hirdetés
feldmar.jpg

Feldmár: a magyarok rosszul bánnak egymással

Mit gondol a drogliberalizációról, a magyarok általános depressziójáról, és miért jár haza Kanadából előadásokat tartani? Exkluzív interjúnk Feldmár András pszichoterapeutával.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2013. november 20.


hirdetés

Háromnapos előadássorozaton van túl, mik a tapasztalatok, mennyire jött át a közönségnek a mondanivaló?

– Ezt mindig nehéz megítélni, de szerencsére több alkalommal volt olyan meghitt csend, mint például egy vonósnégyes koncertjén, amikor néhány pillanatra eggyé válik a közönség a szólistákkal. Mindhárom nap körülbelül 1500 fő volt jelen, ennek ellenére intim beszélgetéseket tudtam folytatni azokkal, akik kérdeztek. Ez hatalmas dolog, hiszen nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen közegben felálljon és el merje mondani a problémáját.

Mennyire vesz részt az itthoni intézete mindennapi ügyeiben?

– Napi kapcsolatban vagyunk, de gyakorlatilag mindent rájuk hagyok, inkább csak bátorítom őket, hogy csinálják, amit jónak látnak. Remek dolgaik vannak, csoportokat szerveznek, emberek százaival, sőt ezreivel foglalkoznak, járnak hetente a börtönbe, sőt most a legújabb projektjeink a B-Terv, aminek a keretében volt elítéltek társadalmi beilleszkedését segítjük és a Mirkó Alap, amelyből a börtönben lévők gyerekeit támogatjuk. A Feldmár Intézet nonprofit szervezet, ami azt jelenti, hogy minden bevételét visszaforgatjuk a működésbe. A nagy terv most az, hogy 2014-ben átállunk a közösségi finanszírozásra, ami bizalomra épülő modell, Magyarországon tudtommal eddig még senki nem tudta megvalósítani. Rengeteg a barátunk, nekik hoztuk létre a Baráti Kört. Az Intézetben komoly csapatunk van, hozzáértő, felelősségteljes emberek. 2012-ben állami kitüntetést kapott a Feldmár Intézet, 2013-ban pedig egy nagy nemzetközi díjat a társadalmi integrációs munkáért. Én maximálisan megbízom az itt dolgozókban, ezért adok nekik teljesen szabad kezet. Sőt, az itteni előadásaimból befolyó összeget is vagy az ő rendelkezésükre bocsátom, vagy a Soteria-Menedék alapítványnak adom, akikkel szintén hosszú ideje kapcsolatban állok.

Feldmár András

Feldmár András (Budapest, 1940) Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta. 1956-ban, tizenhat évesen vándorolt ki Kanadába, saját bevallása szerint elsősorban családi okokból. Matematikusként végzett, majd hamarosan a pszichológia felé fordult. Tanulmányai befejeztével, 1969-től klinikai pszichológusként dolgozott Vancouverben, ahol megismerkedett Ronald David Lainggel. Nagy hatással volt rá a találkozás: Londonba költözött, Laing tanítványa és életre szóló barátja lett. 1975-ben visszatért Kanadába, magánpraxist indított, és figyelemre méltó eredményeket ért el pszichotikus betegek terápiájával. Előszeretettel foglalkozik gyerekekkel, családokkal, csoportokkal és különböző közösségekkel is. Rendszeresen jár Magyarországra, legutóbb Életunalom, Élettér, Életkedv címmel tartott előadásokat. (Wikipedia)

Mikor merült fel először Önben, hogy ekkora tömeg előtt lehetőséget ad ilyen személyes kérdések feltevésére? Nem tartott tőle, hogy nem fog működni a dolog?

