hirdetés
a-mandak-haz-lelkesze-bolba-marta-takacs-maria.jpg

Egy film megmutatja: józsefvárosi evangélikus lelkésznőnek lenni rock&roll

És azt is, milyen egy élő, aktív keresztény gyülekezet élete, és milyen válaszokat adhat az egyház a 21. század problémáira. A Mandák Ház lelkésze című doku főszereplője Bolba Márta.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. május 30.


hirdetés

- Be kellene jönni ide a Karácsony Sándor utcába, ahol a Márti prédikál. Tök jó, én is járok.

- Máté?

- Nem, Márti.

- Én vagyok a pap. Tényleg – szólal meg egy fiatal nő.

A fenti párbeszéddel indul "A Mandák Ház lelkésze" című film előzetese. A film egy olyan evangélikus lelkésznőt mutat be, Bolba Mártát, aki 2012-ben egy elöregedett, inaktív és szinte a csendes kihalásra váró gyülekezetet kezdett el vezetni. Józsefváros szívében. És a gyülekezetet néhány év alatt aktív, élő közösséggé tette.

"Nem vagyok vallásos, de a forgatás ideje alatt én is elmentem bibliaórára, és volt, hogy a stáb főzött vacsorát az egyik gyülekezeti alkalomra. Márta kinyitott nekem egy kaput egy olyan világra, amit eddig nem ismertem”

- mondta a Szeretlek Magyarországnak Takács Mária, a film rendezője. Egy évig tartott a forgatás, és olyan filmet készítettek, ami azt az érzetet kelti, hogy mi nézők is ott vagyunk, jelen vagyunk, együtt lélegzünk a gyülekezettel. Az ajtó számunkra is megnyílt.

A nyitott kapu a film egyik kulcsmondata és visszatérő motívuma is.

"Nyitva volt az ajtó, bejöttem"

- meséli a filmben a józsefvárosi evangélikus gyülekezet egyik tagja, hogyan került oda annak idején. A lelkésznő számára ugyanis fontos, hogy ne csak beszéljen a nyitottságról, a befogadásról, a szentírásról és Jézus életéről, hanem e szerint is éljen.

"A közösségépítésé, a tudás megosztásáé a jövő, társadalmi rétegeken is átívelve" – mondja Bolba Márta a filmben.

"A cél a szolidaritáson alapuló közösségek fejlesztése. Józsefvárosnak is erre van az előre."

Mit csinál ez a gyülekezet?

A vasárnapi istentiszteleten kívül számos alkalmat tartanak: bibliaórát, baba-mama kört, szerveznek filmvetítéseket, közös vacsorákat.

De jótékonysági feladatokkal is foglalkoznak, és közéleti-társadalompolitikai kérdésekkel, például a szegénységgel, a lakhatási válsággal, a kilakoltatásokkal, a klímaváltozással is.

A lelkésznő rendszeresen járja a józsefvárosi utcákat és hívogatja az embereket gyülekezeti alkalmakra.

A központi épület a VIII. kerületi Mandák Ház, ami egy hatalmas kert köré épített régi udvarház. A család leszármazottja, egy gazdag polgárasszony az egyházra hagyta a vagyonát, az épületből szeretetotthon lett, majd a szerzetesrendek feloszlatása után több diakonissza is ide költözhetett. A volt istállót templommá alakították.

A házban annak idején 20 lakást alakítottak ki, ezek egyikében él Bolba Márta a családjával, de itt lakik pár presbiter (gyülekezeti elöljáró) is, a tetőtérben pedig diákok laknak.

A film - amit az NMHH az Ember Judit dokumentumfilm pályázaton keresztül támogatott - a gyülekezeti tagok tudtával és beleegyezésével készült. Ők egyfajta szolgálatként fogják fel a szereplést, úgy hogy a missziói parancs értelmében segítenek az üzenetük (az evangélium – a szerk.) megosztásában, másokhoz való eljuttatásában.

