hirdetés
ez-az-iskola-nem-mondott-le-az-oktatas-fekete-baranyairol-1200x675.jpg

Ez az iskola nem mondott le az oktatás fekete bárányairól

Nehéz családi körülmények közül érkező, a legrosszabbként emlegetett diákok megmentésére adta a fejét egy dunaújvárosi mentálhigéniás általános és szakközépiskola.
Fődi Kitti írása az Abcúgon, Fotók: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. október 24.


hirdetés

Nehéz családi körülmények közül érkező, a legrosszabbként emlegetett diákok megmentésére adta a fejét egy dunaújvárosi mentálhigéniás általános és szakközépiskola. Az alternatív iskolában felismerték, hogy rossz alapokra nem lehet várat építeni, ezért kis csoportokban, 35 perces órákon, a tudásszintnek megfelelően, sokszor az alsós tananyagig visszamenőleg tanítják a középiskolásokat. A gyerekek között kialakult konfliktusokat mentorokkal és kutyákkal kezelik. A kilencedik évfolyamot pedig teljesen kivették az oktatásból, velük az iskolán kívül egy kis parasztházban foglalkoznak, egy éven keresztül csak a személyes bajaikra és iskolaundorukra keresik a gyógyírt.

Lassan már a csapból is a különböző alternatív iskolák folynak, de olyanról ritkán hallani, hogy szakképző iskolában elképesztően problémás fiatalokon próbálgatnák a modern tanítási formákat, ráadásul még csak nem is Budapesten, hanem vidéken. A szakképző iskolák diákjai nem a tanulásba fektetett energiájukról és motivációkjukról híresek, a tanárok se mennek szívesen hozzájuk tanítani, egyfajta feketebárányai az oktatásnak. A dunaújvárosi Pentelei Mentálhigéniás Általános Iskola, Szakképzőiskola és Gimnázium azonban nem mondott le ezekről a nehéz gyerekekről, hanem onnan kezdik újra az oktatásukat, ahol korábban elakadtak.

A Penteleiben nincs olyan gyerek, aki ne küzdene valamilyen problémával, korábbi iskoláikban mindannyian a nehéz diákok voltak, akik végigbugdácsolták az éveket. Az iskolának nem az a célja, hogy valahogyan letuszkolja a tananyagot a diákok torkán, hanem, hogy egészséges felnőttek legyen belőlük, és egy olyan biztonságos közeget teremtsenek nekik, amit az otthoni környezetük nem tud megadni.

hirdetés

Ennek érdekében az iskolában maximum 12 fős csoportban, tudásszintnek megfelelően tanulnak a gyerekek, az órák reggel kilenckor kezdődnek és maximum fél kettőig tarthatnak, az időtartamuk pedig 35 perc. Az iskolában minden gyerek egyénileg halad, projekt és élménypedagógia alapon tanítanak a tanárok, akik folyamatosan az új megoldásokat keresik a problémakezelésre. A problémás gyerekek konfliktusait mentorokkal és kutyákkal orvosolják, a kilencedikesek pedig az iskolán kívül egy parasztházban kezdik a középiskolát, ahol nem a tananyagot, hanem önismeretet tanulnak.

A legtöbb gyerek hatalmas feszkóval érkezik reggel

Reggel nyolcra érkezünk Dunaújvárosba az iskola épületéhez, ami kívülről inkább tűnik egy gyár vagy egy raktárépületnek, csak egy színes tábla és a bejárat körül lézengő diákok jelzik, hogy valójában itt tanítás folyik.

"Az a jó ebben az iskolában, hogy rövidebbek az órák és családias a hangulat. Nekem ez nagyon kellett akkor, amikor idejöttem, hogy családi környezetben legyek" – meséli az első tanórára várakozó Varga Dorina 12. osztályos tanuló, aki a cukrász szakma megszerzése után most az érettségit készül letenni.

A legtöbb iskolával ellentétben a Penteleiben a tanítás csak kilenc órakor kezdődik, de a gyerekek bármikor érkezhetnek 8 és 9 között, ha épp úgy jár a buszuk, vagy a szüleik korán járnak dolgozni. Ilyenkor, hogy a korán érkező diákok ne csak lézengjenek, a folyosón az iskola különböző foglalkozásokat kínál nekik, ezt hívják Önindítónak. Ottjártunkkor éppen két teremben folytak a foglalkozások, az egyikben a nagyobbak pinpongoztak és zenét hallgattak, a másik szobában pedig az általános iskolások társasjátékoztak két tanítónővel.

