hirdetés
 
 
feldmar
Feldmár: a magyarok rosszul bánnak egymással
Mit gondol a drogliberalizációról, a magyarok általános depressziójáról, és miért jár haza Kanadából előadásokat tartani? Exkluzív interjúnk Feldmár András pszichoterapeutával.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2013. november 20.


hirdetés

Háromnapos előadássorozaton van túl, mik a tapasztalatok, mennyire jött át a közönségnek a mondanivaló?

– Ezt mindig nehéz megítélni, de szerencsére több alkalommal volt olyan meghitt csend, mint például egy vonósnégyes koncertjén, amikor néhány pillanatra eggyé válik a közönség a szólistákkal. Mindhárom nap körülbelül 1500 fő volt jelen, ennek ellenére intim beszélgetéseket tudtam folytatni azokkal, akik kérdeztek. Ez hatalmas dolog, hiszen nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen közegben felálljon és el merje mondani a problémáját.

Mennyire vesz részt az itthoni intézete mindennapi ügyeiben?

– Napi kapcsolatban vagyunk, de gyakorlatilag mindent rájuk hagyok, inkább csak bátorítom őket, hogy csinálják, amit jónak látnak. Remek dolgaik vannak, csoportokat szerveznek, emberek százaival, sőt ezreivel foglalkoznak, járnak hetente a börtönbe, sőt most a legújabb projektjeink a B-Terv, aminek a keretében volt elítéltek társadalmi beilleszkedését segítjük és a Mirkó Alap, amelyből a börtönben lévők gyerekeit támogatjuk. A Feldmár Intézet nonprofit szervezet, ami azt jelenti, hogy minden bevételét visszaforgatjuk a működésbe. A nagy terv most az, hogy 2014-ben átállunk a közösségi finanszírozásra, ami bizalomra épülő modell, Magyarországon tudtommal eddig még senki nem tudta megvalósítani. Rengeteg a barátunk, nekik hoztuk létre a Baráti Kört. Az Intézetben komoly csapatunk van, hozzáértő, felelősségteljes emberek. 2012-ben állami kitüntetést kapott a Feldmár Intézet, 2013-ban pedig egy nagy nemzetközi díjat a társadalmi integrációs munkáért. Én maximálisan megbízom az itt dolgozókban, ezért adok nekik teljesen szabad kezet. Sőt, az itteni előadásaimból befolyó összeget is vagy az ő rendelkezésükre bocsátom, vagy a Soteria-Menedék alapítványnak adom, akikkel szintén hosszú ideje kapcsolatban állok.

Feldmár András

Feldmár András (Budapest, 1940) Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta. 1956-ban, tizenhat évesen vándorolt ki Kanadába, saját bevallása szerint elsősorban családi okokból. Matematikusként végzett, majd hamarosan a pszichológia felé fordult. Tanulmányai befejeztével, 1969-től klinikai pszichológusként dolgozott Vancouverben, ahol megismerkedett Ronald David Lainggel. Nagy hatással volt rá a találkozás: Londonba költözött, Laing tanítványa és életre szóló barátja lett. 1975-ben visszatért Kanadába, magánpraxist indított, és figyelemre méltó eredményeket ért el pszichotikus betegek terápiájával. Előszeretettel foglalkozik gyerekekkel, családokkal, csoportokkal és különböző közösségekkel is. Rendszeresen jár Magyarországra, legutóbb Életunalom, Élettér, Életkedv címmel tartott előadásokat. (Wikipedia)

Mikor merült fel először Önben, hogy ekkora tömeg előtt lehetőséget ad ilyen személyes kérdések feltevésére? Nem tartott tőle, hogy nem fog működni a dolog?

Már régóta ez a módszerem, de kezdetben én magam is meglepődtem rajta, hogy működik. Egész másképp adok elő most, mint fiatalabb koromban. Akkoriban csomó könyvvel, jegyzetekkel készültem minden alkalomra, előre megírtam szinte az egészet, mert féltem attól, hogy nem vagyok elég. Most viszont már bízom abban, hogy ha 1500 ember összegyűlik és csatlakozom hozzájuk én, akkor pont arról tudok beszélni, amire ennek a kollektívának szüksége van. Létezik egy olyan elmélet, hogy a témák és gondolatok állandóan röpködnek a levegőben, csak várnak valakire, aki kimondja őket. Ha ezt vesszük alapul, én tulajdonképpen senki vagyok, egyszerűen csak odaadom magam annak, ami jön.

Elég sokan választják mostanában a pszichológiát a frissen érettségizettek közül, egyfajta slágerszak lett belőle. Vezethet ez a szakma felhígulásához?