Már régóta ez a módszerem, de kezdetben én magam is meglepődtem rajta, hogy működik. Egész másképp adok elő most, mint fiatalabb koromban. Akkoriban csomó könyvvel, jegyzetekkel készültem minden alkalomra, előre megírtam szinte az egészet, mert féltem attól, hogy nem vagyok elég. Most viszont már bízom abban, hogy ha 1500 ember összegyűlik és csatlakozom hozzájuk én, akkor pont arról tudok beszélni, amire ennek a kollektívának szüksége van. Létezik egy olyan elmélet, hogy a témák és gondolatok állandóan röpködnek a levegőben, csak várnak valakire, aki kimondja őket. Ha ezt vesszük alapul, én tulajdonképpen senki vagyok, egyszerűen csak odaadom magam annak, ami jön.

Elég sokan választják mostanában a pszichológiát a frissen érettségizettek közül, egyfajta slágerszak lett belőle. Vezethet ez a szakma felhígulásához?

- A pszichológia elég homogén tudományág, nagyrészt ugyanazt tanítják az itthoni egyetemeken, mint Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy bárhol. A pszichiátria is hasonlóan működik, itt szintén többnyire ugyanazokat a könyveket kell elolvasni mindenkinek szerte a világon. Én azt mondanám, hogy ha valaki emberekkel akar foglalkozni, akkor teljesen haszontalan, amit az egyetemen tanítanak neki. Szóval jó kérdés, miért választják ennyien ezt, hacsak azért nem, hogy megkapják az engedélyt a praktizáláshoz. Ha jól tudom, mostanában változott meg a törvény, eddig szinte mindenki csinálhatta bármilyen elvárás vagy büntetés nélkül. Ami szerintem rendben volt, mert a segítséget kérő személy felelőssége, hogy ott marad-e azzal, aki vállalja a kezelését. Még ha valakinek három doktorátusa és számtalan oklevele is van, akkor se biztos, hogy egy nyíltszívű, szeretetteli, empatikus ember – ezt nem lehet az egyetemen elsajátítani.

Én matematika-fizika-kémiával kezdtem, amelyek mindegyike valódi elméleti tudomány. Mikor úgy döntöttem, hogy inkább terapeuta leszek és így elkezdtem pszichológiával foglalkozni, azonnal észrevettem, hogy ez nem egy tudomány. Az szeretne lenni, de soha nem volt, és nem is lesz. Azok a kísérletek, amikre rá lehetne húzni, teljesen jelentéktelenek és haszontalanok. Az igazán fontos részekről a könyvekben nem lehet olvasni szinte semmit. Annak idején az volt a felfogás, hogy a pszichológia arra való, hogy megjósolja és kontrollálja az emberi cselekedeteket. Ez óriási hülyeség. Rengeteg mű született például arról, hogyan lehet megelőzni az öngyilkosságot, miközben nem lehet. Ha én meg akarom ölni magam, akkor olyan nincs, hogy bárki megjósolja ezt és meggátoljon benne. De csomóan mégis úgy tesznek, mintha egy könyvből el lehetne sajátítani ezt a tudást.

Ötvenhét éve él emigrációban, miért tartja mégis fontosnak ennek az intézetnek a fenntartását? Érez-e valamiféle felelősséget az itthon maradtakért?

– Azért fontos, mert én minden pillanatban meghalhatok, és a Feldmár Intézet most már olyan felnőtt lett, hogy azt a szellemet, aminek a jegyében én dolgozom, képviseli, és vigyáz arra, hogy ne felejtődjön el majd akkor sem, ha én már nem leszek. Úgy 2000 körül jöttem rá, hogy van értelme hazajárnom évente egyszer vagy kétszer – talán azért is, hogy valamit visszaadjak az anyaországnak, ahonnan annak idején elmenekültem. Ebből az elhatározásból született és működik az Intézet.

feldmar2

Mit gondol az iskolákban kötelezően bevezetett hittanról és erkölcstanról, hasznos-e a gyerekek fejlődése szempontjából?

