hirdetés
Egészség, házasság, gyerek is rámehet a rengeteg túlórára
A pluszmunkára azért van szükségük, mert csak így tudják megkeresni azt a jövedelmet, ami ahhoz kell, hogy a háztartásuk össze ne omoljon.
Neuberger Eszter, Abcúg - szmo.hu
2018. december 24.


hirdetés

A melósok úgy érzik, a túlóratörvénnyel csak még több jöhet abból, amiből már eddig is volt bőven: alváshiány, fáradtság, elidegenedés a családtól és még több olyan egészségügyi ártalom, amit a monoton gyári munkavégzés okoz. Annak ellenére, hogy tudják, a túlóra a pihenéstől veszi el az időt, sokszor maguk keresik rá az alkalmat, mert szükségük van a plusz pénzre. Hiteleik vannak, amiket fizetni kell, ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy váltsanak, ha elégedetlenek a körülményekkel. Félnek, hogy a két szék közül a pad alá esnének.

Január elsején életbe lép a túlóratörvény, amit az országos tiltakozási hullám ellenére múlt szerdán megszavazott az országgyűlés, csütörtökön pedig aláírt Áder János köztársasági elnök. A törvény alapján a munkáltatóknak lehetőségük lenne 400 órára emelni a munkavállalóik éves túlórakeretét, Ráadásul a mostani egy év helyett a cégeknek három évük lesz rá, hogy elszámolják és kifizessék ezeket a túlórákat.

A törvény és a kormány ellen is tiltakozó tüntetéseket valószínűleg megakasztja majd a karácsony, a szakszervezetek egy része viszont már bejelentette, hogy január elejére sztrájkot szerveznek. A nagy kérdés, hogy van-e annyi dühös munkavállaló, hogy a munkabeszüntetés tömeges és hatásos legyen.

Az elmúlt napokban több munkással is beszélgettünk a munkakörülményeikről és arról, hogyan gondolkodnak a túlóráról. Hogyan érzik magukat most, hogy akár még többet is dolgoztathatják őket a munkahelyeiken? És egyáltalán: mi fér bele egy gyári munkás idejébe három műszak és a túlóra mellett?

A túlórára a legtöbbjüknek szükségük van: a többségük ugyanis csak így tudja megkeresni azt a jövedelmet, ami ahhoz kell, hogy a háztartása össze ne omoljon. Sokukat hitelek terhelnek, ami nehézzé teszi azt is, hogy munkahelyet váltsanak, ha elégedetlenek a munkakörülményekkel. Nem merik ugyanis bevállalni a kockázatot, hogy két szék közül a pad alá eshetnek, ha nem sikerül a váltás.

Azonban szinte mindegyikük érzi: nincs rendben, hogy csak túlmunkával kereshetnek elég pénzt, és hogy a törvény védelmében a kormány arra hivatkozik, hogy a munkavállalóknak segítenek több munkához, ezáltal több pénzhez jutni. Ahelyett, hogy a bérek emelésére ösztönöznék a munkáltatókat.

“Ennyi erővel Amerikában is dolgozhatnék, akkor sem látnám gyakrabban a családom”

Már most is alig tud időt szakítani családjára a negyvenes éveiben járó László, aki amellett, hogy három műszakban dolgozik egy dunántúli autóalkatrész-gyártó cégnél, másodállásban biztonsági őr. Emellett még arra is szakít időt a szakmunkásképzőt végzett férfi, hogy érettségire felkészítő képzésre járjon. Igaz, ezt a túl sok munka miatt épp most készül feladni.

Lászlónak nem ment mindig ilyen rosszul a sora: március végéig 500 ezer forintos fizetéssel csoportvezető volt a cégnél, amikor azonban belső problémák adódtak a multinál, egy összevonás következtében elvesztette ezt a beosztását. Egy másik munkakörben, immár 230 ezer forintért, három műszakban kellett folytatnia.

“Mivel a lakáshitel-konstrukciónkat az én fizetésemre, konkrétan erre a bérre építettük, muszáj volt másodállást keresnem, hogy a hitelt továbbra is fizetni tudjuk úgy, ahogyan elkezdtük”

– magyarázta az Abcúgnak László, aki épp délutános műszakban volt aznap, ezért délelőtt tudott ránk szakítani. “Alig várom most is, hogy aludhassak még néhány órát, mielőtt elindulok munkába” – mondta., majd hozzátette, “most azon gondolkozom, hogy megint el kéne mennem táppénzre, hogy aludhassak”.