- A pszichológia elég homogén tudományág, nagyrészt ugyanazt tanítják az itthoni egyetemeken, mint Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy bárhol. A pszichiátria is hasonlóan működik, itt szintén többnyire ugyanazokat a könyveket kell elolvasni mindenkinek szerte a világon. Én azt mondanám, hogy ha valaki emberekkel akar foglalkozni, akkor teljesen haszontalan, amit az egyetemen tanítanak neki. Szóval jó kérdés, miért választják ennyien ezt, hacsak azért nem, hogy megkapják az engedélyt a praktizáláshoz. Ha jól tudom, mostanában változott meg a törvény, eddig szinte mindenki csinálhatta bármilyen elvárás vagy büntetés nélkül. Ami szerintem rendben volt, mert a segítséget kérő személy felelőssége, hogy ott marad-e azzal, aki vállalja a kezelését. Még ha valakinek három doktorátusa és számtalan oklevele is van, akkor se biztos, hogy egy nyíltszívű, szeretetteli, empatikus ember – ezt nem lehet az egyetemen elsajátítani.

Én matematika-fizika-kémiával kezdtem, amelyek mindegyike valódi elméleti tudomány. Mikor úgy döntöttem, hogy inkább terapeuta leszek és így elkezdtem pszichológiával foglalkozni, azonnal észrevettem, hogy ez nem egy tudomány. Az szeretne lenni, de soha nem volt, és nem is lesz. Azok a kísérletek, amikre rá lehetne húzni, teljesen jelentéktelenek és haszontalanok. Az igazán fontos részekről a könyvekben nem lehet olvasni szinte semmit. Annak idején az volt a felfogás, hogy a pszichológia arra való, hogy megjósolja és kontrollálja az emberi cselekedeteket. Ez óriási hülyeség. Rengeteg mű született például arról, hogyan lehet megelőzni az öngyilkosságot, miközben nem lehet. Ha én meg akarom ölni magam, akkor olyan nincs, hogy bárki megjósolja ezt és meggátoljon benne. De csomóan mégis úgy tesznek, mintha egy könyvből el lehetne sajátítani ezt a tudást.

Ötvenhét éve él emigrációban, miért tartja mégis fontosnak ennek az intézetnek a fenntartását? Érez-e valamiféle felelősséget az itthon maradtakért?

– Azért fontos, mert én minden pillanatban meghalhatok, és a Feldmár Intézet most már olyan felnőtt lett, hogy azt a szellemet, aminek a jegyében én dolgozom, képviseli, és vigyáz arra, hogy ne felejtődjön el majd akkor sem, ha én már nem leszek. Úgy 2000 körül jöttem rá, hogy van értelme hazajárnom évente egyszer vagy kétszer – talán azért is, hogy valamit visszaadjak az anyaországnak, ahonnan annak idején elmenekültem. Ebből az elhatározásból született és működik az Intézet.

feldmar2

Mit gondol az iskolákban kötelezően bevezetett hittanról és erkölcstanról, hasznos-e a gyerekek fejlődése szempontjából?

– Minden, ami kötelező, az lényegében zsarnokság. A gyerekek eredendően nem rosszak, csak oda kell figyelni rájuk és bátorítani őket, hogy azt csinálják, amit ők maguk szeretnének. Angliában így működik például a Summerhill iskola, ahol teljes szabadságot adnak mindenkinek azzal a kitétellel, hogy senki más szabadságát nem zavarhatják. Az én koncepcióm is ez a gyereknevelésről. Ha valakit érdekel a hittan vagy az erkölcstan, hát tanulja, de miért legyen kötelező? Emögött az áll, hogy nem bízunk a gyerekekben – azt hisszük, hogy ha mi nem mutatjuk meg nekik, mi a jó, maguktól sosem fogják felfedezni. Valahogy az a koncepció, hogy ők egyfajta vademberek, akiket civilizálni kell. Ez teljes tévedés, nyugodtan lehet bízni bennük.

Az itthon is időről időre felmerülő drogliberalizációról mi a véleménye?

- Ez pont ugyanolyan helyzet: semmi értelme nincs az embereket kontrollálni. Ha egy szót kéne mondanom, amiért én dolgozom, az az emancipáció lenne. Ebből a "man" a kezet jelenti, vagyis hogy az ember a saját kezében tartja magát, nem engedi, hogy bárki más szabja meg a cselekedeteit. Emancipáció esetén nincsen hierarchia, mindenki ugyanazon a szinten áll. Szerintem azért van olyan kormányunk, amilyen (akár itt, akár Kanadában, vagy máshol a világon), mert a többség fél a saját szabadságától. Inkább gyerekek akarnak maradni, akiknek semmit nem kell elhatározniuk, csak vakon követni egy-két erőszakos vezető véleményét. Tulajdonképpen megérdemeljük, ami van, de akkor is tragikus a helyzet. A marihuána és az alkohol között nincsen lényegi különbség, előbbi miatt mégis rengeteg embert üldöznek. Szerintem a koppenhágai vagy az amszterdami szabályozás teljesen járható út lenne.

