hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Évtizedek óta birkózik ugyanazokkal a problémákkal az egészségügy
Már a 80-as években is azokkal a problémákkal küzdött a magyar egészségügy, mint amikkel ma is, és vannak olyan problémák, amikkel azóta sem kezdett semmit egyik kormányzat sem.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon, fotó: Fortepan - szmo.hu
2019. január 09.


hirdetés

A hálapénzről a rendszerváltáskor egyesek azt hitték, az egészségügyi finanszírozási reformja majd magától megszünteti, ez pedig megkímélte az akkori kormányzatot attól, hogy fel kelljen rúgnia ezt a sajátos alkut az orvostársadalom és a mindenkori hatalom között. Egy friss tanulmány körüljárja, hogyan élte túl a szocializmust és a rendszerváltás óta eltelt harminc évet a szemlélet, hogy az egészségügy nem több mint költségvetési teher. Miközben körülöttünk elkezdtek befektetésként tekinteni rá.

“Itt van például a hálapénz. Évtizedek óta foglalkozunk már vele […] eredmény nélkül, […] az embernek néha már az az érzése, hogy nem is akarják megoldani, csak mindig valami formában és fórumon napirenden tartani.”

Ezek egy kórházi főorvos szavai a nyomtatott sajtóban, amik akár ma is elhangozhattak volna, de 1984-ből, a Népszabadság hasábjairól valók. Akkor is az egészségügy válságáról beszélt a közvélemény, és ahogyan most is, akkor is a hálapénzt tartották a rosszul működő rendszer egyik rákfenéjének.

A nyolcvanas évek közepe-vége felé aztán egy sor reformtervet raktak az asztalra minisztériumi és akadémiai szakértők az egészségügy – akkorra már a közbeszédet is uraló – siralmas helyzetének a kezelésére. Ezek egy része úgy-ahogy el is indult a kilencvenes években, de a hálapénz problémájával például nem foglalkozott egyik sem.

A rendszerváltás után elindult reformokat azonban nem bontakoztatta ki az azóta regnáló egyik kormányzat sem, a 2010 óta hivatalba lépett kormányok pedig egyenesen visszafordították a kilencvenes években fontosnak tartott reformok egy jó részét.

Mindezt az egészségpolitikát és egészség-gazdaságtant kutató Orosz Éva (az Abcúg korábbi interjúja vele itt olvasható) fejti ki legújabb tanulmányában az Esély szociálpolitikai folyóiratban, cikkünkben pedig bemutatjuk főbb állításait.

1. A hazai egészségügy több jelenlegi problémájának gyökerei 4-5 évtizeddel korábbra nyúlnak vissza.

Azok a problémák, amik az egészségüggyel kapcsolatban ma is szóba kerülnek: alulfinanszírozottság, az ellátás rossz minősége, hálapénz, már a 80-as években íródott elemzésekben is előkerültek.

Az egészségügy működési zavarainak legfőbb okát “az egészségügy nemzetgazdaságon belüli alárendelt helyzetében” látták az akkori szakértők, a problémát pedig a 40-es évek végére vezették vissza.

A kialakuló szocialista egészségügyi rendszer ugyanis úgy terjesztette ki az egészségügyi ellátásra való jogosultságot, hogy közben nem teremtette meg hozzá a minőségi és mennyiségi feltételeket. Miközben az állam az iparfejlesztéssel célozta meg a felzárkózást a fejlett országokhoz, az olyan “nem termelő ágazatokba”, mint az egészségügy és az oktatás alig fektetett, ezek alárendelt helyzetbe kerültek a források elosztásakor.

De az egészségügy és az oktatás még akkor is háttérbe szorult, amikor az új gazdasági mechanizmus keretében fejlesztették a jóléti rendszert. Akkor ugyanis a közvetlenül érzékelhető pénzbeli ellátásokra, az életszínvonal emelésére és a lakáshelyzet javítására koncentráltak.

Orosz Éva szerint ebben az időszakban alakult ki az a kormányzati magatartás, ami rövid távú politikai nyereségszerzésből inkább az emberek saját zsebében érezhető pénzbeli juttatásokat helyezte előnybe az egészségügybe és az oktatásba való – inkább hosszabb távon megtérülő – befektetés helyett.

“Ez a hozzááállás a politikai elit szemléletében napjainkig töretlenül fennmaradt.”

