hirdetés
"Egy rossz társnál vagy alkalmatlan apánál sokkal jobb már eleve egyedül vállalni a gyereket"
Ilona 37 évesen azt hitte meddő, aztán kiderült, várandós. Júlia 40 évesen keresett spermadonort. Egyedül vágtak bele, de nem bánták meg.
szelf, címlapkép: Pixabay - szmo.hu
2018. november 30.


hirdetés

A családügyi államtitkár nyilatkozta a minap, hogy ha egy gyerek apa nélkül nő fel, az a gyermek érdekei ellen való, és egyedülálló nő inkább ne vállaljon gyereket. Ennek hatására kértem fel interjúra két anyukát, akik mégis meg merték tenni ezt, és döntésüket azóta sem bánták meg.

Ilona és Júlia. Két egyedülálló anyuka. Mindketten keresték a megfelelő társat, mindketten pofára estek. Egyikük terhessége csodával határos véletlen volt, a másikuké pedig szándékos és mesterséges. Mindkettejüknek kislánya született. Mindketten megszenvedték az oda vezető utat. Mindketten férfiasan helytállnak családfőként és ennek köszönhetően mindkettejük gyermeke átlagon felüli körülmények között él – és nem csak anyagi, hanem érzelmi biztonságban is.

- Milyen párkapcsolatban voltatok a terhességetek előtt?

Ilona: Én hosszú évekig voltam házas. Sajnos a férjem megcsalt, és elhagyott egy másik nőért, akivel akkor már jó ideje kapcsolata volt. Ekkor voltam harmincegy éves és ott álltam egyedül, elhagyottan. Sokkoló volt. Nagyon fájt, már csak azért is, mert nekik szinte azonnal lett gyerekük, ami velem nem jött össze a hormonzavarom miatt. Aztán volt egy-két randim, de a szexig egyik esetben sem jutottam el. Egyszerűen nem találtam olyan férfit, akivel jól esett volna ágyba bújni.

Júlia: Én is voltam házas, de nagyon elvakított a szerelem, vagy nem is tudom már, mi volt az. A lényeg, hogy nagyon rossz emberhez mentem hozzá, de ez számomra csak a házasságkötés után derült ki, pedig voltak, akik próbáltak figyelmeztetni. A volt férjem egy igazi élősködő volt, ráadásul ivott is, szóval rettenetes volt vele együtt élni.

Akkor ő nagyon akart gyereket, de én titokban fogamzásgátlót szedtem, mert úgy éreztem, hogy ebbe a házasságba tragédia lenne gyereket szülni.

Nagy menet volt tőle elválni is. Szerencsére talált magának új párt, és már nem is ebben az országban élnek. Egy sajátos viszonyt leszámítva azóta sem volt senkim.

- Elmesélnétek, ilyen kapcsolati háttérrel hogyan lettetek mégis várandósok?

Ilona: Azt gondolom, hogy az én esetem egészen rendkívüli. Hiszen hogyan számítana egy olyan nő spontán gyermekáldásra, aki több mint tizenöt éven át egyértelműen meddő volt?

Tudom, hogy szánalmas, de a volt férjem időnként visszajárt hozzám. Volt, hogy egy évig nem is jelentkezett, aztán meg nálam aludt. Aztán megint nem hallottam felőle hónapokig, majd megint bekuncsorogta magát egy-egy pásztorórára. Tudom, hogy hülye vagyok, hogy beengedtem. De annyira nem volt senki a láthatáron, és hozzá nagyon kötődtem, nem tűnt természetellenesnek. Tudtam, hogy nem akar tőlem semmit, csak egy kis összebújást. Én nem kérdeztem, mi van a házasságával, minek jön ide. Csak úgy megtörtént, és bevallom, nekem is jólesett. Ha egy évben egyszer, akkor annyiszor. Nem törtem magam érte, nem kerestem, nem nyomultam rá. Nem hiányzott semmi tőle, de az érintése, az ölelése nagyon jó volt.

Nem is védekeztünk, hiszen amíg házasok voltunk és rendszeresen éltünk szexuális életet, akkor sem jött össze a gyerek. És igazából nem is gondoltam rá, mert lényegében nem menstruáltam. Mint aki már túl van a klimaxon. Épp ezért az sem tűnt fel, hogy nem jött meg, hiszen amúgy is csak nagy ritkán volt rá példa. Mivel a terhességnek nálam nem voltak meg a szokásos tünetei, mint az émelygés vagy a hányinger, semmi jele nem volt, hogy gyereket várnék. És hát mit szépítsem, a rajtam lévő fölösleg is elfedte a valóságot. Aztán mégiscsak az kezdett feltűnni, hogy mintha híznék, és a hasamban is furákat éreztem. Valószínűleg ekkor kezdett el mozogni benne a gyerek. Én totál bepánikoltam, mert azt hittem, rákos vagyok vagy ilyesmi, és elkezdtem orvosokhoz rohangálni, hogy derítsék ki, mi a bajom, mert nem akarok 37 évesen meghalni.

