hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Ezért nem hiszik el a rajongók, hogy Michael Jackson bűnös lenne
A rajongás természetéről gondolkodtunk, akárcsak a The Washington Post újságírója.
Szajki-Vörös Adél, forrás: The Washington Post, fotók: Twitter, YouTube - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

Michael Jackson ártatlan, Michael Jackson bűnös - a rajongók, a Jackson ártalanságában hívők és a Neverland elhagyása főszereplőinek hitelt adók csaptak össze és fordulnak egymás ellen több hete világszerte. A jelenség kicsit a mindenkori választásokhoz hasonlítható: nincs köztes döntés, nincs kompromisszum, Jackson vagy pedofil volt, vagy nem. Ráadásul a párhuzam a jelenség döntési mechanizmusában is megmutatkozik, hiszen az átlagszavazó nem mélységeiben tájékozódva, információval gazdagon felvértezve húzza be az x-et, hanem sokszor érzelmi alapon. Ez természetes működés: emberek vagyunk, érzelmekkel, és emberekre szavazunk (akik nem mellesleg a jövőnkért dolgoznak. Vagy nem. Mindenesetre sokan közülük sikerrel az érzelmeinkre próbálnak hatni). Ugyanígy komoly érzelmekkel viszonyulunk egy sztárhoz, sőt, ebben az esetben a legnagyobb világsztárhoz, aki valaha létezett. Nem tudunk nem így viszonyulni hozzá, hiszen a művészete is erről szólt: érzelmekről énekelt és érzelmeket váltott ki. Emellett ellentmondásos figura volt egész életében, s ugyanilyen ellentmondásos ez a helyzet is, ami most kialakult a Neverland-dokumentumfilm bemutatásának utóéletében.

?????? ?????? on Twitter

Can I get an 'Amen' up in here?! #MJInnocent

A Washington Post a minap a rajongói tagadás jelenségével foglalkozott, azaz pontosabban azzal a jelenséggel, ami igazából magától értetődő: hogy Jackson rajongói tűzön-vízen keresztül kiállnak halott bálványuk mellett. Ha már a bálványimádás analógiánál tartunk, könnyen eszünkbe juthat a rajongókat elvakító bálvány. Talán ebben az esetben sem képesek meglátni bizonyos dolgokat a fényétől? A divergens gondolkodás nem a nagy többség jellemzője, talán ezért is logikus ez a reakció is: egy "szenttől" nem fogadható el, hogy noha a művészetében tiszta dolgokat alkotott, de otthon, a négy fal között talán valami mocskosat is művelt. Pedig Jimmy Safechuck és Wade Robson is ezt állítják a dokumentumfilmben: hogy Jacksonnak volt egy jó oldala is, és igenis, sokat adott a világnak.

Ráadásul állítólag Jackson maga is bántalmazás áldozata volt - ám a rajongók szerint ő itt áldozat, nem elkövető. Pedig a pszichológiai törvényszerűségek szerint bizony az áldozatból - esetünkben: gyermekkori bántalmazottból - gyakran válik elkövető... Ami nem kérdőjelezi meg az áldozati létét és a saját tragédiáját. Mert a magam részéről ebben az ügyben egyetlen dologgal kapcsolatban vagyok biztos - mással hogy is lehetnék? - : hogy Michael Jackson egy nagyon boldogtalan, tragikus figura volt. "Imádom a színpadot. Ott tudnék aludni a színpadon - mondta egy, a pályája csúcsán készült interjúban. - Mindig elszomorodom, amikor vége egy koncertnek." Az idézet magáért beszél: a művész csak az önfeledt flow-állapotban tudta megtapasztalni az örömet. Egy másik, a nyolcvanas évek elején készült interjúban Jackson arról beszélt, hogy "mostanában" kezd el ismerkedni a barátsággal. Mert addig nem voltak barátai. És bevallja, hogy az élet valódi dolgai nagyrészt - húszas éveiben járt - még mindig idegenek a számára. Hát mi ez, ha nem tragédia? De térjünk vissza a Washington Post cikkéhez.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. március 21.


hirdetés

Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.

A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.

Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.

Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:

“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.

A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.

Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:




Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Külföldre vágynak a szomolyai fiatalok
Saját készítésű videóban mondják el a Borsod megyei faluban élő roma fiatalok, hogyan képzelik el az életüket tíz év múlva: külföldön dolgoznak, családjuk van és sokat keresnek.
Mizsur András írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

A nyolc perces kisfilmből az is kiderül, mennyire kiszolgáltatottnak érzik magukat a magyarországi jelenben. A videó elkészítésében a Parforum Részvételi Kutató Műhely segítette a gyerekeket, korábbi projektjükben helyi roma nők beszéltek arról, milyen tapasztalatuk van az egészségügyről.

A Parforum Részvételi Kutató Műhely projektjében 14-18 éves roma fiatalok vettek részt a Borsod megyei Szomolyáról. Az volt a cél, hogy a részvételi művészet módszereivel dolgozzanak fel egy témát, ennek végeredménye lett a nyolc perces kisfilm. A téma tehát – a fiatalok jövőképe – adott volt, az viszont teljes mértékben rájuk volt bízva, hogyan valósítják meg ezt, mondta Horváth Kata társadalomkutató, a British Council támogatásával megvalósuló projekt vezetője. A videókészítés előtt szociodrámás foglalkozásokat is tartottak nekik, ezek során derült ki, hogy már fiatalon mennyire foglalkoztatja őket a kiszolgáltatottság érzése.

Egy korábbi projekt miatt esett a szervezők választása a borsodi falura: akkor szomolyai roma nők készítettek színházi előadást arról, hogy milyen tapasztalataik vannak az egészségügyről. (Erről az Abcúg korában ebben a cikkében írt.) Így kerültek kapcsolatba a Szomaro nevű helyi roma szervezettel, most is ők segítettek résztvevőket toborozni a videós elkészítéséhez. Máshol más témával és korosztállyal indítottak hasonló projektet; Lucfalván meseíráson keresztül dolgozták fel a gyerekekkel, hogy mit jelent számukra a félelem és a bátorság, míg Nyíregyházán fiatal felnőttek az adósság témáját járták körbe.

Horváth Kata szerint annak ellenére, hogy csupán négy hétvégét ölelt fel a program, a fiataloknak mégis fontos tapasztalat lehetett, hogy közösen értékes dolgot tudnak létrehozni. Másrészt sokat tanulhattak a videókészítésről: hogyan néz ki egy forgatás, hogyan kell megvágni egy videót – ebben a Zöldpók Alapítvány stábja volt segítségükre.

Ha kíváncsi vagy a videóra is, lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x