Az egészségügy tehát a hozzáférés kibővítésétől kezdve erőforrás-hiányos állapotban működött, az egészségügyi adminisztrációtól pedig azt várták el a kormányzatok, hogy az ebből adódó feszültségeket a források bővítése nélkül mérsékelje.

Ez különböző alkalmazkodási stratégiákat hívott életre. Egy 1986-os elemzés szerint

“a nem termelő szféra intézményei […] elsősorban szervezési eljárások révén, a férőhelyek számának formális gyarapításával fejlődtek. Ez egyfelől a szféra intézményeinek túlzsúfolásához, másfelől túlhasználásához és a fizikai állag romlásához vezetett.”

Ha voltak is a problémákra átmeneti megoldást jelentő intézkedések, azok is csak a rendszer fenntartásához járultak hozzá.

2. A hálapénz megjelenése is a hiány tünete, de a rendszerváltáskor sem kezdtek semmit vele

A 80-as évek egészségügyi szakértői a hálapénz megjelenését is az egészségbiztosítás kiterjesztésének idejére, és az ezt követő erőforrás-hiányos állapotra vezetik vissza. A hiányra szerintük a betegek a “borravalóval” reagáltak, ami aztán “hálapénzként” épült be az egészségügyi rendszerbe.

1952-ben például az orvosbérek emelése helyett három – de szigorúan csak három – évre engedélyezték a “borravaló” elfogadását “ott, ahol már eddig is volt”, a “nem borravalós” szakmákban pedig orvosi különpótlékot vezettek be.

Egy 1960-as jogszabály pedig egyszerűen kihagyta a kérés nélküli, utólagos hálapénzt azok közül az előnyök közül, amiket tilos volt egy orvosnak a munkájáért elfogadnia, így az gyakorlatilag megengedett lett. 1987-ben egyenesen arra kötelezték az orvosokat, hogy a hálapénz, mint “láthatatlan jövedelem” után adót fizessenek. “Ezzel a hálapénz átlényegült munkajövedelemmé.”

Amikor hiányról beszélnek, a szakértők nem az orvosok és a kórházi ágyak számának elégtelenségére gondolnak, hanem a betegellátás körülményeire, minőségére. Hiány volt például a szolgáltatásokhoz kötődő tárgyi feltételekben: műszerekben, gyógyszerekben. A hálapénzzel a beteg tehát nem magát az ellátást, hanem a jobb ellátást vásárolta meg, miközben az orvos a fizetését korrigálta.

A hálapénzt a szociológusok éppen ez utóbbi miatt a hatalom és az orvostársadalom közti “alkuként” is értelmezték: ha a mindenkori kormány békén hagyja ezt a jövedelemforrást, ennek haszonélvezői is “eltűrik egy rossz szerkezet továbbműködését”.

A hálapénz, azon túl, hogy lényegében ez tartotta életben a forráshiányos egészségügyet, leginkább negatív hatásokat produkált.

A szolgáltatások betegek közti igazságtalan elosztása és az orvosi jövedelmek közti aránytalanságok mellett a hálapénz létrehozott egy káros kettősséget a magyar egészségügyben:

“a hivatalos egészségügy mellett létezett egy eltorzított, szabályozatlan és nehezen befolyásolható piaci viszony.”

A társadalmi szolidaritás és az egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzájutás pedig jórészt illúzióvá váltak a 80-as évek második felére. Egyre mélyült a szakadék az ingyenesnek mondott egészségügy és a hálapénz valósága között.

A rendszerváltáskor több okból nem nyúltak hozzá a hálapénz intézményéhez. Egyfelől, voltak, akik azt várták, hogy az egészségügy újfajta finanszírozása – áttérés az éves költségvetési finanszírozásról a “teljesítményfinanszírozásra” – majd magától visszaszorítja a hálapénzt. Hiszen a teljesítményalapú finanszírozás versenyt generál az intézmények között.

Mások viszont ahhoz az alkuhoz nem mertek hozzányúlni, amit a hálapénz jelentett a hatalom és az orvostársadalom között. Tartottak ennek politikai következményeitől.

Ennek az alkunak a megbomlása fedezhető fel abban, hogy az utóbbi években erősödött a hálapénzzel szembeni elégedetlenség mind beteg, mind orvos oldalon.

3. 1989 után maradtak a rövid távú politikai szempontok, nem javult, sőt romlott az egészségügy pénzügyi pozíciója

1992-ben az EU15 országok átlagának 48 százalékát érték el az egy főre jutó egészségügyi kiadások, 2016-ban pedig csak a 38,5 százalékát.

