Dés László: "A zene az életem, de kötelességemnek érzem, hogy néha megszólaljak"
A Dimenziótól a Pál utcai fiúkig, a jazztől a kultúrpolitikáig. Az új lemezzel jelentkező Dés Lászlóval beszélgettünk.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2018. december 03.


Dés Lászlónak a napokban jelent meg Éjféli járat című szerzői lemeze, december 29-én pedig a Papp László Arénában lesz koncertje Mi vagyunk a grund címmel. Innen indult beszélgetésünk a művész otthonában.

- Ehhez a szép intim hangulatú lemezhez napjaink legjobb költő-szövegírói írtak verseket, köztük Parti Nagy Lajos, Bereményi Géza, Bródy János, Müller Péter Sziámi. Hogyan született meg?

- Évtizedek óta szerettem volna csinálni egy olyan lemezt, amelyen én adom elő a magamnak írt dalokat. De valahogy mindig volt valami nagy munka, ami felülírta a tervemet. Amikor jön egy nagy feladat, egy olyan téma, amire felkapod a fejedet és meglátod benne a lehetőséget, meg kell csinálni, mert különben el fog menni melletted. Nekem rengeteg ilyen volt az életem során, és mindig halogattam, mondván, hogy ráérek még. Így telt el 25 év.

Akkor adtam magamnak egy végső határidőt, 2018 nyarát, mert úgy éreztem, hogy ha most nem csinálom meg, akkor soha.

Az év elején kezdtem el írni a dalokat, hogy befussak az augusztusi felvételre. Még az a szerencsés helyzetem is adódott, hogy éppen turnéztam nyáron, és amikor egy-egy új dal elkészült, felvettem a turné repertoárjába, így muzsikus társaim is megtanulták. Mire bementünk a stúdióba, három nap alatt felvettük a dalok alapjait. Ráadásul többségüket nem is „sávosan”, ahogyan a könnyű műfajban szokták, hanem együtt játszottuk fel őket, és ez szerintem érződik is a lemezen.

Dalénekesként általában 20 éves kor körül szoktak először színpadra állni, nekem ez 64 évesen jött el.

Bár 10-12 éve fellépek egyedül, de 2017 novemberében fordult elő először, hogy egy 28 előadásból álló saját koncertkörúton egyedül adtam elő a dalaimat.

-Nekem a lemezről a Szentiment a kedvencem, a Hóesés két, instrumentális és szöveges variációja, és A szél sodorja el, Bródy versével. Ez utóbbi bevezetője engem a korai Morricone-westernzenékre emlékeztetett. Hozzád melyek állnak a legközelebb?

- A maga módján mindegyik. A Hóesés az első dal volt az életemben, amit Bereményi Gézával írtunk meg Udvaros Dorottya lemezére. Emlékszem, feljött hozzám és mondta, hogy játsszak, akkor még nem tudtam, hogy ő ott helyben megírja a szöveget. Ebben van valami jelképes, és úgy gondolom, hogy legalább annyira illik hozzám is, mint Dorottyához. Egész más a viszonyom hozzá, mint az Éjféli járathoz, ami teljesen új, vagy a Hosszú menethez, amit Cserhalmi Györgynek írtam a Férfi és nő produkcióhoz. Ez az előadás már nem megy, és mivel a számnak nem készült stúdióváltozata, és valószínűleg „Tyutyu” már soha többet nem fog fellépni ezzel a dallal, azt akartam, hogy fennmaradjon. Az Éjféli járat jó lett címadónak: nagyon szeretem a lüktetését – nemigen szoktam ilyen dalokat írni – és Sziámi szövegét. Amikor eldöntöttük, hogy ez lesz a lemez címe, éppen ez volt a kedvencem.

- A neveddel először 1974-75 körül találkoztam, amikor az LGT-vel kezdtél játszani. Aztán a következő évtizedben két olyan formációd volt, a Dimenzió és a Trio Stendhal, amelyek nyomot hagytak a magyar zenei életen.

- Az LGT számomra mindig nagyon jó szórakozás volt - azóta sincs ilyen rock-zenekar Magyarországon - de az én szenvedélyem akkoriban a jazz volt. 1974-ben az Interbrassban kezdtem játszani, de a 74-es téli turnéjukon kísértük őket Gőz Lacival. Friedrich Károly, a jazz-történet tanárom kért meg minket, hogy ugorjunk be. Pedig addig nem is ismertem a dalaikat.

