hirdetés
Elérhetetlen lesz a diploma rengeteg okos, értelmes diák számára, sokaknak már ma is az
Péntek délután azért tüntettel a diákok a Kossuth téren, hogy amíg az ország minden iskolájában nem elérhető a minőségi nyelvoktatás, addig ne vezesse be a kormány az egyetemi felvételihez kötelező nyelvvizsgát.
Homonnay Gergely írása - szmo.hu
2019. április 25.


hirdetés

Angol-német szakos középiskolai tanárként tökéletesen egyetértek a diákokkal.

Az első diplomámat bölcsészkaron szereztem nyelvszakon. Azt gondolom, ma mindenkinek tudnia kellene angolul. Tanítottam elitgimiben és szakgimnáziumban, képben vagyok a magyarországi idegennyelv-oktatás helyzetével. Órákig tudnék beszélni arról, miért gyalázatos a kormány terve, amellyel diákok tízezreitől veszi el a lehetőséget, hogy diplomát szerezhessenek. Ha ugyanis a kormány jelen formában véghez viszi a tervét, okos, értelmes diákoknak elérhetetlen lesz a diploma.

Egyébként már nagyon sokuknak ma is az, de még maradjunk a nyelvoktatásnál. Ma Magyarországon a nyelvszakosok egyedül azok a tanárok, akik az iskolákban szabadon választhatnak tankönyvet. Az informatika-szakosok kénytelenek olyan tankönyvből tanítani, amiben a floppyról tanulnak azok a diákok, akik öt év múlva érettségiznek... Gondoljunk bele: az informatika az egyik leggyorsabban fejlődő tudomány, floppyt úgy húsz éve nem használ senki, a magyar iskolákban mégis erről tanítanak. Minek? De lehetne sorolni végeláthatatlanul, miért hibás a hirtelenjében véghezvitt központosítás a tankönyvek esetében.

A matekkönyvek tele vannak hibával, az erdélyi magyar diákok számára a Bukarestben kiadott magyar nyelvtankönyv összehasonlíthatatlanul korszerűbb, taníthatóbb, élvezetesebb a magyar iskolákban használt nyelvtankönyvnél.

A magyar iskola XIX. századi módszerekkel próbálja felkészíteni a diákokat a XXI. századra, ami reménytelen próbálkozás. Ez nyilvánvalóan látszik a nemzetközi kompetenciateszteken: a magyar diákok mind természettudományokban, mind matematikában, mind szövegértésben, mind a társadalmi háttér leküzdésében az OECD-átlag alatt teljesítenek.

De térjünk vissza a tankönyvekre. A nyelvszakosok kezét nem kötik meg, milyen tankönyvekből tanítsanak. A jobbnál jobb, külföldi kiadású, ám méregdrága tankönyvekből nincs hiány. A szülő mélyen a zsebébe nyúl azt remélve, hogy legalább egy idegen nyelven – ez általában az angol – megtanul a gyerek. Megtanul, ha szerencséje van, de általában nincs. A hatékony iskolai nyelvoktatásnak ugyanis egy alapvető feltétele hiányzik, és ez a tanár.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
„Ha ma egy házasságban benne van 7-8 jó év, mielőtt tönkremegy, már szerencséd van”
Ezt nem én mondtam, hanem egy kardiológus barátom, akinek óriási pacientúrája van ‘szívzűrös’ emberekből. Minden értelemben. Szerinte a házasság intézményének lejárt a szavatossága. Nehéz nem egyetérteni vele. Vélemény.
Hargitay Judit. Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. április 24.



Egyszer, gyerekkoromban megkérdeztem az “ángyimat” – nagyszüleim falujában így hívtuk a nagy-nagynénit, vagyis a nagypapám testvérének a feleségét – hogy hogyan kérte meg a férje a kezét. Épp tésztát metélt, a szamurájkardnak is beillő, hatalmas kést letette a vágódeszkára, lisztes csuklóját végighúzta a fejkendőjén, aztán elérzékenyülten annyit mondott: “Hát, azt mondta, hogy Rozi, gyere mán hozzám, annyi munka van a ház körül meg a fődeken, hogy nem győzzük erővel.” Az ángyim 17 éves volt akkor.

Félreértés ne essék, szerették egymást. Egy életet éltek és dolgoztak le együtt, lett két szép lányuk, nemigen volt idejük azon gondolkodni, vajon hová vezet a kapcsolatuk, és meg tudták-e valósítani önmagukat. Ángyim még nekem is azt mondta az esküvőm előtt: “Egy lánynak akkor köll férjhöz mönni, amikor viszik.”

