hirdetés
feldmar
Feldmár: a magyarok rosszul bánnak egymással
Mit gondol a drogliberalizációról, a magyarok általános depressziójáról, és miért jár haza Kanadából előadásokat tartani? Exkluzív interjúnk Feldmár András pszichoterapeutával.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2013. november 20.


hirdetés

Háromnapos előadássorozaton van túl, mik a tapasztalatok, mennyire jött át a közönségnek a mondanivaló?

– Ezt mindig nehéz megítélni, de szerencsére több alkalommal volt olyan meghitt csend, mint például egy vonósnégyes koncertjén, amikor néhány pillanatra eggyé válik a közönség a szólistákkal. Mindhárom nap körülbelül 1500 fő volt jelen, ennek ellenére intim beszélgetéseket tudtam folytatni azokkal, akik kérdeztek. Ez hatalmas dolog, hiszen nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen közegben felálljon és el merje mondani a problémáját.

Mennyire vesz részt az itthoni intézete mindennapi ügyeiben?

– Napi kapcsolatban vagyunk, de gyakorlatilag mindent rájuk hagyok, inkább csak bátorítom őket, hogy csinálják, amit jónak látnak. Remek dolgaik vannak, csoportokat szerveznek, emberek százaival, sőt ezreivel foglalkoznak, járnak hetente a börtönbe, sőt most a legújabb projektjeink a B-Terv, aminek a keretében volt elítéltek társadalmi beilleszkedését segítjük és a Mirkó Alap, amelyből a börtönben lévők gyerekeit támogatjuk. A Feldmár Intézet nonprofit szervezet, ami azt jelenti, hogy minden bevételét visszaforgatjuk a működésbe. A nagy terv most az, hogy 2014-ben átállunk a közösségi finanszírozásra, ami bizalomra épülő modell, Magyarországon tudtommal eddig még senki nem tudta megvalósítani. Rengeteg a barátunk, nekik hoztuk létre a Baráti Kört. Az Intézetben komoly csapatunk van, hozzáértő, felelősségteljes emberek. 2012-ben állami kitüntetést kapott a Feldmár Intézet, 2013-ban pedig egy nagy nemzetközi díjat a társadalmi integrációs munkáért. Én maximálisan megbízom az itt dolgozókban, ezért adok nekik teljesen szabad kezet. Sőt, az itteni előadásaimból befolyó összeget is vagy az ő rendelkezésükre bocsátom, vagy a Soteria-Menedék alapítványnak adom, akikkel szintén hosszú ideje kapcsolatban állok.

Feldmár András

Feldmár András (Budapest, 1940) Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta. 1956-ban, tizenhat évesen vándorolt ki Kanadába, saját bevallása szerint elsősorban családi okokból. Matematikusként végzett, majd hamarosan a pszichológia felé fordult. Tanulmányai befejeztével, 1969-től klinikai pszichológusként dolgozott Vancouverben, ahol megismerkedett Ronald David Lainggel. Nagy hatással volt rá a találkozás: Londonba költözött, Laing tanítványa és életre szóló barátja lett. 1975-ben visszatért Kanadába, magánpraxist indított, és figyelemre méltó eredményeket ért el pszichotikus betegek terápiájával. Előszeretettel foglalkozik gyerekekkel, családokkal, csoportokkal és különböző közösségekkel is. Rendszeresen jár Magyarországra, legutóbb Életunalom, Élettér, Életkedv címmel tartott előadásokat. (Wikipedia)

Mikor merült fel először Önben, hogy ekkora tömeg előtt lehetőséget ad ilyen személyes kérdések feltevésére? Nem tartott tőle, hogy nem fog működni a dolog?

Már régóta ez a módszerem, de kezdetben én magam is meglepődtem rajta, hogy működik. Egész másképp adok elő most, mint fiatalabb koromban. Akkoriban csomó könyvvel, jegyzetekkel készültem minden alkalomra, előre megírtam szinte az egészet, mert féltem attól, hogy nem vagyok elég. Most viszont már bízom abban, hogy ha 1500 ember összegyűlik és csatlakozom hozzájuk én, akkor pont arról tudok beszélni, amire ennek a kollektívának szüksége van. Létezik egy olyan elmélet, hogy a témák és gondolatok állandóan röpködnek a levegőben, csak várnak valakire, aki kimondja őket. Ha ezt vesszük alapul, én tulajdonképpen senki vagyok, egyszerűen csak odaadom magam annak, ami jön.