Az iskola igazgatónője, Könyves Ágnes azért találta ki az Önindítót, mert azt látta, hogy a gyerekek hatalmas feszültséggel érkeznek meg az iskolába a sokszor rossz családi körülmények miatt. Az Önindítón van lehetőségük megnyugodni, beszélgetni a tanárokkal a problémáikról vagy egyszerűen egy kis játékkal ráhangolódni a napra. A diákok előre tudják, hogy milyen foglalkozásokon vehetnek részt, a tanárok néha íjászkodást, zumbát, gerinctornát, harcművészetet tartanak reggelente, de mindig van lehetőség szabad programra is.

Az iskola épülete kicsit szedett-vedett, kopott, az osztálytermekben lenyúzott kanapén ugrálhatnak a gyerekek, a sarokban a földön sorakoznak a játékok, és most épp a falakat is összefirkálhatták a diákok, mert a szülők hamarosan festeni fognak. Az iskola különbozősége, az, hogy itt másképp gondolkodnak, inkább a gyerekek folyosóra kitett rajzaiból, a raklapból készült virágtartóiból, vagy éppen a falra kiragasztott emberi jogokról szóló kártyákról érzékelhető.

Biztonságos környezetet akartam teremteni

Az iskolát Schiff Ágnes alapította 25 évvel ezelőtt, aki varrónő volt, és először csak szabást-varrást kezdett el tanítani helyi lányoknak. A nő viszont remekül értett a konfliktuskezeléshez, ezért leginkább a problémás gyerekek találták meg, egy idő után pedig a szülők kezdték el noszogatni az asszonyt, hogy hozzon létre egy iskolát. Az iskola végül el is indult, és a város hőközpontjában kialakított termekben tartották a különböző szakmunkás órákat. Vele kötött barátságot jópár évvel később Könyves Ágnes, a jelenlegi igazgatónő, akinek az iskola a mostani formáját köszönheti. Az igazgatónő korábban egy székesfehérvári elit iskolában tanított, a férje miatt költözött Dunaújvárosba, és vette át az iskola vezetését 2012-ben.

hirdetés

"Amikor idejöttem, az volt az első, hogy beültem a kocsiba és végiglátogattam az összes gyereket, hogy lássam, milyen körülmények között élnek, mert azt tudtam, hogy nem úgy, mint az elit gyerekek, de nem tudtam, hogy milyen az a nem. Ekkor tapasztaltam meg a kemény magyar valóságot, az igazi mélyszegénységet. Elgondolkodtam, hogy mit lehet mindezzel kezdeni. Abból indultam ki, hogy a gyerek legyen a közzéppontban, köré építsünk ki valamit, hozzunk létre egy olyan biztonságos környezetet, amiben tud működni, mert ha ilyen helyzetből érkezik, akkor nem csodálkozom rajta, hogy nem akar tanulni"

– magyarázza a maga is nyugalmat sugalló igazgatónő.

Könyves Ágnes az alapító szemléletét, a problémás gyerekeken való segítést akarta mindenképpen továbbvinni, ezért mindent a diákok bajai köré épített fel. Az iskolában pedig nincs olyan gyerek, akinek ne lenne valamilyen problémája, legyen az kisebb tanulási zavar, diszgráfia, diszlexia, magatartászavar, de az iskola fogad enyhe értelmi fogyatékosokat is, akik külön fejlesztő csoportban tanulnak egy gyógypedagógussal. Az intézmény egyedül olyan diákokat nem vesz fel, akik valamilyen gyógyszert szednek, mert őket az iskola módszereivel nehezen tudnák kezelni, de a tanárnő szerint valójában ez sem elkerülhető, mert sokszor sírva érkeznek hozzá a szülők, hogy sehova nem veszik fel a gyereket.

Az iskolában eleinte csak a szakképzés működött, de a szülők javaslatára elindult az általános iskola, később pedig, amikor a szakképzést az állam kivette az iskolák kezéből, akkor a gimnáziumot is létrehozták. Jelenleg az iskolában 28 pedagógusra 230 gyerek jut, akiket kis csoportokba osztanak be nagyjából életkor, de leginkább tudásszint és képességek alapján.