Aztán egy ultrahangos vizsgálaton mondta az orvos, hogy nem vagyok rákos, viszont talált valamit. És az a valami egy magzat.

Még jó, hogy feküdtem, mert így is majdnem elájultam. Mondtam is neki, hogy ne poénkodjon, mert ez nagyon nem vicces. De komoly volt, megmutatta. Azt az érzést egyszerűen nem lehet leírni… Mivel már bőven túl voltam az első 12 héten, már nem volt lehetőség abortuszra, pedig elsőre ez látszott az egyetlen jó döntésnek. Egy hétig nyomoztam és tipródtam, mit tehetnék ebben a helyzetben, de mivel a baba amúgy egészséges volt, arra jutottam, hogy ez az egész tulajdonképpen egy ajándék. Az is ajándék, hogy nem tudtam róla hamarabb, mert akkor biztosan elvetettem volna. Így viszont lett egy kislányom. Egy igazi csoda.

Júlia: Akkor mesélek én is. Mondjuk az én sztorim nagyon más. Nálam az volt, hogy miután elváltam, egy hosszabb szünet után megismerkedtem egy férfival, akivel egy se vele, se nélküle kapcsolatban találtam magam. Nem volt bennünk lényegében semmi közös, de a szex fantasztikus volt vele. Igazából nem is állt az egész kapcsolat másból, mint ebből. De én akkor még mindig nem épültem fel a házasságom okozta traumából, úgyhogy nem is zavart egy ilyen laza kapcsolat.

Egészen addig, amíg véletlenül terhes nem lettem tőle. A válásom idejében már nem szedtem a gyógyszert, amit később sem kezdtem újra, mert igazából nem vagyok a híve. A menstruációm óramű pontosságú volt, ezért a természetes fogamzásgátlást kombináltuk az óvszerrel, ami hónapokig tökéletesen működött. Aztán egyszer csak mégis terhes lettem. Hát az elég kemény pillanat volt. A barátom – bár még az sem volt igazából – független volt, és élvezte is a szabadságát. Erre most én jöttem neki ezzel a terhesség dologgal. Ekkor voltam 38 éves. Bepánikoltam, hogy te jó ég, mi lesz ebből. De ő jó fej volt, azt mondta, ne vetessem el, majd lesz valahogy. És ettől kezdve elkezdtünk párként működni. Ugyan sok közös témánk továbbra sem volt, szerelmesek sem voltunk, mégis a gyerek összehozott minket, már szerveztük az összeköltözést is. Hihetetlen volt az egész, álomszerű. Tudni, hogy növekszik bennem egy élet… Csodálatosan éreztem magam.

Aztán egy sötét, novemberi napon arra ébredtem, hogy úszok a vérben… Azonnal kórházba kerültem, de a babát nem sikerült megmenteni. Elvetéltem. Borzasztó volt, ki is kellett kaparni a méhem. A fizikai fájdalmaknál már csak a lelkiek voltak nagyobbak. Nagyon nehéz időszak volt. Ráadásul szexelni sem lehetett, mert ugye ilyenkor ugyanúgy szünetet kell tartani, mintha az ember szült volna. Rengeteg lett köztünk a feszültség, sokat sírtam. Aztán egyre jobban eltávolodtunk egymástól, az összeköltözés már szóba sem került. Pár hónap múlva szakítottunk végleg. Nyilván örült, hogy megúszta a dolgot. Én viszont úgy éreztem, mint aki lemaradt élete legfontosabb részéről. Pedig addig sosem akartam gyereket.

De most, hogy már volt bennem egy baba, olyan erős lett a gyermek utáni vágyam, hogy úgy éreztem, nem halhatok meg gyerek nélkül.

Olyan lettem, mint egy megszállott. Mindenhol csak a terhes nőket meg a kisbabákat láttam. De hiába volt meg a késztetés, ha férfi meg nem volt hozzá. Mennyi az esélye, hogy ennyi idősen találjak egy normális férfit, aki hajlandó velem családot alapítani, de gyorsan, mert az óra igencsak ketyeg? Nem akartam a végtelenségig az „igazira” várni. A hiú ábrándok helyett inkább elmentem egy specialistához. Mivel minden eredményem jó volt, donorspermával sikerült pár hónap múlva teherbe esnem. Szinte majdnem takkra a negyvenedik szülinapomon szültem meg a kislányom, akinek az apukájáról csak annyit tudok, hogy dán, kék szemű, 189 centi magas és matematikus.

- A gyerekek születése óta már jó néhány év eltelt. Hogyan látjátok most magatokat egyedülálló anyaként?

