, a férjét szedték ízekre, hogy milyen már ez a fiú, művészlélek, hát a zenélésből nem lehet megélni.

Mindig találtak valakiben kivetnivalót és mindenki folyton magyarázkodott, próbálta védeni magát.

A családi zsivaj évről évre vált egyre elviselhetetlenebbé. Megelégeltem, hogy kibeszélték azt, aki épp nem volt jelen, például kiszaladt mosódba. Megelégeltem, hogy zavarba ejtő kérdésekkel bombázták egymást, vagy épp kérkedtek a sikereikkel.

A Belgiumban élő unokanővérem például néhány évvel ezelőtt nem érkezett üres kézzel, hozott a 15-20 embernek 6 darab, 250 milliliteres kiszerelésű Belle-Vue Kriek sört. Nem átallott megjegyezni, mennyire drága ital is az, így mindenki úgy kortyolja azt a nedűt, hogy ő bizony sok pénzt hagyott a reptér duty free shopjában a kedvünkért.

Én akkor már évek óta Budapesten éltem, jól tudtam, hogy akár a fővárosban is beszerezhető a sör, amit a vidéken élő rokonaim áhítattal szürcsöltek.

Mindenki jobb akart lenni a többieknél. Vagy legalábbis mindenki jobbnak akarta mutatni magát.

Már évek óta együtt voltunk a barátommal, amikor egyszer, a faluba vezető úton megkérdezte, ha ennyire nincs kedvem az egészhez, mégis minek megyünk? Jó kérdés, válaszoltam. Fel sem merült bennem, hogy van olyan lehetőség, hogy ne menjünk. Mentünk hát még néhány évig. Aztán az egyik alkalommal valami eltörött bennem.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
ruanda1.jpg

Egymillió embert gyilkoltak meg, mert azt mondták rájuk, hogy csótányok

„Megszállta az ördög a gyilkosokat” – vallják sokan Ruandában, ahol a világ egyik legkegyetlenebb öldöklése történt huszonöt éve, és most béke van. Talán. Helyszíni riport.
Belicza Bea írása; címkép: Karolina Werens - szmo.hu
2019. december 22.


hirdetés

1994-ben egy tengerjáró hajón dolgoztam, olyan sokat, hogy aludni is alig volt időm. Akkor még mobiltelefon vagy laptop sem volt, amin olvashattam volna, mi történik a világban.

Tizenkilenc évvel a népirtás után, Ruandában szembesültem azzal, hogyan halt meg 800 ezer vagy épp egymillió ember az akkor hétmilliós országban, száz nap alatt.

Egy emlékhelyet mutattak, semmi különös kívülről, azt hittük, ez fontos hivatalos program, ahol lesz egy kis szobor, mondanak pár megható mondatot és végeztünk.

hirdetés

A templomokban sem menekültek meg, ruháik emlékeztetnek az áldozatokra. Fotó: Maia Martiniak

Azon a kis emlékhelyen egyetlen kis szobor sem volt, csak koponyák, emberi csontok és ruhák halomban. Ablak és lámpa nélkül a szürkeségben olyan volt, mintha levegő sem lenne. Sokkoló volt. Itt nem voltak ezrek, csak pár százan, de tudtuk, hogy ezt be kell szorozni. Sok kórház, templom, iskola és stadion volt egy darabig óvóhely, aztán tömeggyilkosságok helye.

Egy pici épületben a falon maradt vértócsát mutatták, ahol a gyerekeket ölték. A falnak támasztva állt egy hosszú, vastag bot. Az volt a nők elleni fegyver, alul szúrták át a teljes testet a fejig. Itt elvesztem.

Amikor újságírókkal kiutaztam, hogy megnézzük az ország fejlesztési projektjeit, azt kérték még otthon, senkit ne kérdezzünk arról, hogy tuszi vagy hutu. Az első napokban volt egy találkozónk egy úgynevezett népirtási hivatal két emberével.

Ők elmondták a közismert tényeket, hogy tuszik és hutuk közötti konfliktus vezetett ide, miután lelőtték az elnök repülőgépét. De szerintük már béke van. Azt szerettem volna tudni, ők akkor hol voltak, hogyan érezték.

Ez persze valójában a tiltott kérdés, ők tuszik vagy hutuk. Nem volt válasz. A beszélgetés után használt gyerekruhákat adtam egy árváknak gyűjtő férfinek. Ő hallotta az előadást és azt mondta, ne higgyek nekik és vigyázzak, mit mondok, mert bajba kerülhetek. Nem éreztem veszélyt, de azóta sem tudom, hogy mi szülte a férfi félelmét.

Ki kell írtani a csótányokat! – szajkózta a rádió

Egy huszonéves fiú, Gahiji azt mesélte nekem, hogy mikor gyerekként megkérdezte az anyját, ők tuszik-e, az anyja megpofozta. A nagyon vallásos asszony azt mondta: „Isten gyermeke vagy, ez nem fontos. Mindenkit szeress és legyen béke!” Gahiji szerint nemcsak ő, mások sem értették, mi volt a különbség a két csoport között.

