hirdetés
direkt36cim.jpg

Direkt36: Ha jól csináljuk, akkor támadnak majd minket

A Direkt36 indulása kapcsán beszélgettünk az oknyomozó újságírás jelenéről a két ex-origós alapítóval, Sáling Gergővel és Pethő Andrással.
Jásper Ferenc interjúja - szmo.hu
2015. március 14.


hirdetés

Elindult a Direkt36, az Átlátszó után a második független, tulajdonosi-befektetői háttér nélkül, pusztán alapítványi, illetve mikro-támogatói pénzekből fenntartott oknyomozó-tényfeltáró portál. Az alapítók mind ex-origósok, egyelőre öten alkotják a csapatot, és azt tervezik, hogy havi egy, de inkább két jól megírt, sok munkával készült cikket jelentetnének meg. Február végén jelent meg az első, a napokban pedig a második írásuk. A korábbi Origó-főszerkesztővel, Sáling Gergővel, illetve a Lázár János ominózus utazásairól szóló cikksorozatot jegyző Pethő Andrással beszélgettünk.

Az Origo-sztorit ma már az újságolvasók össze tudják nagyjából rakni, ti hogy látjátok ennyi idő távlatából visszanézve?

Sáling Gergő: Közös megegyezéssel távoztam a cégtől. Voltak találgatások, hogy ennek mi volt az oka, a kiadó és a tulajdonos akkor ezeket tagadta, de helyre nem igazítottak egy cikket sem. Kommentálni továbbra sem fogom a történteket.

Pethő András: Én sima felmondással jöttem el az Origótól némi huzavona után. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azért, mert az Origó sokáig nagyon jó hely volt, ahol független és kompromisszummentes újságírást lehetett csinálni, de aztán ez megváltozott. Régebben úgy éreztük, hogy a szerkesztők és az üzleti oldal is abszolút támogat bennünket ebben. Aztán az utolsó egy évben, fél évben nyilvánvalóvá vált, hogy az üzleti oldal egyre kevésbé támogat minket akkor, ha politikailag érzékeny sztorikat csinálunk. Ez a nyomásgyakorlás nem élesben megy, jelzések vannak...

hirdetés

– A kiadón keresztül?

PA: Igen, és a pontos láncát ezeknek az információknak nem ismered, csak érzed, hogy nincs meg a támogatás. Többször kellett nemet mondanunk, és

"
Lázár János utazásaival kapcsolatosan éreztük végül, hogy elfogy a levegő.

Hamarabb egyébként, mint ahogy gondoltam.

– A kiadó marasztalt?

PA: Igen, de tudták, hogy hiába. Gergő eltávolítása után a hivatalos kommunikáció arra irányult, hogy nincs itt semmi látnivaló, és ebbe jobban illett volna, ha senki nem mond fel.

– Gergő, neked vélhetően jólesett, hogy ennyien felálltak a szerkesztőségből...

SG: Persze. Az én helyzetem érdekes volt, már-már tragikus főszereplővé váltam, rengetegen jöttek oda hozzám, csak pozitív visszajelzéseket kaptam, veregették a vállam, hú, de jó volt veled dolgozni, és, jaj, most mi lesz. Annyi pozitív érzelmet kaptam rövid idő alatt, hogy elég hamar túllökött az egészen. Nem beszélve arról, hogy sok ember nagyon nehéz döntést hozott meg, feladták az egzisztenciájukat, és újságíróként nem olyan egyszerű jó helyen munkát találni. És ugye nem lehettek biztosak abban, hogy mi az igazság, mégis bevállalták ezt, amiért nagyon nagyra tartom őket.

dir36

Sáling Gergő és Pethő András

– Utána mihez kezdtetek?

SG: Egy hónapig sírva vigadtunk, közben pedig ment persze a tervezgetés. Amikor András hazajött Brüsszelből, az alapötlettel már megvoltunk. A Direkt36 volt ez, csak még nagyon kezdeti állapotban. Nem volt céltalan útkeresés, ahogy az ötlet előjött, mentünk előre.

– A modell egyik lényege az volt, hogy nem akartok magatok fölé többé tulajdonost?

SG: A 12 év, amelyet a hírmédiában töltöttem el Magyarországon, arról győzött meg, hogy

"
a magyar modell elég beteg, ezer sebből vérzik.

Az üzleti alap csak félig-meddig üzleti, emellett még kicsit feudális, kiszolgáltatott valami. Én ezért kifejezetten egy olyan modellt kerestem, amelyben minél jobban biztosítható a tartalmi függetlenség, ami persze jelent némi korlátozást méretben, tematikában, frekvenciában, de ebben egyértelműen az volt benne, hogy mi legyünk a tulajdonosok is.

PA: Nézd, ha idejön a New York Times, és azt mondja, hogy befektet egy nagyobb összeget, hogy csináljunk egy jó lapot, akkor azt mondjuk, hogy rendben.

SG: Attól függ, mit kér cserébe…

PA: De persze nehéz elképzelni olyat, hogy egy tulajdonos ne piaci befektetésként gondoljon erre. Amit mi akarunk csinálni, abból pénzt nem fog kivenni senki. Ez nonprofit történet, társadalmi haszna van, maximum donorokra számíthatunk. Sok kicsi hazai támogatóra. A crowdfunding kampány is erről szólt. (Crowdfunding: internetes közösségi finanszírozás, amilyet például a Kickstarter vagy az Indiegogo oldalakon is szervezni lehet - a szerk.)

asp_620_direkt36stab

Weyer Balázs, Sáling Gergő, Pethő András

– Mennyiben hasonlít ez a modell az Átlátszóéhoz?

