"Egy rossz társnál vagy alkalmatlan apánál sokkal jobb már eleve egyedül vállalni a gyereket"
Ilona 37 évesen azt hitte meddő, aztán kiderült, várandós. Júlia 40 évesen keresett spermadonort. Egyedül vágtak bele, de nem bánták meg.
szelf, címlapkép: Pixabay - szmo.hu
2018. november 30.


A családügyi államtitkár nyilatkozta a minap, hogy ha egy gyerek apa nélkül nő fel, az a gyermek érdekei ellen való, és egyedülálló nő inkább ne vállaljon gyereket. Ennek hatására kértem fel interjúra két anyukát, akik mégis meg merték tenni ezt, és döntésüket azóta sem bánták meg.

Ilona és Júlia. Két egyedülálló anyuka. Mindketten keresték a megfelelő társat, mindketten pofára estek. Egyikük terhessége csodával határos véletlen volt, a másikuké pedig szándékos és mesterséges. Mindkettejüknek kislánya született. Mindketten megszenvedték az oda vezető utat. Mindketten férfiasan helytállnak családfőként és ennek köszönhetően mindkettejük gyermeke átlagon felüli körülmények között él – és nem csak anyagi, hanem érzelmi biztonságban is.

- Milyen párkapcsolatban voltatok a terhességetek előtt?

Ilona: Én hosszú évekig voltam házas. Sajnos a férjem megcsalt, és elhagyott egy másik nőért, akivel akkor már jó ideje kapcsolata volt. Ekkor voltam harmincegy éves és ott álltam egyedül, elhagyottan. Sokkoló volt. Nagyon fájt, már csak azért is, mert nekik szinte azonnal lett gyerekük, ami velem nem jött össze a hormonzavarom miatt. Aztán volt egy-két randim, de a szexig egyik esetben sem jutottam el. Egyszerűen nem találtam olyan férfit, akivel jól esett volna ágyba bújni.

Júlia: Én is voltam házas, de nagyon elvakított a szerelem, vagy nem is tudom már, mi volt az. A lényeg, hogy nagyon rossz emberhez mentem hozzá, de ez számomra csak a házasságkötés után derült ki, pedig voltak, akik próbáltak figyelmeztetni. A volt férjem egy igazi élősködő volt, ráadásul ivott is, szóval rettenetes volt vele együtt élni.

Akkor ő nagyon akart gyereket, de én titokban fogamzásgátlót szedtem, mert úgy éreztem, hogy ebbe a házasságba tragédia lenne gyereket szülni.

Nagy menet volt tőle elválni is. Szerencsére talált magának új párt, és már nem is ebben az országban élnek. Egy sajátos viszonyt leszámítva azóta sem volt senkim.

- Elmesélnétek, ilyen kapcsolati háttérrel hogyan lettetek mégis várandósok?

Ilona: Azt gondolom, hogy az én esetem egészen rendkívüli. Hiszen hogyan számítana egy olyan nő spontán gyermekáldásra, aki több mint tizenöt éven át egyértelműen meddő volt?

Tudom, hogy szánalmas, de a volt férjem időnként visszajárt hozzám. Volt, hogy egy évig nem is jelentkezett, aztán meg nálam aludt. Aztán megint nem hallottam felőle hónapokig, majd megint bekuncsorogta magát egy-egy pásztorórára. Tudom, hogy hülye vagyok, hogy beengedtem. De annyira nem volt senki a láthatáron, és hozzá nagyon kötődtem, nem tűnt természetellenesnek. Tudtam, hogy nem akar tőlem semmit, csak egy kis összebújást. Én nem kérdeztem, mi van a házasságával, minek jön ide. Csak úgy megtörtént, és bevallom, nekem is jólesett. Ha egy évben egyszer, akkor annyiszor. Nem törtem magam érte, nem kerestem, nem nyomultam rá. Nem hiányzott semmi tőle, de az érintése, az ölelése nagyon jó volt.