Elég sokan választják mostanában a pszichológiát a frissen érettségizettek közül, egyfajta slágerszak lett belőle. Vezethet ez a szakma felhígulásához?

- A pszichológia elég homogén tudományág, nagyrészt ugyanazt tanítják az itthoni egyetemeken, mint Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy bárhol. A pszichiátria is hasonlóan működik, itt szintén többnyire ugyanazokat a könyveket kell elolvasni mindenkinek szerte a világon. Én azt mondanám, hogy ha valaki emberekkel akar foglalkozni, akkor teljesen haszontalan, amit az egyetemen tanítanak neki. Szóval jó kérdés, miért választják ennyien ezt, hacsak azért nem, hogy megkapják az engedélyt a praktizáláshoz. Ha jól tudom, mostanában változott meg a törvény, eddig szinte mindenki csinálhatta bármilyen elvárás vagy büntetés nélkül. Ami szerintem rendben volt, mert a segítséget kérő személy felelőssége, hogy ott marad-e azzal, aki vállalja a kezelését. Még ha valakinek három doktorátusa és számtalan oklevele is van, akkor se biztos, hogy egy nyíltszívű, szeretetteli, empatikus ember – ezt nem lehet az egyetemen elsajátítani.

Én matematika-fizika-kémiával kezdtem, amelyek mindegyike valódi elméleti tudomány. Mikor úgy döntöttem, hogy inkább terapeuta leszek és így elkezdtem pszichológiával foglalkozni, azonnal észrevettem, hogy ez nem egy tudomány. Az szeretne lenni, de soha nem volt, és nem is lesz. Azok a kísérletek, amikre rá lehetne húzni, teljesen jelentéktelenek és haszontalanok. Az igazán fontos részekről a könyvekben nem lehet olvasni szinte semmit. Annak idején az volt a felfogás, hogy a pszichológia arra való, hogy megjósolja és kontrollálja az emberi cselekedeteket. Ez óriási hülyeség. Rengeteg mű született például arról, hogyan lehet megelőzni az öngyilkosságot, miközben nem lehet. Ha én meg akarom ölni magam, akkor olyan nincs, hogy bárki megjósolja ezt és meggátoljon benne. De csomóan mégis úgy tesznek, mintha egy könyvből el lehetne sajátítani ezt a tudást.

Ötvenhét éve él emigrációban, miért tartja mégis fontosnak ennek az intézetnek a fenntartását? Érez-e valamiféle felelősséget az itthon maradtakért?

– Azért fontos, mert én minden pillanatban meghalhatok, és a Feldmár Intézet most már olyan felnőtt lett, hogy azt a szellemet, aminek a jegyében én dolgozom, képviseli, és vigyáz arra, hogy ne felejtődjön el majd akkor sem, ha én már nem leszek. Úgy 2000 körül jöttem rá, hogy van értelme hazajárnom évente egyszer vagy kétszer – talán azért is, hogy valamit visszaadjak az anyaországnak, ahonnan annak idején elmenekültem. Ebből az elhatározásból született és működik az Intézet.

feldmar2

Mit gondol az iskolákban kötelezően bevezetett hittanról és erkölcstanról, hasznos-e a gyerekek fejlődése szempontjából?

– Minden, ami kötelező, az lényegében zsarnokság. A gyerekek eredendően nem rosszak, csak oda kell figyelni rájuk és bátorítani őket, hogy azt csinálják, amit ők maguk szeretnének. Angliában így működik például a Summerhill iskola, ahol teljes szabadságot adnak mindenkinek azzal a kitétellel, hogy senki más szabadságát nem zavarhatják. Az én koncepcióm is ez a gyereknevelésről. Ha valakit érdekel a hittan vagy az erkölcstan, hát tanulja, de miért legyen kötelező? Emögött az áll, hogy nem bízunk a gyerekekben – azt hisszük, hogy ha mi nem mutatjuk meg nekik, mi a jó, maguktól sosem fogják felfedezni. Valahogy az a koncepció, hogy ők egyfajta vademberek, akiket civilizálni kell. Ez teljes tévedés, nyugodtan lehet bízni bennük.