SG: Kifejezetten másban gondolkodtunk. Az Átlátszó egy aktivizmust az újságírással kombináló közösség, egy nagyon érdekes hibrid. Ők csinálták meg az első, nagy tulajdonostól független újságíró központot, de őket egy kiterjedt tartalmi felhő veszi körül. Nagyobb frekvencián jelennek meg, sok blogjuk van, vannak hirdetőik, sok témájuk, sokkal több erőforrást mozgatnak. Én olyan modellt szerettem volna, amely évi 20-25 témát dolgoz fel, kevesebb emberrel, de nagyon koncentráltan. Az is fontos szempont volt, hogy az üzleti befektetések nehezen függetleníthetik magukat a közéleti viharoktól. A médiacégek sok kompromisszummal működnek. Természetesen újságírók, szerkesztők, marketingesek sales-esek - mind megtanultuk ezt kezelni, de a törvényszerűségek sokszor az újságírás ellen hatnak. Az én fejemben az állt össze, hogy inkább a tartalmon érdemes újítani, és ahhoz igazítani az üzleti modellt, nem pedig fordítva.

– Honnan lesz pénzetek a működéshez? Amikor az interjú készült, 22 ezer euró gyűlt össze a kampányban, amellyel a tervet túlteljesítettétek, de ez azért elég kevésnek tűnik a zökkenőmentes munkához... (Végül 24 ezer euró lett az összeg.)

PA: A kampány fontos lába volt a finanszírozásnak, ráadásul kommunikációs szempontból is lényeges volt. Két másik láb is lesz: vannak olyan források, alapítványok főként, amelyek ehhez hasonló kezdeményezéseket támogatnak. Ezek mellett fogunk végezni piaci tevékenységeket is, research-munkákat például, amelyekért piaci árat kérünk, vagy például képzéseket tartunk. Támogatók, alapítványok, kis crowdfundingból származó mikrotámogatások és a piaci munka – ebből a mixből áll össze a finanszírozás.

d36va

Vorák Anita

SG:

"
Magyarországon elterjedt egy furcsa tévhit, hogy a tartalomért nem kell fizetni,

ingyen van. A kampány arra is rávilágít, hogy ez fontos dolog, mert az ő életükben is fontos lehet. Nem vártuk mi sem, hogy ezt a gátat át fogjuk ütni az első alkalommal, ráadásul jóval hamarabb, mint terveztük. Nagyon sok támogatást, pozitív visszajelzést kaptunk a pénzen kívül is. Ez nagyon jó, erre lehet építkezni. A sikerességet pedig az fogja mutatni, hogy a következő években ezt tovább lehet-e fejleszteni, vagy elsorvad.

– Mióta dolgoztok a tartalmon? Azt nyilatkoztátok, hogy csábító lenne kijönni valami látványos dologgal rögtön az induláskor, de ti inkább későbbre hagynátok, viszont tisztességesen megírjátok.

PA: Amikor láttuk tavaly ősz vége felé, hogy össze fog jönni, akkor is kevesen voltunk ahhoz, hogy a szervezés ne vigye el rengeteg időnket. Ideális az lett volna, ha egy nagyobb csapat fele már akkor dolgozik az ügyeken. Van folyamatban 2-3 ügy, amelyek különböző fázisban vannak, általában is azt tervezzük, hogy több üggyel foglalkozunk párhuzamosan. Most már lassan én is ráállítom az agyam arra, hogy a sztorikkal tudjak teljes üzemmódban foglalkozni.

A kampányvideó:

– Hány írás jelenne meg havonta? Egy? Kettő?

SG: Inkább kettő, évi 20-25 ügyet tervezünk feldolgozni.

– A megjelenést hogy tervezitek?

SG: Ebben is nagyon mások leszünk, mint az Átlátszó. Nyilván lesz egy honlap, de a cikkek első közlésben olyan szerkesztőségekben jönnének le, amelyek ki vannak éhezve jó sztorikra, de saját erőforrásaik nincsenek erre, viszont számottevő elérésük van.

– Vannak már megállapodásaitok?

SG: Folyamatban vannak, még nem mondhatok ezekről semmit, de úgy látom, nem fog akadályba ütközni a megjelenés. Nekik jó, mert kapnak egy exkluzív, ütős sztorit, amely alaposan fel van dolgozva, mi pedig cserében elérést, nagy olvasótábort és hírverést. Ez jó esetben win-win helyzet.

PA: Most épp egy olyan anyagon dolgozunk, amelyhez át kellett nézni közel 300 közbeszerzés dokumentumait, és kézzel rendszerezni, mert kiderült, hogy a gépi az hibás. Ez egy módszeres munka volt, amelyről majd beszámolunk külön is a támogatóinknak. A crowdfunding során ugyanis azt ígértük a támogatóinknak, hogy exkluzív tartalomként ők olyan kulisszatitkokat is megkapnak tőlünk, amelyekből kiderül, hogyan készült a cikk.

