hirdetés
pekingi_konferencia_dec-1.jpg

„Először semmit sem tudhattunk” - egy Kínában karanténba került magyar tanár mesélt a koronavírus-járványról

Kövesdi Miklós Gábor, Fotók: Hizsnyai Tóth Ildikó - szmo.hu
2020. április 04.


hirdetés

- Önök mikor értesültek a vírusról? Hiszen Kína hivatalosan sokáig tagadta a járványt.

- Épp mindenki a kínai holdújévre készült. Ez olyasmi, amit nem lehet elmagyarázni, a mi kultúrkörünkben ilyen nincs. Ők egy évben egyszer ünnepelnek, de akkor nagyon. 30-40 napig ez az ország gyakorlatilag leáll. Előtte és utána népvándorlás van, olyan, mint a lemmingek vonulása. Szerintem ezt nem merték leállítani január közepén, mert a kínai embert nem lehet visszatartani attól, hogy hazamenjen a családjához erre az időszakra. Az utolsó pillanatban, január 23-án délelőtt 10-kor zárták le Vuhant, 24-én kezdődött az ünnep.

Itt, nálunk is mindenki az ünnepekre készült, arra kellett bespájzolni, hiszen ilyenkor a boltok sem működnek. Egyszer csak a szálloda vezetőjétől kaptunk a közös chatre egy üzenetet, hogy ne menjünk Vuhanba, vagy egyáltalán Hupejbe – ez egyébként a szomszéd tartomány.

Azt sem tudtam, hol van Vuhan, meg kellett néznem a térképen, és megnyugodtam, hogy úgysem mennék oda. Nem értettük, miért a tiltás, mert akkor még az országos hírekben nem lehetett arról hallani, hogy Vuhanban valami elkezdődött.

Január 20-án vallották be az állami tévében, hogy van járvány, de mi, külföldiek azt nem nézzük, és egyébként is sok dolgunk volt. Akkor ért véget az őszi félév.

Aztán a szociális hálón egy itteni külföldieknek létrejött csoportból tudtam meg, hogy lezárták Vuhant.

Persze itt nem úgy kell elképzelni a közösségi médiát, mint amilyen a Facebook. Itt WeChat van, és szó szerint minden ott zajlik. Ott telefonálunk, e-mailezünk, ott tartjuk az értekezleteket, ott kapod az összes hivatalos értesítést, a diákokkal is ott tarthatjuk a kapcsolatot.

Telefonszámot is csak azért kapnak a kínaiak, hogy tudjanak WeChat-profilt létesíteni. Enélkül nem létezel. Éppen ezért ez egy nagyon érzékeny felület, a diákjaim sem posztolnak olyasmit, ami nagyon személyes lenne. Nincsen olyan kitárulkozás, mint Facebookon. Ezen fizetünk, mert össze van kötve a bankszámlánkkal.

Ezt úgy képzelje el, hogyha mondjuk, arra lenne szükségük, hogy amióta Kínában vagyok, hány fogkefét vettem, azt néhány kattintással le tudják hívni.

- Tehát kaptak egy üzenetet, hogy ne menjenek Vuhanba. Utána mi volt a következő lépés?

- Mivel ünnep volt, ilyenkor amúgy sem megy senki sehova. Ilyenkor a külföldiek vagy hazautaznak – mert másfél hónapos szünetünk van –, vagy a dél-ázsiai országokba szoktak utazni, Thaiföldre, Balira, Kambodzsába. Én azért maradtam itt, mert volt egy pályázatom, amit le kellett adnom január végéig.

Nem volt éles átmenet a karanténba, fokozatosan történt. Kétszer meghosszabbították az ünnepeket – ilyenkor úgysem járnak iskolába, nem dolgoznak –, és csak utána hirdették meg a kijárási korlátozásokat.

Az segítette a védekezést, hogy itt ennyire ellenőrizni tudják mindenki mozgását.

Vegyük a kampuszt. Van egy épület csoport, amit fallal vesznek körbe, ezen van három kapu. A háromból kettőt lezártak, egy van nyitva, az most ellenőrző pont. Ugyanígy az egész városban méhsejtszerűen vannak házcsoportok körbekerítve, mindenütt egy kapu van, ahol járványügyisek felügyelik a jövés-menést.