"Akkor éri el a célját, ha sok beszélgetést generál. A missziói parancs volt a lelkésszé szentelési igém is, számomra nagyon fontos, hogyan tudjuk kívülállóknak átadni az üzenetet. A film, a művészet erre jó eszköz"

- mondja Bolba Márta. "A gyülekezeti tagok egy része nem látott rá eddig a teljes palettára, hogy mennyi csoport működik nálunk, így film arra is jó volt, hogy ezt az egészet összefogva láthatták."

A lelkészt – akinek nemrég született meg a harmadik gyermeke –, a férje támogatja a munkájában. Az derül ki a filmből, hogy ez is a szolidaritáson, az információk és a terhek megosztásán alapuló közös munka. Mindketten ugyanúgy kiveszik a részüket a gyermeknevelésből és az otthoni teendőkből. Márta férje azt látja a legnehezebbnek, hogy a feleségének a szokásostól eltérő munkarendje miatt előfordul, hogy amikor ő hazaér a munkahelyéről, akkor szinte kézből kézbe adják a gyerekeket, és már bele is csöppen a feladatok közepébe.

"Közösen tanuljuk, hogyan kell a háztartást vezetni" - mondja Márta férje a film egyik jelenetében.

És miért pont Bolba Mártát mutatta be a film? Honnan jött az ötlet? Takács Mária (az Eltitkolt évek és a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című film rendezője) azt mondta, ő is Józsefvárosban lakik, és 2017-ben ismerte meg a lelkészt, amikor az indult az akkori időközi önkormányzati választásokon.

"Nagyon meglepett, hogy egy lelkész a közéleti témák iránt érdeklődik" - árulta el Takács Mária.

"Megismertem a Márta köré szerveződő humanista gondolkodású társaságot, megismerkedtem a gyülekezetével, láttam, hogy a Mandák Házban nagy a jövés-menés. És arra gondoltam, nézzük meg, ki is ez a lelkész, hogyan építi a gyülekezetét, és kik járnak ide?

A gyülekezeti épület, a Mandák-ház olyan befogadó tér, amire máshol korábban még nem láttam példát."

A filmet több helyen is vetítik országszerte, a Facebook-oldalán találjátok az eseményeknél a vetítési időpontokat. A hivatalos forgalmazás és a mozis vetítés ősszel kezdődik.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
csernobil-3-cimkep.jpg

Csernobil után néhány héttel a szovjet-magyar barátságvonattal átvittek Kijeven – 13 éves voltam

‘Ha nem eszel mosatlan fejes salátát, nem lesz baj.’ Ezzel a mondattal engedtek el a szüleim. És még egy csapat magyar gyereket az ő szüleik.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 28.



Ezt a történetet azért írom meg, mert megnéztem a Csernobil című sorozat eddig levetített három részét az HBO-n. Három évtizede teszek úgy, mintha az a “jutalomút” meg sem történt volna. Eddig keveseknek meséltem el, de akiknek igen, mind ledöbbentek. Hát most elmesélem mindenkinek.

1986-ban tizenhárom éves voltam. Akkoriban még kötelezően oroszt tanultunk a suliban, és én imádtam. A nyelvet is, a fura, nehéz ragozást, a kacskaringós, cirill betűket. Kiváló tanáraim voltak, nekem meg jó nyelvérzékem. Hetedikes koromban beneveztek egy országos oroszversenyre. Több fordulós volt, én eljutottam a döntőig, ami egy egyhetes, csillebérci táborozással volt összekötve. Kemény verseny volt, de sok játékkal, szabadprogrammal. A végén, ha jól emlékszem, húsz nyertest hirdettek ki.

Az országban a legjobbakat, akiknek az volt a jutalma, hogy 1986 nyarán, a tanév végén a szovjet-magyar barátságvonattal elmehettek egy hétre Moszkvába.