1979-ig nem volt olyan, nálam 10-12 évvel idősebb profi jazz-zenész, akivel ne játszottam volna.

Zenéltem Tomsits Rudolffal, Kőszegi Imrével, Babos Gyulával, Szakcsi Lakatos Bélával, Pege Aladárral, Vukán Györggyel. Aztán behívtak katonának, és akkor elkezdtem gondolkodni, hogy ki vagyok én: egy, a muzsikustársak által megbecsült szaxofonos, aki igyekszik mindenhol jól megfelelni és megtalálni a hangot. De hol vagyok mindebben én? Akkor határoztam el, hogy csinálok egy zenekart. A Dimenzió 1979-ben alakult, de mire megcsináltuk az első lemezt, már Rátonyi Robi helyett Másik János zongorázott, Becze Gábor bőgőst, aki elment a Kalákába, Tóth Tamás váltotta fel. A harmadik, 1986-os Avec plaisir című Dimenzió-lemezre találtam meg a saját hangomat. Hasonlították stílusomat Gato Barbierihez, John Coltrane-hez, Michael Breckerhez. De arra vágytam, hogy azt mondják: úgy fújsz, ahogy a Dés...Amikor ez megtörtént, érdekes módon fel is oszlott a Dimenzió.

-És ez a hangod a Trio Stendhalban teljesedett ki igazán. És ez a hang akkor a világon egyedülálló volt.

-Igen, akkor elcsíptünk valami eredetit Snétberger Ferivel és Horváth Kornéllal, szinte az első alkalommal, hogy együtt megszólaltunk. Kezdetben „szájhagyomány útján” terjedt, aztán három évi munka után egyszer csak berobbant, és nemcsak a jazz-rajongók éreztek rá. Szinte egyszerre történt ez itthon és külföldön.

Kitörtünk a jazz-gettóból, és a Vígszínházban kezdtünk koncertsorozatokat adni ősszel és tavasszal telt házakkal.

Fesztiválokra jártunk, Olaszországban csináltuk a lemezeinket. 1986-ban Wolf Péter szervezett be Ferivel együtt egy tv-műsorba. Ljubljanába mentünk, az ottani Big Banddel csináltunk egy felvételt, út közben sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy mindketten szeretnénk továbblépni. Bár akkoriban én már eléggé elfoglalt voltam filmzenék és színpadi kísérőzenék írásával, nagyon vonzott a Ferivel való kísérletezés. Két lány akkor nyitott egy Figaro nevű bárt a Wesselényi utcában – egy fodrászszövetkezeté volt a hely – és felvetettem, hogy járjunk le oda minden este duóban játszani. Este 10-től éjjel 2-ig nyomtuk. Az első héten még latinos dolgokat játszottunk, de utána már csak improvizáltunk, és nagyon éreztük egymást. Így alakult ki az első repertoárunk, és aztán bevettük Horváth Kornélt is. Zenénknek pillanatok alatt híre ment, a közeli Fészek Klubból átjártak a színészek, írók, stricik és a kurvák...

-Nagyon sok filmhez írtál zenét, egyik-másik betétdal szinte maradandóbb, mint maga a film. Elég csak a Szerelem első vérig főcímdalára, vagy a Nagy utazásra gondolni. Mi az, ami egy filmben Téged megihlet?

- Minden film történeteket mesél el, a színekkel, a képi megfogalmazásokkal, tempójával, a színészi játék még szavak nélkül is igen erős hangulatokat közvetít.

Nálam a munka mindig a forgatókönyv elolvasásával kezdődik, amelynek kell annyira jónak lennie, hogy beindítson.

Ezután próbálok fókuszálni egy-egy jelenetre. Kelet-Európában ugyanis nem úgy működik a filmzene, mint Hollywoodban, ahol elkezdődik a film elején, és utána egyfolytában szól egészen a végéig. Nekem szerencsém volt, mert gyerekkorom óta nagyon szeretek olvasni, így egy szövegkönyv megértése, feldolgozása nem jelent nehézséget. És ez segített abban, hogy az olyan dramatikus műfajokba, mint a film vagy a színház, bele tudjak folyni.