Ezzel a számmal mutatja meg Orosz Éva, hogy egészségügyi területen ma nagyobb Magyarország leszakadása a fejlett országoktól, mint a kilencvenes években volt.

Az egészségügy kormányzatokon átívelő alulfinanszírozottsága szerinte leginkább annak köszönhető, hogy a rendszerváltás után is fennmaradt az egészségügy alárendelt szerepe a kormányzatok szemében. Az egészségügyi adminisztrációtól pedig most sem várnak mást a kormányfők, mint a “nyugalom fenntartását”, a feszültségek csökkentését, a tűzoltást a rendszeren belül.

Miközben a nemzetközi politikai színtéren a kétezres évek arról szóltak, hogy a döntéshozók felismerték az oktatás és az egészségügy szerepét a hosszú távú gazdasági fejlődésben, és az ezekre fordított kiadásokat a humán tőkébe való befektetésként kezelték,

addig itthon a szektort érintő reformötletek nem kérdőjelezték meg az egészségügy nemzetgazdaságon belüli alárendelt pozícióját.

Még azok a reformok is, amik a 80-as évekhez képest előre vitték volna az egészségügyet, elsikkadtak a kétezres évekre.

A finanszírozás teljesítményalapúvá alakítása – brit mintára – tényleg növelte volna a versenyt. Az azt bevezető kormányzat azonban a politikai biztonság miatt igyekezett minél kisebb konfliktusokkal megúszni a változásokat. Ezért a támogatásokat kiegyensúlyozó elemeket épített be a finanszírozási rendszerbe, így viszont akadályozta, hogy a rendszerbe épített ösztönzők működésbe lépjenek.

Mindezek mellett az ellenőrzési rendszerek hiányosságai miatt sok intézmény tudta kijátszani a rendszert, például az ellátás kódolásával manipulálva.

2010 után már csak hab volt a tortán, hogy a központi kormányzat visszavette egyeduralkodó szerepét a közszférában.

• A kórházak tulajdonjogát visszavette az intézményeket a 90-es évek óta üzemeltető önkormányzatoktól, ezzel az EU-ban példátlanul központosított egészségügyet hozott létre.

• Az Országos Egészségpénztár korábban az egészségügyi finanszírozás autonóm szerve volt, ezt az autonómiát azonban fokozatosan leépítették a Fidesz-kormányok. Az OEP hatáskörét végül az Emberi Erőforrások Minisztériuma vette át 2017-ben.

A 80-as évekhez képest pedig bejött egy új szereplő a képletbe: a magánszektor megjelenése az egészségügyben.

“A magánszektor kínálatának és igénybevételének a bővülése (elsősorban a járóbeteg-ellátásban, képalkotó diagnosztikában, egynapos sebészetben) a 90-es évek eleje óta tartó folyamat, ami látványosan gyorsult fel az elmúlt évtizedben. Ennek rendszerszintű következményei rendkívül ellentmondásosak.”

– magyarázza a szerző.

Hogy a közfinanszírozási egészségügy problémái miatt egyre többen vesznek igénybe magánellátást, az mérsékli ugyan valamelyest a közszektor feszültségeit. Ugyanakkor hozzá is járul ahhoz, hogy a rendszer továbbra is alulfinanszírozott maradhasson – tartósítva vagy tovább fokozva a hozzáférés és a minőség problémáit. A magánegészségügy munkaerő-elszívó hatása pedig közvetlen negatív hatás.

Ezen hatások ellenére – írja Orosz -, “úgy tűnik, hogy a kormányzat hallgatólagosan egyre inkább átengedi a magánszektornak a meghatározó szerepet az egészségügy átalakításában. Azt remélve, hogy így a felelősséget el tudja hárítani, továbbá, hogy fő prioritását, a költségvetésből az egészségügyre fordított kiadások jelenlegi alacsony szintjét fenn tudja tartani.”

Rendszerszintű megoldást viszont – állítja – a magánszektor térnyerése sem jelenthet, mert a súlyos és drága betegségek esetében még a középosztály magasabb jövedelmű rétegei sem tudnák megfizetni az ellátás költségeit. A magánszolgáltatók ezért nem is kínálják ezeket az ellátásokat.