Ehhez a témához kapcsolódik még, hogy Kanadában negyven év óta én vagyok az első, akinek a kormány megengedte, hogy ecstasy, illetve MDMA használatával kísérletezzen poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő alanyokon. Ezek olyan emberek, akikkel a múltjukban valami rettenetes dolog történt, amit máig sem tudtak feldolgozni, így például nem tudnak aludni, illetve számos más ponton szenvednek mindennapi életük során. Tizenkét ilyen személyt toboroztunk, a kísérlet lényege, hogy a pszichoterápia sokkal hatásosabb MDMA-s befolyás alatt, mint nélküle. Több évbe került, mire megadták az engedélyt, de a közelmúltban végre sikerült. Az is kész őrület, hogy ezelőtt negyven évig mindenki hiába próbálkozott, holott biztos vagyok benne, hogy ezek a szerek ellenőrzött körülmények között használva sokkal többet használnak, mint amennyit ártanak. Például még a ’60-as években volt egy kórház Vancouverben, ahol LSD-vel kísérleteztek alkoholistákon, és remek eredményeket értek el: egy-két alkalom után az illető soha többé nem ivott. Aztán egyik napról a másikra betiltották, és azóta még csak azt se engedik, hogy bárki tanulmányozza a hatásait. Az én célom, hogy törvény szülessen arról, hogy egy bizonyos kurzus elvégzése után bármely terapeuta dolgozhasson tudatmódosítókkal, kvázi receptre felírva őket. Ha valami, akkor ez tényleg forradalmi újítás lenne.

feldmar3

A legtöbb felmérés szerint a magyar az egyik legdepressziósabb nép, a válások és öngyilkosságok terén is élen járunk. Mi lehet ennek az oka?

– A válás és az öngyilkosság nem is biztos, hogy feltétlenül rossz, mert csak azt bizonyítja, hogy megvan a szabadságunk dönteni a saját sorsunkról. A depresszió és boldogtalanság pedig szerintem azért van, mert óriási a rosszindulat. Ezek a tünetek nem belső okokra vezethetők vissza, hanem az adott személy és a környezete kölcsönhatására. Ha én rosszul bánok veled, és te elnyomva érzed magad, de nem szabad erről beszélned, akkor depressziós leszel. Ahogy én körülnézek, a magyarok nagyon rosszul bánnak egymással: türelmetlenek, mérgesek, irigyek, féltékenyek, mohók. De ez nem a többség, csak egy szűk réteg, viszont a többség megengedi, hogy ez az agresszív kisebbség uralkodjon felette. Beadják a derekukat, nem szólnak egy szót se, közben viszont dühösek magukra és a környezetükre egyaránt – ahelyett, hogy azt mondanák, ebből elég.

Nincsen semmi szolidaritás. Például itt van Geréb Ágnes esete: ha én itt élnék és szülészorvos lennék, felállnék és azt mondanám, egészen addig nem dolgozom, amíg nem rehabilitálják. De itt a nagy többség belenyugszik a hatalom ítéletébe, és hagyják, hogy ott üljön eltiltva a szakmájától, amihez a legjobban ért. Ez egy őrület, egész Európa és a világ csóválja a fejét, hogy ilyesmi megtörténhet Magyarországon a 21. században. Mint a boszorkányüldözés, komolyan mondom.

A kinti páciensei mentális állapota mennyiben más, könnyebb vagy nehezebb foglalkozni velük?

- Lényegében ugyanaz. A pszichoterápiában nincs fejlődés, progresszió, kétezer évvel ezelőtt pontosan ugyanolyan lett volna a praxisom, mint most. A technológia fejlődött, de az emberi problémák, az egymással való kapcsolatok nem változtak. Szeretet, féltékenység, irigység, félelem, család – ezek a fogalmak állandóak. Tartottam terápiát Kanada és Magyarország mellett Minszkben, Szarajevóban, Londonban, vagy New Yorkban, de semmi különbséget nem tapasztaltam.

Egyik előadásodnak az unalom volt a témája. Mivel ütnéd el az időt, ha mondjuk egy hónapra egy lakatlan szigetre kerülnél egyedüli emberként?

Valószínűleg a napnak jó részét meditációval tölteném, odafigyelnék önmagamra, arra, hogy lehet-e az élményeimen túl látni és összeköttetésbe kerülni a szellemmel, ami engem él. Ha a testemet nézem, akkor olyan vagyok mint egy orvos, és ez tulajdonképpen egy tárgy. Ha a testemen keresztül élek, akkor vannak élményeim, ha viszont az élményeimen keresztül élek, akkor tudom megpillantani azt a nagyobb valamit, ami engem él. Hiszen nem én „élem magam”, nem tudom magamtól verni a szívem, májazni a májam, vesézni a vesém, már ha lehet így mondani. Legalább pár órát azzal töltenék naponta, hogy csak odafigyelek arra, ami van, és akkor esetleg keresztültörne valami, amit egyébként nem tudok megfogni. Pár órát a testemmel foglalkoznék, futás, séta, vagy valami hasonló testmozgás formájában. Az izomzat ugyanis az akarat szerve, ami sok örömet tud okozni. Beszélgettem sportolókkal, nőkkel és férfiakkal egyaránt, akik azt mondták, hogy bizonyos idő után az izmaik kis orgazmusokat adtak nekik. A többi időt pedig önkifejezésre használnám, már ha valahogy szert tudnék tenni valamiféle íróalkalmatosságra. Szerintem ez betöltené a hónapot – annyi biztos, hogy nem unatkoznék.

feldmarcim

Mikor láthatja legközelebb az itthoni közönség, illetve mik az aktuális magyarországi tervei?