Májusban kezdtek szivárogni a hírek, hogy “valami baleset” történt a csernobili atomerőműben (a robbanás április 26-án történt, de a magyar sajtó napokig hallgatott). Kecskeméten, ahol éltem, senki sem csinált nagy ügyet a dologból. Anyám és a nevelőapám – rajz- és zeneszakos értelmiségiek – a világon semmit nem konyítottak a fizikához. Talán egyszer hallottam arról beszélni őket, hogy megírta az újság: ne együnk mosatlan fejes salátát, mert fertőzött lehet.

Volt viszont egy nagyon profi fizikatanárunk, akit az egyik órán kérdezgetni kezdtünk Csernobilról. Zavarban volt, úgy tűnt, nem nagyon beszélhet erről, de azért elmondta: az a “baleset” jóval nagyobb volt ám, mint hisszük. Mesélt a maghasadásról, a sugárfertőzésről, és arról, hogy a sugárzó anyagok felezési ideje több száz, sőt több ezer év is lehet.

"Veszélyben vagyunk?” – faggattuk kicsit riadtan, ő hosszan nézett ránk, aztán csak annyit mondott: “Nyugodjatok meg.”

Aztán véget ért a tanév, és elérkezett a jutalomút. Vonattal indultunk, késő este, a Keletiből. Az oroszverseny győztesein kívül sok gyereket láttam még nagy pakkokkal az állomáson. A kísérő tanáraink azt mondták, több városból is jönnek csoportok. “Ez az út a szovjet-magyar barátságról szól” – mosolygott az egyik kísérő. Nem vicc, a tanárok akkoriban mondtak ilyeneket. Azt azért sutyorogták a tömegben, hogy néhány gyereket a szüleik nem engedtek el, Csernobil miatt. Én magamban csak mosolyogtam. Anyuék megmondták, hogy ha nem eszem mosatlan fejes salátát, semmi bajom nem lehet, mire ez a nagy ijedség?

Fotó: Mérvai Márk

Hálókocsis fülkékben utaztunk, két napos volt az út. Másnap délelőtt rosszul lettem – akkoriban egy hosszabb autózás is megviselt –, az egyik tanár adott egy Daedalon tablettát, és lefektetett. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy a kalauzok és a tanárok buzgón húzogatják fel a vonatablakokat. “Mindjárt Kijevbe érünk, egy ablak se maradhat nyitva. Lassan, nyugodtan lélegezzetek” – utasított egy tanár. Addigra már nem volt hányingerem, a vonat lassan begördült a kijevi állomásra. Úgy emlékszem, az egyik nagyszájú gyerek a csoportból oroszul megkérdezte a kalauzt, merre van Csernobil. A kalauz szigorúan nézett, de aztán kimutatott a zárt ablakon: “Arra.”

Azt a durván egy órát, amíg az állomáson vesztegeltünk, soha nem felejtem el. Álltam az ablaknál, fehér farmerdzsekiben, ami akkoriban iszonyú menőnek számított, ordított rólam, hogy “nyugati kislány” vagyok, és az üvegen át néztem a lehangoló tájat, Kijev kockaházait, a gyárkéményeket. Bámultam Csernobil felé (az erőmű Kijevtől 130 kilométerre van, azt már akkor is elmagyarázták nekünk, hogy nem fogunk semmit látni).

Ott gondolkoztam el először, hogy a levegő, amit most belélegzek, vajon árthat-e nekem. Ha csak a fejes saláta veszélyes, miért kellett becsukni az ablakokat? Miért viselkedik minden felnőtt olyan furcsán, ha az utazó, zsibongó gyerekseregből valaki Csernobilról kérdez?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
oreglany-rokon-orokseg-cimkep.jpe

„Rokont te itt csak akkor fogsz látni, ha a néni meghal, és lecsaphatnak az örökségre, mint a vércsék”

Ezt a házunk gondnoknője mondta nekem azután, hogy az egyik idős néni bezárta magát a lakásába, mert feledékeny szegény, és elkeverte a kulcsot. Azt is hozzátette: ’Az lesz a vége, hogy őt is mi fogjuk elvitetni az elfekvőbe.’
Hargitay Judit. Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. május 21.