Az első cikk

"Az már eddig is ismert volt, hogy ezeknek az embereknek a vállalkozásai az elmúlt öt évben feltűnően jól szerepeltek az állami beruházásokra kiírt pályázatokon, és ennek köszönhették látványos növekedésüket. Mivel Magyarországon a fejlesztések jelentős része uniós forrásból valósul meg, ezért azt is lehetett tudni, hogy a cégek biztosan jutottak EU-s pénzhez. Ennek mértékét azonban nehezen lehetett meghatározni, mert ha követni akarjuk az uniós pénzek magyarországi útját, akkor ahhoz egymástól független állami adatbázisok dokumentumainak mélyén megbúvó információkat kell összegyűjteni és rendszerezni.

Az Orbánhoz kötődő embereknek a cégei által elnyert közel 300 állami megbízás dokumentumait feldolgozva világosan kiderült, hogy mindegyik cég, illetve cégcsoport kifejezetten komoly kedvezményezettje az EU-s költségvetésnek."

d36gr

A második cikk

"A miniszterelnök veje, Tiborcz István által résztulajdonolt cégnek tényleg van oka a dicsekvésre: 2009-es indulásuk után néhány év alatt lett belőlük többmilliárdos forgalmú vállalat. Nagyrészt annak köszönhették ezt, hogy sorra nyerték az állami – azon belül is főként uniós finanszírozású – projekteket. Különösen jól szerepel a cég a közvilágítási felújításokra kiírt pályázatokon, kutatásaink azonban azt mutatják, hogy ezekben a sikerekben az esetleges “szakmai eredmények” és a “kiváló szakembergárda” mellett szerepet játszott az is, hogy a pályázatok nagy részét olyan feltételekkel írták ki, amelyeknek rajtuk kívül senki vagy csak nagyon kevés cég tudott volna megfelelni."

szalma_hi1-1060x650

SG: Az egész építkezésnek az egyik érdekes tapasztalata, hogy

"
leginkább legendák élnek az oknyomozó újságírással kapcsolatban, de azt kevesen tudják, valójában miről is van szó.

A többség azt hiszi, hogy elég egy füles valahonnan, és hajrá. Amikor kiderül, hogy aztán egy cikk mögött mekkora és milyen jellegű munka van, meglepődnek. Viszont a kíváncsiság is megvan, tehát érdekli az embereket. És átérzik, hogy ez fontos dolog.

– Mennyire vártok erőteljes ellenállást a gazdasági-politikai szférából?

SG:

"
Ha jól csináljuk, akkor lesznek támadások, ez lesz az egyik fokmérője a munkánknak.

– Kaptatok már jelzést, hogy nem kéne olyan nagyon igyekezni?

SG: Ha jól végezzük a munkánkat, fogunk kapni, ez biztos - bélyegeket minden újság kap. Az Origónál azt gondoltuk, hogy az a száraz, távolságtartó stílus, amely jellemzett minket, majd kivédi, hogy elhelyezzenek minket a klasszikus jobb-bal, konzervatív-liberális viszonyrendszerben. De hogyha csak beszélgetsz egy politikussal, akkor is el fog helyezni valahol, még ha ez teljesen indokolatlan is. Ha olyan sztorit írunk, ami vihart kavar, az minket is meg fog tépázni, kapaszkodni kell majd nagyon.

– Van jogi védelmetek?

PA: Igen. Az elmúlt fél év részben épp arról szólt , hogy azokat is megkeressük, akik jogi, pénzügyi szempontból is értő támogatást tudnak adni. Inspiráló dolog volt, hogy ebben is sok segítséget kaptunk.

direkt36_20000

Szépen gyarapodik a Facebook-oldal követőinek száma

– Mi lenne az ideális? Ha az oknyomozás inkább a Direkt36-hoz hasonló modelleknél működne, vagy beépülne a mainstream sajtóba?

PA: Mind a kettő. De az biztos, hogy egy nagy szerkesztőségben, egy nagy kiadónál nagyon nehéz ezt megcsinálni. Nehéz beilleszteni a szervezetbe.

SG: De ebben a magyar média üzleti modellje is hibás, aminek az elégtelen működése iszonyatosan megsanyargatja a tartalmat. Egy nagy kiadónál is lehet jó lemezt készíteni, de egy egészen kicsi, függetlennél is. Én el tudok képzelni olyat, hogy egy nagy nézettségű tévénél összeáll egy csapat, és csinál egy olyan műsort, hogy mindenkinek leesik az álla. Mint ahogy a mi modellünk is működhet.

PA: Amiről kevésbé esik szó, hogy ez egy szakma. Egy szakmán belül is egy szakma. Annak, hogy Magyarországon ez nem igazán terjedt el, sok oka van. Nemigen tanítják, nincsenek minták, nemcsak jó oknyomozó riporterből van kevés, hanem oknyomozó szerkesztőből is. Sokszor mondják, hogy az a baj, hogy nincs rá idő. Ez azonban csak részben igaz. Gondolj bele, hiába adsz egy újságírónak két hónapot, de ha az kell a sztorihoz, hogy végig kell elemezni egy 100 ezer adatból álló adatbázist, és nem tudja, hogy fogjon hozzá, akkor nem fogja megcsinálni. Ha nincs tapasztalata, hogy miképp környékezzen meg forrásokat, hogy szerezze meg a bizalmukat, hogy építsen ki kapcsolatokat, akármennyi ideje van rá, nem fogja tudni megcsinálni. Ezt tanulni kell, főleg a gyakorlatban, és persze azoktól, akik ezt a tudást átadják. Ennek sem az intézményei, sem a kultúrája nincs meg.

