hirdetés
zzz
Ezek a nők életükben talán most az egyszer kapnak elismerést – több díjazott is sírva fakadt az Aranyanyu-díjátadón
Emberfeletti képességekkel bíró nőket láttunk, akik zokogva vesznek át egy díjat, és többen közülük még mindig képtelenek elhinni, hogy nekik ez járhat.
Írta: Szenes Laura - szmo.hu
2017. november 17.


hirdetés

Ha követted a Richter Aranyanyu idei döntőseit bemutató cikkeinket, akkor többet is megismerhettél azok közül a kivételes képességű nők közül, akik csütörtök este csinos ünnepi ruházatra cserélték ápolónői, orvosi, vagy épp tanárköpenyüket. Gyönyörű, fodrász-alkotta frizurával, csillogó ékszerekkel, csodás sminkben jelentek meg az eseményen. Az eseményen, ahol életük talán egyetlen nagyobb elismerését kapják meg. (A nyertesek teljes listáját itt találod.)

Persze, tudjuk: a család, a szeretteink, a barátaink, vagy épp a kollégáink - nem utolsó sorban a főnökünk - elismerése "mindenért kárpótolhat", nem szükséges egy gálaesten, tapsvihar közepette, színpadon állva átvenni valamiféle tárgyiasított díjat ahhoz, hogy becsüljenek. Az Aranyanyuk végképp nem ezért csinálják, amit csinálnak. (Sőt, talán a legalázatosabb emberek, akikkel valaha találkozhatunk.)

De azért én mégis megcáfolnám mindezt egy kicsit.

Lehet, hogy egyetlen díj átvétele sem ér annyit, mint a gyerekünk vagy a szüleink elismerő mosolya, de a csütörtök este három órája alatt én úgy vettem észre: ezeknek a felfoghatatlan képességekkel rendelkező nőknek rengeteget jelentett az, hogy most a családi meg a kollegiális körön túl is felfigyeltek rájuk, és azt mondták: ide nézzen mindenki! Nézzétek, és ámuljatok, hogy mire képes ez a nő, hogy mit csinál nap mint nap!

h

A 2017-es díjátadó gálán nyitóbeszédet mondó Rácz Zsuzsa - a díjat megálmodó írónő - többek között egy korábban díjazott Aranyanyu jelölőjének, Prohászka Szandrának sorait idézte, aki úgy fogalmazott: ezek a nők életükben talán most az egyszer kapják meg a nekik járó elismerést. Miközben olyan dolgokat művelnek, amilyenekre a legtöbben egész egyszerűen képtelenek vagyunk.

A pedagógusok kategóriájában Kecskemétiné Szilvási Zsuzsanna kapta meg a zsűri díját.

Ha csak annyit emelünk ki a tetteiből, hogy egy diszlexiás fiú, aki nála tanult, már a harmadik évét végzi a jogi egyetemen, egy vak lánytanítványa pedig pszichológus lett, már elég sokat elmondtunk.

Videó:

De a zsűri fődíjasánál semmivel sem kisebb csodát tesz az, aki a közönség díját, vagy aki éppenséggel "csak" egy döntős plakettet vehetett át. Személy szerint én például mélyen meghajlok a döntős Gáll Panna előtt, aki az osztályába járó agydaganatos gyermek halála és egy másik tanuló agyvérzése után a sokkos állapotban lévő osztálytársakat megtanította szembenézni az elmúlással, és megtanította őket erősnek maradni. És meghajlok a szociális szakdolgozók kategóriájában Dr. Lazáry Györgyné előtt is, aki a Barnahus gyermekvédelmi módszer zászlóvivőjeként szexuálisan zaklatott gyerekek csaknem összerakhatatlan lelkét rakosgatja össze nap mint nap. A díjátadón megtudtuk: rengetegen vannak a szociális dolgozók közül, akik egész egyszerűen feladják ezt a munkát. Nem azért, mert gyengék, hanem azért, mert a szexuálisan abuzált gyerekek szemébe nézni, velük újra és újra beszélgetni és közben lelkileg erősnek maradni szó szerint emberfeletti képességeket kíván meg.