Az általános rendelkezés az volt, hogy egy lakásból három naponként egy ember jöhet ki, aki elmehet a boltba. Csak azok a boltok nyithattak ki, amelyeket a járványügy felügyelt. Hogy éhen ne haljon a város, mobilárusok jelentek meg, ahol elsősorban zöldséget, tofut, olajat, ecetet lehetett vásárolni. A kínaiakról tudni kell, hogy mindig meleget esznek. Itt nincs vajas kenyér. A gyerekek nem mehettek le, kutyát nem sétáltathattak.

Most már egy hete nincs új megbetegedés a városban, ezért feloldották a tilalmat. Az ellenőrző kapukat fenntartották, de már naponta ki lehet menni. Az élet olyan 50-60%-osan indult újra, de például minket, külföldieket megint korlátoznak, mert a külföldről visszatérők közül újabb fertőzötteket szűrtek ki. A 60 itt dolgozó külföldiből hatan maradtunk itt az ünnepekre, mi megint nem mehetünk ki.

- A hatóságok ilyen szigorúak?

- Nyugaton úgy képzelik el a hatóságok jelenlétét, hogy konfliktusban állnak a tömeggel. Mert csak tüntetésekről látunk képsorokat. A valóságban egyáltalán nem ez a jellemző. Nagyon ügyesen kommunikálnak. Van egy kapcsolattartó személy, ő adja az utasításokat nekünk, de ő is csak azt mondta, hogy „kedves tanárok, a saját érdekükben ne hagyják el a szobát”. Azt nem mondták meg, miért ne.

Aztán egy reggel vittem le a szemetet, és azt láttam, hogy a recepción nincs egy ismerős sem, hanem mindenütt egyenruhások hemzsegnek.

Épp akkor rendezkedtek be. Rögtön meg is mérték a lázamat.

Kiderült, hogy azért, mert éjjel a kampuszból elvittek két fertőzöttet, és nem tudták kizárni, hogy találkoztunk velük. Ezért kaptunk 14 nap teljes karantént. De ezt is csak abból tudtuk meg, hogy azt mondták, ne menjünk sehová, ők majd bevásárolnak nekünk. Az egyetem pedig minden tanárának küldött egy nagy doboz zöldséget.

Volt például egy érdekes esetem. Elfogyott az ivóvizem, amit ballonokban kapunk, és akkor nagyon bepöccentem. Elszakadt a cérna. Írtam egy hosszú, hisztérikus, angol nyelvű levelet a chatre.

És képzelje, másnap reggel arra ébredtem, hogy kopognak. Egy nagyon kedves lány állt az ajtóban. Megkérdezte, hogy egészen véletlenül nincs-e szükségem valamire, mert ő pont erre járt, és gondolta, megkérdezi.

Na erre sorolni kezdtem neki, hogy nincs vizem, nincs maszkom, zárva van a fitneszszoba. Ő szépen felírt mindent, és mondta, hogy majd lent, a recepción várni fog a maszk. Azt állította, hogy itt dolgozik a szállóban. Dehogy dolgozik! Nem láttam sem előtte, sem utána. Megkérdeztem a többieket, senki máshoz nem kopogott be. Csak nálam volt, mert én hisztiztem. Szóval tudják, hogy nem tankkal kell kezelni az embereket, hanem így.

Ivóvizet viszont nem tudtak biztosítani. Az végül úgy oldódott meg, hogy a németországi barátnőm, aki intézményvezető, írt egy hivatalos levelet az itteni főnökömnek, a német tanszék vezetőjének, hogy fontos partnerük vagyok, és aggódik értem, ha nem kapok vizet, szomjan halok. Rögtön másnap hoztak nekem vizet a kampuszból.

Nekem nem hiszik el, hogy szomjas vagyok, de az nagyon kínosan érinti őket, ha nyugaton azt gondolják, hogy itt nincs víz.

Furcsa a gondolkodásuk. Amikor kitört a járvány, akkor is az volt az egyetemen a legfőbb aggodalom, hogy mit szól majd ehhez a világ, ki fog velünk szóba állni. A tanszékvezető amúgy nem szokott drámázni, de most azt mondta, hogyha ezt nem sikerül legyűrnünk, akkor minden elveszett. Nem jönnek vissza a külföldi tanárok, a diákjaink nem mehetnek külföldre ösztöndíjjal.