KÖVESS MINKET:





Miért nem hiszek a Valentin-napban?
Van egy mondás: Valentin-napon többen lesznek átverve, mint április 1-jén. Szerintem is. Csak április 1-jén legalább tudjuk, hogy átvertek. Vélemény.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Ismerek egy házaspárt. Jó barátaim, a lánynak én voltam az esküvői tanúja. A mai napig, ha együtt beülünk valahová, a férfi első dolga, hogy megrendeli a feleségének a diétás kólát, mert az a kedvence. Az asszony hálásan ránéz, és úgy villan össze a szemük, hogy elolvadok. Abban a szégyenlős, csendes, szinte észrevehetetlen szemvillanásban húsz év után is annyi szerelem van, hogy képes lenne újjáteremteni egy univerzumot, mint a Higgs-bozon.

A szerelmet magamban mindig egy kicsit “megünneplem”, ahol felfedezem. A metrón, ahol a fülhallgatós, tetkós tinisrác gyengéden hátrasimítja pattanásos kis barátnője arcából a haját, vagy nyáron egy vendéglő kerthelyiségében, ahol a szomszéd, középkorú asztaltársaságban egy nő rágyújt, a férje meg egy rosszalló pillantás után ellágyulva nézi a nejét, elhessegeti a füstöt, és csak annyit mond: “De utálom ezt a bagót, de neked még ezt is megbocsátom.” Nem is beszélve a fent említett diétás kólás kedvenceimről.

Tehát hiszek a szerelemben. Nagyon is hiszek. Csak egy kicsit úgy vagyok vele, mint a vallással (bármelyikkel): önmagában felemelő, fantasztikus, elementáris dolog, csak éppen sokkal több aljasságot láttam elkövetni a nevében, mint jót.

Mert ha körülnézek a világban – ez a munkám, figyelem az emberi sorsokat, és írok róluk – látom a szétszálazódott, vagy épp tragikusan összekuszált emberi viszonyok tömkelegét. A hazudozásokat, a látszat- és érdekkapcsolatokat, a huszonévesek párkeresési mizériáját, a rémisztően sok harmincas, negyvenes házaspár sárdobálós, minden mélységet alulmúló válási csatározásait, a pszichológushoz cipelt, zavarodott, kínlódó közös gyerekeket. És persze az önismeret, a kompromisszum, a másik iránti tisztelet, és a valódi szeretet teljes hiányát.

Azt gondolom, hogy a társadalmunk “nyomokban szerelmet tartalmaz” ugyan, mint valami biokaja, csak éppen Valentin-napon, a Nagy Szerelem Ünnepnapján az emberek túlnyomó részének sokkal több oka lenne egy kicsit tükörbe nézni, mint szívecskés lufikat és Pandora-karkötőket vásárolni.

Felvállalva, hogy most én leszek a rossz rendőr, vagy a Valentin-napi Grincs, mondok néhány példát. Csak ami kapásból az eszembe jut.

Ismerek egy férfit – negyvenes – aki tizenvalahány éve két nő között ingázik. Nyilván az egyik a felesége, a világ szemében húsz éve tökéletes a házasságuk. Úgy hívja őket, hogy “a Nagy Ő 1”, és “a Nagy Ő 2”. Valentin-napon mindkettőnek ugyanazt a parfümöt veszi meg (a Paco Rabbane Lady Million-jét, még a név is beszédes). Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem választ legalább kétféle parfümöt, mégiscsak ízlésesebb lenne, annyit mondott: “Csak nem fogok két parfümnevet megjegyezni, hagyjál már! Még egyszer összetévesztem, és nézhetek.”

Aztán ismerek egy másik férfit, aki 17 évesen beleszeretett élete nőjébe. Évekre rá el is vette. Huszonkét évig gürizett érte meg a két gyerekükért. És huszonkét év alatt hivatalosan “csak” tizennégy (!) férfiról szerzett tudomást, akivel az egyébként világszép neje szénné csalta. És ő mindig megbocsájtott, míg végül már a fél város rajta röhögött, és nem bírta tovább. Azóta zajlik egy borzalmasan mocskos válás, ahol az asszony a szemébe vágta, hogy “már akkor utáltalak, amikor hozzád mentem”, de hát a pasi pénze azért nagyon kéne, ugye. És amikor ezt a férfit mi, a barátai megkérdezzük: “Még mindig szereted?” Szó szerint könnybe lábad a szeme, és azt válaszolja: “Egy hülye állat vagyok, de igen.”

