hirdetés
fahidi-eva-cimkep-tukr.jpg

Fahidi Éva: A Fehérlófiát sokkal szívesebben mesélem, mint a holokausztom történetét

Húszévesen jött haza Auschwitz-Birkenauból, hamarosan betölti a 94-et, és még mindig színpadon táncol. Beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2019. szeptember 17.


hirdetés

Szeptember 12-én került mozikba A létezés eufóriája című film, ami egy sok szempontból különleges és magával ragadó táncelőadás munkafolyamatába, mozzanataiba avat be.

Az egyik főszereplője a 94 éves Fahidi Éva, aki húszévesen tért haza Auschwitz-Birkenauból. Ő duettezik a fiatal, nemzetközileg is elismert táncosnővel, Cuhorka Emesével. A film – ami Locarnóban és Szarajevóban is nyert díjat – alapjául szolgáló előadást, a Sóvirágot Szabó Réka rendezte, 2015 óta van repertoáron, több mint 80 alkalommal játszották Budapesten, vidéken és külföldön is.

Évával ennek kapcsán beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról, testhez való viszonyról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció. A rá jellemző közvetlenségével kért meg, hogy tegeződjünk.

- Mesélj egy kicsit az indulásról! A film alapján úgy tűnik, mindössze egy rövid, Rékával való üzenetváltás után, mérlegelés nélkül ugrottál fejest a Sóvirágba. Tényleg ennyire spontán módon történt minden?

- Alapvetően részemről valóban ennyire spontán volt, Réka részéről persze nem. Mielőtt kezdeményezte volna, már kicsit készült erre. Mi Rékával rokonok vagyunk, sógor-komaságban, mert a férjeink unokatestvérek. De nem tartozunk egy korosztályba, ő sokkal fiatalabb, az érdeklődési körünk is más.

- Szerinted ez az életkorral függ össze?

- Nem, hanem Réka mérhetetlen tehetségével. Olyan a tehetsége, mint egy kimeríthetetlen kút. Mindig van valami fantasztikus ötlete. Egyébként matematikus, egyetemen tanít. Az élete a Tünet Együttes, de hát úgy illik, hogy legyen egy olyan foglalkozása is, amiből meg tud élni. Abból a nagy családból, aminek mindketten a tagjai vagyunk, rajtam kívül más nem is nagyon mutatott érdeklődést az iránt, amit ő csinált. Mint kiderült, már korábban is gondolkodott azon, hogyan kerülhetnénk egymáshoz közelebb.

Amikor már majdnem betöltöttem a kilencvenet, felhívott és megkérdezte: mit szólnék ahhoz, ha elkezdenék színpadon táncolni? Mondtam neki, nagyszerű, ennél jobb dolog nem is történhetne velem.

A kilencvenedik születésnapom így egészen rendkívüli módon lett megünnepelve.

Amikor elkezdtük csinálni a Sóvirágot, egész nyáron gyakorlatoztunk, tornáztunk, tanultunk a Jurányiban. Egyszerre október 13-a lett, akkor kellett egy premier. Ami rendhagyó módon rögtön két előadást jelentett a hatalmas szakmai érdeklődés miatt. Én már a folyamat kezdetén is rettenetesen boldog voltam. Nemcsak azért, mert a kívánságomnak megfelelően lett megünnepelve a születésnapom, hanem mert nagyon sikeres volt mindaz, amit csináltunk. A művészet, hacsak nem giccs, nagyon meggyőző tud lenni. Ezt kapom vissza a közönségtől. Megértik, amit mondani akarok nekik, és ez nagyszerű érzés. Ettől a két díjtól, amit Locarnóban és Szarajevóban nyertünk, el vagyok bűvölve.

- Büszke vagy rájuk?

- Az is, mindenekelőtt rettentően boldog. Addig mindig arról beszéltünk, hogy majd hajlongunk a vörös szőnyegen, de azt nem gondoltuk, hogy el fog érni bennünket. Valami csodálatos dolog.

- Biztosan sokszor kérdezték és kérdezik is tőled, de nem lehet elmenni mellette szó nélkül: hogyan csinálod? Nem fáraszt, terhel fizikailag?

- Fizikailag még most is nehéz, sőt, egyre nehezebb. De csinálni kell, akkor is, ha nyafogok, mert nem minden nap van kedvem hozzá. Az a titka, hogy nagyon korán el kell kezdeni, és soha nem szabad abbahagyni. Az ember valamennyit mindig vissza tud hozni abból, amit egyszer már tudott.