– Minden, ami kötelező, az lényegében zsarnokság. A gyerekek eredendően nem rosszak, csak oda kell figyelni rájuk és bátorítani őket, hogy azt csinálják, amit ők maguk szeretnének. Angliában így működik például a Summerhill iskola, ahol teljes szabadságot adnak mindenkinek azzal a kitétellel, hogy senki más szabadságát nem zavarhatják. Az én koncepcióm is ez a gyereknevelésről. Ha valakit érdekel a hittan vagy az erkölcstan, hát tanulja, de miért legyen kötelező? Emögött az áll, hogy nem bízunk a gyerekekben – azt hisszük, hogy ha mi nem mutatjuk meg nekik, mi a jó, maguktól sosem fogják felfedezni. Valahogy az a koncepció, hogy ők egyfajta vademberek, akiket civilizálni kell. Ez teljes tévedés, nyugodtan lehet bízni bennük.

Az itthon is időről időre felmerülő drogliberalizációról mi a véleménye?

- Ez pont ugyanolyan helyzet: semmi értelme nincs az embereket kontrollálni. Ha egy szót kéne mondanom, amiért én dolgozom, az az emancipáció lenne. Ebből a "man" a kezet jelenti, vagyis hogy az ember a saját kezében tartja magát, nem engedi, hogy bárki más szabja meg a cselekedeteit. Emancipáció esetén nincsen hierarchia, mindenki ugyanazon a szinten áll. Szerintem azért van olyan kormányunk, amilyen (akár itt, akár Kanadában, vagy máshol a világon), mert a többség fél a saját szabadságától. Inkább gyerekek akarnak maradni, akiknek semmit nem kell elhatározniuk, csak vakon követni egy-két erőszakos vezető véleményét. Tulajdonképpen megérdemeljük, ami van, de akkor is tragikus a helyzet. A marihuána és az alkohol között nincsen lényegi különbség, előbbi miatt mégis rengeteg embert üldöznek. Szerintem a koppenhágai vagy az amszterdami szabályozás teljesen járható út lenne.

Ehhez a témához kapcsolódik még, hogy Kanadában negyven év óta én vagyok az első, akinek a kormány megengedte, hogy ecstasy, illetve MDMA használatával kísérletezzen poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő alanyokon. Ezek olyan emberek, akikkel a múltjukban valami rettenetes dolog történt, amit máig sem tudtak feldolgozni, így például nem tudnak aludni, illetve számos más ponton szenvednek mindennapi életük során. Tizenkét ilyen személyt toboroztunk, a kísérlet lényege, hogy a pszichoterápia sokkal hatásosabb MDMA-s befolyás alatt, mint nélküle. Több évbe került, mire megadták az engedélyt, de a közelmúltban végre sikerült. Az is kész őrület, hogy ezelőtt negyven évig mindenki hiába próbálkozott, holott biztos vagyok benne, hogy ezek a szerek ellenőrzött körülmények között használva sokkal többet használnak, mint amennyit ártanak. Például még a ’60-as években volt egy kórház Vancouverben, ahol LSD-vel kísérleteztek alkoholistákon, és remek eredményeket értek el: egy-két alkalom után az illető soha többé nem ivott. Aztán egyik napról a másikra betiltották, és azóta még csak azt se engedik, hogy bárki tanulmányozza a hatásait. Az én célom, hogy törvény szülessen arról, hogy egy bizonyos kurzus elvégzése után bármely terapeuta dolgozhasson tudatmódosítókkal, kvázi receptre felírva őket. Ha valami, akkor ez tényleg forradalmi újítás lenne.

feldmar3

A legtöbb felmérés szerint a magyar az egyik legdepressziósabb nép, a válások és öngyilkosságok terén is élen járunk. Mi lehet ennek az oka?