Ha drukkolsz a Direkt36 csapatának, nyomj egy lájkot!


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
meghan-harry-megxit.png

Meghan „Kardashian” Markle fél kézzel lenyomta az angol királynőt az Insta-vezérelt, új világban

Legalábbis ezt lehet kiolvasni a brit lapok cikkeiből és a kommentek tízezreiből. Harry és Meghan faképnél hagyták a királyi családot, irány Hollywood, de továbbra is a brit kisember adójából dőzsölnének. A királyság végének a kezdete, vagy egy új, globális Insta-királyi pár születése? Vélemény. 
Hargitay Judit - szmo.hu
2020. január 14.


hirdetés

Szappanopera. Követve az elmúlt napok – hónapok – eseményeit a sajtóban és a globális közösségi médiában nekem ez ugrott be arról, ami a brit királyi családban folyik. Csak azért nem a "valóságshow" kifejezést használom, mert ezeknek az embereknek jól láthatóan az égvilágon semmi köze a valósághoz. 

Harry és Meghan "kiugrásáról" olyan mennyiségű cikk és komment született, hogy bizton állíthatom: gyakorlatilag lehetetlen kibogozni, mi is történt valójában. A szikár tények a következők: a sussexi hercegi pár novemberben hathetes szabadságot vett ki, hogy kipihenjék az elmúlt év "embert próbáló" királyi kötelezettségeit. A hat hetet Kanadában, egy Vancouver-szigeti luxusvillában töltötték – állítólag egy milliárdos barátjuktól kapták kölcsön –, majd hazajöttek Londonba, és szinte azonnal "rádobták az atombombát" a királyi családra.

A királynő engedélye, valamit Károly és Vilmos előzetes értesítése nélkül, az Instagramon jelentették be, hogy nem kívánnak többé a királyi család főállású tagjai lenni.

A jövőben egy jóval "progresszívabb" szerepet képzelnek el maguknak, igyekeznek anyagilag függetlenedni, és gyakorlatilag átköltöznek Észak-Amerikába. Meghan az Insta-felmondólevél utáni napon sietve vissza is repült Kanadába, ahol otthagyták kisfiukat, Archie-t. Harry meg itt maradt leboltolni a dolgokat. 

Nehéz megmondani, hogy a robbantás után a Windsorok, vagy a brit közvélemény volt jobban felháborodva. Mintha a briteket sokkal jobban felkavarta volna a Megxit, mint a Brexit. Minden újság, tévécsatorna, netes fórum és kommentszekció ezzel foglalkozott.

hirdetés

A királynő nem szólalt meg, de tegnap válságtanácskozásra hívta Károly herceget, valamint Vilmost és Harryt norfolki kastélyába, Sandringham-be, ahol egy két és fél órás kupaktanács után II. Erzsébet kiadott egy szokatlanul közvetlen hangú közleményt, megerősítve, hogy "családjával együtt mindenben támogatja" Harry és Meghan függetlenedését. 

Ismétlem: senki nem tudja, pontosan mi zajlott a háttérben, ami a mindössze húsz hónappal ezelőtti, boldogságban úszó, világra szóló hercegi esküvő után ekkora blamába torkollott. Cikkek százainak (beleértve Meghan volt családtagjainak és barátainak egyre gyakrabban előbukkanó beszámolóit), és kommentek ezreinek elolvasása után én most csak egy verziót vázolok fel, amelyet a brit közvélemény igen nagy – sőt, mondhatom, túlnyomó – része oszt kisebb vagy nagyobb mértékben. Ez NEM az igazság, ez egy sztori. Vagy szappanopera-forgatókönyv, ahogy tetszik. És nem fest hízelgő képet Meghanról.

Szóval a sztori egy nagyravágyó, valószínűleg nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő, nem túl sikeres, elvált (állítólag kétszeresen is), amerikai kábeltévé-színésznőről szól, aki a negyvenes éveihez közeledve még mindig élete nagy dobására vár. Mivel tinédzser kora óta megszállottan rajong Diana hercegnőért, éveken át rendszeresen portyázik a londoni éjszakai életben, ahol újságírókkal, publicistákkal igyekszik összehaverkodni, azzal a nem titkolt céllal, hogy felcsípjen egy "gazdag brit férfit."

Miután egy sztársportolónál és egy tehetségkutató-sztárnál sikertelenül próbálkozik, egy máig meg nem nevezett celeb-barát összehozza a Nagy Hallal: Harry herceggel.  

Mint a nárcisztikusok általában, a színésznő különleges sármmal és manipulatív képességekkel rendelkezik. Eljátssza Harrynek azt, amire a mentális problémákkal régóta küzdő herceg a legjobban vágyik: Diana reinkarnációját. A bűbájos, megértő, anyáskodó, egyszersmind törékeny, védelemre szoruló, hatalmas Bambi-szemeivel a vajat is megolvasztó tündérkirálylányt. Akinek soha nem volt családja (egyébként van, elég nagy, csak dobta őket, amikor Harryvel összejött, az apjával azóta szóba sem áll).

És a sztori szerint ezzel a színésznő megüti a jackpotot. Harry halálosan beleszeret, és szinte pillanatok alatt, Vilmos herceg, Fülöp herceg és legjobb gyerekkori barátja, Tom Inskip komoly figyelmeztetései ellenére ország-világ előtt feleségül veszi. Majd szinte rögtön megszületik a baba, Meghan számára az életre szóló "kajajegy" (ezt a kifejezést a britek előszeretettel használják, rengeteg kommentben szerepel): Archie. 