– Jövőre valószínűleg megint két alkalommal fogok jönni, egyszer nyár elején és egyszer ősszel. 2014-et a Feldmár Intézetben a trauma kérdéskörének szenteljük, ebben a témában szervezzük a dolgainkat. Lesznek előadásaim, tervezünk nyári egyetemet, szeretnénk meghívni Hermann Juditot New Yorkból, aki a traumáról ír jó könyveket. Ilyenkor mindig vannak programjaim a Soteria-Menedékkel is. Ha itthon vagyok, mindig szoktunk a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben tartani egy beszélgetéssel egybekötött mesekört az ottani csapattal, ide megyek most is az interjú után. Ezen kívül vannak terveim új könyvekre és cikkekre, ezekkel kintről is tudok haladni. Egyébként szinte naponta kommunikálok skype-on, emailben, chaten a hazaiakkal, úgyhogy törekszem arra, hogy állandó legyen a kapcsolat.

Láng Dávid interjúja Fotó: Feldmár Intézet, Réthey-Prikkel Tamás


KÖVESS MINKET:





Miért nem hiszek a Valentin-napban?
Van egy mondás: Valentin-napon többen lesznek átverve, mint április 1-jén. Szerintem is. Csak április 1-jén legalább tudjuk, hogy átvertek. Vélemény.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Ismerek egy házaspárt. Jó barátaim, a lánynak én voltam az esküvői tanúja. A mai napig, ha együtt beülünk valahová, a férfi első dolga, hogy megrendeli a feleségének a diétás kólát, mert az a kedvence. Az asszony hálásan ránéz, és úgy villan össze a szemük, hogy elolvadok. Abban a szégyenlős, csendes, szinte észrevehetetlen szemvillanásban húsz év után is annyi szerelem van, hogy képes lenne újjáteremteni egy univerzumot, mint a Higgs-bozon.

A szerelmet magamban mindig egy kicsit “megünneplem”, ahol felfedezem. A metrón, ahol a fülhallgatós, tetkós tinisrác gyengéden hátrasimítja pattanásos kis barátnője arcából a haját, vagy nyáron egy vendéglő kerthelyiségében, ahol a szomszéd, középkorú asztaltársaságban egy nő rágyújt, a férje meg egy rosszalló pillantás után ellágyulva nézi a nejét, elhessegeti a füstöt, és csak annyit mond: “De utálom ezt a bagót, de neked még ezt is megbocsátom.” Nem is beszélve a fent említett diétás kólás kedvenceimről.

Tehát hiszek a szerelemben. Nagyon is hiszek. Csak egy kicsit úgy vagyok vele, mint a vallással (bármelyikkel): önmagában felemelő, fantasztikus, elementáris dolog, csak éppen sokkal több aljasságot láttam elkövetni a nevében, mint jót.

Mert ha körülnézek a világban – ez a munkám, figyelem az emberi sorsokat, és írok róluk – látom a szétszálazódott, vagy épp tragikusan összekuszált emberi viszonyok tömkelegét. A hazudozásokat, a látszat- és érdekkapcsolatokat, a huszonévesek párkeresési mizériáját, a rémisztően sok harmincas, negyvenes házaspár sárdobálós, minden mélységet alulmúló válási csatározásait, a pszichológushoz cipelt, zavarodott, kínlódó közös gyerekeket. És persze az önismeret, a kompromisszum, a másik iránti tisztelet, és a valódi szeretet teljes hiányát.

Azt gondolom, hogy a társadalmunk “nyomokban szerelmet tartalmaz” ugyan, mint valami biokaja, csak éppen Valentin-napon, a Nagy Szerelem Ünnepnapján az emberek túlnyomó részének sokkal több oka lenne egy kicsit tükörbe nézni, mint szívecskés lufikat és Pandora-karkötőket vásárolni.

Felvállalva, hogy most én leszek a rossz rendőr, vagy a Valentin-napi Grincs, mondok néhány példát. Csak ami kapásból az eszembe jut.

