Ez egy rémálom - ilyen Budapesten biciklizni
Amikor az olcsó, egyetemistáknak járó bérletemet felnőtteknek szólóra kellett volna cserélnem, inkább vettem egy sufniműhelyben, ismeretlen eredetű alkatrészekből készült, csodasárga kerékpárt. Nem azért, mert ennyire fukar vagyok, csak nem látom értelmét annak, hogy egy hét után ellopassam a legfőbb közlekedési eszközöm. Ötezerforintos U-lakattal védem, jobb híján közlekedési táblákhoz és kerítésekhez láncolom, mert a legtöbb biciklitároló általában úgy néz ki, mint egy indiai vonat csúcsidőben. Ha egyáltalán van a közelben, mert legtöbbször három háztömbnyire találok csak, és ekkora távra már akár vonaljegyet is válthatnék.
Eleinte lassan mentem, olyan bocs-hogy-élek stílusban, még a villamos is előttem ért oda mindenhová. Senkivel nem volt semmi összetűzésem, az autósok roppant udvariasak voltak velem, talán azért, mert látták a lobogó szőke hajam, és féltek attól, hogy börtönbe kerülnek miattam. Azt hittem, ez majd örökre így lesz, és minden, amit a már rég bringázó ismerőseim mesélnek, egyszerűen csak kamu.
Aztán elkezdődött.
Először csak egyirányú utcákban üvöltöztek velem (behajtani tilos, kivéve kerékpárral), akik véletlenül nem látták a hatalmas, sárga biciklis felfestéseket az aszfalton. Majd egyre inkább éreztem, hogyan szűkül a biciklisáv az Astoria felé haladva, úgy, hogy simán belekapaszkodhatnék a mellettem haladó kocsi visszapillantótükrébe, ha elfáradok. A Rákóczi út és a Múzeum körút találkozásánál lévő holdbéli tájon egyébként is lehetetlen lenne ülve tekerni. Sokszor idegesen rám dudálnak, amikor szlalomozva közlekedek az útszélén. Tényleg sajnálom, de képtelenség folyamatosan irányjelezni a kezeimmel, ha 10 centinként kerülgetek öles kátyúkat, nehogy eltörjem a bringám, vagy a medencecsontom.
A Terrorháza melletti rész a kedvencem.
A bicikliút ötöde ha használható, de azt meg elállják a vasfüggönyben gyönyörködő turisták.
Egyszer az Andrássyn robogva, telezöldnél, majdnem megelőztem a biciklim, mert egy autós jó ötletnek találta a lámpák előtt kidobni utasát, minden jelzés nélkül, pont elém. 40 centire sikerült megállnom, majdnem megöltem. Nevetgélve kért bocsánatot, de én nem találtam annyira viccesnek.
A szabálytalanul parkoló autósokon már rég nem idegesítem magam. Ilyenkor szépen, körültekintően bekerekezek az autósok sávjába, majd vissza. A Rózsa utcánál azért néha egészen zavaró, hogy kilógnak a bicikliútra, olykor fél méterre is. De legalább fizettek a parkolásért, mikuláscsomag ugyanis sosem jelzi, hogy bármi szabálytalant tennének.
Pár hónappal ezelőtt gondoltam egyet, és kerékpárral mentem Zuglóba. Az előző századot idéző vasúti átjárón átügyeskedni a biciklit még így is kevésbé volt kellemetlen, mint hirtelen arra ébredni, hogy
a biciklisáv minden előzetes figyelmeztetés nélkül elfogyott, négy sávval arrébb, a másik oldalon folytatódik, és a járda padkája olyan magas, hogy lendületből nem biztos, hogy fel tudok rá ugratni.
Ami miatt kicsit szomorú vagyok, az a taxisok és biciklisek örök harca. Sokszor utaztam már én is taxival, és többnyire azt találtam, hogy a sofőrök kedves és tisztességes emberek, akikkel nagyon jókat lehet beszélgetni az anyósülésről. Viszont, ha már elválaszt minket egy szélvédő, a lehúzott ablakokon keresztül rögtön ősellenségek leszünk.
A másik ilyen nehéz helyzet a biciklisek és a gyalogosok viszonya.