– A válás és az öngyilkosság nem is biztos, hogy feltétlenül rossz, mert csak azt bizonyítja, hogy megvan a szabadságunk dönteni a saját sorsunkról. A depresszió és boldogtalanság pedig szerintem azért van, mert óriási a rosszindulat. Ezek a tünetek nem belső okokra vezethetők vissza, hanem az adott személy és a környezete kölcsönhatására. Ha én rosszul bánok veled, és te elnyomva érzed magad, de nem szabad erről beszélned, akkor depressziós leszel. Ahogy én körülnézek, a magyarok nagyon rosszul bánnak egymással: türelmetlenek, mérgesek, irigyek, féltékenyek, mohók. De ez nem a többség, csak egy szűk réteg, viszont a többség megengedi, hogy ez az agresszív kisebbség uralkodjon felette. Beadják a derekukat, nem szólnak egy szót se, közben viszont dühösek magukra és a környezetükre egyaránt – ahelyett, hogy azt mondanák, ebből elég.

Nincsen semmi szolidaritás. Például itt van Geréb Ágnes esete: ha én itt élnék és szülészorvos lennék, felállnék és azt mondanám, egészen addig nem dolgozom, amíg nem rehabilitálják. De itt a nagy többség belenyugszik a hatalom ítéletébe, és hagyják, hogy ott üljön eltiltva a szakmájától, amihez a legjobban ért. Ez egy őrület, egész Európa és a világ csóválja a fejét, hogy ilyesmi megtörténhet Magyarországon a 21. században. Mint a boszorkányüldözés, komolyan mondom.

A kinti páciensei mentális állapota mennyiben más, könnyebb vagy nehezebb foglalkozni velük?

- Lényegében ugyanaz. A pszichoterápiában nincs fejlődés, progresszió, kétezer évvel ezelőtt pontosan ugyanolyan lett volna a praxisom, mint most. A technológia fejlődött, de az emberi problémák, az egymással való kapcsolatok nem változtak. Szeretet, féltékenység, irigység, félelem, család – ezek a fogalmak állandóak. Tartottam terápiát Kanada és Magyarország mellett Minszkben, Szarajevóban, Londonban, vagy New Yorkban, de semmi különbséget nem tapasztaltam.

Egyik előadásodnak az unalom volt a témája. Mivel ütnéd el az időt, ha mondjuk egy hónapra egy lakatlan szigetre kerülnél egyedüli emberként?

Valószínűleg a napnak jó részét meditációval tölteném, odafigyelnék önmagamra, arra, hogy lehet-e az élményeimen túl látni és összeköttetésbe kerülni a szellemmel, ami engem él. Ha a testemet nézem, akkor olyan vagyok mint egy orvos, és ez tulajdonképpen egy tárgy. Ha a testemen keresztül élek, akkor vannak élményeim, ha viszont az élményeimen keresztül élek, akkor tudom megpillantani azt a nagyobb valamit, ami engem él. Hiszen nem én „élem magam”, nem tudom magamtól verni a szívem, májazni a májam, vesézni a vesém, már ha lehet így mondani. Legalább pár órát azzal töltenék naponta, hogy csak odafigyelek arra, ami van, és akkor esetleg keresztültörne valami, amit egyébként nem tudok megfogni. Pár órát a testemmel foglalkoznék, futás, séta, vagy valami hasonló testmozgás formájában. Az izomzat ugyanis az akarat szerve, ami sok örömet tud okozni. Beszélgettem sportolókkal, nőkkel és férfiakkal egyaránt, akik azt mondták, hogy bizonyos idő után az izmaik kis orgazmusokat adtak nekik. A többi időt pedig önkifejezésre használnám, már ha valahogy szert tudnék tenni valamiféle íróalkalmatosságra. Szerintem ez betöltené a hónapot – annyi biztos, hogy nem unatkoznék.

feldmarcim

Mikor láthatja legközelebb az itthoni közönség, illetve mik az aktuális magyarországi tervei?