Könyves Ágnesnek az a tapasztalata, hogy az ő gyerekeik nem tudnak 25 percnél többet figyelni, ezért az órák csak 35 perc hosszúak, amiből az első tíz perc inkább csak ráhangolódás. A fontosabb tárgyakat, vagyis a matekot, a magyart és az idegen nyelvet éppen ezért dupla órában tartják. A tanterv teljes mértékben a NAT-ra épül, csak éppen sokkal kevésbé mélyebben tanítanak egy-egy témát, mert inkább a készségek elsajátítását, mint az ismeretek felhalmozását tartják fontosnak.

A Pentelei egy alapítványi iskola, ami állami normatíva alapján működik, de ahhoz, hogy az iskola jelenlegi formájában tudjon működni, havonta 10 ezer forintos hozzájárulási díjat kérnek a szülőktől.

Rossz alapokra nem lehet várat építeni

Hamarosan becsöngetnek, egyre több diák beszélget a folyosón, az Önindítóról is szépen lassan szivárognak ki. A gyerekekről ránézésre is meg lehet mondani, hogy egy normál iskola szemében ők lennének a problémások, néhányuk kirívóan öltözödik, mások meg a kapucnijukat húzzák annyira a fejükre, hogy éppen csak a szemük látszódjon ki, miközben nagy fülhallgatóval a fejükön zenét hallgatnak. Mégis az egész iskolát átlengi valamiféle nyugodtság, amit az igazgatónő személye és minden pedagógus csak úgy áraszt magából.

Az egyik óra, ahova betérünk, egy felkészítő csoport, a MAMA-programosok, akik 6-7-8-os diákokból tevődnek össze. A MAMA-program a szintes tanítási rendszer egyik eleme, amit az iskola igazgatóhelyettese, Krehó Edit hozott létre. Krehó Edit matek tanárként úgy látta, hogy a gyerekek szokszor azért nem tudnak matematikai egyenleteket megoldani, mert szövegértési problémáik vannak. Ekkor fogtak össze a magyar tanárral és hozták létre a szintes tanítási rendszert.

A szintes tanítási rendszer lényege, hogy a diákokat matekból, magyarból és idegennyelvből nem osztályok szerint tanítják, hanem tudásszintjüknek megfelelően. Az első szinten vannak a MAMA-programosok, akik bár lehet, hogy felsősök, egy alsós szintjén vannak az említett tárgyakból, ezért az alapoktól tanulnak, például betűket, összeadást-kivonást. A második szinten már azok vannak, akik középhaladók, ők már matekból például tanulnak osztást és szorzást is. A harmadik szinten pedig a legjobbak vannak, akik már szöveges feladatokat is meg tudnak oldani.

"Próbáljuk azokat a hiányokat pótolni, amiket az állami iskolában nem tudtak megtanulni, mert nem segítettek nekik a tanárok, hanem csak továbbmentek és továbbmentek az anyaggal. Ezért egy idő után a diák már csak megbukni tud, mert nincs mire építenie. Úgyhogy onnan kezdjük, hogy betűk meg szavak, mert amíg nincs tisztában azzal, hogy mit szerente leírni, addig én akarhatok bármit" – magyarázza a tanárnő.

A MAMA-programosoknak most épp magyar órájuk van, hét diák ül körben, egy pedig a sarokban a babzsákokon, mert neki nem volt kedve asztalhoz ülni. A tanárnő lábánál két pásztorkutya fekszik, akik állandó díszvendégei az órának, de a gyerekek azt állítják, hogy nem vonják el a figyelmüket, csak akkor, ha unalmas az óra.

Tanárnő: Írjátok le azt a szót, hogy völgykatlan!

Diák: Mi? Mi van? Jó, én ezt leírom.

Tanárnő: Ugyanígy?

Diák: Ugyanígy.

