Tom Hanks már megint eléri, hogy bőgjünk - A kapitány küldetése
Tom Hanks fogalom. Nemzeti kincs, szokás mondani. Ennek sok oka van, az egyik, hogy generációjának - hatvanas korosztály - egyik, ha nem "A" legnagyobb színésze, a másik, hogy civilben is végtelenül szerethető, a harmadik, hogy ő volt Forrest Gump és A számkivetett - lásd: ikonikus karakterek, elmondása szerint legtöbbször azt kiabálják haverkodva utána az utcán, hogy "Wilsoooon!", a híres rögbilabdás jelenetre utalva, melyben Wilson, egyetlen "társa" a lakatlan szigeten elsodródik a hullámok közt - , aztán azért, mert rendszerint szimpatikus karaktereket játszik.
Hősöket. Valós figurákat, akikben szeretnek hinni az amerikaiak, mert szeretnek hinni az emberi jóságban, ha már nekik nem sikerül mindig, és az alkotmányukban rögzített értékekben. Ő volt Charlie Wilson, ő volt Sully, aki letette a Hudsonon a repülőt, ő volt Andy, az AIDS-es jogász, aki pert nyert a cége ellen (Philadelpia), miután kirúgták a betegsége és szexuális orientációja miatt. Ő volt a katona, aki csapatával a második világháborúban megmentette Ryan közlegényt, és még Phillips kapitány is ő volt. Hanks egyébként imádja a történelmet, különösen Amerika háborús történelmének amatőr szakértője, ezért aztán szívesen vállal olyan mozikat, melyekben megmutathatja, kik voltak azok, akik valahol fordítottak egyet nemzete sorsán.
A Phillips kapitány azért érdekes, mert Paul Greengrass rendezte, ugyanaz, aki a netflixes A kapitány küldetését, aki amellett, hogy remek rendező, szintén szereti a hősöket. A Bourne-filmek akcióiért rajongunk. A United 93, ami szerintem az egyik legjobb filmje, azt mutatja be, milyen volt a lélekben az összetartásnak, az életben pedig egyszerre a gonosznak győzni - mely felett mégis a hősies önfeláldozás diadalmaskodott. Ők ketten, Hanks és Greengrass ismét összefogtak, hogy elmeséljenek egy szép, emberi történetet, mely kezdetben inkább egy klasszikus, lassan csordogáló Eastwood-filmre emlékeztet, mint Greengrass feszültségteli, nyers, korábbi filmjeire. De ez nem baj.
Abban a pillanatban ugyanakkor, amikor meglátjuk a főszereplő kapitányt, viseltes ruháit, a port az arcán, egyértelmű lesz, hogy ez akkor is egy Greengrass film, akinek a végletekig fontos a hitelesség és a pontosság.
A kapitány Texasban lovagol városról városra, itt olvassa fel az aktuális híreket a polgárháború utáni - 1870-ben járunk - Dél alulinformált lakóinak. Sátrakban, nagyítóval olvas, informálja a közönséget. Akkori híradó. A sebek még nem gyógyultak be, a rabszolgaság eltörlése még szintén fájdalmas és agresszív folyamat, mindenki igyekszik a helyét keresni a poros, vérnyomos káoszban. Ez a film kulcsmotívuma: hogy ő egy hírvivő, a fejlődés önjelölt zászlóvivője (News of the World a film angol címe is).
Ebben a pillanatban talál rá a kapitány egy szőke, csak indián nyelven tudó, vad kislányra (Helena Zengel), aki kétszer vesztette már el a családját: először a vér szerintit, másodszor az indiánt. Innentől az archetipikus alaphelyzet szerint alakul a sztori: a magának való férfi igyekszik megszabadulni a kislánytól, de csak nem sikerül neki, végül elhatározza, hogy ő maga viszi haza, közben pedig a két magányos ember között melegség, kötődés alakul ki. Láttunk már sok ilyet.
Greengrassnak ebben a rideg mai világban, tavaly talán az juthatott eszébe, hogy csinál egy olyan filmet, amiben az emberi közelség fontosságára, a kapcsolatok sokszínűségére, és az ember társas lény mivoltára hívja fel a figyelmet, egy meseszerű sztorival. Sikerült neki. Közben volt egy kis törióra, Tom Hanks meg a szokásosan jó, a történet pedig feszült, kalandos, valójában a végére igazi Greengrass mozi, amit nehéz nem megkönnyezni.
A szerző írásai itt olvashatók:
