„A pasim a nyaralásunkon rúgott ki – életem legklasszabb utazása lett, egyedül”
Anita Senaratna, a fiatal ausztrál újságírónő a Huffington Post oldalán osztotta meg a sztoriját: hogyan fordította a javára élete legfájdalmasabb szakítását. Íme néhány részlet a valóban tanulságos írásból:
"A barátommal épp egy vidám, baráti kocsmázás után sétáltunk vissza a berlini hotelünkbe. Tíz napja érkeztünk meg Európába, és a párizsi landolás óta szinte végig azt éreztem, hogy mintha nem is lenne velem. Távoli volt, kelletlen, nyűgös. Igyekeztem jókedvre deríteni, sokat csacsogtam, viccelődtem. Azon a berlini estén tűnt először jókedvűnek, még a kezemet is megfogta. Amikor rádöbbentem, hogy tíz napja ez az első alkalom, hogy ezt megtette, csendben elsírtam magam. És akkor nekem támadt:
"Mindig ezt csinálod! A fenének jöttem el ide veled! Állandóan úgy viselkedsz, mint egy nyűgös kismacska! Egyszerűen nem bírom ezt tovább. Iszonyú ragadós vagy."
Ragadós. Teljesen lefagytam a szótól. "Ragadós, igen? Akkor figyelj!" - válaszoltam, majd intettem egy mellettünk elhaladó taxinak, beültem, és visszamentem a szállodánkba. Tudom, gyerekes ötlet volt, de legalább jólesett. Mikor ő is hazaért, már nyugodtan vártam az "ítéletet". Nem változtatott a döntésén, felsorolta az együtt töltött másfél évünk összes rossz emlékét, vagy inkább az én bűnlajstromomat.
Hogy állandóan bő ruhákban járok, ami nem nőies. Hogy ezt az utat is én erőltettem rá. Hogy tele vagyok bizonytalansággal, és nem is tudja, milyen a valódi énem. Szóval szakított velem.
Mivel már volt egy öt napos szobafoglalásunk Prágába, feltett a vonatra. Ő visszautazott Párizsba, hogy onnan hazarepüljön. Ültem a vonaton, még csak az ablakból se mertem rá kinézni. A telefonomat babráltam. Aztán elindultunk, én pedig az állomáson vett kis üveg fehérbort iszogattam, és a telefonomban a közös képeinket nézegettem. Fogalmam sem volt, mit tettem, amivel azt értem el, hogy már egy kontinensen sem akart velem lenni. Úgy éreztem, másfél évig támogató, szerető barátnője voltam. Nem hisztiztem, csak azt tettem néha szóvá, ha az utolsó pillanatban lemondta egy-egy közös programunkat, mert ez gyakran megesett. Nagyon elfoglalt volt. De szerettem a családját, sok közös élményünk volt, például imádta, amikor felolvastam neki otthon, este.
Aztán ott, a vonaton egyszer csak felnéztem. Ki, az ablakon. Gyönyörű volt a táj. A távolban hegyek, egy városka apró házai, mellettünk egy sötét vizű tó. És akkor történt valami. Elhatároztam, hogy azt a néhány hetet, amit még Európában töltök - ezúttal már szingliként - nem azzal töltöm, hogy a tönkrement kapcsolatom romjai fölött kesergek. Sokáig gyűjtöttem erre az útra, ki fogom élvezni minden percét.
Fantasztikus volt. Mászkáltam Prága kanyargós kis utcáin, rengeteg új barátot találtam a budapesti romkocsmákban, ahol a világ minden részéből hozzám hasonló utazók sereglettek össze, csaptam egy nagy curry-estét néhány londoni fiatallal, akiket a szállásomon ismertem meg, és elmentem egy Harry Potter-túrára.
Aztán hazarepültem. És rájöttem, hogy az a pár "szingli" hét Európában segített visszatalálni ahhoz a lányhoz, aki régen voltam. Aki bármit szívesen kipróbál, hogy aztán írhasson róla. Aki nem lesz folyton ijedt kismacska. Aki nem figyeli állandóan, hogy a pasijának mi a jó, mitől gurul be, vagy lesz rosszkedvű. Nyilván követtem el hibákat a kapcsolatomban, de ezen már kár keseregni. A válaszokat úgysem kapom meg soha.
Ez öt éve történt. Azóta persze már csak mosolygok az egészen. Vörösre festettem a hajam, nőiesebb ruhákban járok, és megtaláltam a hivatásomat: az írást. Sokat randizom, de nem köteleztem el magam. Kivárom azt, aki elfogadja, aki vagyok, aki tud szeretni egy lányt, aki egy óriási kudarc után építette fel újra önmagát, és aki többé senkinek nem akar megfelelni. A pasim egyébként utána még hónapokig írogatott nekem, hogy mennyire bántja a szakításunk, nem így akarta, stb. Egy szót sem válaszoltam neki.
Nem bántam meg semmit sem."