Mostanra ez megfordult, sokan szívesen visszajönnének, de most meg Kína zárta le a határait. Tanévkezdésig már valószínűleg nem tudok haza utazni. De a fiam például rosszabbul járt.

- Ő hol van?

- Budapesten, de a párjával épp ki akartak költözni Bristolba, ott kaptak állást. Eladta a pesti lakását, csak azért utaztak haza, hogy felszámolják az ottani életüket, és Budapesten ragadtak. Még nem tudjuk, mihez kezdenek, a lakást már át kéne adniuk az új tulajdonosnak. De most a papírokat sem tudják intézni.

- Volt egy kollégája, akinek az átlagnál is bizarrabb élményt jelentett a vírus kitörése.

- Ő egy lengyel tanár, aki buddhista beállítottságú, azért is jött ide élni. Van a közelünkben egy buddhista kolostor, és a kollégám január 20-a körül bevonult oda három hétre megvilágosodni. A kolostorban nem használhatnak sem számítógépet, sem telefont, nincs internet, tévé, semmi.

Három hét után egy másik világra jött ki.

Az utak üresek, sehol egy lélek. Ahogy kijött a kolostorból, éppen rálátott egy ellenőrző pontra. Betontorlaszok, katonák. Nem tudta elképzelni, mi történt. Akkor nézte meg a telefonját, látta, hogy COVID-19, biztos volt benne, hogy valami vegyi támadás történt, úgyhogy futva tette meg az utat hazáig. Szegény azóta sem heverte ki. Még most is cédulák lógnak az ajtaján, hogy ne zavarja senki. A hétvégén láttam a kampuszon, de 50 méternél jobban senki sem közelítheti meg.

Vannak ilyen sztorik. Egy másik kollégánk jött vissza a családjával az ünnepek után kocsival. Az autópálya Hupej tartományon vezet keresztül. Amikor megérkeztek, az egyetemi orvos kikérdezte őket. Amikor kiderült, hogy egy rövid szakaszon átjöttek Hupejen és megálltak az autópályán pisilni, mert a gyereknek kellett, az orvos azonnal abbahagyta a vizsgálatot és rögtön karanténba küldte őket. Külön lakást kaptak, a szállóba sem jöhettek vissza. Lepecsételték az ajtójukat, őrt állítottak az ajtajuk elé.

Az amerikai kolléganőt Thaiföldön érte a lezárás híre, úgy döntött, hogy nem jön vissza. Ezért megkért minket, hogy pakoljuk össze a holmiját, taxival kivitettük mindenét a reptérre. Így ment haza Amerikába.

Amikor volt a vízhiányos eset, felhívott a londoni kolléganőm, Anna, mert eszébe jutott, hogy a másik kollégánk, Sarah mindig a lábtörlője alatt hagyta az ajtónyitó kártyáját, és úgy gondolta, az ő szobájában van víz. Nem emlékezett, pontosan melyikben lakott, de még az emeletre sem. Csak arra, hogy milyen ajtó dísze volt. Úgyhogy mentem körbe a szállóban bekapcsolt kamerával, hogy Anna ráismer-e az ajtóra. Így sikerült vízhez jutni.

- Mennyiben változott a kínai hatóságok hozzáállása a kezdeti eltussolás óta?

- Lényegében végbement egy rendszerváltás.

Először semmit sem tudhattunk, egymásnak sem adhattunk át híreket.

Úgy csempésztük be az információkat. Én a cseh, szlovák és magyar anyagokért feleltem, kolléganőm a németért, felosztottuk Európát.

Aztán megváltozott a módszertan, leváltották a népegészségügyi bizottság elnökét és a vuhani pártvezetőt is. 300 kommunikációs szakembert állítottak rá az ügyre, és hirtelen megnyíltak az információs csatornák. Minket azóta a város minden nap részletesen tájékoztat. Mostanra megfordult a helyzet, én letöltöm a kínai védekezési útmutatókat, és elküldöm PDF-ben a magyar ismerősöknek. Otthon nem viszik túlzásba a tájékoztatást.

