hirdetés
feldmar.jpg

Feldmár: a magyarok rosszul bánnak egymással

Mit gondol a drogliberalizációról, a magyarok általános depressziójáról, és miért jár haza Kanadából előadásokat tartani? Exkluzív interjúnk Feldmár András pszichoterapeutával.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2013. november 20.


hirdetés

Háromnapos előadássorozaton van túl, mik a tapasztalatok, mennyire jött át a közönségnek a mondanivaló?

– Ezt mindig nehéz megítélni, de szerencsére több alkalommal volt olyan meghitt csend, mint például egy vonósnégyes koncertjén, amikor néhány pillanatra eggyé válik a közönség a szólistákkal. Mindhárom nap körülbelül 1500 fő volt jelen, ennek ellenére intim beszélgetéseket tudtam folytatni azokkal, akik kérdeztek. Ez hatalmas dolog, hiszen nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen közegben felálljon és el merje mondani a problémáját.

Mennyire vesz részt az itthoni intézete mindennapi ügyeiben?

– Napi kapcsolatban vagyunk, de gyakorlatilag mindent rájuk hagyok, inkább csak bátorítom őket, hogy csinálják, amit jónak látnak. Remek dolgaik vannak, csoportokat szerveznek, emberek százaival, sőt ezreivel foglalkoznak, járnak hetente a börtönbe, sőt most a legújabb projektjeink a B-Terv, aminek a keretében volt elítéltek társadalmi beilleszkedését segítjük és a Mirkó Alap, amelyből a börtönben lévők gyerekeit támogatjuk. A Feldmár Intézet nonprofit szervezet, ami azt jelenti, hogy minden bevételét visszaforgatjuk a működésbe. A nagy terv most az, hogy 2014-ben átállunk a közösségi finanszírozásra, ami bizalomra épülő modell, Magyarországon tudtommal eddig még senki nem tudta megvalósítani. Rengeteg a barátunk, nekik hoztuk létre a Baráti Kört. Az Intézetben komoly csapatunk van, hozzáértő, felelősségteljes emberek. 2012-ben állami kitüntetést kapott a Feldmár Intézet, 2013-ban pedig egy nagy nemzetközi díjat a társadalmi integrációs munkáért. Én maximálisan megbízom az itt dolgozókban, ezért adok nekik teljesen szabad kezet. Sőt, az itteni előadásaimból befolyó összeget is vagy az ő rendelkezésükre bocsátom, vagy a Soteria-Menedék alapítványnak adom, akikkel szintén hosszú ideje kapcsolatban állok.

Feldmár András

Feldmár András (Budapest, 1940) Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta. 1956-ban, tizenhat évesen vándorolt ki Kanadába, saját bevallása szerint elsősorban családi okokból. Matematikusként végzett, majd hamarosan a pszichológia felé fordult. Tanulmányai befejeztével, 1969-től klinikai pszichológusként dolgozott Vancouverben, ahol megismerkedett Ronald David Lainggel. Nagy hatással volt rá a találkozás: Londonba költözött, Laing tanítványa és életre szóló barátja lett. 1975-ben visszatért Kanadába, magánpraxist indított, és figyelemre méltó eredményeket ért el pszichotikus betegek terápiájával. Előszeretettel foglalkozik gyerekekkel, családokkal, csoportokkal és különböző közösségekkel is. Rendszeresen jár Magyarországra, legutóbb Életunalom, Élettér, Életkedv címmel tartott előadásokat. (Wikipedia)

Mikor merült fel először Önben, hogy ekkora tömeg előtt lehetőséget ad ilyen személyes kérdések feltevésére? Nem tartott tőle, hogy nem fog működni a dolog?

Már régóta ez a módszerem, de kezdetben én magam is meglepődtem rajta, hogy működik. Egész másképp adok elő most, mint fiatalabb koromban. Akkoriban csomó könyvvel, jegyzetekkel készültem minden alkalomra, előre megírtam szinte az egészet, mert féltem attól, hogy nem vagyok elég. Most viszont már bízom abban, hogy ha 1500 ember összegyűlik és csatlakozom hozzájuk én, akkor pont arról tudok beszélni, amire ennek a kollektívának szüksége van. Létezik egy olyan elmélet, hogy a témák és gondolatok állandóan röpködnek a levegőben, csak várnak valakire, aki kimondja őket. Ha ezt vesszük alapul, én tulajdonképpen senki vagyok, egyszerűen csak odaadom magam annak, ami jön.

Elég sokan választják mostanában a pszichológiát a frissen érettségizettek közül, egyfajta slágerszak lett belőle. Vezethet ez a szakma felhígulásához?