Ismerek egy férfit – negyvenes – aki tizenvalahány éve két nő között ingázik. Nyilván az egyik a felesége, a világ szemében húsz éve tökéletes a házasságuk. Úgy hívja őket, hogy “a Nagy Ő 1”, és “a Nagy Ő 2”. Valentin-napon mindkettőnek ugyanazt a parfümöt veszi meg (a Paco Rabbane Lady Million-jét, még a név is beszédes). Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem választ legalább kétféle parfümöt, mégiscsak ízlésesebb lenne, annyit mondott: “Csak nem fogok két parfümnevet megjegyezni, hagyjál már! Még egyszer összetévesztem, és nézhetek.”

Aztán ismerek egy másik férfit, aki 17 évesen beleszeretett élete nőjébe. Évekre rá el is vette. Huszonkét évig gürizett érte meg a két gyerekükért. És huszonkét év alatt hivatalosan “csak” tizennégy (!) férfiról szerzett tudomást, akivel az egyébként világszép neje szénné csalta. És ő mindig megbocsájtott, míg végül már a fél város rajta röhögött, és nem bírta tovább. Azóta zajlik egy borzalmasan mocskos válás, ahol az asszony a szemébe vágta, hogy “már akkor utáltalak, amikor hozzád mentem”, de hát a pasi pénze azért nagyon kéne, ugye. És amikor ezt a férfit mi, a barátai megkérdezzük: “Még mindig szereted?” Szó szerint könnybe lábad a szeme, és azt válaszolja: “Egy hülye állat vagyok, de igen.”

Aztán ismerek egy nőt, aki 38 éves, és évek óta totál pánikban keres valakit, akihez hozzámehetne. Pár hónapja talált egy elvált férfit, két kicsi gyerekkel, akik az anyjuknál vannak, de sok időt töltenek az apjuknál is. Óriási a szerelem, tihanyi hosszúhétvégék, meg ausztriai sítúrák, sülve-főve együtt vannak. Aztán egy kávézás során, egy váratlan őszinteségi rohamában a nő kifejtette nekem, hogy az a terve, hogy a pasit kicsábítja külföldre – mármint hogy a férfi keressen kint munkát, mert brand menedzser egy elég jónevű multinál – és ott új életet kezdenek. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a két kicsi gyerekkel, ez volt a válasz (szó szerint idézem):

“Majd utazgatnak. Ha már ekkora kompromisszumot kötök, hogy ott van két fattyú gyerek, meg még egy saját lakása sincs, mert otthagyta a nejének, csak nem képzeled, hogy még az életszínvonalamból is leadok? Nem fogok Tescós szaloncukrot venni, amikor a Stühmert is megengedhetném magamnak.”

És akkor még nem beszéltem a barátnőimről, akiket nős férfiak hada hívogat titokban kávézgatni a Facebookon, a frissen elvált férfiismerősömről, akinek közös házibulikon a legjobb barátai feleségei “húzogatják le a sliccét titokban a konyhában” (szintén szó szerint idéztem), a pasiról, aki elment a szeretőjével Horvátországba nyaralni, és utána véletlenül belekeverte a szerető fürdőruciját a saját szennyese közé, a felesége meg szó nélkül kimosta.

És a fenti párok mind meg fogják ünnepelni Valentin-napját. A szerelem ünnepét. Talán bennem van a hiba, talán túl sokat figyelek, túl sokat látok. Talán az emberi természet mindig is ilyen volt, csak épp a milliárdos Valentin-biznisz nem létezett, így nem tűnt fel annyira a mögötte megbúvó álszentség. Tiszteletben tartva a szerelmet, mint a legszentebb emberi érzések egyikét, valamint azokat a párokat, akik valóban példaértékű egységben élnek – nyilván ők sem tökéletesek, de őszinte a szövetségük, hisznek egymásban, becsülik és szeretik egymást, a bukkanók-döccenők ellenére is – a többiektől csak halkan kérdezném meg: kit akarnak becsapni a szerelem napján? Önmagukat, a párjukat, esetleg mindkettőt?

Vagy csak arról van szó, hogy TÉNYLEG sokkal egyszerűbb megvenni egy Pandora-karkötőt?


KÖVESS MINKET:




A bosszúpornó, az egy nagyon jó bosszú
Világméretű jelenség, Magyarországon is egyre gyakoribb eszköze a bántalmazásnak, mégis tabusítva van.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon, címkép: illusztráció (Pixabay) - szmo.hu
2019. február 12.


hirdetés

A bosszúpornó ma már világméretű jelenség. A párkapcsolati erőszak e modern formájával Magyarországon is egyre több fiatal nő érintett, az igazságszolgáltatás azonban az egészről mégsem akar tudomást venni. Az elkövetők így komoly retorziók nélkül szórhatják teli az internetet az exbarátnőjük intim felvételeivel. A jogalkotás csak a kiskorúakat védi megfelelően, a felnőtt áldozatok esetén a bosszúpornó nem egy komolyan vett bűncselekmény, pedig hosszú időre tönkreteheti a nők életét. Az érintettek még a feljelentéstől is vonakodnak, mert félnek attól, hogy hány rendőr, ügyész fog a felvételeken csámcsogni, és hogy mennyire fogják őket hibáztatni.