Azt tudni kell, hogy itt, éppen a nagyon alapos ellenőrzés miatt, sokkal hatékonyabb volt a kapcsolati háló felkutatása. Mindennek elektronikus nyoma van. Ha te valamelyik fertőzöttel egy időben voltál a boltban – akkor is, ha ő a földszinten zöldséget vett, te pedig az emeleten az elektronikai osztályon vásároltál –, megkerestek és leteszteltek. A nyitva tartó boltokban hőmérő kapuk működtek. Ezért hatékonyan megtalálták és izolálni tudták a betegeket és a vírushordozókat.

Nekünk itt az volt a szerencsénk, hogy amikor Vuhanból az emberek szétszéledtek mindenfelé és vitték a betegséget, hozzánk nem nagyon jött senki, innen inkább elmentek. Az utolsók között ért hozzánk a járvány.

Nálunk alig volt megbetegedés, de itt is a legmagasabb készültség volt, egyes fokozat, hogy felügyelhessék az embereket. Senki nem jöhetett be a városba úgy, hogy ne kapjon 14 nap karantént.

A kínai orvosok most hozzáláttak a statisztikák feldolgozásához. Végleges adatok még nincsenek, de már látszik, hogy körülbelül 4-5% volt az, aki úgy adta tovább a vírust, hogy semmilyen tünete nem volt.

Egyébként olvastam egy írást egy járványügyi szakembertől, aki Hongkongban volt a SARS vírus idején. Szerinte diktatúrában sokkal könnyebb kezelni a járványhelyzetet, mint demokráciában.

De azt is mondta, hogy a vírus elsődleges ellenszere a felvilágosítás.



hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
koronavirus-magyar-orvosok-apolok-mti-balogh-zoltan.jpg

„Több beteg halt meg a kórházunkban a koronavírus miatti félelemtől, mint magától a vírustól”

Magyar orvosok és ápolók naplószerűen számoltak be arról, mit tapasztaltak munkájuk során a koronavírus-járvány idején. Megdöbbentő sorok a frontvonalban dolgozóktól.
Illusztráció: MTI/Balogh Zoltán - szmo.hu
2020. május 18.


hirdetés

A Válasz Online március végén orvosokat és nővéreket kért arra, vezessenek naplót a „frontvonalból”. Most pedig ezekből a naplóbejegyzésekből hoztak néhányat nyilvánosságra.

Volt, aki teljes nevével vállalta a leírtakat, de olyanok is, akik nem kaptak, vagy féltek engedélyt kérni, így csak névtelenül számoltak be a munkájukról.

Kullmann Tamás, a győri Petz Aladár Kórház sürgősségi ügyeletvezetője május 15-én írt bejegyzésében arról ír, hogy szerencsére már abban az intézményben is egyre kevesebb a koronavírusos beteg, viszont sok páciens nem is a fertőzés, hanem a vírus miatti félelem miatt halt meg ott.

"Egy szülő nő a vírustól való rettegés miatt későn indult a szülészetre, komplikáció támadt, elveszítette a magzatát.

Akiknek kilyukad a belük, máskor aznap kórházba jönnek a panaszaik miatt, de a vírustól tartva most tovább maradnak otthon, hátha a fájdalom elmúlik magától. Egy háromnapos kilyukadást már hiába műtünk meg, hiába küzdünk az életükért. Ma is elveszítettünk így egy beteget, és nem az elsőt. Miközben a vírusfertőzés szövődményében egyetlen ember hunyt el az intenzív osztályon.

hirdetés

Egyértelmű, hogy a járvány idején több beteg halt meg a kórházunkban a koronavírus miatti félelemtől, mint magától a vírustól!"

- írja az orvos.

A többi ápoló és orvos naplóbejegyzését a Válasz Online oldalán olvashatod el.


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
airport-2094122_1920.jpg

„Iszonyúan lassú volt a karanténba iktatás” - ilyen most egy utazás repülővel

Egy Londonból Budapestre utazó magyar nő beszámolójából megtudhatjuk, hogy milyen változásokra kell számítania annak, aki mostanság repülővel utazik.
Fotó: Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2020. május 22.


hirdetés

Sokakat érdekel, hogy most a korlátozások enyhítése után, de a teljes szolgáltatás visszaállása előtt milyen lehet nemzetközi repülőjárattal közlekedni. Vajon mennyit változtak a szabályok és a szokások a reptereken és a gépeken?

Nothof-Bako Bernadett a napokban repült haza Londonból Budapestre a Wizz Air egyik járatával. Engedélyével az útról szóló beszámolóját változtatás nélkül közöljük.