Úgy kezdődött, hogy álltam a kerekes bőröndömmel a kelenföldi vasútállomás peronján, amikor megszólalt a mobilom. Akkor értem haza a három napos jógatáborból, minden porcikám fájt, a szemem előtt csak egy forró fürdő lebegett. Nem túl lelkesen néztem az ismeretlen számot a kijelzőn, aztán mégis felvettem.

– Halló, jó estét, a fenti szomszéd, Margitka fia vagyok – szólt bele egy meglett férfihang. Tudtam, ki ő, öt év alatt, ha háromszor beszéltünk. Annyi információm volt róla, hogy valahol a belvárosban lakik. A 84 éves Margit néni, akit néha lehívtam magamhoz kávézni, biztonsági okokból megadta neki a számomat.

– Jó estét, csak nincs valami baj? – kérdeztem.

– Meg szeretném kérni, hogy menjen át anyámhoz, mert ma beszéltünk telefonon, és megígérte, hogy kikeresi a vízvezetékszerelőnk számát, de mire visszahívtam, már nem emlékezett semmire.

Nekitámasztottam a bőröndöt az aluljáró falának.

– De fizikailag jól van? Azt hittem, elesett, vagy ilyesmi...

– Ja, semmi baja, majd holnap én is átugrom, csak az utóbbi hónapokban egyre feledékenyebb, nézzen már rá, legyen szíves.

– Én nagyon szívesen, ha hazaértem, mert most szálltam le a vonatról, de ha nem lett rosszul, nincs vészhelyzet, “csak” az a probléma, hogy elfelejt dolgokat, akkor én most mit tudok tenni? Nem kellene inkább elvinni kivizsgáltatni?

Kis csönd a vonal végén.

– Jó, jó, persze, majd elvisszük, de azért csak nézze meg, kérem.

Beng. Letette a telefont. Kicsit furcsálltam a dolgot, de fél órával később becsülettel felcsöngettem Margit nénihez. Bent bömbölt a tévé, nem nyitotta ki (ez már többször is előfordult). Másnap délelőtt megint bekopogtam, akkor már kijött, szépen felöltözve, indult a rendelőbe a napi ízületi injekciójáért. Nem említettem neki a fia telefonját, csak beszélgettünk. Nevetgélt, kedves volt és összeszedett. Annyit azért megjegyzett: “A fiam ígérte, hogy ma reggel átjön, de nem sikerült neki idetalálnia, mindegy, majd este talán felhív.”

Lent, a postaládáknál futottam bele a gondnoknőbe. Nagyon kedves nő, segítőkész, jól ismeri Margitkát is. Elmeséltem neki, mi történt. A szeme tágra kerekedett, figyelmeztetően felemelte az ujját, és szabályosan rám rivallt:

– Jaj, ne engedd, hogy a nyakadba varrják! Itt van a fia egy köpésre, három unokája Pest környékén, családosok, kocsival, tele pénzzel, láttad már őket itt egyszer is? Le se sz...ják. Van képük téged hívogatni? Igen, szenilis egy kicsit, de imádnivaló a néni, tessék szépen a családjának gondoskodni róla.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
vizoracsere-lehuzas-hatvanezer-1000x568.jpg

A nap, amikor a falnak beszéltem - avagy esetem a Magyar Postával

'Ne értsen félre, nem az ön hibája, de szerintem ön is pontosan tudja, hogy ez az egész egy nagy hülyeség.'
Hargitay Judit írása. A fotó illusztráció - szmo.hu
2019. május 27.