László szerint a túlóra rákfenéje éppen az, hogy a pihenéstől veszi el az időt. Mivel a munka után elvégzendő feladatok nem oldódnak meg maguktól, az ember pedig a családjával is szeretne minél több időt tölteni, szerinte az alvásból csíp le mindenki. Ez pedig súlyos következményekkel jár: “az alváshiány miatti fáradtság ingerültséget szül, az ingerültség pedig veszekedéseket otthon”. László úgy érzi, hogy ha nem változik záros határidőn belül a mostani helyzet, azaz, hogy a férfi gyakorlatilag csak aludni, enni és fürödni jár haza, a házassága bánhatja.

László felesége egy óvodában dolgozik, ezért ő tud többet lenni közös gyerekeikkel, egy tízéves fiúval és egy 17 éves kamaszlánnyal. László sokszor napokig csak telefonon vagy az interneten beszél a család többi tagjával. “Ők délután vannak otthon, én pedig akkor vagy alszom, vagy dolgozom, hétvégén pedig irány a biztonsági őr munka” – mondta.

Rájött, hogy nincs értelme a túlórának, hisz úgysem azon múlik, hogy előléptetik-e

Hogy nem lehet eleget a gyerekeivel, abból lett elege a 37 éves Katalinnak is, akinek a valódi nevét kérésére megváltoztattuk. Katalin is az autóiparban dolgozik, állítása szerint azonban havi kétszer nyolc óránál nem hajlandó többet túlórázni. Ez azt jelenti, hogy havi két hétvégén a két napból egyen dolgozik.

“Mindenkitől elvárják, hogy minimum két alkalommal menjen be pluszban, de ha azt bevállalod, békén hagynak”

– magyarázta a családanya, aki korábban azért vállalt ennél jóval többet is, mert úgy gondolta, minél többet dolgozik, annál nagyobb az esélye, hogy előléptetik.

“Amint rájöttem, hogy egy ilyen multicégnél is simán urambátyám alapon működik minden, elvesztettem a motivációmat, és arra is rájöttem, hogy nem szeretném, hogy csak egy fénykép legyek a gyerekeim polcán.”

Katalinnak két kamaszlánya van, és így is rosszul érzi magát attól, hogy sokszor fontos pillanatokban nem tudja támogatni őket.

“A nagyobbik lányom néhány napja épp az iskolában volt, amikor először jött meg a menzesze, és rossz volt, hogy nem tudtam – akár csak telefonon – azonnal tanácsot adni neki, hogy mit kezdjen a helyzettel.”

“A férjemnek épp most volt visszérműtétje, és a talpai is kikészültek”

A fiatal családanya, Réka, és férje igyekeznek minél jobban felosztani a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatokat. Mindketten három műszakban dolgoznak: ha Réka épp délelőttös, akkor férje délutános vagy éjszakás, és ugyanez fordítva. Így mindig van, aki iskolába, óvodába vigye a gyerekeket, nagyon kevés viszont az idő, amit a fiatal házaspár együtt tölthet.

“A pihenőidőből vesz el” – ezért nem boldog Réka attól, ha arra kérik, húzzon még rá a munkára, és a 8 órát toldja meg még néggyel. Míg ő akkor vállal túlórát, amikor kötelezik rá, férje “jobban kihasználja” ezt a lehetőséget, hogy plusz pénzt keressen. Főleg az éjszakás és délutános műszakban, mert az fizet a legjobban – mondta.

Réka férjét viseli meg igazán fizikailag a sok munka: a férfinek állandó visszérproblémái vannak, nemrég volt is egy visszér-műtétje, “és a talpai is nagyon kikészülnek”. Réka szerencséjére olyan munkát végez, ami állandó mászkálást igényel, ő minőségellenőr.

Ahogyan a többi riportalanyunknak, Rékáéknak is nehéz a kötött munkaidő mellett időt szakítani a magánéletükre. Egyedül a nyári leállás marad, amikor huzamosabb ideig tudnak együtt időt tölteni négyesben. Amikor munka után hazaérnek ki-ki csinálja a saját dolgát: Réka takarít, férje a kertben tesz-vesz, vagy épp a fűtéshez a fát hordja be.