Csakhogy a színésznő máshogy képzeli el a hercegnőséget, mint ahogy az a valóságban kinéz. Meghan egy Disney-Kardashian féle, rózsaszín ködös, Givenchy-ben illegő-billegő, az Instagramon százmilliós rajongótábort magába bolondító Diana-klón akar lenni. Ehelyett unalmas angol kisvárosok közösségi házai előtt kell kezet fognia a pórnéppel, szalagokat átvágni, erkélyeken integetni, ráadásul a második sorban, mert elöl Katalin hercegné áll. A sajtó is piszkálja néha (ahogy egyébként az új királyi jövevényeket szinte mindig, ezen Katalin is átesett). És még az idő is szar.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
elhizas2-1000x666.jpg

Tényleg sok elhízott nőt hagy ott a férje pár évvel a gyerek után – de ettől még Schobert Norbinak igaza van-e?

Előre kérem a kommentelőket: először olvassák el a cikket, azután szóljanak hozzá. Ne a címre 'ugorjanak rá'. Mert szerintem erről a témáról érdemes lenne átgondoltan vitatkozni. 
Hargitay Judit. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2020. január 21.


hirdetés

Nyugodtan állíthatom, hogy atombombaként robbantotta fel az online világ magyarul értő részét a fitnesz-, fogyókúra,- és életmód-birodalmat működtető üzletember, Schobert Norbert Facebook-videója, amelyben arról beszél, hogy "sajnos a nők a szülésnél cseszik el", mert a baba után elhíznak, és a férjük többé nem kívánja meg őket. EZÉRT megy tönkre annyi házasság. 

Norbi azóta némileg korrigált, tegnap újra élőzött a közösségi oldalán, ahol kijelentette: felvállalja a véleményét, nem kér bocsánatot, és nem a duci nőkkel van baja, hanem úgy látja, az elhízás elleni harcban a "szexus és a hiúság" fegyverével lehet a leghatásosabban küzdeni. Tehát ha beparáztatjuk a nőket, hogy ha szülés után elhíznak, ott lesznek hagyva, mint a huzat, akkor majd jól odafigyelnek magukra. Norbi itt hozzáteszi: ez egyébként igaz a férfiakra is. 

Tény, hogy a fitneszguru alaposan felkavarta a magyar lelkeket. Én szándékosan nem olvastam el semmilyen, ezzel kapcsolatos publicisztikát, celeb-véleményt és kommentet, kizárólag azért, hogy csak a saját véleményemet írhassam meg. Kezdjük a nehéz részével: bár elég hülyén, és sokak számára sértőn fogalmazta meg, Norbinak szerintem részben igaza van.

Az a mondata, miszerint a férfiaknak "a vágy nem megy úgy, hogy az csak lelki kötelezettség", tetszik, vagy nem tetszik, de igaz. Van az a mondás, hogy "a nők a szexet a szerelemért csinálják, a férfiak a szerelmet a szexért". Természetesen ez általánosítás, de aki szexelt már életében, az tapasztalatból tudja, hogy van ebben valami. 

Óriási szerelemnek kell lennie annak, amely szexuális értelemben is túléli egy több évtizedes házasság elkerülhetetlen testi változásait. A férfiaknál talán jobban, de tegyük hozzá: ez mindkét félre igaz.

hirdetés

Igen, sok szerelem beleroppan a nőknél az elhízásba, a hajszolt élet miatti leharcoltságba, a megereszkedett testrészekbe, a vágykeltő hamvasság tovatűntébe. A férfiaknál meg a sörhasba, a kopaszságba, a szintén hajszolt élet miatti elhanyagoltságba, a borostába, a vágykeltő, feszes izmok tovatűntébe. Én láttam (és látok) olyan nagy szerelmet, ahol a lelki kapocs abszolút felülírja a testiséget, de bevallom, sokkal több olyat látok, ahol a szerelem nem sokkal éli túl a testi vágy elmaradozását, majd végleges elhalálozását. Igen, elég sok házasságot néztem végig, amely (részben!) azért ment tönkre, mert a férfi frissebb, ropogósabb hús után nézett. Vagy éppen a nő.

Nézzünk már szembe vele: ez egy össztársadalmi jelenség, amit lehet vitatni, meg felháborodni, hogy valaki miért nem a "lelkéért" szereti a társát egy életen át, csak attól még a tények tények maradnak.

Amivel nekem problémám van (Schobert Norbert nyers stílusán, és azon kívül, hogy sikerült a súlyproblémával küzdő nőket úgy en bloc vérig sértenie), az az, hogy ő KIZÁRÓLAG ebben látja a riasztó magyar (és nemzetközi) válási statisztikák okát. És ráadásul az első videóban KIZÁRÓLAG a nőkre is fogja az egészet. "A nők ott cseszik el..." – ugye. Nos, én elvált vagyok, nem szültem, és ráadásul szerencsés az alkatom, soha nem volt súlyproblémám.

De ha össze kéne számolnom, hogy hányszor hibáztattak életemben azért, mert "nőként" mertem olyan dolgokat tenni, amely csak a férfiaknak "jár", akkor igen csak nagy szám jönne ki. 