Egy Németországban élő barátunktól kapott a nagypapám egy csomagot. Egy ultramodern, gyógyszeres tárolódobozt, tudjátok, amelyikben minden napnak külön rekesze van. A postás természetesen nem bírt bekopogni a magasföldszinti lakásba, csak bevágta az értesítőt a ládába. Anyám szentségelt, de megkért, menjek be vele a postára, meg bevásárolni a csarnokba. Bementünk. A külföldi küldeményeket egy külön teremben lehet átvenni, ahol egy furnérlemez dobozban ül - valaki. Semmi nem látszik belőle, csak némi sürgés-forgás, telefoncsörgés hallatszik ki (amit nem vesz föl senki, már ettől átérzed a jó, öreg, magyar hivatalok utánozhatatlan hangulatát), és egy kis lyukon lehet ki-be adni az értesítőket meg a csomagokat.

Anyám odament a lyukhoz, én odébb, a terem sarkában leültem a bevásárlószatyrokkal. Hallom, ahogy anyám udvariasan becsúsztatja az értesítőt, majd halkan, szinte a küszöb alól (nem tudom, az ő generációja ilyen helyeken valahogy mindig így beszél) megkérdi: "Nem lehetne kapacitálni a postást, hogy legközelebb az ilyen kis csomagot hozza be? Apám 99 éves, nyugdíjasok vagyunk mindketten, otthon egész nap, nem nagy fáradság. Bejönni ide viszont elég nehézkes nekünk, nagy segítség lenne."

Erre a furnérlemez fal váratlanul megszólalt. Elég kioktató, női hangon. "Hát én ugyan nem kapacitálom, ugyanis a postásnak a külföldi, ajánlott küldeményeket meg a csomagokat nem kell kivinnie."

Anyám tanácstalanul hátranézett, és - benne még van tekintélytisztelet a felkent, hivatali dolgozók iránt - halkan, mert ugye, mint kiderült, a falnak füle van, odasúgta nekem: "Szerinted ebben mi a logika?"

Bennem viszont már nincs tekintélytisztelet a felkent, hivatali dolgozók iránt (vagyis jóval kevesebb), ezért fennhangon ezt válaszoltam: "Ebben ne keress logikát, anyu, mert ebben nincs." A fal egy kis, sértődött csend után, pattogósan megint megszólalt: "Majd megmondom én magának, mi a logika. Az, hogy a külföldi küldemények NINCSENEK REGISZTRÁLVA. Ezért a postás nem viszi ki, és kész."

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
rabszolga.png

Bezárva, megfélemlítve, súlyosan bántalmazva élnek a modern kori rabszolgák Magyarországon

Itthon hivatalosan 36 ezer áldozatról tudni, de mivel nagyon nehezen bizonyítható jelenség, a valós szám ennek a többszöröse is lehet. Sokakat szexuálisan zsákmányolnak ki, másokat pedig a ház körül tartanak csicskaként.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2019. május 22.



Korábban mi is beszámoltunk Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című, mozikban is látható dokumentumfilmjéről, ami egy, a gazdái által Marisnak hívott asszony történetéről szól. Maris egy budapesti család szolgája, pontosabban inkább rabszolgája (bármilyen furcsa is ez a kifejezés a 21. században) volt: éjszakánként a gyárban robotolt, nappal pedig a háztartásban. A fizetését elszedték tőle az utolsó forintig, hitelt vettek fel a nevére, irataitól megfosztották. Enni csak maradékot kapott, ágya sosem volt, a kanapén kellett aludnia, emellett verbálisan és fizikailag is gyakran bántalmazták.

Ezt a valóban megrázó filmet hétfőn Till Attila és Schwechtje Mihály hasonló témájú alkotásaival (Csicska, Aki bújt, aki nem) együtt levetítették a Trafóban, majd egy beszélgetés következett az emberkereskedelemről. Az estének az információközlésen, a jelenség bemutatásán túl adománygyűjtő szerepe is volt: bevételét az áldozatok megsegítésére ajánlották fel a Szabad Élet Egyesülettel.