– Jövőre valószínűleg megint két alkalommal fogok jönni, egyszer nyár elején és egyszer ősszel. 2014-et a Feldmár Intézetben a trauma kérdéskörének szenteljük, ebben a témában szervezzük a dolgainkat. Lesznek előadásaim, tervezünk nyári egyetemet, szeretnénk meghívni Hermann Juditot New Yorkból, aki a traumáról ír jó könyveket. Ilyenkor mindig vannak programjaim a Soteria-Menedékkel is. Ha itthon vagyok, mindig szoktunk a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben tartani egy beszélgetéssel egybekötött mesekört az ottani csapattal, ide megyek most is az interjú után. Ezen kívül vannak terveim új könyvekre és cikkekre, ezekkel kintről is tudok haladni. Egyébként szinte naponta kommunikálok skype-on, emailben, chaten a hazaiakkal, úgyhogy törekszem arra, hogy állandó legyen a kapcsolat.

Láng Dávid interjúja Fotó: Feldmár Intézet, Réthey-Prikkel Tamás


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
vekerdy-1.jpg

Vekerdy Tamás talán utolsó interjúja: „Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

A Szombat című lapba készült alig pár hete, és halála előtt három nappal hagyta jóvá – vagyis helyette már a felesége.
Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.



Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a szerdán elhunyt író, pszichológus életében ez volt az utolsó interjú.

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem.

Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani.

Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. „Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
NB6.png

Egy magyar, aki a Föld legextrémebb hegyvidékein kutatja a klímaváltozás hatásait

Nagy Balázs szerint ha az emberiség túl akarja élni, arra kell felkészülni, hogy ez a krízis jóval tovább tart majd, mint egy háború. Igényeinknek, szokásainknak, a világhoz való hozzáállásunknak is meg kell változnia.
Göbölyös N. László - fotók: dr.Nagy Balázs - szmo.hu
2019. október 10.



Képes lesz-e az emberiség évtizedeken át szembeszállni az éghajlat szélsőségeivel? Hová vezet a hőmérséklet és a tengerszint folyamatos emelkedése? Ezek a fő témái Túléljük a klímakatasztrófát? című science show-nak, amelyet október 17-én tartanak a budapesti Mesterek és Módszertanok Házában. Az est egyik előadója Dr. Nagy Balázs klímakutató, a Földgömb magazin főszerkesztője. Vele beszélgettünk a klímaváltozás néhány gyakori, ellentmondásos kérdéséről.

- Az elmúlt évszázadban az emberiség folyton „túlélt” valamit: két világháborút, hidegháborút, lágereket, rendszereket. De nekem úgy tűnik, hogy ezekből a túlélésekből nem tanultunk semmit. Valamit túléltünk, aztán minden megy tovább...

- Ez egy másfajta, még ki nem próbált túlélési helyzet. Nyilvánvaló, ha az emberiség túl akarja élni, arra kell felkészülni, hogy ezúttal egy hosszabb periódusú krízisről van szó, mint például egy háború esetében. Az Ön által említett krízisek többnyire néhány éves stresszt jelentettek, a mostaniak viszont vélhetően hosszabb távúak és az is nagyon kérdéses, hogy miként tudunk hozzájuk alkalmazkodni.

Egy politikai vagy háborús katasztrófához az emberek, ha nagy nehézségek árán is, de tudtak alkalmazkodni. Kérdés, hogy miként éljük meg azokat, amelyek emberöltőkön keresztül nyomást jelentenek.

- Rengeteg megközelítése van napjaink klímaváltozásának, nem könnyű a tudományos és különböző érdekeltségű érvek, ellenérvek között eligazodni. Ön szerint mik a valós veszélyek és mik azok, amelyek inkább csak riogatások?

- A nagyon rövid távú folyamatok háttere egyáltalán nem biztos, hogy az éghajlatváltozáshoz kapcsolódik. A legjobb példa erre az árvizek kérdése. Bármikor, bárhol árvíz pusztít, azonnal rásütik, hogy a klímaváltozás miatt vannak. És ez eltakarja azt, hogy egy árvíznek lehet teljesen más oka is. Tény, hogy a klímaváltozás miatt nagyon nagy árvízszint-növekedések lehetnek, de nemcsak ezért.

Amit biztosan látunk - mert műszerekkel mért adatok állnak a rendelkezésünkre - hogy a klímaváltozás hatására változik a környezet, a Föld nagy részéről fogy a jég, emelkedik a tengerszint.