-Ha olvasás, akkor Esterházy Péter. A Ti közös előadásaitok szintén egyedülállóak voltak a maguk nemében Magyarországon, engem az amerikai beat-költők felolvasó estjeire emlékeztettek, amelyeket kiváló jazz-muzsikusok kísértek – köztük szaxofonosok is.

- Esterházy Péter rengeteget jelentett nekem emberileg is.

Szinte lehetetlen feldolgozni egy ilyen közeli barát elvesztését. Nagyon szerettük ezeket a közös esteket, de számomra, mint ember, pótolhatatlan.

1991-ben kezdtük. Addig Magyarországon főleg olyan zenés irodalmi estek voltak, ahol a szövegek között egy klasszikus zongorista, vagy egy kamarazenekar játszott valamit, de egyáltalán nem volt biztos, hogy annak a Haydn-, vagy Chopin-darabnak köze volt az elhangzott szöveghez. Mi valami egészen mást kezdtünk az ilyen „jól fésült” estek helyett. Én mindig csak az elhangzó szövegre improvizáltam, az író kezdte, és én az ő szövegére reflektáltam. A közönség is ráérzett ennek a játéknak a lényegére, a második-harmadik megszólalásom után kezdték megérteni, hogy ezekből összeáll valami.

Borzasztó jó volt Péterrel együtt lenni, utazni, dumálni, enni-inni. Az együtt létezés vele olyan, mintha a másik a testvéred lenne. A fellépés ehhez képest csak hab volt a tortán.

Volt egy négy írós estünk, Spiró Györggyel, Parti Nagy Lajossal és Závada Pállal, sokszor bemutattunk a Pesti Színházban és vidéken is. Amikor Péter elment, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk, de úgy, hogy minden este olvasunk fel tőle is.

-A december 29-i Aréna-koncert címe: Mi vagyunk a grund, egyértelmű utalás A Pál utcai fiúkra. Az est folyamán sok minden elhangzik majd, köztük musicaljeid részletei. A Te zenés színpadi műveid szinte mindig híres könyvek, filmek nyomán készültek. Nem érezted, hogy valóságos istenkísértés a Valahol Európában-hoz, A dzsungel könyvéhez, vagy akár A Pál utcai fiúkhoz hozzányúlni?

- Amikor a Valahol Európábant elkezdtem, sokan aggályoskodtak. Hiszen a csodálatos film Radványi Géza alkotása, amelyben olyan művészek vettek részt, mint Makk Károly vagy Balázs Béla, az egyik legnagyobb magyar színész, Gábor Miklós volt a főszereplője. Mégsem éreztem szorongást, éppen az volt benne az izgalmas, hogy ehhez a szép történethez a film eszközeit a színpadon a zene eszközei váltják ki. Például a Vándorlásnál úgy érezzük, hogy hetek, hónapok telnek el egy 3-4 perces dalban. Nem volt ilyen gondom A dzsungel könyvénél sem, először A Pál utcai fiúknál éreztem – olyannyira, hogy már megvolt a könyv színpadra alkalmazott szövegkönyve, és el kellett volna kezdenem a zenét írni, de képtelen voltam. Két dalt megírtam, aztán fél évre lebénultam.

Akkor tényleg nyomasztott az, hogy egy világszerte nagyon szeretett alapműről van szó, hogyan fogom meg zenében?

A szigligeti alkotóházban voltam - a Valahol Európában óta minden nagyobb munkámmal ide vonultam el – gyönyörű szeptemberi idő volt, és nem jutottam előbbre. Kint ültem a teraszon és olvastam. Egyszer csak megjelent Török Ferenc, aki éppen akkor fejezte az 1945 című filmjének forgatását. Eszembe jutott, hogy a Nagy Könyv című tv-sorozatban ő jelenítette meg képben A Pál utcai fiúkat. Aznap este beültünk egy kocsmába és egész idő alatt csak A Pál utcai fiúkról beszélgettünk, éjszakába nyúlóan vitatkoztunk. Másnap reggel leültem a zongorához és megszületett a nyitány. Ez a véletlen találkozás, Török Feri katalizátor-szerepe kellett hozzá... Ez a nyitány az egész darabot meghatározó elemeket tartalmaz. Például a fiúk a ritmusokat saját maguk csinálják. Ez egyfajta zenei metafora – ahogy összeáll egy csapat, úgy áll össze egy ritmusképlet is, és ez végigvonul az egész darabon. Aztán rájöttem arra is, hogy a grund egyszerű világ, és ha ezt egy túlhangszerelt és túlbonyolított zenével próbálom megjeleníteni, az idegen lett volna a történettől. Így született meg hozzá a klasszikus 60-as évekbeli beat-felállás, a két gitár, zongora, dob.