A tanárnő a szót a Végtelen történetből emelte ki, amit az egyik gyerek választott magának olvasmányként. Az év elején minden diáknak választania kellett egy könyvet, amit szívesen elolvas, a választottak között van a Harry Potter, a Végtelen történet és a Harisnyás Pippi. A diákoknak minden órán be kell számolniuk társaiknak arról, hogy éppen hol tartanak a könyvben, mi ragadt meg nekik a történetben, ami az értő olvasást segíti. Miután leírták a völgykatlan szót, csoportosítaniuk kell magán- és mássalhangzók szerint a betűket, ami nagyjából második osztályos tananyag, mégis a felsősök anno valahol itt akadtak el, ami miatt most rossz a szövegértésük.

A tanárok szerint tisztán látszik, hogy a gyerekek hol maradtak le, ezért könnyű őket csoportba osztani, a cél pedig az, hogy a diákok szintet lépjenek, egyszer eljussanak a harmadik szintig, ahol már a koruknak megfelelően tanulnak. A diákok meglepő módon nem cikizik a MAMA-programosokat, a hozzájuk hasonlóakkal ők is szívesebben tanulnak együtt, mert nincs az a stressz, hogy a másik jobban tud valamit, mint ők. Inkább csak nevetni szoktak azon, hogy hetedikes létükre még a harmadikos tananyagnál tartanak.

A legkevesebb a frontális oktatás

A szintes tanítási rendszer mellett a diákok egyéni fejlesztést is kapnak, ha szükségük van rá. Az enyhe értelmi fogyatékkal élőket pedig egy külön, hat fős fejlesztő csoportban tanítja egy gyógypedagógus leginkább játékos feladatokkal napi 5 órában. Őket szakmákra készítik fel, ezért nagy hangsúlyt fektetnek a mértékegység számításra, szorzás-osztásra.

Szeptemberben a tanítás teljesen projektalapon működik, ami azt jelenti, hogy minden héten másik témát járnak körül. Idén a témák között volt a mértékegység, a halmazállapotváltozás, az újrahasznosítás és a környezetszennyezés. Ezek mind olyan témák, amik a vendéglátósnak, cukrásznak vagy kőművesnek tanuló diákoknak fontos lesz a szakmájukban. A feladatok magukba foglaltak földrajz, kémia, biológia ismereteket is, például a gyerekek építettek egy vulkánt, amiben olyan kémiai vegyületeket kellett összeöntögetniük, amitől kitör a tűzhányó. Egy másik napon talaj és vízmintákat gyűjtöttek, azokat vizsgálgatták, de volt GPS túra is, ahol megadott koordináták alapján kellett a Duna parton állomásokra eljutniuk, ahol különböző kvízek és feladatok várták őket.

A szakközépiskolákban, a kevésbé jó tanuló diákoknál azért is működnek jól ezek a nem szokványos oktatási formák, mert a tanárok inkább a szakmákra készítik fel őket, nem az a cél, hogy hatalmas lexikális tudást halmozzanak fel, amit majd az egyetemen számon kérnek rajtuk. Ennek ellenére vannak diákok, akik leérettségiznek a szakma letétele után, de a legtöbb diák esetében nem baj, ha az említett módszerrel csak a NAT által elvárt mennyiség felét tudják megtanulni.

Súgd bele a kutya fülébe

A Penteleibe járó gyerekeknek azonban nem csak a tanulással vannak problémáik, hanem sokszor nagyon rossz életkörülmények közül, problémás családokból jönnek, ezért rengeteg a személyes gondjuk is. Az iskola viszont nem kéri őket arra, hogy ezeket a gondokat hagyják a kapun kívül, hanem inkább segítenek nekik abban, hogy kezelni tudják őket. Erre két módszerük is van, az egyik egyfajta mentor program, amikor valamelyik gyereknek konfliktusa van, akkor az igazgatónő megkérdezi a tanárokat, hogy ki vállalná, hogy mentorálja a problémát. A mentor előbb beszél azzal a gyerekkel, aki segítségre szorul, majd a konfliktust okozóval is. Ezután létrehoznak egy beszélgető kört, ahol a felek kérhetik, hogy legyen benn velük valaki a mentoron kívül, például egy csalágtag vagy barát, hogy biztonságban érezzék magukat.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

hirdetés

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
temeto2.jpeg

„Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el” – a legfontosabb, hogy a szívünkben emlékezzünk!