Nőként természetesen én voltam a hibás, hogy a férjem tizenöt éve elhagyott. Nőként természetesen én voltam a hibás, hogy utána nem mentem újra férjhez, nem "szedtem össze magam", nem adtam le az "elképesztően magas" igényeimből, nem "kötöttem kompromisszumot", nem "fogtam meg végre valakit".

Nőként én voltam a hibás, hogy karriert csináltam, és nem szültem. Én voltam a hibás, hogy miután két évig neveltem egy elvált férfi gyerekeit, és tűrtem a volt feleség folyamatos hisztijeit, egzecéroztatását, és azt, hogy a gyerektartáson kívül havonta százezreket zsarolt ki a férjéből, míg én a doboz joghurtomat is kifizettem, feladtam, és kiléptem a kapcsolatból.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
mérgező_család-1000x667.jpg

Megszoksz vagy megszöksz: így számoltam le a mérgező családommal

A karácsony évekig számunkra is egyet jelentett a nagy családi zsivajjal. Egy ideje azonban már nincs így: szűk körben ünneplünk. Nem volt könnyű, de letettem a családi terhet. Vélemény.
K. U. D.; illusztráció: Unsplash - szmo.hu
2019. december 25.


hirdetés

Gyerekkoromban imádtam, hogy nagy családba születtem, mindig nagyon élveztem a nagy családi összejöveteleket. Olyankor találkoztam olyan rokonokkal is, akikkel amúgy egész évben alig láttuk egymást, mert messze laktak, és csak a nagyobb ünnepekre jöttek el a nagyszülőkhöz látogatóba. Imádtam a pezsgést, a hangzavart, hogy egy percre sincs csend, nincs megállás, mint egy nyüzsgő hangyaboly.

Ahogy cseperedtem, annál inkább lettek ezek az alkalmak egyre megterhelőbbek számomra. Az például, hogy december 26-án menni kell. Akkor is, ha nincs kedvünk. Akkor is, ha történetesen valaki lebetegszik. Mert elvárják. Mert úgy illik. Elképzelhetetlen volt, hogy ne menjünk. Pedig anyukám már előző este feszült volt. Azt latolgatta, mit vegyen fel, mi az a ruha, amit a nagyanyám, a nagynénéim, az unokatestvéreim nem cikiznek ki, és mi az, ami leginkább eltakarja a plusz kilókat.

Igazából akármit választott, akármennyire volt csinos, sosem úszta meg a bántó megjegyzéseket, ahogy senki sem.

Amikor serdültem, azért tettek megjegyzéseket, hogy kikerekedtem, aztán amikor lefogytam, azzal jöttek, hogy lehetek ilyen sovány, mi bajom van, tiszta gebe vagyok. Azt hiszem, 18-19 lehettem, amikor először megfogalmaztam, hogy ezek az emberek azért gyűlnek össze évről-évre, hogy bánthassák egymást. Nem csak a karácsonyról beszélek, hanem a szülinapi-névnapi ünneplésekről vagy a ballagásokról.

Soha nem nyíltan bántották egymást, hanem vicceskedve, de pont odaszúrva a másiknak, ahol a legjobban fáj. Hányszor hallottam, hogy a keresztanyám teátrálisan előadta, milyen fárasztó a három unoka, mennyire leszívják az energiáit, majd oldalba bökte a nővérét, hogy Katusom, örülhetsz, hogy neked ezt nem kell megtapasztalnod. Katus szeme persze könnybe lábadt, mindennél jobban vágyott ugyanis unokákra, csak épp a gyerekei nem érezték még elérkezettnek az időt.

hirdetés

Persze minden egyes családi összejövetelen emlékeztették őket, hogy ideje lenne már a családalapításnak. Aztán amikor az egyik unokatestvérem férjhez ment, a férjét szedték ízekre, hogy milyen már ez a fiú, művészlélek, hát a zenélésből nem lehet megélni.

Mindig találtak valakiben kivetnivalót és mindenki folyton magyarázkodott, próbálta védeni magát.

A családi zsivaj évről évre vált egyre elviselhetetlenebbé. Megelégeltem, hogy kibeszélték azt, aki épp nem volt jelen, például kiszaladt mosódba. Megelégeltem, hogy zavarba ejtő kérdésekkel bombázták egymást, vagy épp kérkedtek a sikereikkel.

A Belgiumban élő unokanővérem például néhány évvel ezelőtt nem érkezett üres kézzel, hozott a 15-20 embernek 6 darab, 250 milliliteres kiszerelésű Belle-Vue Kriek sört. Nem átallott megjegyezni, mennyire drága ital is az, így mindenki úgy kortyolja azt a nedűt, hogy ő bizony sok pénzt hagyott a reptér duty free shopjában a kedvünkért.

Én akkor már évek óta Budapesten éltem, jól tudtam, hogy akár a fővárosban is beszerezhető a sör, amit a vidéken élő rokonaim áhítattal szürcsöltek.

Mindenki jobb akart lenni a többieknél. Vagy legalábbis mindenki jobbnak akarta mutatni magát.