Sokan csak úgy magyarázták, hogy a földművesek voltak a hutuk, az állattenyésztők a tuszik. A gyarmatosítás előtt ez így volt. Akkor azonban válhatott tusziból hutuvá is valaki, illetve fordítva. Egy nyelvet beszéltek és lehettek testvérek is, voltak keresztházasságok. A belga gyarmatosítás alatt, az 1920-as évektől a tuszikat előnyben részesítették, és állandó etnikai csoportként ez bekerült a személyi igazolványba is.

Aztán, amikor a támogatott tuszik, erejükben bízva, el akarták kergetni a belgákat, akkor a gyarmatosítók hutu vezetőket neveztek ki. Voltak, akik csak arra emlékeztek, hogy a király is tuszi volt, a rabszolgák meg hutuk. Gahiji szerint - amire ő emlékszik - anyagi különbség nem volt közöttük.

hirdetés

„Hülyeség, hogy a tuszik gazdagok voltak, a hutuk meg szegények. Volt mindkettőből mindenhol. De én már csak az embert nézem, nem kérdezem, tuszi vagy hutu.”

Nem voltak igazi magyarázatok, mindenki csak azt emlegette, hogy a rádióban a tuszikat csótányokként, tetvekként emlegették, azt mondták, ki kell őket írtani. Olyan valószerűtlenül hangzott.

Évek múlva összeszorult a gyomrom Magyarországon, amikor meghallottam az ingerült patkányozást a politikában. A mi és a ti nemcsak kicsit mások, hanem határozott ellenségek. Ez történt ott is, a gyűlöletkampány eredménye.

Ma már senki nem beszélhet nyíltan az országban a rossz élményeiről, a személyes borzalmakról. Nyilván azért nem, mert az megmutatja, hogy tuszi vagy hutu voltál. Akadtak azért, akik megosztottak velünk sorsokat, névvel vagy csak álnéven.

Népirtási emlékhely, Kigali – összesen 240 helyen emlékeznek az áldozatokra Ruandában. Fotó: Karolina Werens

Anyját megmérgezték, apját lefejezték a népirtás előtt

Hakizimana, most harmincéves fiú leírta, hogy élte túl a népirtást. Hat éve könyvet akart írni, de ma már azt mondja, nem biztos, hogy folytatja. Ötéves volt 1994-ben, de szerinte ami addig történt, az is mutatja az akkori viszonyokat.

Apja első felesége lányt szült, ezért elhagyta. Ez volt akkor a szokás, nála ez megismétlődött öt nővel. A hetedik nő szült elsőre fiút. Az apja akkor már öreg volt, a szomszédai azt hitték, hogy nem lesz örökös a házra.

A fiú születésének kevesen örültek, sok lett az ellenségük. Előbb az anyát mérgezték meg, amikor a csecsemő még csak hat hónapos volt. Az apa a tóba akart ugrani a gyerekkel. A nagymama elvette tőle, ő nevelte. Az apát két évig üldözték, és egy nap otthonában levágták a fejét macsétával, egy hosszú bozótvágó késsel.

A fiú ötéves koráig hitte, hogy a nagyanyja az anyja, akkor viszont az idős asszony meghalt. Akkor tudta meg, hogy nincsenek már szülei, a nagybátyjához került, aki mindig bántotta. Nem sokkal ezután egyik nap a nagybátyja remegve mondta otthon a nagynénjének, hogy Habyarimana elnök meghalt, lelőtték a repülőgépét.

„A legrosszabb, hogy tuszik tették” – mondta. A hutuk bosszúja miatt nem mertek a házban aludni, a kávéültetvényeken töltötték az éjszakát reszketve. „Senki nem tudta, mi történik. A harmadik naptól láttuk, hogy ölik az embereket, mintha kecskéket vágnának.”

Egy kórházba menekültek, ahol szerinte 50 ezren lehettek. A rádióban azt mondták, előbb azt kell kivégezni, aki meg tudja magát védeni, utána jöhetnek a bujdoklók.

Ott volt egy hutu lelkész velük, mert a tuszi feleség el akarta hagyni, hogy neki ne essen baja, de a férfi azt mondta, ha kell, együtt halnak meg. Amikor jöttek a gyilkosok, a lelkész könyörgött, hogy engedjék ki, ő másik törzsből van.

„Fogta a feleségét és kiment. Én meg ijedtemben követtem őket. A kijáratnál megkérdezték, mi vagyok, már emelték a macsétát, hogy megölnek, amikor egy férfi azt mondta, ne, ő az én fiam!” Apja jó barátja, egy hutu férfi befogadta a népirtás végéig, aztán árvaházba vitte.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!