Nem is védekeztünk, hiszen amíg házasok voltunk és rendszeresen éltünk szexuális életet, akkor sem jött össze a gyerek. És igazából nem is gondoltam rá, mert lényegében nem menstruáltam. Mint aki már túl van a klimaxon. Épp ezért az sem tűnt fel, hogy nem jött meg, hiszen amúgy is csak nagy ritkán volt rá példa. Mivel a terhességnek nálam nem voltak meg a szokásos tünetei, mint az émelygés vagy a hányinger, semmi jele nem volt, hogy gyereket várnék. És hát mit szépítsem, a rajtam lévő fölösleg is elfedte a valóságot. Aztán mégiscsak az kezdett feltűnni, hogy mintha híznék, és a hasamban is furákat éreztem. Valószínűleg ekkor kezdett el mozogni benne a gyerek. Én totál bepánikoltam, mert azt hittem, rákos vagyok vagy ilyesmi, és elkezdtem orvosokhoz rohangálni, hogy derítsék ki, mi a bajom, mert nem akarok 37 évesen meghalni.

Aztán egy ultrahangos vizsgálaton mondta az orvos, hogy nem vagyok rákos, viszont talált valamit. És az a valami egy magzat.

Még jó, hogy feküdtem, mert így is majdnem elájultam. Mondtam is neki, hogy ne poénkodjon, mert ez nagyon nem vicces. De komoly volt, megmutatta. Azt az érzést egyszerűen nem lehet leírni… Mivel már bőven túl voltam az első 12 héten, már nem volt lehetőség abortuszra, pedig elsőre ez látszott az egyetlen jó döntésnek. Egy hétig nyomoztam és tipródtam, mit tehetnék ebben a helyzetben, de mivel a baba amúgy egészséges volt, arra jutottam, hogy ez az egész tulajdonképpen egy ajándék. Az is ajándék, hogy nem tudtam róla hamarabb, mert akkor biztosan elvetettem volna. Így viszont lett egy kislányom. Egy igazi csoda.

Júlia: Akkor mesélek én is. Mondjuk az én sztorim nagyon más. Nálam az volt, hogy miután elváltam, egy hosszabb szünet után megismerkedtem egy férfival, akivel egy se vele, se nélküle kapcsolatban találtam magam. Nem volt bennünk lényegében semmi közös, de a szex fantasztikus volt vele. Igazából nem is állt az egész kapcsolat másból, mint ebből. De én akkor még mindig nem épültem fel a házasságom okozta traumából, úgyhogy nem is zavart egy ilyen laza kapcsolat.

Egészen addig, amíg véletlenül terhes nem lettem tőle. A válásom idejében már nem szedtem a gyógyszert, amit később sem kezdtem újra, mert igazából nem vagyok a híve. A menstruációm óramű pontosságú volt, ezért a természetes fogamzásgátlást kombináltuk az óvszerrel, ami hónapokig tökéletesen működött. Aztán egyszer csak mégis terhes lettem. Hát az elég kemény pillanat volt. A barátom – bár még az sem volt igazából – független volt, és élvezte is a szabadságát. Erre most én jöttem neki ezzel a terhesség dologgal. Ekkor voltam 38 éves. Bepánikoltam, hogy te jó ég, mi lesz ebből. De ő jó fej volt, azt mondta, ne vetessem el, majd lesz valahogy. És ettől kezdve elkezdtünk párként működni. Ugyan sok közös témánk továbbra sem volt, szerelmesek sem voltunk, mégis a gyerek összehozott minket, már szerveztük az összeköltözést is. Hihetetlen volt az egész, álomszerű. Tudni, hogy növekszik bennem egy élet… Csodálatosan éreztem magam.

Aztán egy sötét, novemberi napon arra ébredtem, hogy úszok a vérben… Azonnal kórházba kerültem, de a babát nem sikerült megmenteni. Elvetéltem. Borzasztó volt, ki is kellett kaparni a méhem. A fizikai fájdalmaknál már csak a lelkiek voltak nagyobbak. Nagyon nehéz időszak volt. Ráadásul szexelni sem lehetett, mert ugye ilyenkor ugyanúgy szünetet kell tartani, mintha az ember szült volna. Rengeteg lett köztünk a feszültség, sokat sírtam. Aztán egyre jobban eltávolodtunk egymástól, az összeköltözés már szóba sem került. Pár hónap múlva szakítottunk végleg. Nyilván örült, hogy megúszta a dolgot. Én viszont úgy éreztem, mint aki lemaradt élete legfontosabb részéről. Pedig addig sosem akartam gyereket.

De most, hogy már volt bennem egy baba, olyan erős lett a gyermek utáni vágyam, hogy úgy éreztem, nem halhatok meg gyerek nélkül.