- Miért érezted úgy, hogy közel a kilencvenhez, sőt azon is túl, mindenképpen belevágsz egy ilyen izgalmas, de sok szempontból megerőltető „kalandba”?

- Azért, mert van egy rögeszmém. Az, hogy nekem azért kellett Auschwitz-Birkenauból hazajönnöm, mert el kell mondanom az egész világnak, milyen volt. Egy idő után úgy éreztem, ez élethivatás – ekkor írtam az első könyvemet, A dolgok lelkét. Azóta is azt hiszem, hogy valójában ezért maradtam életben. Ha az ember valamit hivatásszerűen csinál, az betölti az életét, mindent annak érdekében akar tenni. Az kevés, ha azt mondom: soha többet. Az a legkevesebb az egészben. De minden eszközömmel, ami rendelkezésemre áll, ezt a célt szolgálom, tudatosan.

Ilyen eszköznek érzem a táncot is. Nagyon szeretek mesélni, van is hozzá képességem.

A Fehérlófiát például sokkal szívesebben mesélem, mint mondjuk a holokausztom történetét.

De úgy érzem, már a 15-16 éves gyerekeknek is szükségük van arra, hogy megtudják, mi volt itt hetven évvel ezelőtt. Sőt, az egész magyar társadalomnak szüksége lenne rá. Annyi mindent nem beszéltünk ki… A málenkij robotot, a Kádár-korszakot, a Horthy-korszakot és természetesen a Holokausztot sem. Én ezeket mind végigéltem. A gyerekek mindig azt kérdezik tőlem, hogy ők miért nem így tanulták az iskolában.

- Fogékonyabbak rá a fiatalok, mint összességében a magyar társadalom?

- Hogyne, mert ők kíváncsiak. És nekik az az igényük, hogy ne vezessék őket az orruknál fogva. Tessék nekünk elmondani, ahogy volt, ezt szokták kérni tőlem. Az iskolában pedig azért nem hallják, mert mások a napi politikai érdekek. Érdekes módon azonban az igazság iránt mindenkiben van érdeklődés.

- Ez a fajta hivatásszerűség, amit te magadénak vallasz, ami betölti az életed, nem jár ugyanakkor áldozatokkal? Nem érzed olykor tehernek?

- Semmiképpen nem így érzem. Hanem úgy – most már pláne –, hogy iszonyatos trauma végigélni ezt az egészet, mindennel együtt. A megaláztatással, azokkal a fizikai megterhelésekkel, amiket az életben maradásod érdekében vállalnod kellett. És a szellemi borzalmakkal: amikor az ember elveszti a közvetlen családját, apját-anyját-testvérét, és rajuk kívül még összesen 49 rokonát. Annyira megterhelő, hogy nem lehet trauma nélkül megúszni. A többség először nem is tud róla beszélni.

Én 59 évig egy betűt le nem írtam ezzel kapcsolatban, nem beszéltem róla.

Utólag visszatekintve ma már teljesen megdöbbentő, hogy tudtam egyáltalán így élni.

- Nem is gondoltál rá?

- Én most úgy élem meg, hogy nem, de biztosan nem így van. Most viszont, mint az őrült, eszelősen csak erről tudok beszélni. Valójában erről is akarok. Én ezt terápia gyanánt fogom fel. De ehhez valami olyasmit kell az embernek a lelkében létrehozni, ami lényeges és alapvető változás.

- Mi volt ez a változás, ami 59 év után következett el?

- Hogy elutaztam Auschwitz-Birkenauba. Még azt is meg tudtam szervezni, hogy július elsején érjek oda, ugyanazon a napon, mint 59 évvel azelőtt. Sok minden más lett: például megnőttek a fák. Gyönyörű zöld fű volt mindenütt, ahol annak idején egyszerűen azért nem nőtt semmi, mert tízezer, húszezer, sokszázezer ember taposta ki folyamatosan. Aztán eljött az az idő is – és még mindig tart –, hogy egy-két év után rendszeresen muszáj visszatérnem.

- Miért?

- Nem tudom. És azt sem, hogy mit remélek.

- Mi történik, amikor ott vagy?

- Valamit keresek. Amikor hatodjára mentem oda önszántamból, azt hiszem, megtaláltam a barakkot, amiben voltam. De folyton keresek, tulajdonképpen a magyarázatot az egészre – nyilván sose fogom megtalálni. A hogyanra tudom a válaszokat, hiszen végigéltem, végigtapasztaltam. Tudom, úgy kezdődik el, hogy az utcán elkezdik kiabálni: büdös zsidók. Ha mindenünnen ezt hallják az emberek és ez folyik a csapból is, átszivárog a saját tudatukba, és aztán az ő meggyőződésük is ez lesz. Vigyázzunk a jelszavakkal.