A beszélgetésen a két rendező, Tuza-Ritter Bernadett és Tilla mellett részt vett De Coll Ágnes emberkereskedelmi szakértő és Toszeczky Renáta védett ház koordinátor is (a két szakember a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa), Bombera Krisztina pedig moderátorként. Már az elején, a jelenség definiálásakor kiderült: az emberkereskedelem több formát ölel fel, de ami közös bennük, hogy az ilyen jellegű bűncselekményekben jelen vannak a hatalommal való visszaélés, az alá-fölérendeltségi viszony, a kizsákmányolás, a bántalmazás különböző típusai.

Nemcsak akkor valósul meg, ha valakit konkrétan eladnak, majd megvesznek, hanem akkor is, ha például az áldozat jövedelemét – amihez munka vagy akár kényszerített bűncselekmény által jut – elveszik tőle.

Azok a magyar rabszolgák, akikkel a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai találkoznak, legalább 90%-ban szexuális kizsákmányolás áldozatai. Ágnes azonban hangsúlyozta: ez nem azért van, mert ők lennének többen, hanem mert ők jutnak könnyebben segítséghez, sőt, könnyebben is kérik azt.

Rengetegen élnek úgynevezett ház körüli szolgaságban: ők a csicskák vagy a ház körüli rabszolgák, akiket azonban a segítő szervezetek gyakorlatilag nem tudnak elérni.

Sokan közülük el sem hagyja a házat, zártan és megfélemlítve, súlyos bántalmazásban (vagy attól fenyegetve) élnek.

A rendőrség sem igazán tud mit kezdeni velük, még akkor sem, ha pontosan tudják, milyen helyzetben vannak. Ha ugyanis például bekopognak az áldozatokhoz ezzel a szándékkal, rendszerint azt a választ kapják: nem, köszönöm, én jól vagyok.

Abban a környezetben, ahol jelen van a kizsákmányolójuk, fogvatartójuk is, egyszerűen nem merik bevallani, hogy nekik rossz.

Már csak azért sem, mert az önértékelésük, önbecsülésük teljesen le van építve az erőszakos módszerekkel, és tényleg elhiszik (egészen rövid idő után), hogy nem képesek az önálló életre, csupán egy függő viszonyban tudnak létezni – hiszen nap mint nap ezt hallják.

Tuza-Ritter Bernadett, aki Marissal filmezett, annyit tudott tenni, hogy emlékeztette őt a szabad életére, arra, hogy egy szerethető ember. Másfél év telt el a forgatás kezdete és a szökés között, és amikor látta rajta, hogy érik benne az elhatározás, biztosította: ott lesz mellette és támogatja, ha arra kerül a sor.

"Valószínűleg nehéz szabadnak maradni, de ha ő meghozta ezt a döntést, megérett arra, hogy ezt az életet élje."

Ugyancsak alapvető probléma, hogy az áldozatig el sem jut az információ a segítség létezéséről. Az adományokat ezért többek között arra is szeretnék felhasználni, hogy ez megváltozzon: terveik szerint oda helyeznének el tájékoztató anyagokat, ahol a potenciális áldozatok megfordulnak (például posta, vasútállomás), vagy akár élelmiszerekre (például tejesdobozok), hogy így beszivárogjanak a háztartásokba.

A rendszerben van a hiba?

Tilla elmondása szerint a filmjeinél sok esetben egyfajta riporteri hozzáállással indít, forgatókönyvet írni is úgy szeret inkább, ha előzőleg már gyűjtött anyagot a témáról. Az alapvetően fiktív Csicska esetében a tévés híradások, újságcikkek adták az inspirációt; nagyon erős drámát látott ezekben a helyzetekben, amikről azt gondolja,

valami hihetetlenül ősi állapotot tükröznek vissza.