Egyre jobban terjed, mégis tabusított

A bosszúpornó (revenge porn) főleg nők és lányok ellen elkövetett erőszak egy olyan formája, ami a könnyen hozzáférhető kamerák és az internet segítségével egyre több fiatal életét keseríti meg. Akinek nem ismerős a fogalom, a bosszúpornó olyan szexvideót vagy fotót takar, amit az egyik fél a másik hozzájárulása nélkül, bosszúból tesz közzé az interneten. A probléma jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy külön elnevezés született a jelenségre. Igaz, a név az ilyen esetek bosszú funkcióját domborítja ki, de a felvételek a párkapcsolaton belüli fenyegetést és kontrollt is ugyanúgy szolgálhatják, hiszen “ha elhagysz, bármikor kirakhatom a felvételeket az internetre”.

A bosszúpornót sehol a világon nem lehet megúszni, Magyarországon is egyre gyakoribb eszköze a bántalmazásnak, de mivel szexualitással kapcsolatos, ezért erősen tabusított témának számít itthon – mondja Halász Sári, aki egyéni tanácsadóként foglalkozik szexuális erőszakok áldozataival. Az elkövetők kezében pedig többnyire nem csak ez az egy eszköz található, hiszen a bántalmazás egy szisztematikusan felépített rendszer, ami éveken vagy hónapokon keresztül is fennállhat. Ezentúl a bosszúpornó nem csak szexuális, hanem például gazdasági erőszak is, hiszen a felvételek miatt az áldozat akár a munkáját is elveszítheti. Volt olyan eset, hogy egy tanárnak a diákjai látták a felvételeit, de álláskereséskor sem jönnek jól a néhol saját névvel és címmel ellátott képek.

Létezik olyan kategória, hogy bosszúpornó?

Az áldozatoknak már az is felszabadító érzés, ha egyáltalán akad valaki, aki elismeri az igazságukat, ezután viszont még egy nagyon hosszú, hónapokig, akár évekig tartó munka következik. Ennek csak az egyik fele a lelki támogatás, a másik viszont, hogy rendbe kell hozni az életét, amit ez a bántalmazás tönkretett. Ilyenkor egy áldozatnak nem csak a támogató közeg, hanem a jogi eszközök bevetése is segíthet. Pontosabban csak segíthetne. Az elkövetők viszont épp azért teszik közzé ezeket az intim felvételeket, mert senki sem állítja meg őket. Volt olyan páciense, aki jogi útra akarta terelni az ügyet, de elbukott, mert ez nem egy komolyan vett bűncselekmény – meséli Halász Sári.

“Nem az egyes nők feladata, hogy ezt az össztársadalmi problémát megoldják, például törvényeket kellene hozni. EU-s és világszinten kellene elérni, hogy a nők ne legyenek ennek kitéve, vagy ha ez mégis előfordul, akkor védjék meg őket. Egy mozgalomra lenne szükség Magyarországon is, mert az áldozatok igazságot érdemelnek”

– fűzi hozzá Halász Sári.

Valóban ilyen könnyen megússza az elkövető a tettét, létezik egyáltalán olyan kategória a törvénykezésben, hogy bosszúpornó? Egy korábbi, a médiában nagy port kavaró ügy apropóján érdeklődtem efelől a Fővárosi Főügyészségnél, ahonnan a következő válasz érkezett: ezek “a cselekmények több bűncselekményi tényállást is kimeríthetnek, azonban ilyen szűrést nem tudunk elvégezni, ilyen statisztikai kategória, hogy ,,bosszúpornó” nincs.”

Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogsegélyszolgálatának vezetője is megerősítette, hogy a jogban valóban nincs olyan tényállás, hogy “bosszúpornó”. A jelenlegi jogszabályi környezetben a személyes adattal való visszaélés, zaklatás, rágalmazás, szexuális kényszerítés, zsarolás, kiskorú esetében pedig gyermekpornográfia miatt tudnak a rendőrséghez eljutni ezek az ügyek. Pedig nagyban segítené a fellépés sikerességét, ha egy pontosabb jogszabályi keret létezne, ami meghatározná és törvénytelenné minősítené a bosszúpornót, csakúgy, mint ahogy a világon elsőként Nagy-Britanniában is megtörtént. Általánosságban a nők elleni erőszak, visszaélés elkövetőit a hazai jogalkalmazás rendkívül enyhén szankcionálja.

