„Ott vagytok öten összezárva, és akkor kitör újra a tél” – önkéntes karanténnapló, második rész
Nem mondom, hogy nem jósoltam meg előre, és nem kell pszichológiai diploma sem ahhoz, hogy öt egybezárt ember rövid időn belül feszülten kezdi érezni magát együtt, hogy finoman fogalmazzak. Mivel szeretem az anyósom és az apósom is, kisebb összetűzésbe kerültem saját magammal, hogy mit osszak meg mindabból, ami egy vidéki kertes házban történik akkor,
amikor a koronavírus-járvány kellős közepén, egymásnak feszülések közepette kitör újra a tél.
Úgy döntöttem, egyszerre maradok az igazság mellett és próbálom megragadni a dolgok humoros oldalát, mert ebben a helyzetben ez másként nem is lehetséges, ugyanakkor mindenki megérdemli a szerző őszinteségét, ha rászánja az idejét, hogy elolvasson egy ilyen írást.
Szóval gyönyörűen szállingózik a hó, mint az egyre szellemesebb és kreténebb mémek, amikkel néha szórakoztatom magam, amikor van időm. Amikor nincs, akkor azért nincs, mert épp valami módon próbálok nem gondolni erre a szürreális létezésre, amibe csöppentünk. Szerencsére dolgozni tudok, írni mindig lehet. Telefonos interjút karanténból is lehet csinálni.
Hála a nagyszülőknek, főznünk eddig nem nagyon kellett és a gyermekünkkel is sokat foglalkoznak. A gondok inkább ott kezdődnek, mint amire a mintegy tíz perccel ezelőtti incidens is példa: a sétálni készülő nagyszülőkkel kénytelenek vagyunk úgy kommunikálni, mint két, az ablakon bulizni kilógni szándékozó tinivel.
Mint kiderült, papa mindenképpen szerette volna megkérdezni a vasútállomáson, ott hagyta-e a múltkor a sapkáját, mire a férjem a drámai: "Apu, koronavírus vagy sapka?" - kérdése némileg meggyőzte őket. Itthon hagyták a kicsempészni szánt permetezőmaszkot és elindultak (az én fantáziámban épp a sáljukat a szájuk elé téve kreálnak maszkot és érdeklődnek az életfontosságú sapka felől). Szóval egyszerre vagyunk biztonságban és egy kicsit nem, mint sokan. Jó lenne, ha a hatvanas-hetvenes generáció felnőttnek kezelne minket.
Még messze a vége, talán a tanulságokat mindenki levonja közben.
A tél beköszöntével a depressziós pillanatokkal felváltva megérkezett az egyre feketébb humorunk is. Gondoltuk, egyik nap feldíszítjük a karácsonyfát, én pedig röhögésekkel megszakítva karácsonyi dalokkal próbáltam elaltatni a lányomat az egyik szép téli estén. Annyira nem értékelte, de ma már ő is boldog karácsonyt kívánt.
Bevallom, az óvónők által a Facebookon küldött heti fejlesztési anyaghoz hozzá sem nyúltan, majd talán hétvégén. De a gyerek az eddig itt eltöltött idő alatt ex-biológia tanárnő nagyanyja fél könyvtárát áttanulmányozta velünk, úgyhogy próbálom a papírhajó-készítés elmaradása iránti bűntudatomat azzal kompenzálni, hogy olyan állatfajneveket sorol és ismer, amikről még életemben nem hallottam.
A nagypapa délelőttönként digitálisan oktat, én úgy látom, rengeteg akadállyal küzd, és a gyerekükkel otthon maradt anyuka barátnőim is arról számolnak be, hogy borzalmasan nehéz egyszerre tanítani, főzni és dolgozni (mondjuk videokonferenciázni). Szerintem egyszer még iszonyú menőnek fogják tartani, hogy ezt végigcsinálták, én legalábbis tök büszke vagyok rájuk.
A hét legfélelmetesebb pillanatát egy "egyszer élünk"-jellegű szomszéd produkálta, aki hirtelen megjelent a teraszajtóban,
amit mama a tiltakozásunk ellenére kinyitott, majd közel hajolva kommunikált. Mivel Gizi néni senkivel nem érintkezik és szociális alapon kap kaját, nem valószínű, hogy hordozó, de ez a mondat már eleve nem jól hangzik. Mint ahogy azok a tiltakozó hisztik sem, melyek a nagyszülők száját egy-egy ilyen incidens után elhagyják.