„Tegnap jöttünk haza az esti Wizz Air-géppel Lutonból. Egy kis infó-update mindenkinek mivel sokszor látom kérdésként.

A reptéren az összes bolt be van zárva. A Boots üzlet elvileg nyitva tart, de valószínűleg 18:00-s zárással, mert amikor mi mentünk (19:30), már zárva volt. Kaját (csokit, csipszet) és vizet is csak automatából lehet venni. A repülőn is csak snackeket árulnak, meg levest. Erre készüljön mindenki!

A bankautomaták üresek (az összes), szóval aki pénzt szeretne felvenni, azt még az előtt tegye meg, hogy a reptérre érne. Amúgy a bőröndleadás és az ellenőrzések is zökkenőmentesen zajlottak. A repülőút kellemes volt. Nem voltak sokan.

hirdetés

Az arcmaszk használata kötelező végig az út során. Időben indultunk, és vagy 25 perccel hamarabb landoltunk.

Viszont amire mi fel voltunk ugyan készülve, mégis kikészítő volt, az az ellenőrzés és karanténba iktatás. 2 órát vártunk (mi voltunk az utolsók). Iszonyúan lassan haladt. Mérnek testhőt. Elkérnek személyit, lakcímkártyát, telefonszámot, e-mail-címet, és hogy hol szeretnéd letölteni a karantént. Adják a piros papírt és egy tájékoztatót. Akiknek mentessége volt, azokat külön sorba állították, és gyorsabban végeztek, illetve azokat is akik gyerekkel voltak, előreengedték (ami szerintem tök korrekt). Utána még egy gyors útlevélellenőrzés, és mehetsz a dolgodra.

Mi tegnap hajnal 4-re értünk haza, 9:30-kor már hívtak adategyeztetés miatt.

A hölgy nagyon kedves volt. Elkérte újra a személyiigazolvány-számot és az e-mail-címet (ide küldik majd a határozatot). Megkérdezte, hogy az appot szeretnénk használni (ami csak magyar telefonszámmal működik) vagy rendőr látogasson. Illetve érdeklődött, hogy van-e segítségünk, mert ha nincs, az önkormányzat tud biztosítani valakit, aki bevásárol. Ennyi. Remélem segít ez azoknak akik most készülnek haza! Minden jót és jó utat!”


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
pesti-uti-otthon.jpg

Nemcsak a vírus pusztított, hanem a politikai harc is a Pesti úti otthonban

Mindenki megmutatta az erejét, csak az nem érdekelt senkit, hogy a lakókkal mi történik. A sajtó ugyanúgy dolgozott, mint a politikusok, két csapat van, háború van. Egyelőre a halálos áldozatok idősek. 
Belicza Bea - szmo.hu
2020. május 25.


hirdetés

Kedves emlékem volt évekkel ezelőtt Skultéti Józsefről, a Pesti Úti Idősek otthonának igazgatójáról. Az intézményben élő anyukámat állatsimogatással akartam meglepni. Az igazgató nagyon együttműködő volt, azonnal megteremtette a feltételeket, hogy a szép, nagy területű intézménybe a Kanga Alapítvány elhozhassa állatait, amelyeket idősekhez, fogyatékos otthonokba és gyerekekhez is visznek. A program olyan sikeres volt, hogy a későbbiekben is jöttek az állatok a lakókat szórakoztatni. Az anyukám szereti az otthont, a programok változatosak, ezekből azt gondoltam, jó a vezetés.

Aztán megjött a koronavírus, legnagyobb meglepetésemre, oda, ahol a legnagyobb biztonságban reméltem az édesanyámat.

Április elsejétől zuhantam egyre mélyebbre, amikor megtudtam, hogy anyu beteg.

Étvágytalanul, hányással, hasmenéssel küzdve annyira le volt gyengülve, hogy tudtuk, segítség kell. Óvatosan kérdezgettük a bátyámmal, ki tudja, mi baja van anyunak, kivizsgálták-e.

A főpolgármester bejelentette április 3-án délután, hogy van 5 fertőzött az otthonban. Aznap délelőtt én ezt már tudtam és azt is, hogy anyu március 30. óta rajta van azon a listán, hogy tesztelni kellene.

hirdetés

Nem akartam többet várni, magántesztet próbáltam szerezni. Látogatási tilalom volt, orvos sem volt, meg akartam tudni, bemehet-e az otthonba védőruhában valaki tesztet végezni. Hívtam az igazgatót, nem vette fel, írtam sms-t, nem válaszolt.