Aztán ismerek egy nőt, aki 38 éves, és évek óta totál pánikban keres valakit, akihez hozzámehetne. Pár hónapja talált egy elvált férfit, két kicsi gyerekkel, akik az anyjuknál vannak, de sok időt töltenek az apjuknál is. Óriási a szerelem, tihanyi hosszúhétvégék, meg ausztriai sítúrák, sülve-főve együtt vannak. Aztán egy kávézás során, egy váratlan őszinteségi rohamában a nő kifejtette nekem, hogy az a terve, hogy a pasit kicsábítja külföldre – mármint hogy a férfi keressen kint munkát, mert brand menedzser egy elég jónevű multinál – és ott új életet kezdenek. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a két kicsi gyerekkel, ez volt a válasz (szó szerint idézem):

“Majd utazgatnak. Ha már ekkora kompromisszumot kötök, hogy ott van két fattyú gyerek, meg még egy saját lakása sincs, mert otthagyta a nejének, csak nem képzeled, hogy még az életszínvonalamból is leadok? Nem fogok Tescós szaloncukrot venni, amikor a Stühmert is megengedhetném magamnak.”

És akkor még nem beszéltem a barátnőimről, akiket nős férfiak hada hívogat titokban kávézgatni a Facebookon, a frissen elvált férfiismerősömről, akinek közös házibulikon a legjobb barátai feleségei “húzogatják le a sliccét titokban a konyhában” (szintén szó szerint idéztem), a pasiról, aki elment a szeretőjével Horvátországba nyaralni, és utána véletlenül belekeverte a szerető fürdőruciját a saját szennyese közé, a felesége meg szó nélkül kimosta.

És a fenti párok mind meg fogják ünnepelni Valentin-napját. A szerelem ünnepét. Talán bennem van a hiba, talán túl sokat figyelek, túl sokat látok. Talán az emberi természet mindig is ilyen volt, csak épp a milliárdos Valentin-biznisz nem létezett, így nem tűnt fel annyira a mögötte megbúvó álszentség. Tiszteletben tartva a szerelmet, mint a legszentebb emberi érzések egyikét, valamint azokat a párokat, akik valóban példaértékű egységben élnek – nyilván ők sem tökéletesek, de őszinte a szövetségük, hisznek egymásban, becsülik és szeretik egymást, a bukkanók-döccenők ellenére is – a többiektől csak halkan kérdezném meg: kit akarnak becsapni a szerelem napján? Önmagukat, a párjukat, esetleg mindkettőt?

Vagy csak arról van szó, hogy TÉNYLEG sokkal egyszerűbb megvenni egy Pandora-karkötőt?


KÖVESS MINKET:




73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:





Miért mennek misszionáriusok világtól elzárt törzsekhez?
Mit akarnak ott? És jó-e az a velük kapcsolatot nem kereső őslakosoknak, hogy találkoznak velük?
zEg, Fotó: illusztráció/Wikimédia/Gleilson Miranda - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Ismét vitát generált egy amerikai misszionárius, miután tiltott területre lépett. A külföldi sajtót az elmúlt hetekben bejárta a hír, hogy Brazíliában ezért indítottak nyomozást Steve Campbell ellen, mert az Amazonas területén tiltott helyre lépett. Azon a területen egy, a világtól elzárt törzs él.

Campbell azt állítja, hogy véletlenül ment be oda, miközben egy indiánnak a GPS működését próbálta elmagyarázni. A hírek szerint a misszionárius nem találkozott a himarimãkkal.

A belépést azonban azért tiltották meg azon a területen, mert az elszigetelten élő törzs tagjainak szervezete nincsen felkészülve azokra a betegségekre, amelyeket idegenek, más földrészekről érkezők hurcolhatnak be oda.

Egyetlen ember – kis túlzással – elpusztíthat egy kisebb közösséget.

Ez az eset is indulatokat váltott ki, csakúgy mint a 27 éves John Allen Chau esete. A misszionáriust tavaly novemberben ölték meg az Északi-Szentinel-sziget világtól elzártan élő, másokkal érintkezni nem kívánó tagjai. Chaut első próbálkozásakor megsebesítették a szentinelézek, és amikor ennek ellenére visszament a szigethez, megölték.

A két esetben a hasonlóság az, hogy misszionáriusok mentek tiltott területre, másoktól elzárt törzs lakhelyére. Illetve az, hogy olyan emberek közé mentek, akik számára a fertőzések miatt veszélyes lehet a találkozás. Sokakban felmerült akkor és most is a kérdés:

Miért indulnak emberek tiltott helyekre, ahol akár az ő életük, akár a törzs tagjainak élete veszélyben lehet?