Egy óvónéni történetéből kiderül, nem az a legfontosabb, hogy milyen sírra tesszük a virágot. Ha a szívünkben tovább él, akit szeretünk, megnyugvást találhatunk.
Jofi írása a Kóconfitty blogon, Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. november 01.


hirdetés

A Kóconfitty blog hasznos lehet minden óvó néninek, szülőnek, akik a gyermeknevelés csodálatos, de nehéz pillanataiban lelkiismeretesen vannak jelen a kicsik életében.

Régen, valamikor úgy 45 évvel ezelőtt nagymamámmal botorkáltunk a sírok között. Nagyon fáztam, a kabátom erősen huzatos volt, és a kedvem tökéletesen alliterált a halottak napjához.

Nem voltak abban a temetőben márvány kupolás sírhelyek, hatalmas fejfák sem hirdették az elhunyt nevét és az utókornak szánt magvas gondolatokat. A hatalmas síkságon csak ennek a temetőnek találtak egy kisebb dombot, mintha ez lett volna a hely egyetlen ékessége, amire települt.

Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el. Azt mondta, hogy csak egy árny suhant végig a szobán, valami fehér árnyék, és akkor az ölében tartott kis Miklóska visszaadta lelkét teremtőjének…, és mosolygott utoljára.

Sorra próbáltuk a neveket olvasni a kis fejfákon, amit az idő még nem kezdett ki annyira, hogy valamiféle nevet el lehetett olvasni rajta. Nagymamám nagyon kemény asszony volt, ritkán láttam sírni, de akkor nem tudta a könnyeit elrejteni előlem. Én próbáltam biztatni, hogy biztosan megtaláljuk, ne legyen szomorú, és akkor előtörtek belőle a keserves évek okozta fájdalmak.

Nagyapám a fronton harcolt, mikor vele ezek a szörnyű dolgok megtörténtek. Még levelet sem tudtak váltani, amiben leírhatta volna mérhetetlen veszteségét, tudatni sem tudta a szörnyű hírt élete párjával.

Csak mentünk a gazos sírok között és egyre csak kerestünk, de hiába. A kertünkből szedett krizantémra rágémberedtek az ujjaink, a 20 fillérért vásárolt gyertya a zsebemben lapult. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk megtalálni a sírt, mert semmi rendszert nem véltünk felfedezni a temetkezésben. Abban az időben nem ástak új sírt egy kis csecsemőnek, hanem valamelyik felmenőjéhez temették. Így történt ez a kis Miklóskával is. Valakivel együtt nyugodott ott, a gazdátlan sírok egyikében.

Amikor már vagy háromszor körbejártuk a hatalmas területet, nagymamám megállt egy teljesen lekopott fejfa előtt, és azt mondta:

– Ez lesz az! János bátyja és Irma nénje mellé temettük.

A költözés miatt nem tudott ellátogatni a sírhoz lovasszekérrel, ezért nem emlékszik rá, hol fekszik pontosan a kisfia.

-De mindegy is! – mondta.

A virágot némán letettük a fejfához, elgémberedett ujjainkat összefűzve imádkozni kezdtünk. Én nagyon hamar befejeztem a Miatyánkot, remélve, hogy ő is így tesz, a nagy hidegre való tekintettel. Kérlelve néztem rá, hogy lassan indulhatnánk, mire a szemével intett némán: még az Üdvözlégyet el sem mondtuk. Pironkodva folytattam az imádkozást, és furcsa módon, nem fáztam már annyira.

Bár a szél süvített a kabátomon át, a sapkám sem akart a fejemen maradni, nagyikám a kendőjét is szorosabbra fogta. Mindketten tudtuk, hogy nem találtuk meg a helyét a Földön annak, amit kerestünk, de a szívünkben igen.

És talán a kis Miklóska azóta is mosolyog odafenn balga tévedésünkön…


KÖVESS MINKET:






hirdetés
foto-1-1000x708.jpg

Miért tartunk ott 2019-ben is, hogy egy bántalmazott és elnyomott nő nem mer kiállni magáért?

Rengeteg ok húzódhat meg a háttérben, az anyagi függéstől az önbizalomhiányig. És ez nagyon nincs jól így. Vélemény.
Címkép: illusztráció (Unsplash) - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Adott egy színdarab, amit Ibsen 1879-ben írt. A bemutató nagy vihart kavart, ugyanis a főszereplő, miután szembesül férje valódi jellemével, és felismeri, micsoda látszatházasságban éltek, elhagyja őt és a gyerekeit. A modern drámatörténet egyik meghatározó szereplője már 140 évvel ezelőtt kiállt a nők jogai mellett.