Mi elsősorban konkrét földi környezeti átalakulásokkal, például a jégmennyiség csökkenésével foglalkozunk, és látjuk, hogy ilyen változások a múltban is lezajlottak. Azt azonban jelenleg senki nem tudja megmondani, hogy a mai folyamatokban pontosan mekkora mértékű az ember szerepe.

- Ön számos klímaexpedíciónak volt tagja.

- Elsősorban az ember által nagyon kevéssé érintett helyszíneken dolgozunk. Éppen azért, hogy lássuk: emberi hatástól távol fekvő tájakon is megtörténik-e az, ami máshol. Ezeknek a folyamatoknak lehetnek teljesen természetes okai is, az emberi beavatkozásra akkor derül fény, amikor az adatokat elemezzük: vajon olyan-e a változások lefutása, mint évszázadokkal ezelőtt, vagy nem? Egy árvíz esetében például közvetlenül látjuk az ember szerepét abból, hogy milyen gátak készültek, milyen feltöltődések zajlanak. A klímaváltozásnál ez sokkal bonyolultabb.

- Merre járt legutóbb?

- Több mint tíz éve dolgozunk az Andokban, ebben az évben is több hónapot töltöttem az ottani, száraz magashegységekben. A Föld legextrémebb hegyvidékein kutatunk, amelyek hidegek, szárazak, szelesek, ráadásul a magas hegyek felszínén nincs jég, viszont vannak örökfagyott területek, amelyek elkezdtek felolvadni. Mi ezt a felolvadást mérjük. Ennek alapján lehet megállapítani, hogy milyen vízbázis-változások történtek és történnek a jövőben egy-egy területen. Az egy teljesen más kérdés, hogy az ember mennyire aknázza ki, vagy mennyire hagyja békén ezt a vizet, mi elsősorban a klímaváltozás hatására bekövetkezett folyamatok működését igyekszünk tisztázni.

- Mennyire érintik ezek a folyamatok Magyarországot? Azt érezzük, hogy felborult a megszokott négy évszak, iszonyú hőhullámokat élünk át nyáron, tucatjával jelennek meg eddig soha nem látott rovarok…

- Valóban, akkor látjuk ezeket a folyamatokat, amikor a bőrünkig hatolnak, amikor például egyre hosszabbak és gyakoribbak a hőhullámok. Azért persze az ember emlékezete erősen átalakítja a múltat. Mindenki úgy gondol a gyerekkorára, hogy mekkora hó volt, akkor még igazi telek voltak... De ha adatszerűen megnézzük, ez nem biztos, hogy igaz. A klasszikus példát Vissy Károly meteorológus adta jó pár éve, amikor végigvette a 20. század teleit és megállapította, hogy országosan összesen hét fehér karácsony volt – de tulajdonképpen mindenki többre emlékezik.

Azt viszont helyesen érezzük, hogy kiszámíthatatlanabb az időjárás, hogy a nyarak és a telek is szélsőségesebben alakulnak.

Ebből sok minden következik, például az árhullámok levonulásának gyakorisága és magassága vagy éppen az aszályok előfordulása, egy erdő összetételének átalakulása évtizedes távlatban, de az is, hogy egy kórokozó hogyan jelenik meg és meddig van itt, hogy miként terjedhetnek el bizonyos rovarfajok, szúnyogok felénk. Igen, melegszik a klímánk, de ebből nem arra kell következtetni, hogy nemsokára Szicília lesz Magyarországból, hanem sokkal inkább egy kontinentális hatásokkal, a szélsőségek növekedésével vegyes melegedésre számíthatunk.

Például a telek kiszámíthatatlanul hidegek lehetnek, de el is maradhatnak. A nyarak viharokkal szaggatottak lehetnek, de egyre több hőhullámot hoznak.

Az ilyen, szélsőségekkel teli helyzetekre kell készülni, illetve mindazokra, amik ezekkel párosulhatnak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.




KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.




KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!