Spronz Júlia három eljárást követ közelről, ezek egyike sem ért még véget. Az egyik ügyében időközben a rendőrség meg is szüntette a nyomozást, a sértett panasza alapján viszont az ügyészség újraindította, és a rendőrséget tisztességes eljárásra utasította. Szinte egyáltalán nem tud olyan ügyről, amikor az elkövető letöltendőt kapott volna, inkább a pénzbüntetés, próbára bocsátás a jellemző. Ezzel szemben kiskorú sértett esetén sokkal valószínűbb a szigorú büntetés, akár 5 éven felüli szabadságmegvonás is elképzelhető. Ezekben az esetekben a törvények jobban védik a 18 éven aluliak jogait, mint a felnőttekét, hiszen ilyenkor fokozottan értékelik az életkort, illetve a függőségi helyzetet.

Az internetes oldalakat is lehet kötelezni arra, hogy töröljék a jogsértő tartalmat, ezek általában jól reagálnak az ilyen jellegű megkeresésekre. Itt inkább az a probléma szokott felmerülni, hogy ha le is szedetik a felvételeket, hamarosan visszakerül egy másik felhasználónéven vagy egy másik oldalra, és az egész procedúra kezdődik elölről.

Igazságszolgáltatás helyett áldozathibáztatás

Mire egy ügy a Patent Jogsegély-szolgálathoz kerül, addigra az áldozatok már túlestek az első sokkhatáson. Ilyenkor már főleg az izgatja őket, hogy hány rendőr, ügyész fog a felvételeken csámcsogni, mennyire intenzív áldozathibáztatásnak lesznek kitéve, illetve kell-e találkozniuk az elkövetővel.

Általában a bizonyítás nem szokott problémát jelenteni, hisz az elkövető többnyire írásban zsarolja meg áldozatát a felvételek felhasználásával. Az áldozatok, – csakúgy, mint más bűncselekmények esetén –, hosszas nyomozásra számíthatnak, amely során általában egy, de inkább két alkalommal részletesen meghallgatják a sértettet, majd optimális esetben úgy 1-2 év múlva kerül bíróság elé, ahol újra elő kell adnia a történteket. Sajnálatos módon még mindig szinte állandó eleme a büntetőeljárásnak az elkövetővel való szembesítés, és a bíróságon sem része az általános megoldásnak, hogy a sértettet védjék, így az épületen belüli találkozás, a tárgyalóteremben az összezártság sok nőt tart vissza a jogérvényesítéstől. A sértett védelme sem valósul meg, például elvi szinten lenne lehetőség távoltartásra, mégsem rendelik el soha.

Sokan azért nem tesznek feljelentést, mert szégyellik a felvételeket, nem akarják, hogy más is lássa, magukat hibáztatják, hogy hogy lehettek olyan ostobák, hogy ezt megengedték, és félnek az igazságszolgáltatás szerveinek áldozathibáztató hozzáállásától. Ami viszont motiválni szokta a nőket – azon kívül, hogy igazságot akarnak az ügyükben –, az az, hogy más nőket a jövőben megvédjenek, mert tudják, hogy a volt partner sorozatelkövető, és ha ők nem állítják meg, akkor az utódaikat is tönkre fogják tenni.

Nem véletlen, hogy nőkkel történik

Az egyesület tudomása szerint Magyarországon nem léteznek bosszúpornóra vonatkozó statisztikák, de saját, nem reprezentatív felmérésük szerint, fiatal nőket ér leginkább ilyen támadás. Halász Sári tanácsadói munkája során szintén kizárólag női áldozatokkal találkozott, ami nem véletlen. Először is, egy férfit kevésbé lehet ilyen eszközökkel megzsarolni, hiszen nem érik ugyanazok a hátrányos következmények, mint egy nőt. Persze egy férfinak sem jó érzés, hogy egy olyan felvétel kerül ki róla, amit nem szeretne, de őket nem titulálják emiatt “kurvának”, és nem lép életbe az áldozathibáztatás.

Másodszor pedig, az elkövetők ugyanazt utánozzák le, amit a pornóban látnak, aminek a tematikája nem a férfiak, hanem a nők szexuális megalázására épül. Arról nem is beszélve, hogy többségében a férfiak kezdeményezik a videók készítését, hiszen a jelenleg normalizált szexuális kultúra szerint a férfiaknak teljesíteni kell, a nőknek pedig ki kell szolgálnia a férfiak igényeit, amibe az is beletartozik, hogy ilyen videók és képek készüljenek róluk.

“Sok lánytól hallottam vissza, hogy rábeszélés miatt, megfelelési kényszerből, vagy mert nem akarja elveszíteni a fiút, engedi, hogy felvételek készüljenek róla. Viszont marad egy görcs a gyomrukban, mert az egy óriási hatalom, hogy másnak meztelen felvételei vannak rólad”

– fűzte hozzá Halász Sári.

Spronz Júlia is arról számolt be, hogy bár igaz, a nők tudtak arról, hogy az az intim felvétel elkészült, de nem ők kezdeményezték, sokszor a férfi még külön nyomást is gyakorolt rájuk. Amikor pedig a nők szakítani akartak vagy szakítottak, akkor fordították a videofelvételeket ellenük, és használták a zsarolás vagy a megszégyenítés eszközeként.