Ez volt az első rossz élményem róla. Az sem érdekelt, hogy azért nem válaszol, mert tudja, hogy újságíró vagyok, vagy azért, mert nem érdekli, mi történik a lakóival.

Aztán hosszasan próbálkoztam politikusoktól információt szerezni, a főpolgármesteri hivatal egy darabig beszélt, de aztán ők is csak a Facebookon posztoltak, az operatív bizottság egyáltalán nem vett rólam tudomást. Pedig én tapasztalatból tudtam, mi volt a baj, de senkit nem érdekelt.

Be nem mehettek, de ki igen

Az igazgatóval is nagyon szerettem volna beszélni, mert tudtam, hogy kevés dolgozójuk van, tudtam, hogy nincs teszt, és tudtam, hogy nem volt orvos. Hogy miért nem akart erről senki beszélni, azt nem értem.

A szociális szférában mindenütt létszámhiány van. Nekik is kellene sokat tapsolni, etetni őket és segíteni őket védőruhával.

Amit anyukámon keresztül láttam, tudtam, hogy nagy baj lesz. Azt kértem mindenhonnan, gyorsan beszéljünk róla, hogy máshol ne legyen ilyen. És azóta sem beszéltünk ezekről:

Március 9-től volt látogatási tilalom. Kijárási tilalom viszont csak március 17-től.

Nem csak a Pesti úton, hanem az ország összes idősek otthonában. Ez a 9 nap kiskapu elég volt-e a korona becsusszanására?

Március végén, amikor már látogatási tilalom volt, az otthonban még istentiszteletet tartottak.

Gondoltam, csak interneten keresztül, de nem. Bementek hozzájuk, mert mint mondják, ők is segítők, gyakorlatilag az ott dolgozók. Plusz emberek, akik bevihették a vírust, de a nagyobb baj, hogy sok embert összeültettek egy teremben.

A "hogyan jutott be vírus?" megválaszolásakor sem a kijárási tilalom csúszása, sem a március végi istentisztelet, sem az nem merült fel, hogy ott dolgozó vitte be. Pedig volt olyan lakó, aki fertőzött ápolótól kaphatta el a vírust. A főpolgármesteri hivatal folyton azt mondta, hogy a kórházból, a minisztérium vagy a kormányhivatal meg azt, hogy Karácsony Gergely miatt.

A miért nem volt orvos kérdésem sokáig fel sem merült, majd az is a háború része lett. A mindenről megszólaltatható Zacher Gábornak is meg kellett mondania, hogy ez egy huszonhetedrangú kérdés: „Ha egyszer bekerül a vírus, akkor nem lehet ezzel a történettel túl sok pozitív dolgot tenni, hanem igenis sajnos végig fog menni az emberek között.” Adtunk egy hetet vagy tíz napot, hogy terjedjen. Mennyivel kevesebb beteg és halott lenne most, ha valaki időben beküldi az anyukámhoz hasonlóan beteg embereket a kórházba?

Ha elfogadjuk, hogy nincs orvos egy 540 fős idősotthonban, ahol mindenki beteg egy kicsit, és járvány van, akkor mondhatnánk, hogy a kórházakban is felesleges az orvos.

Járvány idején nincs 500 teszt egy 10 milliós országban?

Nem volt minimális teszt sem. Amikor anyu már listán volt, nem volt egyedül. Több lakó is betegeskedett az otthonban. Amikor a főpolgármester megjött 200 teszttel, az anyukámnak nem jutott. Sokan mondják, hogy sehol a világon nem volt elég teszt. Értem, de a járvány elején, amikor mindenki mondta hogy felkészültek, akkor nem volt a kétmilliós fővárosnak, a 10 milliós országnak 5-700 tesztje az első hirtelen jött bajra?

Emlékszik-e még valaki, hogy a lakók 74 tesztje nem sikerült. Erről pedig nem egy vagy két nap múlva tájékoztatták az otthont, hanem 9 nappal később, április 17-én.

Bár az otthonban már március végétől voltak betegek, a főpolgármester és a kormány vitájában csak arra nem figyeltek, hogy a vírus terjed, amikor másfél héttel később a tisztifőorvos rémülten reagált a 100 fertőzöttre, akkor a nagy színházi felvonulással újabb bajokat okoztak.