Ilona: Az első pár év nagyon nehéz volt. A szüleim sajnos már nem élnek, de a nagynéném tudott segíteni szerencsére, mert amúgy nem tudom, hogyan tudtam volna pénzt keresni és fenntartani magunkat. Lényegében nem voltam szülési szabadságon, szülés után három héttel már dolgoztam – de erre én nagyon tudatosan előre felkészültem, amennyire csak lehetett. A gyerek apjától persze semmire sem számíthattunk. Amikor meghallotta, hogy terhes vagyok, megint eltűnt. A nevét sem adta a gyerekhez, és nem is szokott minket keresni. De nem baj, nagyon jól megvagyunk kettesben a kislányommal. Ez nekem így bizonyos szempontból nehezebb, de ugyanakkor meg könnyebb is. Nincs vita a gyereknevelésen, nem kell senkihez alkalmazkodni. A kislányom nagyon okos, már ovis korában tudott olvasni és majdnem írni is. Mindent megkap, semmiben nem szenved hiányt – figyelemben, törődésben sem. Olyan a személyisége, hogy mindenki imádja, a tanárok, a szomszédok is. Vannak igazi barátai is. Persze jó lenne néha, ha lenne mellettem valaki, és nem kéne a gyereknevelés minden felelősségét és anyagi terhét minden nap minden órájában egyedül cipelnem, de végül is eddig mindent sikerült megoldani. Szerencsére kapunk segítséget, vagy ha mást nem, megértést az ismerősöktől, a kollégáktól. Én nem tapasztalom azt, hogy őt vagy a mi kis kétszemélyes családunkat lényegi hátrány érné, mert nincs benne férfi. Az elvált szülők helyzete szerintem sokkal rosszabb.

Júlia: Én is így látom, a mi helyzetünk tiszta sor. Nincs apa, nincs feszkó. Mármint jó lett volna – sőt, még most is jó lenne találni egy igazi társat, egy megfelelő apát.

De egy rossz társnál vagy alkalmatlan apánál sokkal jobb már eleve egyedül vállalni a gyereket.

Én legalábbis tudatosan vállaltam ezt annak minden következményével. Szerintem a gyereknek sem teszünk ezzel rosszat. A kislányom szeretetben nő fel, nagyszülők, rokonok védőhálójában. Én mondjuk szakértői segítséget is igénybe vettem, hogyan tálaljam neki, hogy kvázi nincs apukája. De szerencsére a gyerekek sokkal természetesebben vesznek dolgokat, amiket mi, felnőttek képesek vagyunk a végtelenségig túlgondolni. Ő megértette, amiről Ilona is beszélt előbb, hogy ő egy ajándék nekem. Mivel az ovijában is több gyereknek is elváltak a szülei, neki az, hogy így élünk, nem olyan rendkívüli. A lényeg, hogy a gyermek biztonságban, szerető környezetben legyen. Hogy kezdettől egyedülálló anyaként nekem ez milyen? Rohadt fárasztó, néha meg egyenesen kiborító – de ez másoknak is ilyen. Több olyan anyukát láttam már, akinek hiába van férje, a nő mégis ugyanolyan egyedül van az egész gyerekezésben, mint én. És ha belegondolok, milyen életem lenne a kislányom nélkül… El sem tudom képzelni, hogy ne legyek anyuka. Ma is ugyanígy belevágnék.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„Szeretetből döntöttem úgy, hogy meghaljon, mégsem bocsátom meg magamnak soha”
'Az orvos elém rakta a terminált, én lehúztam a bankkártyámat, és beütöttem a PIN-kódot. 24 ezer forintba került a kutyám halála.'
Szöveg és fotó: Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 08.



Régi közhely, hogy amíg nem éltél át valamit, ne ítélkezz róla. Sőt, ha át is élted, ne te dönts arról, hogy másnak mit “kell” éreznie abban a helyzetben. Mert nem tudhatod. Amit most elmesélek, az az én történetem. Egy a millióból.

Másfél hete altattuk el a nagyobbik kutyánkat. Megtermett, 45 kilós szetter-keverék volt. Tizenhárom évet élt le a családunkkal, hatalmas párost alkottak a tacsinkkal, az egész kerület ismerte őket. Egy nagy-fekete kutya, meg egy kis-fekete kutya. Jamie-nek hívták, büszke volt, önálló, szabad lélek. Nem szerette, ha ölelgettük, “gugyu-bugyuztuk”. Ránk morgott, ha a fülét morzsoltuk. Azt hiszem, falkavezérnek tekintette magát, mert a családunk minden tagjáért tűzbe ment volna. Egyszer a szomszéd néni ült nálunk, és ahogy nagypapámmal viccelődött, a kezében lévő, összetekert női magazinnal a papa felé suhintott. Jamie úgy ráugatott, hogy alig bírtuk lefogni.