- A pszichológia elég homogén tudományág, nagyrészt ugyanazt tanítják az itthoni egyetemeken, mint Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy bárhol. A pszichiátria is hasonlóan működik, itt szintén többnyire ugyanazokat a könyveket kell elolvasni mindenkinek szerte a világon. Én azt mondanám, hogy ha valaki emberekkel akar foglalkozni, akkor teljesen haszontalan, amit az egyetemen tanítanak neki. Szóval jó kérdés, miért választják ennyien ezt, hacsak azért nem, hogy megkapják az engedélyt a praktizáláshoz. Ha jól tudom, mostanában változott meg a törvény, eddig szinte mindenki csinálhatta bármilyen elvárás vagy büntetés nélkül. Ami szerintem rendben volt, mert a segítséget kérő személy felelőssége, hogy ott marad-e azzal, aki vállalja a kezelését. Még ha valakinek három doktorátusa és számtalan oklevele is van, akkor se biztos, hogy egy nyíltszívű, szeretetteli, empatikus ember – ezt nem lehet az egyetemen elsajátítani.

Én matematika-fizika-kémiával kezdtem, amelyek mindegyike valódi elméleti tudomány. Mikor úgy döntöttem, hogy inkább terapeuta leszek és így elkezdtem pszichológiával foglalkozni, azonnal észrevettem, hogy ez nem egy tudomány. Az szeretne lenni, de soha nem volt, és nem is lesz. Azok a kísérletek, amikre rá lehetne húzni, teljesen jelentéktelenek és haszontalanok. Az igazán fontos részekről a könyvekben nem lehet olvasni szinte semmit. Annak idején az volt a felfogás, hogy a pszichológia arra való, hogy megjósolja és kontrollálja az emberi cselekedeteket. Ez óriási hülyeség. Rengeteg mű született például arról, hogyan lehet megelőzni az öngyilkosságot, miközben nem lehet. Ha én meg akarom ölni magam, akkor olyan nincs, hogy bárki megjósolja ezt és meggátoljon benne. De csomóan mégis úgy tesznek, mintha egy könyvből el lehetne sajátítani ezt a tudást.

Ötvenhét éve él emigrációban, miért tartja mégis fontosnak ennek az intézetnek a fenntartását? Érez-e valamiféle felelősséget az itthon maradtakért?

– Azért fontos, mert én minden pillanatban meghalhatok, és a Feldmár Intézet most már olyan felnőtt lett, hogy azt a szellemet, aminek a jegyében én dolgozom, képviseli, és vigyáz arra, hogy ne felejtődjön el majd akkor sem, ha én már nem leszek. Úgy 2000 körül jöttem rá, hogy van értelme hazajárnom évente egyszer vagy kétszer – talán azért is, hogy valamit visszaadjak az anyaországnak, ahonnan annak idején elmenekültem. Ebből az elhatározásból született és működik az Intézet.

feldmar2

Mit gondol az iskolákban kötelezően bevezetett hittanról és erkölcstanról, hasznos-e a gyerekek fejlődése szempontjából?

– Minden, ami kötelező, az lényegében zsarnokság. A gyerekek eredendően nem rosszak, csak oda kell figyelni rájuk és bátorítani őket, hogy azt csinálják, amit ők maguk szeretnének. Angliában így működik például a Summerhill iskola, ahol teljes szabadságot adnak mindenkinek azzal a kitétellel, hogy senki más szabadságát nem zavarhatják. Az én koncepcióm is ez a gyereknevelésről. Ha valakit érdekel a hittan vagy az erkölcstan, hát tanulja, de miért legyen kötelező? Emögött az áll, hogy nem bízunk a gyerekekben – azt hisszük, hogy ha mi nem mutatjuk meg nekik, mi a jó, maguktól sosem fogják felfedezni. Valahogy az a koncepció, hogy ők egyfajta vademberek, akiket civilizálni kell. Ez teljes tévedés, nyugodtan lehet bízni bennük.

Az itthon is időről időre felmerülő drogliberalizációról mi a véleménye?

- Ez pont ugyanolyan helyzet: semmi értelme nincs az embereket kontrollálni. Ha egy szót kéne mondanom, amiért én dolgozom, az az emancipáció lenne. Ebből a "man" a kezet jelenti, vagyis hogy az ember a saját kezében tartja magát, nem engedi, hogy bárki más szabja meg a cselekedeteit. Emancipáció esetén nincsen hierarchia, mindenki ugyanazon a szinten áll. Szerintem azért van olyan kormányunk, amilyen (akár itt, akár Kanadában, vagy máshol a világon), mert a többség fél a saját szabadságától. Inkább gyerekek akarnak maradni, akiknek semmit nem kell elhatározniuk, csak vakon követni egy-két erőszakos vezető véleményét. Tulajdonképpen megérdemeljük, ami van, de akkor is tragikus a helyzet. A marihuána és az alkohol között nincsen lényegi különbség, előbbi miatt mégis rengeteg embert üldöznek. Szerintem a koppenhágai vagy az amszterdami szabályozás teljesen járható út lenne.