Az itthon is időről időre felmerülő drogliberalizációról mi a véleménye?

- Ez pont ugyanolyan helyzet: semmi értelme nincs az embereket kontrollálni. Ha egy szót kéne mondanom, amiért én dolgozom, az az emancipáció lenne. Ebből a "man" a kezet jelenti, vagyis hogy az ember a saját kezében tartja magát, nem engedi, hogy bárki más szabja meg a cselekedeteit. Emancipáció esetén nincsen hierarchia, mindenki ugyanazon a szinten áll. Szerintem azért van olyan kormányunk, amilyen (akár itt, akár Kanadában, vagy máshol a világon), mert a többség fél a saját szabadságától. Inkább gyerekek akarnak maradni, akiknek semmit nem kell elhatározniuk, csak vakon követni egy-két erőszakos vezető véleményét. Tulajdonképpen megérdemeljük, ami van, de akkor is tragikus a helyzet. A marihuána és az alkohol között nincsen lényegi különbség, előbbi miatt mégis rengeteg embert üldöznek. Szerintem a koppenhágai vagy az amszterdami szabályozás teljesen járható út lenne.

Ehhez a témához kapcsolódik még, hogy Kanadában negyven év óta én vagyok az első, akinek a kormány megengedte, hogy ecstasy, illetve MDMA használatával kísérletezzen poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő alanyokon. Ezek olyan emberek, akikkel a múltjukban valami rettenetes dolog történt, amit máig sem tudtak feldolgozni, így például nem tudnak aludni, illetve számos más ponton szenvednek mindennapi életük során. Tizenkét ilyen személyt toboroztunk, a kísérlet lényege, hogy a pszichoterápia sokkal hatásosabb MDMA-s befolyás alatt, mint nélküle. Több évbe került, mire megadták az engedélyt, de a közelmúltban végre sikerült. Az is kész őrület, hogy ezelőtt negyven évig mindenki hiába próbálkozott, holott biztos vagyok benne, hogy ezek a szerek ellenőrzött körülmények között használva sokkal többet használnak, mint amennyit ártanak. Például még a ’60-as években volt egy kórház Vancouverben, ahol LSD-vel kísérleteztek alkoholistákon, és remek eredményeket értek el: egy-két alkalom után az illető soha többé nem ivott. Aztán egyik napról a másikra betiltották, és azóta még csak azt se engedik, hogy bárki tanulmányozza a hatásait. Az én célom, hogy törvény szülessen arról, hogy egy bizonyos kurzus elvégzése után bármely terapeuta dolgozhasson tudatmódosítókkal, kvázi receptre felírva őket. Ha valami, akkor ez tényleg forradalmi újítás lenne.

feldmar3

A legtöbb felmérés szerint a magyar az egyik legdepressziósabb nép, a válások és öngyilkosságok terén is élen járunk. Mi lehet ennek az oka?

– A válás és az öngyilkosság nem is biztos, hogy feltétlenül rossz, mert csak azt bizonyítja, hogy megvan a szabadságunk dönteni a saját sorsunkról. A depresszió és boldogtalanság pedig szerintem azért van, mert óriási a rosszindulat. Ezek a tünetek nem belső okokra vezethetők vissza, hanem az adott személy és a környezete kölcsönhatására. Ha én rosszul bánok veled, és te elnyomva érzed magad, de nem szabad erről beszélned, akkor depressziós leszel. Ahogy én körülnézek, a magyarok nagyon rosszul bánnak egymással: türelmetlenek, mérgesek, irigyek, féltékenyek, mohók. De ez nem a többség, csak egy szűk réteg, viszont a többség megengedi, hogy ez az agresszív kisebbség uralkodjon felette. Beadják a derekukat, nem szólnak egy szót se, közben viszont dühösek magukra és a környezetükre egyaránt – ahelyett, hogy azt mondanák, ebből elég.