De általában csendes kutya volt. Szeretett a lakásban ténferegni, a sötét előszobába lépve szinte biztos, hogy belebotlottál, ahogy körbeszimatolt, és ellenőrizte, hogy “rendben vagy-e”, hazajöttél, bejöhetsz. A parkot is szerette, imádott eldobott fenyőtobozok után loholni, akár százszor is egymás után, de soha nem hozta vissza őket, csak a szájába vette, szétharapta, és győzedelmesen vigyorgott.

Családtag volt. Tudtuk, minden kutyatulajdonos tudja, hogy az ideje véges, és jóval rövidebb, mint a miénk, de meg se fordult a fejünkben, hogy milyen lehet nélküle.

Aztán másfél éve megvastagodott a jobb hátsó combja. Gyanús vastagodás volt, először vizenyőnek hittük, kivittük az állatklinikára. Megröntgenezték, és egy szenvtelen hangú orvos közölte: szarkóma, a legagresszívabb ráktípus. Soha nem felejtem el a szavait: “Ez maximum két hónap, meg öreg is már, ha az enyém lenne, elaltatnám.” Nekünk ez eszünkbe se jutott. Műtétekkel, gyógyszerekkel, állandó orvosi kontrollal, immunerősítőkkel még adtunk neki bő másfél évet. Minőségi évet, mert jól elvolt, kicsit bicegősen, de elszimatolgatott a parkban, jó étvággyal evett, vidáman csaholt a környék ismerős kutyáira, hatalmas, barna szemei tele voltak élettel.

A halál úgy jött el érte, mint egy besurranó tolvaj. Alattomosan, szinte észrevétlenül, és döbbenetes gyorsasággal.

Két hete, szerdán anyám felhívott a munkában, hogy szerinte baj van, a kutya lába hirtelen iszonyatosan feldagadt, alig bír menni. Felpörögtek az események: szombat reggelre már csak ide-oda feküdt, nem találta a helyét, minden mozdulatra nyögött. Semmilyen fájdalomcsillapító nem használt. Felhívtam az állatorvosunkat, és hétfőre megbeszéltük az altatást.

De a rák beindult, és óráról órára, a szemünk előtt taszította a kutyát egyre siralmasabb állapotba. Aznap estére már vér jött a fenekéből, hányt, és a mindig fegyelmezett, alig nyikkanó állat minden lélegzetnél nyögött. Ahogy mostuk fel a padlót, anyámmal összenéztünk. Egyetlen pillantással hoztuk meg a döntést. Felhívtam az éjjel-nappali állatklinikát, ahol többször is műtötték, kezelték, és az öcsémmel beraktuk Jamie-t a kocsiba. Szegényt alig tudtuk kicsalogatni a kedvenc helyéről, az étkezősarokból, talán azt hitte, büntetni akarjuk, hogy bepiszkított – soha nem tettük – vagy csak tudta, mire készülünk. A kocsi előtt, a füvön még nagy nehezen pisilt egy utolsót.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
És ha Jacko esetleg pedofil, Alain Delon meg egy seggfej, akkor mi van?
Mikor fogadjuk már el, hogy a tehetség nem a jófiúságért kapott jutalomfalat, hanem születési “rendellenesség”? És nem kell hozzá jó embernek lenni. Vélemény Alain Delon életműdíj-botrányáról.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 14.



Tele van vele a világsajtó, mi is megírtuk, hogy kitört a botrány Alain Delon Cannes-i életműdíja körül. Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet eddig 16 ezer aláírást gyűjtött össze egy petíción azért, hogy "a rasszista, homofób és nőgyűlölő" Delon ne kapja meg munkásságáért a tiszteletbeli Arany Pálmát a kedden kezdődő filmes seregszemlén.

Bevallom őszintén, nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a legújabb trenddel, miszerint nagy és elismert művészek kizárólag gáncs nélküli lovagok lehetnek, hótiszta erkölcsi bizonyítvánnyal, és rózsafüzérrel átfont, imára kulcsolt kezekkel. A most 84. életévében lévő Alain Delont még csak nem is tartom kiemelkedően zseniális színésznek (a Rocco és fivéreiben tetszett talán a legjobban), csak jónak, de azt be kell látni, hogy elképesztő mennyiségű filmmel és hat évtizednyi szex-szimbólum kultusszal a háta mögött ez a pali tényleg tud valamit.

Egész életében szerelmes volt belé a kamera, és rajta keresztül több tízmillió nő. Igen, ha a fiatal Delon rám néz a vászonról, én is egy kicsit szerelmes leszek, mert úgy érzem, hogy Isten megteremtette a Férfit, angyali szemeiből egyszerre sugárzik rám a nagy kékség meg a nagy szépség, nyegle, gyönyörű és elérhetetlen, imádom, elhiszek neki mindent, és a világ végéig is vele mennék. De legalábbis a végefőcímig.