Ehhez a témához kapcsolódik még, hogy Kanadában negyven év óta én vagyok az első, akinek a kormány megengedte, hogy ecstasy, illetve MDMA használatával kísérletezzen poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő alanyokon. Ezek olyan emberek, akikkel a múltjukban valami rettenetes dolog történt, amit máig sem tudtak feldolgozni, így például nem tudnak aludni, illetve számos más ponton szenvednek mindennapi életük során. Tizenkét ilyen személyt toboroztunk, a kísérlet lényege, hogy a pszichoterápia sokkal hatásosabb MDMA-s befolyás alatt, mint nélküle. Több évbe került, mire megadták az engedélyt, de a közelmúltban végre sikerült. Az is kész őrület, hogy ezelőtt negyven évig mindenki hiába próbálkozott, holott biztos vagyok benne, hogy ezek a szerek ellenőrzött körülmények között használva sokkal többet használnak, mint amennyit ártanak. Például még a ’60-as években volt egy kórház Vancouverben, ahol LSD-vel kísérleteztek alkoholistákon, és remek eredményeket értek el: egy-két alkalom után az illető soha többé nem ivott. Aztán egyik napról a másikra betiltották, és azóta még csak azt se engedik, hogy bárki tanulmányozza a hatásait. Az én célom, hogy törvény szülessen arról, hogy egy bizonyos kurzus elvégzése után bármely terapeuta dolgozhasson tudatmódosítókkal, kvázi receptre felírva őket. Ha valami, akkor ez tényleg forradalmi újítás lenne.

feldmar3

A legtöbb felmérés szerint a magyar az egyik legdepressziósabb nép, a válások és öngyilkosságok terén is élen járunk. Mi lehet ennek az oka?

– A válás és az öngyilkosság nem is biztos, hogy feltétlenül rossz, mert csak azt bizonyítja, hogy megvan a szabadságunk dönteni a saját sorsunkról. A depresszió és boldogtalanság pedig szerintem azért van, mert óriási a rosszindulat. Ezek a tünetek nem belső okokra vezethetők vissza, hanem az adott személy és a környezete kölcsönhatására. Ha én rosszul bánok veled, és te elnyomva érzed magad, de nem szabad erről beszélned, akkor depressziós leszel. Ahogy én körülnézek, a magyarok nagyon rosszul bánnak egymással: türelmetlenek, mérgesek, irigyek, féltékenyek, mohók. De ez nem a többség, csak egy szűk réteg, viszont a többség megengedi, hogy ez az agresszív kisebbség uralkodjon felette. Beadják a derekukat, nem szólnak egy szót se, közben viszont dühösek magukra és a környezetükre egyaránt – ahelyett, hogy azt mondanák, ebből elég.

Nincsen semmi szolidaritás. Például itt van Geréb Ágnes esete: ha én itt élnék és szülészorvos lennék, felállnék és azt mondanám, egészen addig nem dolgozom, amíg nem rehabilitálják. De itt a nagy többség belenyugszik a hatalom ítéletébe, és hagyják, hogy ott üljön eltiltva a szakmájától, amihez a legjobban ért. Ez egy őrület, egész Európa és a világ csóválja a fejét, hogy ilyesmi megtörténhet Magyarországon a 21. században. Mint a boszorkányüldözés, komolyan mondom.

A kinti páciensei mentális állapota mennyiben más, könnyebb vagy nehezebb foglalkozni velük?

- Lényegében ugyanaz. A pszichoterápiában nincs fejlődés, progresszió, kétezer évvel ezelőtt pontosan ugyanolyan lett volna a praxisom, mint most. A technológia fejlődött, de az emberi problémák, az egymással való kapcsolatok nem változtak. Szeretet, féltékenység, irigység, félelem, család – ezek a fogalmak állandóak. Tartottam terápiát Kanada és Magyarország mellett Minszkben, Szarajevóban, Londonban, vagy New Yorkban, de semmi különbséget nem tapasztaltam.

Egyik előadásodnak az unalom volt a témája. Mivel ütnéd el az időt, ha mondjuk egy hónapra egy lakatlan szigetre kerülnél egyedüli emberként?

Valószínűleg a napnak jó részét meditációval tölteném, odafigyelnék önmagamra, arra, hogy lehet-e az élményeimen túl látni és összeköttetésbe kerülni a szellemmel, ami engem él. Ha a testemet nézem, akkor olyan vagyok mint egy orvos, és ez tulajdonképpen egy tárgy. Ha a testemen keresztül élek, akkor vannak élményeim, ha viszont az élményeimen keresztül élek, akkor tudom megpillantani azt a nagyobb valamit, ami engem él. Hiszen nem én „élem magam”, nem tudom magamtól verni a szívem, májazni a májam, vesézni a vesém, már ha lehet így mondani. Legalább pár órát azzal töltenék naponta, hogy csak odafigyelek arra, ami van, és akkor esetleg keresztültörne valami, amit egyébként nem tudok megfogni. Pár órát a testemmel foglalkoznék, futás, séta, vagy valami hasonló testmozgás formájában. Az izomzat ugyanis az akarat szerve, ami sok örömet tud okozni. Beszélgettem sportolókkal, nőkkel és férfiakkal egyaránt, akik azt mondták, hogy bizonyos idő után az izmaik kis orgazmusokat adtak nekik. A többi időt pedig önkifejezésre használnám, már ha valahogy szert tudnék tenni valamiféle íróalkalmatosságra. Szerintem ez betöltené a hónapot – annyi biztos, hogy nem unatkoznék.

feldmarcim

Mikor láthatja legközelebb az itthoni közönség, illetve mik az aktuális magyarországi tervei?