“A karácsonyi bevásárlásra is kénytelenek voltunk szabadságot kivenni” – mondta a családanya. Saját magára meg aztán végképp alig van ideje: talán akkor, amikor néhány havonta eljut kozmetikushoz vagy fodrászhoz, és a lefekvés előtt lopott kicsi időben. “Olvasni nagyon szeretek, fél órával elalvás előtt mindig beiktatom.”

Egy magányosan demonstráló postás

A túlóratörvény érintettjeit leginkább a gyári munkások között látja a közvélemény, de ennél azért jóval nagyobb a kör.

Kerékgyártó Ákos Pécelen dolgozik kézbesítőként: legyen bármilyen idő, szolgálati kerékpárjával akkor is kiviszi a leveleket, csekkeket, nyugdíjat, ha esik, ha fúj. Ákosban van egy jó adag elhivatottság, munkáját közszolgálatnak tekinti, ezért igyekszik mindig lelkiismeretesen elvégezni. Ám egy ideje észrevette, hogy ha tényleg mindent megtesz, hogy az ügyfelei elégedettek legyenek, az már nem fér bele napi nyolc órába.

Munkatársai körében észrevette, hogy ők is egyre elégedetlenebbek a helyzettel, a túlóratörvény elfogadását követő tüntetés-sorozaton, különösen az első: nagy szakszervezeti tüntetésen egyetlen postás szakszervezetet sem látott.

Ez ihlette Ákos december 19-én közzétett Facebook bejegyzését, amiben a postás elmeséli:

a munkáltatója úgy oldja meg a feladatok ellátásához túl szűknek bizonyuló 300 órás túlórakeret kiterjesztését, hogy meghatározott időre másod munkaszerződéseket köt a munkavállalóival.

Így tudta Ákos is például az előző két év végén túllépni a 300 órás túlórakeretet.

“Tudom milyen a postán 400 órát túlórázni. Azt is tudom, hogy minden körzet más, sokatoknak nem kell megszakadni, sokatok kap olyan borravalót, ami miatt nem akar ugrálni.”

– utalt Kerékgyártó arra, hogy a túl sok munka leginkább a nagyobb, ezért tovább nyitva tartó és nagyobb körzeteket ellátó postákon dolgozók problémája. Ezért is nehéz egységesen fellépni ilyen, a túlóratörvényhez hasonló kérdésekben.

Pedig szerinte fontos lenne, hogy a helyzetükkel elégedetlen postások is tiltakozzanak a törvény ellen, ami szerinte állandósít egy olyan állapotot, amire eddig maximum csak átmenetiként gondoltak. Magyarul azért, hogy a munkaerőhiány problémáját úgy kezeli majd a kormány, hogy legalizálja a még több túlmunkát.

“Sokáig gondolhattuk azt, hogy ez csak valami átmeneti állapot. Túlélünk még egy-két hetet, és aztán csak akad valaki az üres járatba. Akad majd egy helyettes. Két nap szabadság után visszakaphatom a járatom úgy, ahogy otthagytam. Gondolhattuk azt, hogy a másod munkaszerződések létének már a puszta ténye olyan rendszer szintű problémát jelez, amire a vezetésünknek megoldást kell találnia. Az ügyfelekkel beszélgetve pedig azt tapasztalhatjuk, hogy ezzel a mi cégünk nincs egyedül.

A munkatörvénykönyv új módosítása szentesíti ezt az állapotot. 14 év alatt az EU-s pénzhegyekből felépítettünk egy olyan társadalmat, mely fenntartásához a munkavállalók napi nyolc órányi munkája nem elég. Azt mondják, hogy ez a törvény csak a munkavállalók kis részét érinti. Igen, mert a többiek csak be vannak jelentve minimálbérre, de az elszámolás már feketén megy. Felépítettünk egy olyan társadalmat, ahol ez a normális.”

– írta a 31 éves postás a hosszú bejegyzésben, amihez egy fotót is csatolt, amin egyenruhában tüntet a Kossuth téren az egyik előző heti demonstráción. Arra biztat, tegyen így a többi elégedetlen postás is a december 21-i, este nyolcra meghirdetett tüntetésen.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x