„Azt hitte, fel van készülve a halálra” – képzelt riport egy (nem amerikai) karanténkórházból
Képzeljünk el egy vírust. Egy olyat, ami világjárványt okoz. De ne a COVID-19-et, mert akkor ennek a cikknek egy jövőmodellezésről szóló tudományos disszertációnak kéne lennie. Szóval képzeljünk el egy vírust, amiben az a legrosszabb, hogy nem tudod magadról, hogy te magad fertőző vagy-e. És abban se lehetsz biztos, hogy ha beteg leszel, mi fog veled történni. Ahogy abban sem, hogy mi vár arra, akinek tudtodon kívül átadod.
Félelmetes, nem? Sokak szerint sajnos nem eléggé…
Tibor, 56 éves:
„Nem olyan fából faragtak engem, hogy én egy ilyenbe belehaljak. Amúgy sem tartozom a veszélyeztetett korcsoportba, szóval nem nekem kell óvatoskodnom.”
Tibor sose gondolta volna, hogy egyszer képes lesz mások előtt, nyilvánosan elvégezni a dolgát. Pláne nők előtt. De amióta kitették az ágyát a kórházi folyosóra, már egymás mellett fekszenek nők és férfiak.
Az első napokban olyan gyenge volt, hogy ki se bírt volna menni a wc-ig. Most pedig már nem is engedik felállni és mászkálni ebben a káoszban. Szóval ágytálazás van, meg pelenka.
De kevés a nővér, így lassan 3 órája fekszik a saját ürülékében. A nővérek épp a folyosó végén intubálnak valakit, majd jönnek, ha tudnak.
Akkor majd megkérdezi, hogy lesz-e lehetőség a héten fürdésre vagy legalább tisztálkodásra – de nem fűz túl sok reményt hozzá.
Megalázó ez az egész. Pedig ő a szerencsés.
„Uram, Ön nagyon szerencsés. Erős a szervezete, valószínűleg fel fog épülni pár héten belül”- mondta neki az orvos.
Furcsa érzés, hogy igaza lett: ő ebbe nem fog belehalni. De ez után a sok szenvedés és lélekromboló kiszolgáltatottság után, amit az elmúlt napokban megélt, nem tudja elképzelni, hogy újra a régi önmaga legyen, amikor végre kiléphet a kórház ajtaján. Sok-sok hét múlva.
János, 43 éves:
„Nem rajtam fog múlni. Mit számít, hogy pont én kicsit kimozdulok?”
Jánost ismeretlen számról hívták. Máskor nem szokta felvenni, de most napok óta készült erre. A kórházból hívták. Édesapját előző éjjel lekapcsolták a gépről.
Megkérdezhette volna, hogy miért. Hogy kit tettek a helyére. És ő miért volt fontosabb. Hogy lett-e volna esélye, ha még lélegeztetik. De nem akarta tudni. És valószínűleg úgyis kitérő választ kapott volna a telefon másik végén lévő végtelenül elcsigázott hangtól.
Részvétem. Köszönöm. És megszakadt a vonal. János letette a telefont, leült a fotelbe. Tudta, hogy nem szabad most magát hibáztatnia. Hogy nincs értelme az önvádnak. De egyre csak pörögtek a fejében a képek, hogy hány helyre is mozdult ki feleslegesen, és hány, amúgy elkerülhető találkozót nem mondott le. Mi van, ha pont ő adta át a fertőzést valakinek? Valakinek, aki találkozott olyannal, aki végül több lépésben, de átadta annak, aki találkozott az apjával?
Például, amikor bemenekült az irodába, mert nem bírta tovább a home office-t a gyerekek állandó zsivajozása miatt… Vagy elég volt annyi is, hogy ő cinkosan összenevetett az egyik kollégájával, hogy mégiscsak nevetséges ez a nagy izolálódás? És ezen felbuzdult valaki, aki szépen továbbadogatta valakinek a vírust. A vírust, ami végzett az apjával. Vajon benne volt ő is abban a láncreakcióban, ami miatt most már nincs az az ember, akihez tanácsért fordulhatott, bármit hozott az élet?
Ilona, 74 éves:
„Egyszer úgyis meg kell halni, éltem én már eleget. Nem fogok vénségemre a lakásban kuksolni.”
Azt hitte, fel van készülve a halálra. De amikor a fájdalom már átjárta minden szervét, és úgy érezte, szétrobbannak a zsigerei, elképesztő hálával hallgatta, ahogy a szomszéd veri az ajtót. Végül a mentősök törték be a hevederes zárat.
Ám ebből már csak foszlányokra emlékszik. Még mindig zavaros a tudata, most se tudja, hogy vajon hány napja van a kórházban. A szemét se tudja kinyitni, és csak nyöszörögni tud. De a fájdalom végre csökkenni kezdett. Csak tehetetlenül hallgatja, ahogy az orvosok az ágyánál beszélnek. Mérlegelnek.
Áthoztak egy 34 éves anyukát az onkológiáról, és nem tudják hova tenni. Oxigénre lenne szüksége, de úgy sem biztos, hogy kibírja a szervezete a terhelést. „Ilona néni viszont sokat javult, csak hát… rá nem vár 3 kisgyerek meg még 40-50 év” – morfondírozik az egyik orvos. Nem bírja már a sok felelősséget. A sok halált. És a sok életet, amiről neki kell dönteni.
Ilona néni legszívesebben üvöltene, hogy a fiatalasszonyt mentsék, de nem bír megszólalni. És talán nem is próbálkozik eléggé. Fél. De nem a haláltól, hanem az előtte lévő fájdalomtól.
Kata, 23 éves:
„Túl van ez lihegve, és amúgy is csak az öregekre veszélyes. Most miattuk szívjon mindenki?”
Hajnalban vitték be a nőgyógyászatra erős vérzéssel. Egész éjjel vizsgálták és bivalyerős fájdalomcsillapítókat kapott. Se anyukája, se a barátja nem jöhetett be vele. Reggel megjelent egy végtelenül kimerült orvos az ágyánál, és gyorsan elhadarta, hogy mi a helyzet.
„És akkor mit lehet ezzel tenni?” - kérdezte Kata. Az orvos pedig nagyot sóhajtott. Műteni kéne. Nem most azonnal, de normális esetben azért találnának neki egy időpontot egy-két hónapon belül. Mert hát ennek azért lehetnek szövődményei.
„Ne ijedjen meg, de kötelességem elmondani, hogy az esetek kis százalékában meddőséget is okoz.”
Ám azt is hozzátette, hogy pont nem elég súlyos a helyzet ahhoz, hogy engedélyt kapjanak a beavatkozásra. Minden nem életmentő műtétet halasztani kell. És amúgy sincs orvos, akinek lenne szabad kapacitása.
Felírt egy nagy adag fájdalomcsillapítót, adott tippet, hogy állítólag melyik patikában lehet még kapni azokból. Elmondta, hogy milyen panaszok esetén kell azonnal mentőt hívnia. Kapott egy zárójelentést, majd megkérték, hogy mihamarabb távozzon, mert nincs elég ágy és kell a hely. Kata nem bírta abbahagyni a sírást.