- Figyelsz, figyeltél régebben is ezekre a jelekre?

- E tekintetben nekem borzasztóan éles hallásom van. Nem lehet úgy élni, hogy abszolút nem veszed tudomásul, mi történik körülötted.

- A '30-as, '40-es években is így volt? Észre vetted, mi történik körülötted?

- Akkor az volt az óriási különbség, hogy egy olyan családban éltem, ami igyekezett engem mindentől megkímélni. Beraktak engem abba a bizonyos elefántcsonttoronyba, és nem kellett tudomást vennem arról, ami zajlott. Hitler őszinte ember volt, a Mein Kampfban megírta, mit akar, de az annyira irreális volt, hogy elhinni sem lehetett. És mégis, meg lehetett csinálni.

- A filmben rengeteg erős, megragadó mondat hangzik el, ami sokáig ott motoszkálhat a nézők fejében, mégis egyet emelnék ki a sok közül. Amikor arról beszélsz, hogy lélekben még mindig 16 éves vagy, és még mindig van anyukád.

- Drágám, az ember mindig úgy érzi. Akkor is, amikor megcserélődnek a szerepek, és az anyukád már egy vén mámi, és neked kell gyámolítani. Tőlem még ezt is elvették. Az ember mégiscsak az anyja körül érezte magát életében legjobban, legbiztonságosabban, és mindig szüksége lenne az anyjára, akármilyen öreg. Olyan öreg nem tud lenni, hogy ne lenne rá szüksége.

- Mit őriztél meg az édesanyádról önmagadban?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
vekerdy-1.jpg

Vekerdy Tamás talán utolsó interjúja: „Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

A Szombat című lapba készült alig pár hete, és halála előtt három nappal hagyta jóvá – vagyis helyette már a felesége.
Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.



Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a szerdán elhunyt író, pszichológus életében ez volt az utolsó interjú.

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem.

Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani.

Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. „Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
NB6.png

Egy magyar, aki a Föld legextrémebb hegyvidékein kutatja a klímaváltozás hatásait

Nagy Balázs szerint ha az emberiség túl akarja élni, arra kell felkészülni, hogy ez a krízis jóval tovább tart majd, mint egy háború. Igényeinknek, szokásainknak, a világhoz való hozzáállásunknak is meg kell változnia.
Göbölyös N. László - fotók: dr.Nagy Balázs - szmo.hu
2019. október 10.



Képes lesz-e az emberiség évtizedeken át szembeszállni az éghajlat szélsőségeivel? Hová vezet a hőmérséklet és a tengerszint folyamatos emelkedése? Ezek a fő témái Túléljük a klímakatasztrófát? című science show-nak, amelyet október 17-én tartanak a budapesti Mesterek és Módszertanok Házában. Az est egyik előadója Dr. Nagy Balázs klímakutató, a Földgömb magazin főszerkesztője. Vele beszélgettünk a klímaváltozás néhány gyakori, ellentmondásos kérdéséről.

- Az elmúlt évszázadban az emberiség folyton „túlélt” valamit: két világháborút, hidegháborút, lágereket, rendszereket. De nekem úgy tűnik, hogy ezekből a túlélésekből nem tanultunk semmit. Valamit túléltünk, aztán minden megy tovább...

- Ez egy másfajta, még ki nem próbált túlélési helyzet. Nyilvánvaló, ha az emberiség túl akarja élni, arra kell felkészülni, hogy ezúttal egy hosszabb periódusú krízisről van szó, mint például egy háború esetében. Az Ön által említett krízisek többnyire néhány éves stresszt jelentettek, a mostaniak viszont vélhetően hosszabb távúak és az is nagyon kérdéses, hogy miként tudunk hozzájuk alkalmazkodni.

Egy politikai vagy háborús katasztrófához az emberek, ha nagy nehézségek árán is, de tudtak alkalmazkodni. Kérdés, hogy miként éljük meg azokat, amelyek emberöltőkön keresztül nyomást jelentenek.

- Rengeteg megközelítése van napjaink klímaváltozásának, nem könnyű a tudományos és különböző érdekeltségű érvek, ellenérvek között eligazodni. Ön szerint mik a valós veszélyek és mik azok, amelyek inkább csak riogatások?