– Jövőre valószínűleg megint két alkalommal fogok jönni, egyszer nyár elején és egyszer ősszel. 2014-et a Feldmár Intézetben a trauma kérdéskörének szenteljük, ebben a témában szervezzük a dolgainkat. Lesznek előadásaim, tervezünk nyári egyetemet, szeretnénk meghívni Hermann Juditot New Yorkból, aki a traumáról ír jó könyveket. Ilyenkor mindig vannak programjaim a Soteria-Menedékkel is. Ha itthon vagyok, mindig szoktunk a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben tartani egy beszélgetéssel egybekötött mesekört az ottani csapattal, ide megyek most is az interjú után. Ezen kívül vannak terveim új könyvekre és cikkekre, ezekkel kintről is tudok haladni. Egyébként szinte naponta kommunikálok skype-on, emailben, chaten a hazaiakkal, úgyhogy törekszem arra, hogy állandó legyen a kapcsolat.

Láng Dávid interjúja Fotó: Feldmár Intézet, Réthey-Prikkel Tamás


KÖVESS MINKET:




hirdetés
20190615_083643.jpg

50 ezer forintot spórol havonta a kisgyerekes család azzal, hogy hulladékmentesen élnek

Mit csinál egy környezettudatos anya, ha a gyerek chipset kíván? Mit használnak babasampon helyett? Hogyan csökkent le egyetlen pici szemetes méretűre a heti hulladékmennyiségük pár év alatt? Egy kétgyerekes anyukával beszélgettünk.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2019. június 15.



Flaisz Barbara állatorvos egy főváros közeli kisvárosban él családjával. Évek óta ismerem, de csak nemrég tudtam meg róla, hogy a hulladékmentesség elkötelezett híve. Nem kampányol harsányan, de annál intenzívebben foglalkozik a témával. Ő moderálja a Háztartásom hulladék nélkül - Dél-Kelet Pest megye Facebook-oldalt, ahol csupa egyszerű és kreatív ötletet oszt meg társaival együtt azoknak, akik igyekeznének kevesebb hulladékkal terhelni a környezetüket. Arról beszélgettünk, milyen kisgyerekesként a zero waste-gyakorlat jegyében élni.

Vágjunk a közepébe. Mennyi szemetet termeltetek mondjuk 5 évvel ezelőtt és hogy állsz vele most?

Négy fős család vagyunk és van egy körülbelül 15-20 literes kiskukánk. Ez régebben hetente háromszor telt meg - ma már csak egyszer.

Mikor és milyen hatásra kezdtél el a zero waste témájával foglalkozni?

Amikor a kisfiam egy éves volt - vagyis 2016 novembere körül -, elég sokat olvastam a mosható pelenkáról. Arra gondoltunk, talán könnyebb lesz átállnia a szobatisztaságra, ha nem a kidobható változatot használjuk. Aztán kiderült, hogy a mosható pelenkás babák kábé ugyanúgy válnak szobatisztává, mint az eldobható pelenkások - csak annyi a különbség, hogy láthatóan kevesebb a szemét."

"Már akkor is szelektíven gyűjtöttük a szemetet - és a szelektívben is látszik a különbség. Akkor két zsák műanyagot tettünk ki - ma már csak egyet. Aztán tagja lettem a "Háztartásom hulladék nélkül" névre hallgató Facebook-csoportnak, ahol egymás után jöttek az ötletek, mindenki megosztotta, mit hogyan csinál.

Lelkiismereti kérdéssé is vált ez benned? Fontossá vált, hogy kevés szemetet termelj?

Most már igen. Persze ez fokozatosan alakult ki, ahogy figyelemmel kísértem a háztartási ötleteket. Láttam, hogy mások kis zsákokat varrnak, amiben veszik a kenyeret meg a zöldséget, és én is szerettem volna ilyet. Nagyon megtetszett, jópofa volt, hogy hálós, mintás zsákokba lehet pakolni, nem a nejlonzacskóba - tehát környezetbarát is. Ezért vettünk egy varrógépet és én is elkezdtem ilyen kis textilzsákokat varrogatni. Ez volt az első lépés.

Hogy képzeljük el egy bevásárlásodat?

Mi már nem járunk bevásárlóközpontokba, mert az élelmiszert ilyen alternatív módon egyszerűbb megvenni helyi boltokban és kistermelőknél. A második lépés, amin például el lehet gondolkodni, hogy miként vásárolunk húst és felvágottat.