Azóta eltelt úgy hatvan-hetven év. Az utóbbi egy-két évben nagyon sok emberi sors fordult meg a szemem előtt és a “kezem alatt” (hozzám fordultak, és írtam róluk). A cikkeimet olykor “hangulatkeltésnek” titulálta egy-két olvasó, leveleket is kaptam, hogy minek írok szénné csalt férjekről, a reménytelen párkeresésbe belefáradt, harmincas nőkről, a szerelmet a szexszel egyenértékűnek gondoló huszonévesekről, kettős életet élő, önmaguknak is hazudozó, maszkoló, sumákoló, különböző párkapcsolati csapdákban vergődő emberekről.

Számonkérték, miért nem írok boldog emberekről. Leszámítva azt a tényt, hogy de, elég sokszor írok, a válaszom az: azért, mert nagyon sok ember nem boldog. És a címben idézett kardiológus barátommal sajnos egyet kell, hogy értsek: óriási baj van a házasságokkal.

A szemünk előtt szálazódik szét egy intézmény, amelynek évszázadokon át megvoltak a maga keretei, amihez így vagy úgy, de mindenki tartotta magát. De most már hiába kapaszkodunk belé, hiába öntjük nyakon rózsaszín, dizájner menyasszonyi ruhás-limuzinos-babagügyögős cukormázzal, a házasság, mint két ember megbonthatatlan, életre szóló szövetsége, egyszerűen társadalmi szinten oszladozóban van.

Hadd idézzem 99 éves nagyapám véleményét: “Kislányom, szerintem húsz év múlva Európában meg is fogják szüntetni, kitalálnak helyette valami mást, mondjuk egy ötéves élettársi szerződést, amit meg lehet hosszabbítgatni, ha nagyon akarják.”

Bár ez természetesen elég borongós jóslat egy közel százéves embertől – aki 63 évet élt le házasságban, míg megözvegyült –, azért érdemes odafigyelni rá. A házasságokat annak idején valóban kőkeményen összetartó erők – a vallás, a megkérdőjelezhetetlen társadalmi elvárások, életvezetési szabályok, a gazdasági érdekközösség, és persze a “rangon alul nem”, tehát a hasonló a hasonlóval (itt a neveltetésre, háttérre, értékrendre gondolok) elve – egyszerűen mára nincsenek. Szó nincs arról, hogy régen, mondjuk száz-százötven évvel ezelőtt (nem is kell messzebbre visszanézni) egy házasember vagy asszony boldogabb lett volna, mint ma. De egyvalamiben biztos lehetett: ha Isten színe előtt házasságot kötött, abból hivatalosan kilépni csak a teljes emberi-társadalmi-anyagi megsemmisülés árán lehetett.

Egy felvállalt házasságtörő egy életre szóló szégyenbélyeget ütött magára. Nem jelenhetett meg nyilvánosan, egyetlen ismerőse sem állt vele szóba többé, és ha nem volt valahonnan saját vagyona, az éhhalált kockáztatta. Igen, akkor is léptek félre (sőt, a félrelépésnek is voltak intézményes keretei, gondoljunk csak a férfiak esetében a bordélyokra, a nőknél pedig a “házibarátra”), de a dolgot elintézték a négy fal között, “okosba”. A házasság, kifelé, szent és sérthetetlen maradt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Vicc, hogy ezt a két nap pihenést tavaszi szünetnek hívják
„Szülőként látom, mennyire fáradtak a gyerekek. Én is az vagyok, de a pedagógusok idegzete is lassan már kocsányokon lóg.” Vélemény.
DMPG cikke, fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. április 24.



Lehet, hogy hibás felnőtt aggyal gondolni a gyerekeinket érintő dolgokra, de valahol a józan, paraszti ész is azt mondatja velem: már megint egy picit a Mátyás királyos népmese szereplői lettek a diákok, szülők és tanárok.

Az amolyan "hozott is, meg nem is, kapott is, meg nem is"-féle tavaszi szünet utolsó napján kicsit úgy érzem, ez a tavaszi szünet tényleg mintha csak a mesében lett volna: volt is, meg nem is.

A 2019-es tavaszi szünet április 18-án csütörtökön kezdődött a legtöbb helyen, és a gyerekek április 24-én mennek ismét iskolába.

Egész jól hangzik ez így, ha nem lenne becsapós, hiszen a napok között ott van két piros betűs ünnep (ami amúgy is szabad) és két hétvégi nap (ami szintén amúgy is szabad). És ha már nettósítjuk ezt a bizonyos tavaszi szünetet, rögvest kiderül: gyermekeink kaptak két napot pihenni, feltöltődni.

Kettőt.