Idős, sokszor beteg embereket nem lenne szabad így meghurcolni. Katonai, rendőri kísérettel mentek a mentők sorban. Hosszú volt megtölteni a mentőket az udvarban. Ha egyesével mentek volna a mentők, ahogy megteltek, akkor a kórházban gyorsan elhelyezték volna őket.

A konvojokban érkező mentőkből 25-30 embert kellett papírozni, szállítani úgy, hogy a kórházban is várniuk kellett a betegeknek. Arról ne is beszéljünk, hogy a Korányi kórházba irányított betegeket 15 kilométerrel távolabb a SOTE Korányi tömbjébe vitték előbb tévedésből.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
jessica-pamp-QMVvmFFi0Sc-unsplash_szm-1000x667.jpg

Ilyen átélni a járványt Afrika közepén: egy Kenyában élő magyar beszámolója

Vaszari Móni, a Mindeközben Kenyában blog írója 2015-ben költözött az ország dél-keleti részén fekvő Mombasába. Elmesélte, milyen most az élet az Indiai-óceán partján.
K.U.D./A címlapkép illusztráció: Jessica Pamp/Unsplash - szmo.hu
2020. május 18.


hirdetés

Móni turistaként járt először Kenyában, 2012-ben, beleszeretett az országba és végül itt talált rá a szerelem is. 2015-ben költözött az afrikai országba, férjével Mombasában élnek. Móni utazásszervezéssel foglalkozik, Kenya mellett Marokkóba is szervez privát túrákat, emellett pedig egy alapítványt vezet, melynek keretében - többek között - Kenyában valósítanak meg támogatási, fejlesztési programokat, elsősorban az oktatásra koncentrálnak.

"A kenyai kormány viszonylag gyorsan és jól reagált, szigorú lépéseket hoztak, de megakadályozták, hogy az új koronavírus kijusson a nagyobb településekről"

– mondta a Szeretlek Magyarországnak Móni. A vírus ugyanis a fővárosban, Nairobiban és Kenya második legnagyobb városában, Mombasában ütötte fel a fejét, és mind a két város határait - néhány másik érintett megyével együtt - lezárták.

A rendezvényeket betiltották, éjszaka kijárási tilalom van érvényben, az iskolák - ahogy Magyarországon - március 16-a óta zárva vannak, a bárok, kocsmák, mozik szintén. Kenyában a május 18-i, hivatalos adatok szerint 887 a beazonosított fertőzöttek száma. Az emberek többsége nem is a betegség miatt aggódik, hanem a betegség okozta gazdasági válság miatt.

"Gyakorlatilag megszűnt a turizmus, pedig a turizmus jelenti Kenya egyik fő bevételi forrását. Sokan elveszítették az állásukat, tartaléka pedig itt nincs az embereknek"

hirdetés

– mondta Móni, hozzátéve, aki a fővárosban vagy Mombasában rekedt, most haza sem tud menni vidékre, és bevétel híján pénzt sem tud utalni a vidéken élő családtagjainak. Kenyában ugyanis bevett gyakorlat, hogy a családból valaki a városba megy, ott dolgozik és a mobilfizetési rendszeren, az M-Pesán keresztül küldi haza a pénzt.

"A kenyai fizetési rendszer legnagyobb erőssége, hogy bankszámlaszám sem kell hozzá, elég egy régi mobil, még csak okostelefonra sincs szükség, a technológia a legegyszerűbb készüléken is fut"

– mondta Móni. Most viszont tömegek maradtak bevétel és munka nélkül. Ráadásul a kenyai kormány nem dolgozott ki egy átfogó programot a nehéz helyzetbe került tömegek megsegítésére, közösségi kezdeményezések vannak. Mombasában például az önkormányzat - egyéni és céges támogatók segítségével - létrehozott egy alapot, amelyből a rászorulóknak élelmiszerosztást szerveznek, vagy épp pénzt adnak.

"Kenyában nem terveznek az emberek, hiszen a tervek úgysem működnek. Egyik napról a másikra él a többség, ezért ért sokakat nagyon váratlanul a helyzet

– jegyezte meg Móni, aki már több mint 60 napja van önkéntes karanténban.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!