Hiszen a gyümölcs és a pékáru nem nehéz kérdés: ezt megoldod a zsákkal. De mi a helyzet a sajttal, a felvágottakkal? A zero waste elve alapján ezeket általunk vitt dobozban lehet hazavinni,

de ez a nagyobb szupermarketekben nem mindenütt elfogadott, sok helyen még nem nézik jó szemmel, a saját higiéniai előírásaik miatt. Ezért egyszerűbb ezt kisebb üzletekben, kistermelőknél elintézni. Megtervezzük a bevásárlásainkat, például kedden elmegyünk a henteshez, annyi dobozt viszünk, amennyi kell - szerdán meg mondjuk a tejboltba megyünk és annyi üveget viszünk, amennyire szükség van.

Több zöldség-gyümölcsfajtát nem is kell megvenned. Mit termesztesz itthon?

Cseresznyét, meggyet, barackot, körtét, szilvát, ribizlit. Fűszernövényeink is vannak: bazsalikom, tárkony, rozmaring, menta. Zöldségféléket is termesztünk. Elég sok minden van, ahhoz képest, hogy nem is túl nagy a telek.

Gabonafélékhez, magvakhoz is saját doboz segítségével jutsz hozzá?

Igen. Most már a rizst is a piacon vásárolom a magosnál, aki egy hatalmas zsákból méri ki.

Mi a helyzet a tejjel?

A tejet saját üvegben - a félreértések elkerülése végett: üvegből van, nem palack, a szerző - vesszük. Az üveget könnyen lehet fertőtleníteni: kifőzni, forrázni. Egy részét tartósítjuk is egyből úgy, hogy joghurtot készítünk belőle.

Oltóanyaggal?

Nem. Egy liter tejet felforralok, és belekeverek egy kis doboz joghurtot. Így kapok egy liter joghurtot, amit tovább tudok oltani. Így lesz végül egy kis doboz joghurtból négy-öt kilónyi. Kifőzött befőttes üvegben tárolom. Tíz-tizenkét óra kell neki és kész is van.

Tejfölt is szoktál készíteni?

Nem, de azt is saját üvegbe tudom kérni a tejboltban.

Mindebből arra következtetek, hogy te magad főzöl, nem rendelitek az ételt.

Igen, de nem egyszerű. Bár volt, hogy elvittük a saját dobozunkban a gyümölcslevest az étteremből, viszont azt sehogy sem tudtam megértetni, hogy a pizzába szúrt háromágú műanyagot nem kérem. Az ilyen szituációkat úgy kerüljük ki, hogy nem rendelünk.

Bevallom, ha pizzát rendelek, pillanatnyilag eszembe sem jut ez a kis műanyag. Ehhez azért komoly szemléletváltásra van szükség.

Szerintem sok mindenre szépen fokozatosan jön rá az ember - aztán egymás után jönnek az ötletek és rájössz, hogy jé, ezt így is lehet csinálni. A gondolat először érlelődik, pár hétig, vagy hónapig, aztán elkezded máshogy csinálni.

Milyen gondolatisággal társul ez nálad? Aggódsz a Föld jövőjéért? A gyerekeidéért, az unokáidért?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
magany-halal-biztonsagi-or.png

Állandóan intézkedett, rángatta ki a kosarat a kezemből, ki nem állhattam – aztán meghalt

A biztonsági őröket senki sem szereti. Én sem kedveltem őt. Tizenöt éve nem kedveltem, amióta nap, mint nap belefutottam a közértben. Egy észrevétlen halál margójára.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. június 05.



Sokszor gondolkodom azon, vajon mi alapján mérlegeljük, hogy mennyire fontos egy halál. Ez kegyetlenül hangzik – “nem porciózunk emberéletet, mit képzelsz te!” –, de szerintem igen, nagyon is azt tesszük. Ösztönösen. A Dunán történt, valóban rettenetes hajókatasztrófa gyanútlan, szerencsétlen áldozatait most két ország – és a világ híreket olvasó része – gyászolja. Az ő haláluk mindenkit feldúl, teljesen jogosan, hiszen olyan váratlan, hidegrázósan szörnyű, olyan értelmetlen az egész. Egy ember elmegy a családjával vakációzni, befizet egy sétahajózásra egy gyönyörű városban, és hét másodperc alatt véget ér a számára minden.

Azt szoktuk mondani, minden élet ugyanannyit ér, és én hiszek abban, hogy ez így is van. Ám az emberek többsége nem úgy hal meg, ahogy ennek a hajóbalesetnek az áldozatai. Az emberek többsége észrevétlenül hal meg.

Egy-két szerette, néhány barát, kolléga elgyászolja. Az ismerősök, akikkel napi kapcsolatban volt, hümmögnek és a fejüket ingatják, meredten nézik a földet, mert ilyenkor úgy illik, azután minden megy tovább.