Mindezt úgy, hogy utoljára négy hónapja pihenhettek egy nagyobbat, akkor volt ugyanis a téli szünet. Túl vannak a januáron, a februáron, a márciuson, és szinte végigfutott már április is, amikor kaptak két napot arra, hogy egy picit eleresszék a mindennapos stresszt, hogy tudjanak adott esetben többet és tovább aludni, hogy ne azzal teljen a nap, hogy 7-8 órányi iskolai fejtágítás után még hány tantárgyból van több oldalnyi lecke.

Szülőként látom, mennyire fáradtak a gyerekek. Én is az vagyok, de a pedagógusok idegzete is lassan már kocsányokon lóg. Kétségkívül ez az a pont, ahol talán sokan arra gondolnak "annak idején mi is túléltük az iskolát". Ők feltehetően azok, akik nem tapasztalják diákként, szülőként vagy tanárként azt a megnövekedett elvárást, feszített tempót, duplájára nőtt tananyagot nap mint nap, ami mostanság jellemző.

A "bezzeg a mi időnkben" jelmondatot azzal az egy félmondattal lehet megcáfolni, hogy "a mi időnkben nem kellett napi 8 órán keresztül az iskolában lenni a gyerekeknek, hogy aztán estig otthon még további feladatok nehezedjenek rájuk."

Kaptak hát egy tavaszi szünetet, amit annyira vártunk már mindannyian, és ami úgy elsuhant, hogy észre sem vettük szinte. Mert közben picit nagytakarítottunk itthon, meg meglocsoltuk a keresztmamit és találtunk három tojást a kertben, de testileg, lelkileg ugyanolyan kimerültek maradtunk (diák, szülő, tanár egyaránt), mintha nem lett volna a szünet.

És az iskolások zöme szerdától reggel ismét fél hétkor kel, hogy nyolckor már táskájából kipakolván, boldog mosollyal várja a tanerőt, aki szintén boldog mosollyal - khm - kezdi el az első órát.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Futtatták, majd eladták a szeretetéhes állami gondozott kamaszlányt
Súlyosbító körülménynek ítélte a bíróság, hogy az utóbbi időben elszaporodtak az emberkereskedelemhez kapcsolódó bűncselekmények az országban.
Neuberger Eszter, Abcúg - szmo.hu
2019. április 25.



Gyermekprostitúció kihasználása és emberkereskedelem bűncselekménye miatt ítélt el öt embert a Budapest Környéki Törvényszék szerdán. A sértett egy akkor 15 éves, állami gondozott kamaszlány, akit az egyik vádlott – a szerelme – 2015-ben előbb prostituáltként dolgoztatott, majd egy közvetítő bevonásával eladott egy korosodó férfinek. A férfi szexrabszolgának vette meg a lányt 35 ezer forintért, és a három hét alatt, amíg a lány nála volt, egyszer meg is erőszakolta. A vádlottak közül hárman börtönbe mennek, miközben a mostanra nagykorú lány a legutóbbi információ szerint még mindig prostituáltként dolgozik, csak most már Ausztriában.

14 évesen, 2014 novemberében került tartós állami gondozásba egy Pest megyei kistelepülésen élő fiatal lány, akit cikkünkben – álnéven – Karolinának nevezünk. Egy fővárosi gyermekotthonban helyezték el, de ahogy ez az idősebb állami gondozott gyerekeknél gyakran előfordul, Karolina is többször megszökött az intézményből.

Az egyik ilyen alkalommal ismerkedett meg a nála több évvel idősebb, már nagykorú Bélával, akibe a szeretethiányos, kötődési sérülésekkel bíró Karolina gyorsan beleszeretett. Annyira, hogy 2015 nyarán már oda is költözött a fiúhoz és annak szüleihez, testvéreihez.

Néhány hónap elteltével a család jelezte Karolinának, hogy ha maradni szeretne, valamivel hozzá kell járulnia a kiadásaikhoz. Béla ötlete az volt, hogy a lány álljon ezért prostituáltnak. Karolina ebbe kis hezitálás után beleegyezett, és 2015 szeptember elején kiállt strichelni a Budapest délkeleti határán lévő Ócsai út szélére.

Mivel Bélának nem volt autója, a férfi egyik barátja vitte ki egy hónapon keresztül minden nap Karolinát a helyszínre, ahol

az útszakasz mellett álló italbolt tulajdonosa 12 ezer forint “helypénz” fejében engedélyezte a két férfinek Karolina futtatását.

Ezzel kezdődött az a bűncselekmény-sorozat, amellyel kapcsolatban szerda délelőtt született első fokú ítélet a Budapest Környéki Törvényszéken. A történet részleteit a bíró ítéletének részletes indoklásából ismertük meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x