EZT akarja most Cannes-ban egy életműdíjjal megköszönni neki a filmvilág, és teljes joggal. Mi köze van ennek ahhoz, hogy elég sok róla terjengő pletyka, sőt a saját nyilatkozatai alapján is a vásznon kívül jó eséllyel egy seggfej? Aki szerint az asszony verve jó, a homoszexualitás gáz (mellesleg anno állítólag ő maga is felfedezője, a meleg rendezőzseni, Luchino Visconti szeretője volt), és élete során háromszor nyomoztak utána gyilkosságért (!), mert három testőre is rejtélyes körülmények között “tevődött el láb alól”, az egyikük a gyanú szerint épp azért, mert elszerette Delon akkori feleségét?

Amikor kijött a Michael Jackson állítólagos pedofíliájáról szóló Leaving Neverland című dokumentumfilm – én is írtam róla – valami elképesztő világfelháborodás tört ki amiatt, hogy Jackót, a 20. század egyik legnagyobb zenei géniuszát holtában bemocskolják. Az emberek döbbenetesen nagy része egyszerűen képtelen volt elfogadni még a halvány teóriát is, hogy Jackson esetleg tényleg gyerekeket molesztált, ÉS KÖZBEN zseniális művész is volt. A kettő ugyanis bőven megy együtt, bármilyen sajnálatos is ez a tény.

Természetesen nem azt mondom, hogy köztörvényes bűnözőket, pedofilokat, gyilkosokat istenítsünk és mentsünk fel csak azért, mert sztárok. Én csak azt mondom, hogy a 21. században ideje lenne végre felhagyni ezzel az ájult, szektás bálványimádattal, amellyel kétségbeesetten kapaszkodunk vadidegen idolokba, zenészekbe, színészekbe, fotómodellekbe, és el akarjuk hinni róluk, hogy egyszersmind tökéletes emberek, mert annak KELL lenniük.

Mert ha nem azok, akkor a mi összezavarodott, sérült kis lelkünk még tovább zavarodik, úgy érezzük, elvették életünk értelmét, imádatunk tárgyát, az emberi, művészi és erkölcsi tökély egyszemélyes megtestesítőjét.

Tökély egy fenét. Nőjünk már fel, és józan, paraszti ésszel gondolkodva válasszuk szépen szét a kettőt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Pont attól üt ekkorát a Csernobil című sorozat, hogy tudod: az atomkatasztrófa megtörtént
Miért következett be? Hogyan fordulhatott elő? És mi minden történt? Erről volt szó a sorozatot berendelő HBO sajtórendezvényén.
Szegedi Éva, Fotó: HBO/Czabán Máté - szmo.hu
2019. május 16.



A radioaktív sugárzásban az a legsunyibb, hogy semmilyen módon nem érzékeled. Nem hallod, nem látod, nincsen szaga. Alattomos és veszélyes gyilkos. Nem olyan látványos, mint az erdőtűz, az árvíz vagy a jégtáblák olvadása. Vagy az, amikor kiömlik néhány tonna kőolaj. Éppen ezért a radioaktív sugárzást vagy ennek veszélyét könnyebb elbagatellizálni.

Az atomkatasztrófákról pedig, mint általában azokról a hírekről, amelyek valamikor nagy port vertek fel, egy idő után hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az ember így működik. A valaha volt legsúlyosabb atomszerencsétlenség, a csernobili katasztrófa több mint 30 éve történt, a sztorit a fiatal generációk tagjai közül sokan már csak elbeszélésekből, az évfordulókon megjelenő cikkekből, meg a Pripjatyban készített, Instagramon megosztott fotókból ismerik.

Éppen emiatt jó, hogy pont most jelent meg az HBO Csernobil című minisorozata. Most, amikor David Attenborough is kongatja a vészharangot, amikor milliószámra pusztulnak és tűnnek el a méhek, amikor lassan belefulladunk a műanyag hulladékba, és amikor kiderül, hogy legalább egymillió fecske hiányzik Magyarországról.

A Csernobil című sorozat magasra tartott mutatóujj, ami arra figyelmeztet: emberek, itt van még ez is, a katasztrófa, amelynek a következményei máig hatnak.

Mi történt pontosan az atomerőműben? Hogyan lehetséges, hogy ez a borzalmas eseménysorozat megtörténhetett? Hogy egyáltalán ilyesmi a huszadik század végén előfordulhatott? És miért kell még ma is számolnunk a hatásaival? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az HBO sajtóbeszélgetése szakértők segítségével.

A szakértők: Perger András/Greenpeace; Bedő Iván, a Magyar Rádió munkatársa, aki az első Csernobilról szóló hírt annak idején beolvasta; Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa; Szabó M. István, a Napi.hu újságírója, a beszélgetés moderátora

Az egyik legfontosabb, hogy az atomenergia a nyolcvanas években a haladás és a modern élet jelképe volt. Az erőltetett szovjet iparosításnak ráadásul hatalmas volt az energiaigénye. Békés, barátságos forrásnak ismerték az atomenergiát, amely az emberekért dolgozik. Nem alakult ki félelem az emberekben az atomenergiával kapcsolatban, és a későbbi csernobili katasztrófához hasonló precedens sem volt még, amelyről tudtak volna – mondta Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi docense.