Videó:

A szociális dolgozók kategóriájában a zsűri Lacziné Somogyi Tímeának ítélte oda a díjat, egy hétgyerekes anyának, aki adományboltot visz, éhező és majdhogynem nincstelen családoknak segít. Diplomásként. Mert bár - ahogy fogalmazott - "csak egy hatgyerekes cigányasszony" volt, mikor a továbbtanulás mellett döntött, sikerült elhinnie magáról, hogy igenis, van keresnivalója az egyetem falai között. Ő volt az egyik, aki sokáig, nagyon sokáig félve tekintett az egész Aranyanyu-jelölésére, mert nem hitte, hogy méltó rá.

Megdöbbentő, hogy a gálaest során három olyan nővel is találkozhattunk a díjazottak közül, akiknek az egész szavazási időszakon át, a díjátadó pillanatáig az járt a fejükben: "Nem tudom, mit keresek itt." És a legmegdöbbentőbb, hogy egyikük még a díj átadása után is ezt vallotta.

Ezek a nők mindennap világokat teremtenek, nem beszélve arról, hogy szó szerint emberi életeket mentenek meg, és sokan közülük mégsem akarják elhinni, hogy van helyük egy Aranyanyu-díjátadón. Ha jól emlékszem, minden díjazott elsírta magát a köszönőbeszéde közben.

Az egészségügyi szakdolgozók zsűridíjazottja Sebők Erika lett, akinek blogján keresztül az ápolók mindennapjaiba nyerhetünk alapos betekintést. Vigyázat, felelősséggel olvasni! Itt nem könnyed és szórakoztató bejegyzések születnek.

Ez a blog nem csupán arról szól, hogy közelebb hozzon minket az ápolókhoz, és jobban megismertesse őket velünk. Segítség is neki, nekik, akik vért izzadva dolgoznak azon, hogy egy lebénult ember újra meg tudja mozdítani a lábát, és akik karácsonykor is egy lábadozó mellett ülnek ahelyett, hogy a családtagjaik mellett ülnének. És akik rendszeresen a halálba kísérnek embereket. Akik tudják, mikor érkezett valaki az utolsó útjára, és akiknek mindezektől nem szabad, nem lehet összeroppanniuk.

Az ápolóknak nem nyújtanak szakmai segítséget a lelki békéjük visszaállításához, magyarázza Erika. Őket nem várják pszichológusok, terapeuták, mint mondjuk a mentőket vagy a tűzoltókat (nagyon helyesen, persze). Az ápolóknak nap mint nap saját magukat kell legyőzniük. De miért választják akkor ezt a hivatást?

Erika esetében erre is választ kapunk.

Ha ennek a cikknek csak egyetlen videójába néznél bele, legyen az az alábbi videó első 50 másodperce:

Az orvosok kategóriájának zsűrigyőztese Dr. Maráz Anikó lett. Onkológus. Talán a legnagyobb lelki megpróbáltatásokat jelenti ez a szakterület.

Az Aranyanyu videókat nézegetve többször eszembe jutott már, milyen jófejek azok a betegek vagy a hátrányos helyzetűek is, akik arcukat, nevüket, hangjukat felvállalva megszólalnak. Nem olyan könnyű így dönteni, mint gondolnánk. Épp ezért a díjátadón Dr. Maráz Anikótól nagyon szimpatikus gesztus volt, hogy köszönetet mondott a videójában szereplő betegeinek, akik teljes személyüket felvállalva meséltek. És elismerés neki, Anikónak mindazért, amit tesz.

Mert aki rákbetegséggel vívó embereknek adja vissza az életkedvüket, és eléri, hogy a mentális hozzáállásukkal indítsák be a testi felépülésüket, arra a legszerényebb kifejezés a csodatévő.

Mindezt persze ő is kétgyerekes anyaként, család mellett.

Videó:

Ezek a síró, esetenként zokogó nők, akiket csütörtök este a színpadon láttunk, nem elsősorban örömükben sírtak. Elsősorban azért sírtak, mert rádöbbentek: létezhet olyan, hogy valaki észreveszi, mit tesznek puszta önzetlenségből és segíteni akarásból, és létezhet olyan, hogy ez a valaki azt mondja nekik: csodállak. Reméljük, mostanra mindnyájuknak sikerült elhinniük, hogy ez a legkevesebb, ami jár nekik.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x