- A nagyon rövid távú folyamatok háttere egyáltalán nem biztos, hogy az éghajlatváltozáshoz kapcsolódik. A legjobb példa erre az árvizek kérdése. Bármikor, bárhol árvíz pusztít, azonnal rásütik, hogy a klímaváltozás miatt vannak. És ez eltakarja azt, hogy egy árvíznek lehet teljesen más oka is. Tény, hogy a klímaváltozás miatt nagyon nagy árvízszint-növekedések lehetnek, de nemcsak ezért.

Amit biztosan látunk - mert műszerekkel mért adatok állnak a rendelkezésünkre - hogy a klímaváltozás hatására változik a környezet, a Föld nagy részéről fogy a jég, emelkedik a tengerszint.

Mi elsősorban konkrét földi környezeti átalakulásokkal, például a jégmennyiség csökkenésével foglalkozunk, és látjuk, hogy ilyen változások a múltban is lezajlottak. Azt azonban jelenleg senki nem tudja megmondani, hogy a mai folyamatokban pontosan mekkora mértékű az ember szerepe.

- Ön számos klímaexpedíciónak volt tagja.

- Elsősorban az ember által nagyon kevéssé érintett helyszíneken dolgozunk. Éppen azért, hogy lássuk: emberi hatástól távol fekvő tájakon is megtörténik-e az, ami máshol. Ezeknek a folyamatoknak lehetnek teljesen természetes okai is, az emberi beavatkozásra akkor derül fény, amikor az adatokat elemezzük: vajon olyan-e a változások lefutása, mint évszázadokkal ezelőtt, vagy nem? Egy árvíz esetében például közvetlenül látjuk az ember szerepét abból, hogy milyen gátak készültek, milyen feltöltődések zajlanak. A klímaváltozásnál ez sokkal bonyolultabb.

- Merre járt legutóbb?

- Több mint tíz éve dolgozunk az Andokban, ebben az évben is több hónapot töltöttem az ottani, száraz magashegységekben. A Föld legextrémebb hegyvidékein kutatunk, amelyek hidegek, szárazak, szelesek, ráadásul a magas hegyek felszínén nincs jég, viszont vannak örökfagyott területek, amelyek elkezdtek felolvadni. Mi ezt a felolvadást mérjük. Ennek alapján lehet megállapítani, hogy milyen vízbázis-változások történtek és történnek a jövőben egy-egy területen. Az egy teljesen más kérdés, hogy az ember mennyire aknázza ki, vagy mennyire hagyja békén ezt a vizet, mi elsősorban a klímaváltozás hatására bekövetkezett folyamatok működését igyekszünk tisztázni.

- Mennyire érintik ezek a folyamatok Magyarországot? Azt érezzük, hogy felborult a megszokott négy évszak, iszonyú hőhullámokat élünk át nyáron, tucatjával jelennek meg eddig soha nem látott rovarok…

- Valóban, akkor látjuk ezeket a folyamatokat, amikor a bőrünkig hatolnak, amikor például egyre hosszabbak és gyakoribbak a hőhullámok. Azért persze az ember emlékezete erősen átalakítja a múltat. Mindenki úgy gondol a gyerekkorára, hogy mekkora hó volt, akkor még igazi telek voltak... De ha adatszerűen megnézzük, ez nem biztos, hogy igaz. A klasszikus példát Vissy Károly meteorológus adta jó pár éve, amikor végigvette a 20. század teleit és megállapította, hogy országosan összesen hét fehér karácsony volt – de tulajdonképpen mindenki többre emlékezik.

Azt viszont helyesen érezzük, hogy kiszámíthatatlanabb az időjárás, hogy a nyarak és a telek is szélsőségesebben alakulnak.

Ebből sok minden következik, például az árhullámok levonulásának gyakorisága és magassága vagy éppen az aszályok előfordulása, egy erdő összetételének átalakulása évtizedes távlatban, de az is, hogy egy kórokozó hogyan jelenik meg és meddig van itt, hogy miként terjedhetnek el bizonyos rovarfajok, szúnyogok felénk. Igen, melegszik a klímánk, de ebből nem arra kell következtetni, hogy nemsokára Szicília lesz Magyarországból, hanem sokkal inkább egy kontinentális hatásokkal, a szélsőségek növekedésével vegyes melegedésre számíthatunk.

Például a telek kiszámíthatatlanul hidegek lehetnek, de el is maradhatnak. A nyarak viharokkal szaggatottak lehetnek, de egyre több hőhullámot hoznak.

Az ilyen, szélsőségekkel teli helyzetekre kell készülni, illetve mindazokra, amik ezekkel párosulhatnak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.




KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.




KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!