A nyugat-európai országokkal ellentétben nem szerveztek gyakorlatokat arra az esetre, ha mégis történne bármilyen incidens, nem próbálták le, nem volt forgatókönyv sem a különféle esetekre, és a lakosságot sem gyakoroltatták be ilyen incidensekre készülve.

Maga a szerencsétlenség nem egyetlen dolgon múlott. Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelős munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy

a balesetek mindig többfaktoros történetek.

Egyrészt a rendszerbe bele van kódolva az, hogy előfordulhatnak különféle incidensek. Ha műszaki problémák is adódnak, az súlyosbítja a helyzetet. Balesetek és katasztrófák pedig jellemzően akkor történnek, ha valamire nem vagyunk felkészülve, nem figyelünk oda, olyan helyzet áll elő, amellyel még nem találkoztunk.

Perger András szerint a csernobili eleve rossz típusú reaktor volt. Olyan rendszer, amelyik fel tud robbanni; az amerikaiak nem is engedélyezték ennek a típusnak a használatát.

Ráadásul tudatlanságból, sorozatos hibák elkövetése miatt sikerült fel is robbantani a csernobili reaktort. A történteket és az ezt követő fejetlenséget elég élethűen sikerült bemutatni a sorozat első két részében. Mielőtt megnéztem volna, azon gondolkodtam, szabad-e ilyen katasztrófát tévésorozatban feldolgozni, színészekkel, díszletek közt megjeleníteni. Nem számít-e szentségtörésnek? Nem bagatellizáljuk-e ezzel az események súlyát és következményeit. Arra jöttem rá, nem hogy nem baj, de egyenesen kellenek az ehhez hasonló témák, amelyek szinte arcul csapják és gyomron ütik a nézőket. Egyszerűen nem lehet elégszer beszélni Csernobilról és az ökológiai katasztrófákról.

A balesetet egy rosszul megtervezett és a biztonsági rendszabályok sorozatos, súlyos megszegésével végrehajtott kísérlet okozta. Ennek során lecsökkentették volna a reaktor teljesítményét, majd leállították volna. A kísérletet viszont késleltette a teherelosztó kérése, ami miatt a reaktor fél napig alacsony teljesítményen üzemelt. Ez instabil állapotba juttatta a reaktort.

Az operátorok ezután számos biztonsági berendezést kiiktatva próbálták előkészíteni a blokkot a tervezett kísérletre, ami az instabil reaktorban megszaladáshoz, vagyis a láncreakció ellenőrizetlen felgyorsulásához vezetett. Emiatt hatalmas energiamennyiség szabadult fel a reaktorban gőzrobbanást okozva, tönkretéve az üzemanyagot és a hűtőcsatornákat, hatalmas mennyiségű vízgőzt, hidrogént és metánt termelve.

A robbanékony gázok berobbanása után a moderátorként alkalmazott grafit meggyulladt, ez pedig a magasabb légkörbe juttatta az atomerőműből kiszabaduló radioaktív anyagokat.

A katasztrófa után is sorozatban hibákat követtek el a döntéshozók, a mentés szervezői.

Ennek oka pedig a Szovjetunió nehézkes, lomha, bürokratikus tervgazdálkodási rendszere volt, illetve az, hogy a pártapparátus megpróbálta a végsőkig titkolni, mi történt és mekkora is valójában a baj. 1985-86-ban Mihail Gorbacsov, a kommunista párt főtitkára egyáltalán nem volt reformer, még arról beszélt, hogy a szocialista rendszer alapjában véve jó, csak hatékonyabban kellene működtetni – mondta Dr. Rácz András.

A Szovjetunió, az akkor még velünk szomszédos pártállam óriási adminisztratív munkaerőt mozgatott. Az ország lakói közül csak 2 millióan a pártapparátusban dolgoztak. Dr. Rácz András azt is elmondta, hogy a katasztrófával szembesülő funkcionáriusok csoportja 1986-ban még nem reformerekből, hanem ortodox kommunistákból állt, és a helyzetet külön szerencsétlenné tette, hogy Ukrajnában a párt élén az a Vlagyimir Scserbinszkij állt, aki kezdettől fogva ellenzett bármiféle pánikkeltést, és kisebbíteni próbálta a katasztrófa jelentőségét.

A baleset után nem azonnal ürítették ki a néhány kilométerre fekvő Pripjaty városát, és a legdurvábban érintett területet, csak április 27-én. A sajtó nem számolhatott be tényszerűen a történtekről, csupán akkor jelentek meg az első hírek, amikor a légkörbe kerülő radioaktív szennyeződés eljutott nyugat-Európába és ottani szervezetek, médiumok egymás után kezdtek beszámolni a veszélyről.