Meg kell tanulniuk ezzel együtt élni

Ez egy olyan életmegváltoztató esemény, amiről pontosan tudják a nők, hogy onnantól kezdve másmilyen lesz az életük. Az egyik fő érzelem, amit ilyenkor éreznek, a szégyen, nem azért, mert valami rosszat csináltak, hanem mert megalázták őket. Hiszen a közvélemény szerint nem a pasijukkal, a szexuális kultúrával vagy a bíróságokkal van a gond, hanem velük, így rájuk hárul ennek az egésznek a felelőssége. A másik érzelem, ami ilyenkor megjelenik, az a düh, de egy nő nem lehet dühös másra, így azt a visszajelzést kapja, hogy nem jó irányú a dühe, hiszen magát kellene hibáztatnia.

Miután kikerülnek az internetre ezek a felvételek, onnan kezdve az áldozatnak meg kell tanulni együtt élni azzal a gondolattal, hogy ami egyszer az interneten megjelent, az kitörölhetetlen. Bár a 2014-es Fappening-botrány különbözik a bosszúpornótól, – hiszen ott hekkerek lopták el a hírességek képeit –, de jól illusztrálja, hogy még Jennifer Lawrence-nek sem sikerült a meztelen fotóit törölni, pedig ő hatalmas privilégiumokkal rendelkezik.

Az áldozatnak meg kell tanulni azzal is együtt élni, hogy a bosszúpornó oldal látogatói egyoldalúan használják őt, ami nem egy könnyen megszokható gondolat, és nagyon igazságtalan, hogy ezen bárkinek keresztül kell mennie.

Társadalmilag pedig nincs elismerve, hogy amin keresztül mennek, az egy szenvedés és egy fenyegetettség, amit meg kéne állítani, de nincsenek lépések ennek felszámolására. Az internetes kommentekben is általában az olvasható, hogy ha ő ehhez anno modellt állt, akkor az egészről ő tehet.

“Felháborító, hogy az ilyen ügyek kapcsán a beleegyezés az egy varázsszó, hiszen attól, hogy megengedem neki, hogy valamit csináljon velem, nem jelenti, hogy élvezem is, vagy hogy kölcsönös volt”

– fűzte hozzá a tanácsadó.

A gyerekeknél már alap a meztelen fotó

A szexuális felvilágosítások során Halász Sári nagyon sokszor találkozik a bosszúpornóval, és azok holdudvarában lévő dolgokkal a gyerekek között is. Majdnem minden osztályban előfordul, hogy a fiú rábeszéli arra a lányt, hogy küldjön egy meztelen képet, ami szinte garantált, hogy ki fog kerülni egy osztályon belüli chatre, onnan pedig a tágabb internetre. Az egyik legfontosabb dolog, amit a szakértő a szexuális felvilágosításokon elmond, hogy nincs az a szerelem és nincs az a bizalom, amibe belefér az, hogy ilyen hatalmat adj a másik ember kezébe.

Nagyon nehéz helyzetben vannak a lányok, mert ma már az első számú szexuális felvilágosító eszköz a világon a pornó, a fiúk ebből tanulják meg, hogy mi a szex, s az osztályokban azt hallja vissza, hogy az arcra élvezés és a meztelen kép küldése teljesen alap, a kapcsolatokat pedig aszerint definiálják, hogy kapnak-e melles képeket.

“Bár nehéz, mert a pornóipar hatása az életükre igen erős, nagyon fontos lenne, hogy a fiúkat megállítsuk, a lányokat pedig erősítsük, hogy ezeknek a normáknak ne akarjanak megfelelni, mert ez nagyon veszélyes. Nem is beszélve arról, hogy az applikációk szerverein ezek mind ott vannak, azon pedig szintén meg szoktak lepődni a gyerekek, hogy ilyen szempontból Mark Zuckerberg sem a barátod.”


KÖVESS MINKET:





73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:





Érintettek – egy különleges lánc ad erőt a daganatos gyerekeknek
Andris gyöngyszemeket kapott minden sugárkezelésért, vérvételért, sejtnövelő injekcióért. Így elmesélhette, mi történik vele.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. február 12.


hirdetés

"Ezt csak reménnyel lehet végigcsinálni" – mondja Andris édesapja. A fiú nagyon fiatalon küzdött meg a rákkal. Két évvel ezelőtt találtak rosszindulatú daganatot a bal combcsontjában.

Számos kezelésen esett át, mire felépült - ezt az a lánc is bizonyítja, aminek minden egyes gyöngyszemét egy-egy vérvétel, sugárkezelés vagy injekció után fűzhette fel. Az Érintettek láncának nevezték el.

A Karmák című videósorozatunk legújabb részében az Érintettek nevű szülői egyesületet mutatjuk be, amely a daganatos betegséggel és a leukémiával küzdő, illetve ezekből felépülő gyerekek családjait segíti.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x