Már évek óta együtt voltunk a barátommal, amikor egyszer, a faluba vezető úton megkérdezte, ha ennyire nincs kedvem az egészhez, mégis minek megyünk? Jó kérdés, válaszoltam. Fel sem merült bennem, hogy van olyan lehetőség, hogy ne menjünk. Mentünk hát még néhány évig. Aztán az egyik alkalommal valami eltörött bennem.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
egy-kis-alfoldi-falu-lett-az-uj-plattensee-crop-1577258690-1600x900.jpg

Egy kis alföldi falu lett az új Plattensee

Negyvenkét német, holland, belga és svájci költözött a semmi közepére, egy kétezer fős kis faluba, Csengelére. Az idegenek a magyarországi alacsony árak, a könnyen megszerezhető ingatlanok és a csend miatt jöttek az alföldi településre.
Fődi Kitti írása, Abcúg, Fotók: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. december 27.


hirdetés

A falu életébe is örömmel vetették bele magukat, tollaslabda klubba járnak, részt vesznek az önkormányzati választásokon, falunapokon, néhányuk már érti és beszéli is a magyar nyelvet. Szerintük kedvesek és segítőkészek a magyar emberek, az egyetlen probléma, amit Magyarországon látnak, hogy hatalmas a bürokrácia, és hogy nem jön ki a szerelő, amikor ígéri. A helyiek szerint ezek rendes, precíz németek, nincs velük semmi baj.

Kiskunfélegyházától délre, Kiskunmajsától nem messze terül el Csengele kiterjedt tanyavilágával. Bár a faluban van egy rendezett főtér és egy felújított templom is, nincs termálfürdő, tó, hegy vagy sícentrum, mégis 1998 óta folyamatosan itt vásárolnak tanyákat a német ajkú, külföldi állampolgárok. Mára már 42 külföldi lakik a falut körülvevő tanyákon, saját kisebbségi önkormányzat alakításán is elgondolkodtak már, a helyiek is jól ismerik őket. Mi lehet számukra annyira vonzó ebben az abszolút nem turisztikai, szinte a semmi közepén lévő faluban?

Itt segítenek a szomszédok

"Nem szeretem a Balaton, mert ott nagyon sok külföldi van, én szeretem a rendes Magyarország. A mentál az más. Németországban, amikor voltunk, akkor a férjem anyja demens volt, ikerház laktunk. Eltűnt a mama, a szomszéd ott dolgozott a kertben, de nem figyelt, nem szólt, amikor kérdeztem, mondta a szomszéd, hogy fél órája ment el. Itt amikor a kutya eltűnt, a szomszéd rögtön szólt, gyorsabb volt, mint én"

– magyarázza az Abcúgnak Karin Wolters tört, de érthető magyarsággal.

Karin és férje, Josef Wolters tanyájához egy hosszú földúton keresztül lehet kijutni, a bejárati ajtótól két, hatlamas újfundlandi kutya rohan az alacsony fakapuhoz, miközben az Abcúg munkatársai hosszan tanakodonak, hogy a szokásos “Jó napot!” kiáltással csalogassuk ki a bennlakókat, vagy maradjunk a nemzetközi “Hello!”-nál. Végül az utóbbit választjuk, mire megjelenik a házból egy nő, és gyanakodva közelít a kapu felé, aztán megszólal tökéletes magyarsággal: Jó napot kívánok!

hirdetés

Rögtön kiderül, hogy a nő, Karin már 19 éve él itt, ezért törve, de beszéli a magyart. Férjével együtt költöztek ide Németországból, mert itt jobbnak látták a megélhetési viszonyokat. Odakint a szomszédaikkal is rendszeresen meggyűlt a bajuk, ugyanis baromfi- és galambtenyésztéssel foglalkoztak, a szomszédok viszont állandóan arra panaszkodtak, hogy hangosak az állatok és a kertjükbe piszkítanak.

Amikor úgy döntöttek, hogy eladják a németországi házukat, akkor először az interneten kezdtek el tanya után keresgélni, első körben csak Németországban. De aztán a hirdetők között belebotlottak egy Berlinben tanuló magyar, egyetemista lányba, aki nagymamája csengelei tanyáját árulta. Karin sosem járt korábban Magyarországon, de Josef igen, és neki már korábban is nagyon tetszett az ország. Eljöttek megnézni a házat, és azonnal meg is vették.

Itt már nem foglalkoznak állattenyésztéssel, viszont van 11 újfundlandi kutyájuk, akiket éppen tegnap is Németországba vitt Karin kiállításra, 40 csirkéjük és 80 galambuk, de mindez csak a hobbi kedvéért. A házat tényleg rengeteg állat veszi körül, lovak, malacok, kacsák szaladgálnak amerre csak megyünk, az udvaron még egy lakókocsi is áll, ha látogatók jönnének Németországból. Akár egy magyar tanyának is mondhatnánk, de a gémeskút mögött megcsillannak a napelemek a háztetőn, ami jól jelzi a nyugat-európaiságot.

Kettejük közül csak Karin tanult meg magyarul, aki azt mondja, hogy az első pár évben csak szótárral és kézzel-lábbal mutogatva kommunikált. Autodidakta módon kezdett el tanulni, de a szomszédja is sokat segített, aki néha az állatokra is felügyel, ha Karin és Josef nincs itthon. Szerintük ez az egyik legjobb dolog Magyarországon, hogy kedvesek és segítőkészek az emberek. A másik ok, amiért Csengelét választották, hogy nagyon csendes, békés a vidék, állításuk szerint sosem költöznének vissza Németországba.

Kilencven százalékos volt a részvételi arány

Az Abcúg megkereste Csengele újdonsült polgármesterét is, hogy megkérdezzük, szerinte mi az oka annak, hogy ennyi német költözött épp ebbe a faluba.