Talán emiatt a nagyon is érthető, univerzális közönyösség miatt emlékezem most meg egy olyan ember haláláról, aki szintén olyan észrevétlenül tűnt el a mindennapjaimból, mint azok a hegyi búvópatakok, amelyek csobognak, csalinkáznak erre-arra, aztán egyszer csak "megszűnnek”.

Ez az ember biztonsági őr volt, ötvenvalahány éves. Tizenöt éve, amióta a környéken lakom, az egyik helyi közértben dolgozott. Nem kedveltem. Az a mufurc, intézkedő, mindig, mindent jobban tudó személyiség volt, akit valahogy zsigerből kerül az ember. Szigorúan masírozott föl-alá a közért polcai között, helyére igazgatta az instant leveses zacskókat, felszedegette a zöldségespultról legurult krumplikat. Nagy, családi csomag vécépapírokat halmozott föl a polcok legtetejére, hogy elférjenek a tusfürdők meg a hintőporok.

Aztán beállt a pénztárosok mögé, és olykor parancsolóan rászólt egy-egy vásárlóra, hogy ne ide álljon, hanem a másik sorba, mert az rövidebb.

Kikapkodta a kezünkből az üres kosarakat, és katonásan feltornyozta a bejárat mellé, közben szemrehányóan nézett. Azzal a “ha én nem lennék itt, össze-vissza hánykódnának ezek a kosarak, maguk aztán helyre nem raknának semmit, trehány népség” pillantással. Ha túl hosszúra nyúltak a sorok, hátrakiabált a raktárba: “Klárika!”. Klárika hamarosan fel is bukkant, és megnyitott egy új pénztárt.

Sokszor jutott eszembe, hogy egyszer be kéne szólni neki: mit főnökösködik itt, meg irányítgatja a vásárlókat. Nem vagyunk hülyék, magunktól is tudjuk, hogy a rövidebb sorba érdemes beállni. De soha nem szóltam. Talán azért, mert ez az ember alapvetően ártalmatlan volt. És a maga módján kifejezetten segítőkész.

Valahányszor rám nézett azzal a konok pillantásával, vagy sokatmondóan elvette az üres kosaramat, az a sejtésem támadt: ő így akarja éreztetni, hogy a munkája fontos, hogy a léte számít, hogy a világ akkor van rendben, ha egy kicsit ő is hozzájárul.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
momentum-csehkatalin-1.jpg

Cseh Katalin: Egészen abszurdnak tartom, hogy fenntarthatóan élni ennyire körülményes és drága

A Momentum frissen megválasztott EP-képviselője három és fél éve vegán, és vonattal ment Brüsszelbe, hogy megmutassa: valós alternatíva kell a repüléssel szemben. Interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. június 12.



Az EP-választás egyik legnagyobb meglepetését a Momentum okozta, közel 350 ezren szavaztak rájuk, így két képviselőt is küldhetnek az Európai Parlamentbe. A párt listavezetőjével, Cseh Katalinnal arról beszélgettünk, milyen zöldpolitikát fognak képviselni, és hogy viszonyulnak az életünket pár éven belül teljesen átformáló digitális forradalomhoz.

– Hogy telt az elmúlt két hét a választás óta?

– Nagyon sűrű volt, felpörögtek az események. A jelentős részét Brüsszelben töltöttem, ahol a pártcsaládunknak az EP harmadik legnagyobb erejeként fontos szerep jut a tárgyalások során. Tulajdonképpen most dől el Európa sorsa a következő öt évre, és hatalmas megtiszteltetés, hogy a Momentum delegációjának vezetőjeként én is ott ülhetek abban a körben, ahol a döntések születnek.

Mi már az elmúlt időszakban is mindvégig azt képviseltük, hogy határozottabban fel kell lépni azért, hogy az uniót egy sokkal demokratikusabb, a jogállamiságot erősebben védő, a korrupció ellen minden erejével küzdő szervezetté tegyük. Örülök, hogy ezeket a szempontokat most a frakción belüli, illetve a frakciók közötti egyeztetéseken is képviselni tudom.

– Mesélne kicsit magáról? Hogyan került a politika közelébe, mennyire volt ez éles váltás ahhoz képest, amivel korábban foglalkozott?

– Orvosi egyetemen végeztem Magyarországon szülész-nőgyógyászként, aztán Hollandiában tanultam orvosi közgazdaságtant. Dolgoztam egy kutató cégnél, a felelősségtudat és a szívem hazahúzott, a hazai egészségügy állapotát ismerve szerettem volna inkább itt kamatoztatni a tudásom.

Miután elhelyezkedtem rezidensként, hamar szembesültem vele, milyen szinten hátráltatja a mindennapi munkavégzést a rossz kormányzás. Betegek halnak meg pusztán azért, mert a mindenkori kormány nem képes határozott lépéseket tenni a rendszer rendbetételére.