Az HBO Csernobil című sorozata ezt is plasztikusan szemlélteti. A vitákat, a kritikus hangok elhallgattatását, a hitetlenkedést. A hitetlenkedést a párt és a döntéshozók részéről, azt, hogy először maguk is képtelenek elhinni, hogy ez tényleg megtörténhetett, és hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint azt gondolták.

Végezetül néhány tény – nyilván leegyszerűsítve és érthetőbbé téve – amit érdemes ma is észben tartani. Nem csak a csernobili atomerőmű 30 kilométeres körzetében veszélyes tartózkodni. Egy ennél nagyobb sugarú körben még mindig az egészségügyi határértéknél jóval magasabb a háttérsugárzás.

A reaktort borító betonszarkofág – a 2017-ben felhelyezett új is – csak ideig-óráig, úgy 100-120 évre nyújt valamiféle megoldást. A szarkofág akkora, hogy beférne alá a Notre-Dame. Csak 1994-ben Belorussziában 200 ezer (!) terhességmegszakítást rendeltek el a csernobili baleset következményei miatt. Ma is léteznek olyan területek Európában, amelyeket nem lehet művelés alá vonni a radioaktív szennyeződés miatt. Az érintettség mértékével és a katasztrófa összes következményével máig nem vagyunk teljesen tisztában.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Ahelyett, hogy megvédenék, büntetik a prostitúcióra kényszerített gyerekeket
Nemrég egy gyermekprostitúciós ügyben a bíró szigorúbb ítéletét azzal indokolta, hogy az elkövetés helyszínén az utóbbi években megsokasodtak az ilyen bűncselekmények. Örkényben és környékén a helyi családsegítő már évek óta küzd a jelenség ellen.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon, fotó: Végh László - szmo.hu
2019. május 14.



Április végén egy gyermekprostitúciós ügyben a bíró szigorúbb ítéletét azzal indokolta, hogy az elkövetés helyszínén az utóbbi években megsokasodtak az ilyen bűncselekmények. A helyszín a Pest megyei Örkény és környéke, ahol a helyi családsegítő már évek óta szélmalomharcot vív a gyermekprostitúció ellen. Az észlelt eseteknek azonban csak a töredéke végzi a bíróságon, és ennek az elsődleges okai sokszor maguk a futtatott lányok. A rendőrség ugyanis addig nem tesz semmit, amíg bizonyíték nincs rá, vagy a lányok maguk azt nem mondják, hogy kényszerből állnak az utcán. Amíg ez nem változik, a bűnügyi statisztikák köszönőviszonyban sem lesznek a mindennapi helyi tapasztalattal.

“Ez Örkény” – kapta a reakciót a portál egy harmincas éveiben járó nőtől, mikor szembesítették vele, hogy az utcájában, az otthonától négy házzal arrébb, egy 15 éves állami gondozott kamaszlányt dolgoztatott prostituáltként egy helyi család hónapokon keresztül még 2015-ben. Egy, a lakásukkal szemben, szintén a tulajdonukban álló üres házban fogadta a lány a kuncsaftokat, akik az egyik, szexuális szolgáltatásokat hirdető oldalon találkozhattak a kiskorú lány erotikus fényképeivel.

Mindezt, és hogy később a lányt az őt a prostitúcióba belerángató “szerelme” szexrabszolgaként el is adta egy idősödő férfinek, egy április 24-én született bírósági ítélet állapította meg, amiről a portál is tudósított. A 15 éves lány futtatója és eladója 6 év letöltendő fegyházbüntetést, az eladásában segédkező ismerőse 5 év letöltendő börtönt kapott, a legnagyobb büntetést pedig a lányt megvásárló és ráadásul meg is erőszakoló idősödő férfi kapta, neki tíz évre kell börtönben vonulnia. Két, a lány futtatásában segédkező vádlott megúszta felfüggesztett börtönbüntetéssel.

A szóban forgó elkövetők – ahogyan az a tényállás ismertetésekor kiderült – a Pest megyei Örkényben és a szomszédos Táborfalván élnek. Mindez pedig azért lényeges, mert az ügyben eljáró bíró az ítélet indoklásában kiemelte: az elmúlt években ezen a környéken elszaporodott hasonló eseteket súlyosbító körülményként értékelte a büntetés kiszabásakor.

Hogy a bíró miről beszélt, azt jól érzékelteti a cikk elején idézett harmincas családanya reakciója. Ő és más megkérdezett helyiek ugyanis egyáltalán nem lepődtek meg azon, amit tőlünk hallottak.