Az egyik ok talán a példa és a romantikus elképzelés a missziós tevékenységről és a Jézus nevéért elszenvedett mártíromságról. Még egyetemi éveim alatt olvastam Elisabeth Elliot „Rokonaim, a vademberek” című könyvét. Elliot férje Ecuadorban volt misszionárius, és a világ egyik legvadabbnak tartott törzsének, a huaoraniknak (aukáknak) akarta elvinni az evangéliumot, a megváltás, Krisztus feltámadásának üzenetét. Az indiánok 1956 januárjában megölték őt és négy társát.

Özvegye, Elisabeth Elliot elhatározta, hogy folytatja férje munkáját, és pár évvel később három éves kislányával és az egyik meggyilkolt misszionárius testvérével, Rachel Sainttel eljutott a huaoranikhoz, és ők lettek az elsők, akik úgy léphettek a törzs területére, hogy élve megúszták. Megértették a törzs tagjaival, hogy a történtek ellenére szeretik őket, az indiánok közé költöztek, igét hirdettek, betegeket ápoltak, írni és olvasni tanították a törzs tagjait és lefordították nekik a Bibliát. A korábban ellenséges törzs megváltozott.

Elisabeth Elliot erről szóló könyvét világszerte milliók olvasták. Egészen biztosan hatással volt sok fiatalra, és biztos vagyok abban is, hogy akadtak, akik Jim Elliot és Elisabeth Elliot példáját követve akartak eljutni elzártan élő törzsekhez, az életveszélyt is vállalva.

És miért lesz valaki misszionárius? Egyáltalán, milyen egy misszionárius a 21. században? Mi a célja? Mit csinál? Nos, nem úgy kell elképzelni őket, mint ahogyan a történelmi filmekben ábrázolják őket, vagy ahogyan a történelmi tanulmányaink alapján elképzeljük a figurájukat.

„Régi sztereotípia, hogy a misszionárius egy leigázó hatalom és kultúra előhírnöke, hiszen sokszor járt együtt a történelem során a kard és a kereszt” - írta a Magyar Nemzetben Balavány György egy 2002-es publicisztikában. „Pedig a mai kereszténység nem azonos a nyugati kultúrával; a világ népességének mintegy harminc százaléka vallja magát kereszténynek, s többségük az Egyenlítőtől délre él.

Azokban az országokban, ahol üldözik a kereszténységet, egyre inkább emelkedik azok száma, akik megértik az evangéliumot, és hisznek benne. Tertullianus mondta: a mártírok vére az egyház magvetése. Ez igaz minden korra, hiszen már a kereszténység elterjedése is a véres keresztényüldözésekkel párhuzamosan történt.”

A mai misszionáriusok legfőbb célja az, hogy elvigyék Isten igéjét azoknak, akik még nem hallották. Sokan közülük tanítani és gyógyítani is szeretne. A missziós munka során egy sor más feladatot is ellátnak vagy elláthatnak, ilyen például az írás és olvasás tanítása vagy a betegek ápolása.

Csakhogy egy másik szempontot is érdemes figyelembe venni és mérlegelni. Egy ismerősöm több kérdést is feltett az ismeretlen vagy egyenesen tiltott területekre lépéssel kapcsolatban. Hogyan számol el a lelkiismeretével az, aki a legjobb szándékkal megy el egy elzárt közösséghez, megfertőzi őket, és emberek halnak meg emiatt? Hiszen szerinte ilyenkor a hit nevében ugyanolyan gyilkosságot követnek el, mint annak idején az amerikai kontinens hódítói, csak más eszközökkel.

Mi történik, ha a munkája során mások is értesülnek a törzs hollétéről, odamennek, fotókat készítenek, filmet forgatnak velük, odacsődítenek másokat is, és észrevétlenül elkezdik lerombolni a törzs hagyományos kultúráját?

Mi történik, ha a kapcsolatfelvétellel és a „vadak megszelídítésével” védtelenné teszik a törzs tagjait az orvvadászokkal, illegális fakitermelést folytatókkal szemben? Mi lesz, ha egyszer csak megjelennek azok, akik szójaültetvényt akarnak létesíteni az addig még ismeretlen területen, és elkergetik vagy lekaszabolják az ott élőket?

Az is egy szempont, hogy a tiltott területekre nem véletlenül tilosa belépés. Van-e értelme újra és újra kapcsolatot keresni olyan emberekkel, akik minden alkalommal visszautasítják ezt, és agresszíven lépnek fel azokkal szemben, akikről úgy gondolják, hogy betolakodók a lakóhelyükön?