Ekkor döntöttem el, hogy komolyabban kell foglalkoznom a politikával: oda szerettem volna kerülni, ahol a döntéseket hozzák, és aktívan beleszólni, hogy jobb döntések szülessenek. Így kerültem közel a Momentumhoz, ahol az EP-kampányt már listavezetőként csinálhattam végig. Számomra egészen megdöbbentő, milyen szinten eltávolodtunk Európától az utóbbi években, és ezzel párhuzamosan mekkora pazarlás zajlik az EU-s pénzekkel. Annak az uniónak a pénzét szórja el a kormány, amit aztán óriásplakátokon gyaláz. Úgy éreztem, hogy ez ellen tenni kell.

– Az orvosi pályának mikor fordított hátat?

– Tavaly év elejéig, nagyjából az országgyűlési kampányig dolgoztam orvosként. Persze sajnálom, hogy a következő öt évben biztosan nem lesz módom gyógyítani, de ha jól végzem a dolgomat, politikusként is sokat tehetek majd azért, hogy egészségesebben éljenek a magyarok és jobbak legyenek az ellátási körülmények. Tiszteletben tartva azoknak a hősöknek a munkáját, akik nap mint nap küzdenek ezzel a rossz rendszerrel, szerintem itt az idő, hogy valaki megpróbálja magát a rendszert is rendbe tenni.

– A DK egyből a választási eredmény, vagyis Jávor Benedek és az LMP kiesése után bejelentette, hogy ők teljes mellszélességgel képviselik majd a zöldpolitikát Európában. A Momentum prioritásai között mennyire van elől ez a téma?

– Nagyon örülök, hogy a DK ezt mondta, szerintem minden párt prioritási listájának elején kellene szerepelnie. Ugyanis az nem pártpolitikai kérdés, élhető marad-e a bolygó akár már 10-20 év múlva. Sajnálom, hogy a Fidesz EP-program(nak nevezett) pontjai között az ég világon semmi említés nincs arról, hogyan akarnak hozzáállni a közelgő környezeti katasztrófa kezeléséhez. Sőt, Szijjártó Péter azóta el is mondta, hogy az autóipar fontosabb számára, mint a klímavédelem.

Nekünk a Momentumban az a véleményünk, hogy zöldnek lenni alap, nem jobb- vagy baloldaliság kérdése. A zöldpárti frakcióban a következő ciklusban valóban nem ül majd magyar képviselő, mi sem ott leszünk, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnánk kivenni a részünket abból a munkából, amit záros határidőn belül muszáj lesz elvégezni Európában. Hiszen a klímaváltozás nem ismer határokat, kizárólag összefogva, európai egységként vehetjük fel a harcot vele.

És a jelenleginél jóval határozottabb álláspontra van szükség: például el kellene kezdeni gondolkodni azon, hogy végre megadóztassuk a kerozin árát, hiszen mindenki tudja, hogy a repülés a leginkább környezetszennyező közlekedési mód.

– Ehhez azért előbb nem ártana versenyképes alternatívákat teremteni.

– Valóban, pont erre szeretném felhívni a figyelmet egy kisebb akcióval: legközelebb vonattal fogok kimenni Brüsszelbe, ami egy körülbelül 19 órás út lesz, két vagy három átszállással, kétszer annyiért, mint amibe egy átlagos repülőjegy kerül. (Erre az interjú elkészülte óta sor is került – a szerk.)

Egészen abszurdnak tartom, hogy fenntarthatóan élni ennyire körülményes és drága. Eléggé bántja a lelkiismeretemet, hogy ennyit kell majd repülnöm a munkám miatt, de ezen a viszonylaton jelenleg egyszerűen nincs valós alternatíva.

A politikusok beszélhetnek, amiről akarnak, de ha nem tesszük könnyen elérhetővé és olcsóvá a környezetkímélő életmódot mindenki számára, nehezen várhatjuk el az emberektől, hogy plusz áldozatot hozzanak miatta. Azért is szeretnék dolgozni, hogy ez megváltozzon: közvetlen vasúti összeköttetésre van szükség minél több európai nagyváros között, olyan árképzéssel, ami felveheti a versenyt a fapadosokkal.

– A politikában mostanában eléggé divatba jött felülni a „klímavonatra”: egyre többen dobálóznak hangzatos ígéretekkel, valós elhivatottság helyett opportunizmusból. A Momentum mit tehet azért, hogy elhiggyék róla, komolyan gondolja?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
szel-david-gender-cimkep-1000x727.jpg

„Ha a fiam háromévesen elém állt volna, hogy azt mondja, mostantól ő lány, elfogadom, és kivárok”

‘Nem öltöztetem tütübe és nem adok neki Barbie-babát, de nem szidom le vagy bonyolódom hosszas beszélgetésekbe’ – mondja Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus. Szerinte a gendersemleges nevelésnél ma jóval nagyobb ‘parákkal’ kell szembenéznie egy szülőnek: például a pornóval és a dizájner-drogokkal.
Hargitay Judit. Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. június 13.