Csakhogy a történet még ma is aktuális, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy a nő lépni mer. Pedig 2019-ben már nem kellene meglepődni azon, hogy valaki kilép egy rosszul működő kapcsolatból. Mégis azt gondolom, hogy nagyon bátor az a nő, aki képes ezt megtenni.

Ibsen darabjában Nóra élete néhány nap alatt vesz gyökeres fordulatot: a családi idill egy pillanat alatt omlik össze, amikor a férje nem várt módon, támadólag reagál egy szituációban. Ekkor a nő megvilágosodik, rájön, hogy kirakatházasságban élt, kirakatfeleségként.

hirdetés

A darabot máig erőszeretettel viszik színre a rendezők, játssza például a Katona József Színház is, Székely Kriszta rendezésében. A színmű ugyanis máig érvényes kérdéseket feszeget, például:

- Mennyire vagyunk tisztában önmagunkkal?

- Mennyire látjuk magunkat és a szeretteinket reálisan?

- Kinek akarunk megfelelni? Miért adunk a látszatra?

- Miért játszunk szerepeket? Ki lehet törni a képmutató, hazug életünkből?

- Ki tud-e lépni egy nő egy rossz kapcsolatból, hogy újra megtalálhassa önmagát?

Könnyű lenne rávágni, hogy persze, 2019-ben ez nem már kérdés. Csakhogy én nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne, és nem hiszem, hogy Ibsen darabja akár 100 év múlva aktualitását vesztené. Szerintem nagyon sok nő van, aki bár nem boldog, sőt, talán bántalmazó kapcsolatban él, mégsem lép. Mert nem meri elhagyni a biztosat (de számára rosszat) a bizonytalanért. Pláne, ha gyerekek is vannak. Ugyanis mint nő, én úgy érzem, hogy egy nőnek sokkal nehezebb újrakezdenie mindent.

Aki ugyanis menekülni akar egy kapcsolatból, az nagyon nehéz élethelyzetben találja magát, hacsak nincs nagyobb megtakarítása, vagy egy rokona, barátja, aki befogadja. A felső középosztályból egy pillanat alatt lehet a mélyszegénység peremére zuhanni.

Igen, azt gondolom sok esetben az anyagi függés miatt marad egy nő egy rossz kapcsolatban. Mert ragaszkodik ahhoz az életszínvonalhoz, amit ő (és persze a partnere) elért(ek), de önmaga egyedül ezt már nem tudná fenntartani, nem tudná megadni a gyerekeinek azt, amit most.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy

becslések szerint nagyjából félmillió magyar nő volt már valaha gazdasági erőszak áldozata.

A pénzügyi bántalmazásnak ezer arca van, de a lényeg, hogy az egyik fél anyagi függésben tartja a másikat. Például közös bankszámlára érkeznek a fizetések és az egyik fél a másikat minden általa elköltött forinttal elszámoltatja, vagy jó példa az is, hogy az egyik félnek nincs semmilyen tulajdona, mert a ház, az autó, a nyaraló a másik nevén van.

hirdetés

Így tehát könnyen elképzelhető, hogy adott esetben egy nőnek nincs megtakarítása, vagy ha volt, az is a közös vagyonba vándorolt, ahogy az is, hogy nincs hová mennie, mert jogilag a családi otthonhoz semmi köze.

Ha nincs szó pénzügyi bántalmazásról, akkor sem egyszerű a helyzet. Ennek pedig az oka az, hogy ma Magyarországon átlagosan 21 százalékkal keresnek kevesebbet a nők, mint a férfiak a KSH adatai szerint.

Ha megnézzük a 2019. január-július közti időszakban a bruttó átlagkereset, akkor ez egészen jól körvonalazódik: a teljes munkaidőben alkalmazásban álló férfiak körében ez 393 900, míg a nők esetében 326 700 forintot ért el.

Vagyis a nők átlagosan 67 200 forinttal keresnek kevesebbet a férfiaknál. Miközben már 1975-ben uniós irányelv tiltott meg minden díjazásbeli megkülönböztetést a nemek között.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!