És végül: előfordulhat, hogy egy misszionárius munkáját kizárólag a büszkeség motiválja. „Az egész világ missziós terület, annyi hitetlen él a Földön máshol is, miért pont az elzártan élő törzseket akarják megtéríteni? - folytatta az ismerősöm. „Elképzelhető, hogy úgy gondolja, egy metró aluljárójában állni már nem olyan érdekes, sokkal izgalmasabb eljutni Dél-Amerikáig?”

Megannyi kérdés, amire nem egyszerű válaszolni.


KÖVESS MINKET:





Nyílt üzenet a rákról: "Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat"
Szabadi Klaudia megrázó posztban számolt be arról, mit jelentett a családjában a daganatos betegség.
Szerző: Szabadi Klaudia, Nyitókép: Illusztráció/Pixabay - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Az egyik legnagyobb közösségi oldalon viharos gyorsasággal kezdett elterjedni egy fotós poszt február elején, a rák elleni küzdelem világnapján.

Szerzője Szabadi Klaudia; az ő engedélyével jelentetjük meg az írását, ami olyan, mint egy hatalmas felkiáltójel. Figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy milyen törékeny a mi kis emberi életünk és a családi idill, és milyen könnyen elveszíthetjük a szeretteinket.

"Ez én vagyok. Nem vágattam le, nem is festettem be a hajamat; mielőtt azt írnátok, jól vagy rosszul áll, kérlek, koncentráljatok a szövegre.

Ez paróka. Anyukámé. Aki soha nem volt hajlandó hordani, akkor sem, amikor a gyönyörű, loknis gesztenyebarna haja elkezdett hullani, és végül már csak bőr volt az egykor szépséges hajkorona helyén.

2017. augusztus 30-án, este kilenckor hívott, és kimérten, szinte egykedvűen annyit mondott: 'Kislányom, rákos vagyok'.

Öt napra rá, életemben először, mentőt kellett hívni hozzám az éjszaka közepén, olyan rosszul lettem. De nem én vagyok a lényeg!

Anyám a mindenem, imádom, néha a karját is megharapdálom, olyan szenvedélyesen szeretem, pedig tudom, ő nem ilyen típus, higgadtabb nálam, egészen más természet.

Nem tudtam és nem is akartam elfogadni, hogy ez Vele megtörténhet. Mindig úgy 'terveztem', majd ugyanazon a napon halunk meg, és akkor nem kell rettegnem, hogy Édest eltemetem. Mert mióta az eszemet tudom, féltettem, és féltem, hogy elveszítem. És amitől évtizedek óta félek, utolért. A katasztrófa.

Apám beleőrült a bánatba, talán egyetlen embert szeretett igazán egész életében, a feleségét. Az anyámat.

Mindennap sírva hívott, mert anyu kijelentette, hogy nem kezelteti magát, tüdőrák, nincs mit tenni, élt ő már eleget, nem akar kórházba menni. Sikítottam, zokogtam, könyörögtem, bizonyítékokat sorakoztattam fel, hogy hányan túlélték ezt a rohadék rákot, mert vállalták a kezelést.

Apám is, a kemény férfi, aki úgy nevelt engem, olyan szigorral, amelyet máig nem értek, sírt egyfolytában. Iszonyatos volt, ahogyan kapaszkodott belém, és csak hajtogatta könnyek között: beszélj anyáddal, valahogy győzzük meg. Anyu hajthatatlan volt, ő dohányozni akar, kávézni a teraszon, a rózsákat, a felhőket bámulni, olvasni és filmeket nézni.

Végül engedett, mert mindig, mindenben engedett, hiszen mióta csak az eszemet tudom, apámért és értem élt.

Négyszer kapott kemoterápiát, majd felhoztam sugárkezelésre. Alig negyven kiló volt akkor, járni sem tudott, kerekesszékben tolták be a kórterembe. Bent töltötte a decemberi ünnepeket, egy hónapon át mindennap bementem hozzá. Remegő gyomorral. Hogy mire megyek, hogy él-e még.

Gyűlöltem a bizonytalanságot, rémes volt, ahogyan néztem az egykori bombázó csontsovány kis testét, a kopasz fejét, a bársonyos bőre is a múlté volt már. Kértem a kezelőorvosát, legyen velem őszinte, hogy tudjam, mire kell felkészülni. Remegett a hangom, a kezem, a szemem tele volt könnyekkel, de az orvos tudta, komolyan gondolom, hogy az igazat akarom hallani. Elmondta, hogy anyu túl későn került kórházba, és van már egy kis áttét.