A közvetlen ok, amiért megkerestem, egy itthon óriási felháborodást kiváltó hír volt. Charlize Theron hollywoodi színésznő bejelentette: hároméves kora óta kislányként neveli a fiát, mert a gyerek úgy akarja. Azóta lányruhákat ad rá, és lányként kezeli. Csak úgy ömlöttek a cikk alá a színésznőt becsmérlő kommentek, teljesen kiverte a biztosítékot.

– Mi a véleménye erről?

– A lányruhákat én is túlzásnak tartom, pláne egy ekkora gyereknél, amikor a nemi identitás még csak gyerekcipőben jár, a nemhez igazodás pedig csak hat éves korra szilárdul igazán meg, de ezzel együtt sem látok akkora drámát ebben az ügyben.

A magyar társadalom meglehetősen ítélkező, moralizáló, és ami például a gyereknevelést illeti, még csak nem is különösebben következetes. A gyerek nemi identitásával kapcsolatban is elképesztő kockákban élünk: szerintünk, ha egy kisfiú kijelenti, hogy ő lány, az alapból nem normális dolog.

– Miért, ön szerint normális?

– Egyrészt rengeteg oka lehet egy ilyen mondatnak, másrészt egy kisgyereknél sok minden normális, ami nekünk furának tűnik. Gondoljunk arra, amikor azt mondja a gyerek, hogy ő gőzmozdony. És csihuhuzik. Vagy háromévesen elkezd számolni, és sorolja: “egy, kettő, kilenc, tizenhat.” Nem esünk neki, hogy hülyeséget mond, hanem megdicsérjük, hogy milyen jól számol.

Ha egy kisfiú közli, hogy ő lány, vagy fordítva, szerintem azt is érdemes egy ideig semlegesen kezelni, és kivárni. Nem kell se tütübe, se öltönybe öltöztetni, nem kell rátenni egy lapáttal, de hagyni kell, visszakérdezni, miért gondolja így, beszélgetni vele. Az esetek többségében az ilyesmi úgyis elmúlik.

– A nemsemleges (vagy gender-semleges) nevelés a nyugati világban egyre nagyobb teret hódít. Az a lényege, hogy ne erőltessük rá a gyerekre, hogy neki fiúként vagy lányként hogy KELL viselkednie, hadd döntse el ezt ő.

– Nézze, a gyereknevelésben szerintem nagyon tág keretek vannak. Sok mindent meg lehet tenni. Az én kislányom is megörökölt a fiú unokatesójától egy futóbiciklit, ami fekete, és rá van írva, hogy “Andris”. Nem esett kétségbe tőle. Egy szülőnek sem kell megijedni, hogy a lánya fiú lesz, ha szeret focizni. De még ennél súlyosabb dolgoknál sem kell rögtön riadót fújni.

Ismerek egy házaspárt, akik amikor elváltak, a hatéves fiuk hónapokig minden nap beöltözött otthon lányruhába, és úgy mászkált. Nem bántották, kivártak. Aztán abbahagyta. Valószínűleg a válás miatti szorongását dolgozta fel így. Ha egy kisgyerek tikkel, tépkedi a hajszálait, vagy esetleg azon kapjuk, hogy maszturbál, ne essünk rögtön pánikba. Figyeljük a viselkedését, próbáljuk megérteni, hogy milyen helyzetekben fordul elő, hátha megértjük, milyen belső parát vezet le ezzel. Az sem árt, ha megpróbáljuk szülőként végiggondolni, hogy mi min tudnánk változtatni, a lényeg viszont, hogy pont arról, amit csinál, nem érdemes beszélni, mert jó eséllyel nem is tudatosan csinálja.

Fotó: Marosi Viktor

– De mi van akkor, ha évekig más neműnek vallja magát, mint amilyennek született?

– Nyilván van az a pont, amikor már érdemes szakemberhez fordulni, de nem azonnal. Nem könnyű eltalálni a tökéletes időpontot, kicsit olyan ez, mint a tárkonyos raguleves. Hogy mennyi tárkony kell hozzá. Amikor már azt hisszük, bőven tettünk bele, nem kell több, na akkor még egy picit, és úgy lesz jó.

Vagyis bármit észlelünk a gyereken, ami fura, és nem múlik, és ha beszélgetünk vele, akkor sem jutunk előbbre, akkor is még legyünk türelmesek egy picit, és csak utána menjünk szakemberhez.

Természetesen ez a stratégia betegségeknél és komoly hangulatváltásoknál nem érvényes. Azt pedig kevesen tudják, hogy nem muszáj a legdrágább pszichológushoz fordulni: vannak mindenki számára elérhető területi, körzeti tanácsadók, ha pedig oda nem lehet bejutni (márpedig sokszor őrült várólisták vannak), a védőnők és a gyerekorvosok is nagyon tapasztaltak, őket is nyugodtan meg lehet kérdezni, ha aggódunk a gyerekért.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x