Olyan lettem, mint egy megszállott. Mindenhol csak a terhes nőket meg a kisbabákat láttam. De hiába volt meg a késztetés, ha férfi meg nem volt hozzá. Mennyi az esélye, hogy ennyi idősen találjak egy normális férfit, aki hajlandó velem családot alapítani, de gyorsan, mert az óra igencsak ketyeg? Nem akartam a végtelenségig az „igazira” várni. A hiú ábrándok helyett inkább elmentem egy specialistához. Mivel minden eredményem jó volt, donorspermával sikerült pár hónap múlva teherbe esnem. Szinte majdnem takkra a negyvenedik szülinapomon szültem meg a kislányom, akinek az apukájáról csak annyit tudok, hogy dán, kék szemű, 189 centi magas és matematikus.

- A gyerekek születése óta már jó néhány év eltelt. Hogyan látjátok most magatokat egyedülálló anyaként?

Ilona: Az első pár év nagyon nehéz volt. A szüleim sajnos már nem élnek, de a nagynéném tudott segíteni szerencsére, mert amúgy nem tudom, hogyan tudtam volna pénzt keresni és fenntartani magunkat. Lényegében nem voltam szülési szabadságon, szülés után három héttel már dolgoztam – de erre én nagyon tudatosan előre felkészültem, amennyire csak lehetett. A gyerek apjától persze semmire sem számíthattunk. Amikor meghallotta, hogy terhes vagyok, megint eltűnt. A nevét sem adta a gyerekhez, és nem is szokott minket keresni. De nem baj, nagyon jól megvagyunk kettesben a kislányommal. Ez nekem így bizonyos szempontból nehezebb, de ugyanakkor meg könnyebb is. Nincs vita a gyereknevelésen, nem kell senkihez alkalmazkodni. A kislányom nagyon okos, már ovis korában tudott olvasni és majdnem írni is. Mindent megkap, semmiben nem szenved hiányt – figyelemben, törődésben sem. Olyan a személyisége, hogy mindenki imádja, a tanárok, a szomszédok is. Vannak igazi barátai is. Persze jó lenne néha, ha lenne mellettem valaki, és nem kéne a gyereknevelés minden felelősségét és anyagi terhét minden nap minden órájában egyedül cipelnem, de végül is eddig mindent sikerült megoldani. Szerencsére kapunk segítséget, vagy ha mást nem, megértést az ismerősöktől, a kollégáktól. Én nem tapasztalom azt, hogy őt vagy a mi kis kétszemélyes családunkat lényegi hátrány érné, mert nincs benne férfi. Az elvált szülők helyzete szerintem sokkal rosszabb.

Júlia: Én is így látom, a mi helyzetünk tiszta sor. Nincs apa, nincs feszkó. Mármint jó lett volna – sőt, még most is jó lenne találni egy igazi társat, egy megfelelő apát.

De egy rossz társnál vagy alkalmatlan apánál sokkal jobb már eleve egyedül vállalni a gyereket.

Én legalábbis tudatosan vállaltam ezt annak minden következményével. Szerintem a gyereknek sem teszünk ezzel rosszat. A kislányom szeretetben nő fel, nagyszülők, rokonok védőhálójában. Én mondjuk szakértői segítséget is igénybe vettem, hogyan tálaljam neki, hogy kvázi nincs apukája. De szerencsére a gyerekek sokkal természetesebben vesznek dolgokat, amiket mi, felnőttek képesek vagyunk a végtelenségig túlgondolni. Ő megértette, amiről Ilona is beszélt előbb, hogy ő egy ajándék nekem. Mivel az ovijában is több gyereknek is elváltak a szülei, neki az, hogy így élünk, nem olyan rendkívüli. A lényeg, hogy a gyermek biztonságban, szerető környezetben legyen. Hogy kezdettől egyedülálló anyaként nekem ez milyen? Rohadt fárasztó, néha meg egyenesen kiborító – de ez másoknak is ilyen. Több olyan anyukát láttam már, akinek hiába van férje, a nő mégis ugyanolyan egyedül van az egész gyerekezésben, mint én. És ha belegondolok, milyen életem lenne a kislányom nélkül… El sem tudom képzelni, hogy ne legyek anyuka. Ma is ugyanígy belevágnék.


KÖVESS MINKET:



Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x