Nem nagyon tudott mit hozzátenni, látta, hogy felfogtam a felfoghatatlant, nem biztatott, csekély az esély a túlélésre - így fogalmazott, amikor rákérdeztem újra.

Felhívtam aput, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, azt mondta, az lehetetlen, és csak zokogott. Nem tudta látogatni a feleségét, akkor már nagyon beteg volt ő is; az orvosok évekkel ezelőtt már temették. Kérte, hogy vigyem haza anyut, de nem vittem. Azt mondtam, kibírt négy kemót, még csak rosszul sem volt tőle, a sugarazás sem viselte meg, igenis most már végigcsinálja.

Amikor 2018 januárjában hazavittem, úgy éreztem, igen, talán anyámnak volt igaza, talán hagyni kellett volna, hogy úgy éljen és haljon, ahogyan ő akar. Aztán néhány hét múlva kontrollra ment.

Vártuk az eredményt, sem apám, sem én nem aludtunk éjjel, volt, hogy hajnali egykor sírva hívtuk egymást.

Aztán megérkeztek a leletek. Persze egy szót sem értettünk az egészből, hiába beszél apám latinul is, azért az orvosi nyelvezet megfejthetelen a civilnek.

Emailben továbbítottam a kezelőorvosának, hogy kielemezze, és tudjam, mi következik. Féltem és sírtam, ha pittyent a mobil, összerándult a gyomrom, hogy igen, most kapom meg a választ. Amikor megérkezett, és elolvastam, sikítva eldobtam a telefont, fel-alá rohangáltam, majd végül felhívtam az orvost. Hogy jól látok-e, nem tévedek-e.

Könnyek között kérdeztem, neki pedig reszketett a hangja, mert igen, bekövetkezett az, amit ő sem hitt, az ötcentis daganat szinte teljesen eltűnt, csak egy apró pont maradt ott.

Boldogságomban ömlöttek a könnyeim, azt mondta, ő is boldog, hogy ilyen hírt tud mondani, sőt, ha anyu 20 évvel fiatalabb lenne, megműtené, hogy még az a picike pont se maradjon. Hogy ne tudjon kiújulni ez az aljas, szemét gyilkos betegség.

Azóta eltelt több mint 12 hónap. Anyám már rég kihízta a kórházi pizsamáit, a haja sűrű, hullámos, a válláig ér, főz, rejtvényt fejt, olvas, a kedvenc filmjeit nézi, és az apámat ápolja. Órákig ül az ágya szélén, eteti, vagy csak fogja a kezét. Nem engedi, hogy a férje kórházban vagy elfekvőben haljon meg. Nem engedi, erején felül megtesz érte mindent, felemeli, ha kell, emberfeletti, amit csinál.

Az idén február 4. volt a rákellenes világnap. De nemcsak ezért írtam le a mi történetünket. Azért, mert tudom, mennyi barátom rákos, és mindegyikükért megszakad a szívem.

Ezzel a poszttal azt szeretném elérni, hogy bárki bármit mond, hogy nincs tovább, menthetetlen a helyzet, akkor se adjátok föl!

Ne higgyetek hamis prófétáknak, áltudományos csodaszerek 'döbbenetes' hatásának, de leginkább ne utasítsátok el a gyógykezelést!

Drága Barátaim, szeretlek Benneteket!

Tudom, sokan azt gondolják, könnyen beszél az, aki nem csinálta végig a kemót meg a többit. Nem. Egyáltalán nem könnyű. Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat.

Mert nem tudni, mikor újul ki, hiszen idős már, és igen, úgy él, ahogyan akar, olykor rágyújt. Mert jólesik Neki, és már nem töröm össze a rohadt cigarettáit. Annak örülök, hogy máris nyert 12 hónapot, hogy önző módon szerethetem, hogy naponta ötször is felhívom, és olykor-olykor meg tudom nevettetni.

Kérlek Benneteket, ne adjátok fel! Mert élnetek kell, ha másért nem, a szeretteitekért. De önmagatokért is! Adjatok egy esélyt, még akkor is, ha nem hisztek benne igazán, ha beletörődtetek, hogy ennyi volt.

Mert ha harcoltok, talán Veletek is megtörténik a csoda, és nem hiába szenvedtetek. Mert igenis győzhettek!"


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x