Nincsen semmi szolidaritás. Például itt van Geréb Ágnes esete: ha én itt élnék és szülészorvos lennék, felállnék és azt mondanám, egészen addig nem dolgozom, amíg nem rehabilitálják. De itt a nagy többség belenyugszik a hatalom ítéletébe, és hagyják, hogy ott üljön eltiltva a szakmájától, amihez a legjobban ért. Ez egy őrület, egész Európa és a világ csóválja a fejét, hogy ilyesmi megtörténhet Magyarországon a 21. században. Mint a boszorkányüldözés, komolyan mondom.

A kinti páciensei mentális állapota mennyiben más, könnyebb vagy nehezebb foglalkozni velük?

- Lényegében ugyanaz. A pszichoterápiában nincs fejlődés, progresszió, kétezer évvel ezelőtt pontosan ugyanolyan lett volna a praxisom, mint most. A technológia fejlődött, de az emberi problémák, az egymással való kapcsolatok nem változtak. Szeretet, féltékenység, irigység, félelem, család – ezek a fogalmak állandóak. Tartottam terápiát Kanada és Magyarország mellett Minszkben, Szarajevóban, Londonban, vagy New Yorkban, de semmi különbséget nem tapasztaltam.

Egyik előadásodnak az unalom volt a témája. Mivel ütnéd el az időt, ha mondjuk egy hónapra egy lakatlan szigetre kerülnél egyedüli emberként?

Valószínűleg a napnak jó részét meditációval tölteném, odafigyelnék önmagamra, arra, hogy lehet-e az élményeimen túl látni és összeköttetésbe kerülni a szellemmel, ami engem él. Ha a testemet nézem, akkor olyan vagyok mint egy orvos, és ez tulajdonképpen egy tárgy. Ha a testemen keresztül élek, akkor vannak élményeim, ha viszont az élményeimen keresztül élek, akkor tudom megpillantani azt a nagyobb valamit, ami engem él. Hiszen nem én „élem magam”, nem tudom magamtól verni a szívem, májazni a májam, vesézni a vesém, már ha lehet így mondani. Legalább pár órát azzal töltenék naponta, hogy csak odafigyelek arra, ami van, és akkor esetleg keresztültörne valami, amit egyébként nem tudok megfogni. Pár órát a testemmel foglalkoznék, futás, séta, vagy valami hasonló testmozgás formájában. Az izomzat ugyanis az akarat szerve, ami sok örömet tud okozni. Beszélgettem sportolókkal, nőkkel és férfiakkal egyaránt, akik azt mondták, hogy bizonyos idő után az izmaik kis orgazmusokat adtak nekik. A többi időt pedig önkifejezésre használnám, már ha valahogy szert tudnék tenni valamiféle íróalkalmatosságra. Szerintem ez betöltené a hónapot – annyi biztos, hogy nem unatkoznék.

feldmarcim

Mikor láthatja legközelebb az itthoni közönség, illetve mik az aktuális magyarországi tervei?

– Jövőre valószínűleg megint két alkalommal fogok jönni, egyszer nyár elején és egyszer ősszel. 2014-et a Feldmár Intézetben a trauma kérdéskörének szenteljük, ebben a témában szervezzük a dolgainkat. Lesznek előadásaim, tervezünk nyári egyetemet, szeretnénk meghívni Hermann Juditot New Yorkból, aki a traumáról ír jó könyveket. Ilyenkor mindig vannak programjaim a Soteria-Menedékkel is. Ha itthon vagyok, mindig szoktunk a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben tartani egy beszélgetéssel egybekötött mesekört az ottani csapattal, ide megyek most is az interjú után. Ezen kívül vannak terveim új könyvekre és cikkekre, ezekkel kintről is tudok haladni. Egyébként szinte naponta kommunikálok skype-on, emailben, chaten a hazaiakkal, úgyhogy törekszem arra, hogy állandó legyen a kapcsolat.