"1998-99 óta folyamatosan áramlanak külföldiek a településre. Elsősorban a megélhetési viszonyok, az alacsony ingatlanárak és a nyugodt környezet miatt jönnek. A Balaton nekik már túl német jellegű, és a puszta érzést, azt, hogy több kilométerre ellátnak, jobban szeretik” – magyarázza a polgármester, Tóth Tibor, aki név szerint ismeri az összes külföldi állampolgárt.

A polgármester szerint ez a bevándorlási hullám nem csak őket érinti, hanem más kicsi alföldi településeket, például Balástyán is szép számban vannak külföldiek. A csengeleik közül néhányan csak a nyarat töltik itt, mert a munkájukat a hazájukban végzik, ezért javarészt nyugdíjasok az állandó lakók.

A közösség, amit alkotnak, pedig annyira összetartó, hogy az elég hosszú ideje itt élők még az októberi önkormányzati választásokon is részt vettek, amiről statisztikát is készítettek maguknak. Nagyon büszkék a 90 százalékos részvételi arányra.

Saját kisebbségi önkormányzat alapítása is felmerült, de a legtöbb német nyugdíjas pihenni jön ide, ezért elhalt az ötlet. Viszont a falunapokon, karácsonyi ünnepségeken szép számban látni a külföldi lakosokat, ugyanis a településnek vannak sváb gyökerei, ezért sváb dalok is felcsendülnek ezeken a rendezvényeken, amit a németek nagyon élveznek.

A polgármester szerencsére remekül beszél németül, ezért az önkormányzatnál rendszeresen tudnak segíteni az ügyes-bajos dolgaikban, mint például a kéményseprő kihívásában. Magyar nyelvtanfolyamot egyelőre nem terveznek indítani, mert korábban már az általános iskola egyik tanára megpróbálkozott vele, de végül a tanárnőnek nem volt elegendő kapacitása, így abbamaradt a nyelvtanítás.

A nyár végén mindig nehéz volt visszamenni Hollandiába

Csengelére, bár javarészt német nyugdíjasok költöztek, egy holland család három gyerekkel is itt találta meg a békét. Sandra van der Duim tanyájára vezető utat egy kovácsolt vaskapu zárja el, amin egy táblán az áll: Ha a kapu zárva van, belépni tilos! Alatta pedig ugyanez angolul.

Szerencsére Sandra épp akkor jön ki autóval a kapun, és gyönyörű magyar kiejtéssel kérdezi meg, hogy mit szeretnének. Még gyorsan elviszi a lányát valahova, aztán visszaérkezve, megmutatja a széles területen tanyájukat. Van itt minden, egy hatalmas halas tó, ami épp ki van száradva, birkák, kutyák, macskák, zöldséges kert. Sandra egyedül lakik itt három 18, 16 és 13 éves gyerekeivel. A férje havonta egyszer látogat haza egy-egy hétre, Hollandiában dolgozik egy trágyát készítő cégnél.

2011-ben vették meg a házat, amikor nyaralót kerestek, ami lehetett volna akár Portugáliában, Horvátországban is, a lényeg az volt, hogy egy békés helyet találjanak. Sandra és férje ismerőseitől jókat hallott Magyarországról, ezért a mi országunk is felkerült a lehetséges nyaralóhelyek listájára. Az interneten rá is akadt erre a helyre, és amikor eljöttek megnézni a két melléképületes parasztházat, akkor azonnal beleszerettek. Sandra szerint maga volt a béke szigete. Számára nem az volt a lényeg, hogy legyen a telekhez közel tengerpart vagy hegy, egyedül a ház és a közvetlen környezete számított.

Minden nyáron lejártak a gyerekekkel, de egyre nehezebb volt visszamenniük Hollandiába, így egy napon a férje azt mondta, hogy maradjanak, és próbálják ki, milyen itt élni. A gyerekek is szavazhattak arról, hogy hol szeretnének lenni, de mindannyian Magyarországot választották.

"Ez a békesség és a pihenés, és minden közel van hozzá, Szeged is, Budapest is. A faluban pedig beülök a kocsiba és egy perc alatt mindenhol ott vagyok. Hollandiában sokkal több idő leugrani a pékségbe vagy a boltba, a szomszédokkal is állandóan baj volt. A ház előtt nem volt hely parkolni, a szomszédos ikerházból minden áthallatszott, az is, ha lehúzták a vécét" – meséli Sandra angolul, mert a magyar kevésbé megy neki.

Sandra kevésbé társasági ember, szívesebben van egyedül, bíbelődik a kertben, gondozza az állatokat, ezért is tetszett meg neki ez a tanya.

A gyerekek mindannyian itt is járnak iskolába, a legnagyobb már gimnazista Kiskunfélegyházán. Az iskolában tanultak meg magyarul tanáraik segítségével, az első egy évük szinte csak erről szólt.

A nagyobbik lánnyal suli után futnak össze, amikor édesanyja az egyik melléképületet mutatja, amit eredetileg turisták számára vendégháznak szánták, de végül a nagyobbik lány saját lakosztálya lett. A lány holland-magyar fordító szeretne lenni, ezért Debrecenbe vagy Szegedre fog egyetemre jelentkezni. Sandra szerint egyik gyereke se vágyik vissza Hollandiába, és ha egyszer visszaköltöznének, akkor biztos benne, hogy két hónapnál egyikük sem bírná tovább. Sandra pedig már három éve nem tette be a lábát a hazájába.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!