“Sokan dolgoznak itt prostituáltként, és akár még lehet is köztük olyan, aki még nincs 18 éves, nem tudom”

– mondta egy másik, fiatal anyuka, aki csak azon rökönyödött meg, hogy az egyik barátnője párja volt az, akit a bíróság gyermekprostitúció kihasználása és emberkereskedelem vádjával – igaz, még nem jogerősen – 6 év fegyházbüntetésre ítélt. “Már egy ideje nem beszéltem vele. Fel is hívom, most biztos kemény lehet szegénynek” – tette hozzá.

A családsegítő is kongatja a vészharangot

Örkény és Táborfalva, valamint Tatárszentgyörgy szociális feladatait egy szolgáltató, az Esély Szociális Szolgálat látja el. Ez az intézmény felelős például a gyermekvédelmi alapellátásért, azaz a családsegítésért, és a vezetője, Kulcsár Etelka az Abcúgnak alátámasztotta a bíróság állítását. A Szociális Szolgálat ellátási területén “valós probléma, hogy fiatalkorúak is prostituálódnak”.

A gyermekvédelmi szakember azt tapasztalja, a gyermekprostitúció áldozatai általában kétféle csoportból kerülnek ki: vagy – a cikk apropóját adó esethez hasonlóan – védtelen állami gondozott gyerekek, vagy olyan kamaszlányok, akiket maguk a szüleik vagy családtagjaik visznek bele a prostitúcióba.

“Örkényben jellemzően sok nő él ebből a tevékenységből, és észrevettük azt – bár nagyon nehéz bizonyítani – hogy valamikor a kiskorú lányaikat is bevonják a munkába”

– mondta Kulcsár Etelka, aki szerint egy ördögi kör rajzolódik ki a környéken mélyszegénységben élő családokra rálátók szeme előtt.

A helyi társadalom peremén élő, zömmel roma lakosság körében óriási az iskolai lemorzsolódás, sokan még a nyolc osztályt sem tudják megszerezni, 16 éves korukban kihullanak az iskolából. Aki kihullott, az aztán – dacára annak, hogy itt, Pest megyében talán az országban a legegyszerűbb munkát találni – még szalagmunkásként sem tud elhelyezkedni. A nehéz fizikai munkával járó építőipari munkákból a nők eleve kimaradnak, a versenyben maradó közmunka pedig kevés a megélhetéshez. Ekkor jön képbe a szexmunka, amit korábban leginkább a Budapestről kivezető 5-ös főút mentén, most már gyakrabban internetes hirdetőfelületeken keresztül végeznek a lányok.

“Így van, hogy nők vagy fiatal lányok egész nagycsaládokat tartanak el”

– magyarázta Kulcsár Etelka, aki szerint a problémához hozzátartozik a drog is. Egyfelől a függőség miatt egyre több pénzre van szükség – a szóban forgó bírósági ítéletből is kiderült, hogy a fiatal lány futtatója kábítószervásárlásra költötte a lány keresetét. Másfelől maguk a prostituáltak is gyakran nyúlnak nyugtatóhoz vagy más drogokhoz, “hogy túléljenek valahogy”.

Ha azt mondja, önként csinálja, senki nem piszkálja a dolgot tovább

Kulcsár Etelkának két, nagyon különböző történet is az eszébe jutott, mikor arra kérték, idézze fel, milyen gyermekprostitúciós esetek kerültek a szeme elé az utóbbi években.

Az egyik egy 14-15 év körüli lányé, akit egyszer durván megverve hoztak be a családsegítő irodájába. A veséjét is fájlalta, és olyan rosszul volt, hogy mentőt kellett hívni hozzá. De ez adott lehetőséget arra, hogy a lány elmondja: futtatja a párja. A családsegítő azonnal bejelentést tett a rendőrségen, és elindulhatott a nyomozás.

A legtöbbször azonban nem ilyen egyszerű a megoldás.

Kulcsár másik felidézett élménye egyik lánya iskolai osztálytársához kötődik, aki nehéz családi körülményei miatt odasodródott egy olyan örkényi társasághoz, ahol a prostituáltak futtatása bevett megélhetési forma. “Lett egy szerelem, aztán amikor az kezdett múlni, a lányt kirakták az utcára dolgozni. Minden követ megmozgattunk, mondtuk, hogy ő a gyermekjóléti szolgálat védelme alatt áll, de sajnos nem tudtuk megmenteni. Mert aztán már ő sem fogadta el a segítséget” – magyarázta Kulcsár Etelka. És itt érkezünk el a gyermekprostitúciós esetek felderítésének egyik legnagyobb akadályához.

Hiába érkeznek ugyanis a jelzések a gyermekvédelmi jelzőrendszer különböző tagjaitól: iskolától, családsegítőtől, esetleg védőnőtől – ahogyan persze Kulcsár Etelkáék is jeleztek a gyámhivatalnak és a rendőrségnek mindkét említett esetben -, az észlelt esetek egy jó részéből nem lesz semmiféle rendőrségi ügy.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x