Láng Dávid interjúja Fotó: Feldmár Intézet, Réthey-Prikkel Tamás


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Miért tiszteljem, ha szerinte csak egy patkány vagyok?' – Mit tehet a tinédzser, ha már évek óta szenved az iskolában?
Például az alkalmatlan tanároktól és az értelmetlen követelményektől. Mit tehet az anya, aki megértő, de közben retteg, hogy a rendszer ellen is lázadó gyermeke elkallódik?
szelf - Nyitókép: Freepik - szmo.hu
2019. április 09.



A 16 éves lányom otthagyta a sulit, és munkát keres… Tudnátok segíteni? – tette fel a kérdést egy csoportban a minap egy kedves ismerősöm, Anna. Kapott mindenféle ötleteket, de engem főleg az érdekelt, miért hoz meg egy tinédzser a tanév közepén egy ilyen végletes döntést? Gondoltam, ezt nem lehet egy gyors kérdés-válasszal letudni a Facebookon, inkább elmentem hozzájuk.

Tisztességes vállalkozó család rendes háza előtt parkolok le Budapesttől alig 30 kilométerre. A padlástér felé bővülő házon a jó ideje zajló átalakítás nyomai, a kertben a nemrég létesült rendezvényterasz körül átmeneti apokalipszis. De amúgy csend, béke és nyugalom.

Anna beenged, majd elnézést kér, mert még le kell szaladnia a pincében kialakított műhelybe, hogy átállítson egy gépet. A férje hamarosan érkezik az új adag nyersanyaggal, addigra mindennek rendben kell lennie, hogy a munka azonnal indulhasson.

Egyedül lépek be az előszobába, felhúzom a nekem kikészített papucsot, s közben arra leszek figyelmes, hogy a szomszédos konyhában is van valaki.

Belesek. Ő az. Luca, az iskolaelhagyó. Modell-alkatú, hosszú hajú, kicsit pattanásos, de szép arcú teremtés.

– Látod, pont az ilyenek miatt vagyok kiakadva. Háromnegyed kilenc, és még csak most reggelizik. Mondjuk fél 8 előtt nem is szokott felkelni… – dohog Anna visszatérve, de közben látszik, hogy igazából ő is erre vágyik: néha egy kicsit később ébredni, olykor nyugodtan megreggelizni.

Anna bevezet a nappaliba, és még jóformán le sem ülünk, máris árad belőle a kétségbeesés.

Mi lesz így ezzel a gyerekkel, ő ezt nem érti, mert elfogadja, hogy az iskola rossz, de Lucát egyszerűen semmivel nem lehet motiválni.

Bezzeg a bátyja, neki már nyelvvizsgája meg jogosítványa is van. Vele nincs gond. Kiderül, hogy Luca azzal tölti a napjait, hogy jobb híján besegít a házimunkába, aztán meg délután lelép a barátaival. Ez így nyilvánvalóan nem pálya hosszú távon. Ugyan szeretne estin leérettségizni, de akkor is jó lenne, ha dolgozna, mert ez azért elég nagy luxus, hogy napközben meg csak lógatja a lábát.

– Nem sikerül munkát szereznie? – teszem fel az inkább költői kérdést, mire egy újabb szenvedélyes monológ a válasz, miszerint senki nem akar felvenni egy 16 éves lányt, aki lényegében semmihez nem ért, semmi gyakorlata nincs, és még válogat is. Merthogy a mekibe mehetne azonnal, meg volt lehetősége egy pékségben is, de egyik sem felelt meg neki. Ha fiú lenne, azonnal lenne munkája egész rendes pénzért építkezéseken vagy magánkertekben, de lányként sehová sem kell.

– És ti nem tudnátok alkalmazni őt a saját vállalkozásotokban? – faggatom tovább Annát, de a kérdésre már a beszélgetéshez csatlakozó Luca válaszol.

– Semmiképpen nem szeretnék anyával dolgozni – közli határozottan, majd kissé flegmán, de azért dacosan hozzáteszi, hogy legszívesebben azonnal el is költözne.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x