A két szakember elmondta: amióta ezen a területen dolgoznak, inkább pozitív példákat látnak megvalósulni a rendszerben, de az is igaz, hogy sok a hiányosság, leginkább a nyugati vagy az amerikai modellhez képest. Számukra már az is nagyon fontos, ha egy-egy emberen tudnak segíteni, Tilla filmjét pedig többször is használták már különféle képzéseken. Többek között a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjait is edukálják kapcsolati erőszak és emberkereskedelem témájában.

Nem feltétlenül arról van szó, hogy hibás a rendszer, vagy hogy a rendőrök nem segítenek, szögezték le.

"Rengeteg frusztrált rendőrrel találkozom, akik örülnek, hogy mi legalább ki tudjuk szedni az áldozatot és lehetőséget adni neki a szabad életre. De sajnos az az igazság, hogy csak annak lehet segíteni, aki hagyja, meg aki kéri. Az áldozatok pusztán odáig gondolkodnak, hogy ma tudok-e enni, engedik-e, hogy aludjak, túlélem-e egyáltalán holnapig. Ha nem kapnak perspektívát valahonnan, semmibe nem tudnak kapaszkodni"

- magyarázta Ágnes, aki elmesélt egy történetet is, hogy érzékeltesse, milyen buktatókat rejt egy-egy ilyen helyzet.

"Két csicska lakott egy háznál, őket küldték ki kukoricát lopni a földre a gazdáik. A rendőrök pontosan ismerték a helyzetüket, de sehogy nem tudták elérni őket. Amikor végre valaki feljelentést tett a kukoricalopás miatt, oda tudtak menni és befogni kettejüket azzal, hogy éppen bűncselekményt követnek el. Bevitték őket az őrsre, majd felhívtak minket:

mindegy, hova, de vigyük el innen őket nagyon messzire, mert ha holnap megjelenik a gazdájuk és azt mondja, nézd, milyen szép cipőt vettem neked, rögtön mennének is vissza.

Hiszen fogalmuk sincs, hol éljenek, hol lakjanak, mit csináljanak."

Újraépíteni önmagukat

Egy védett ház alapvető biztonságot ad a lakóinak, azt garantálja, hogy nem találja meg őket senki. Az emberkereskedelemnek azonban jóval több áldozata van Magyarországon, mint amennyi a férőhely az ilyen intézményekben, tette hozzá Renáta. A Baptista Szeretetszolgálathoz tartozók kis létszámúak, beilleszkednek a környezetbe, a lakóik komplex segítséget kaphatnak. A reintegrációs folyamat nagyjából másfél év – ennyi kell ahhoz, hogy egy súlyosan traumatizált ember vissza tudjon illeszkedni a társadalomba és újra fel tudja építeni önmagát. Ezalatt folyamatos segítő kapcsolatra van szüksége, hogy az újbóli áldozattá válás veszélyét is elkerülhessék.

Az emberkereskedelem áldozatai maguktól képtelenek kitörni a helyzetükből, így döntő fontosságú, hogy legyen mellettük valaki, szakember vagy segítő szervezet. Az már egy következő (és elég nehéz) kérdés, hogy utána hova kerüljön ki, hogyan legyen megoldva a lakhatása.

Magyarországon kevés ítélet születik emberkereskedelem miatt, nagyon nehezen bizonyítható bűncselekményi forma. Az áldozatok legtöbbje azért nem tesz feljelentést még a védett házba kerülése után sem, mert fél a retorziótól (nemcsak önmagukat, de a családjukat is féltik), másrészt a szégyenérzetük miatt. Ha azonban nincs feljelentés, ügy sincs, a statisztikákban ezért alig-alig jelenik meg ez a bűncselekmény. Pedig nagyon is létezik: a hivatalos jelentés szerint ma Magyarországon 36 ezren élnek rabszolgasorban, de a valóságban ez a szám jóval nagyobb.

A címkép Tuza-Ritter Bernadett filmjének egyik jelenetéből van


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x