- A gyerekek kora a regénynek is egyik neuralgikus pontja. És még a „boldog békeidők” történelmi korát is össze kellett hozni a 21. századdal.

- A Pál utcai fiúk nálunk 5. osztályban kötelező – szerintem korai: a könyv szereplői 14-15 évesek. Molnár Ferenc nem véletlenül választotta a kiskamasz-kort, a mi szereplőink fiatal emberek, és azóta bebizonyosodott, hogy jó döntés volt.

Egy 11 éves gyerek is tökéletesen megérti a történetet, de nem biztos, hogy annak valódi súlyát, mélységét fel tudja mérni. Ha csak azt vesszük, hogy a grund a haza metaforája, máris más dimenzióba kerül.

Nagy feladatunk az volt, hogy milyen szövegkörnyezetet használjunk, megőrizve a molnári világot, de mégis a 2010-es évek közönségéhez szólva. Ezt meg lehetett volna úgy csinálni, hogy nosztalgikusan visszarepülünk 100 évet, verklizene szól, mint Fábri Zoltán filmjében. Én azonban olyan zenét akartam csinálni, ami maivá teszi a történetet, hogy a nézőtéren ülő fiatalok és az idősebbek is úgy érezzék, közük van hozzá és létrejöjjön az interakció a színpaddal.

- Vajon mi lehet az oka annak, hogy annyira népszerűek manapság a híres irodalmi művek musical-adaptációi?

- A színház verhetetlen. Az emberek egyre inkább kikopnak a mozikból, legfeljebb csak egyes agyonreklámozott amerikai szuperprodukciókra mennek be néha, tévében, vagy interneten néznek filmeket. A lemezipar régen összeomlott, szintén az internet váltotta ki. Visszaesőben van a könyvpiac is. Egyedül a színház virágzik, mert azt nem lehet pótolni. Egy színházi előadást nem nézhetsz meg tévén, mert minden elveszik belőle, ami a lényege.

Csak a színházban éled át azt az élményt, hogy ott, előtted születik meg valami. Ez tartja a színházat életben.

A gyerekeken is lemérhető a hatása. Ma már 4-5-6 éves gyerekek a tableteken a legvéresebb játékokat játsszák, és meg se kottyan nekik. A színházban egy dal mondja el, hogy Balu, a medve elmegy magányosan meghalni és elbúcsúzik Mauglitól. A halál szó el sem hangzik, csak eljátsszák és eléneklik, de még a legkisebbeket is nagyon megérinti, megrázza.

-Az utóbbi időben több nagyon kemény nyilatkozatot tettél a hatalom részéről folytatott „kultúrharccal” szemben, és írásaid is megjelentek az Élet és Irodalomban e témában. Szomorúnak és felháborítónak tartom, hogy egy művésznek ilyesmivel kelljen foglalkoznia. Számodra mi a legnagyobb veszélye ennek a politikának?

- Egyértelműen a rombolás. Van egy ideológiai elmebaj, hogy „teremtsünk jobboldali kultúrát.” Ennek a mondatnak az égvilágon semmi értelme nincsen! Kultúrát amúgy sem lehet „teremteni”, legfeljebb támogatni lehet a művészek munkáját. Az ír kormány jó néhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy a jövőben nem adóztatják meg a kultúrát, mert ha a kultúra anyagilag jobb helyzetbe kerül, működni is tud. Nálunk minden koncertre, színházjegyre, kulturális termékre, - talán egyedül a könyvet kivéve - 27%-os ÁFÁ-t tettek. Írországban felpörgött a színházművészet, a zene, a film. Ilyen hatása tud lenni egy olyan döntésnek, amit nem normatív, nem szelektív alapon hoztak, hogy „titeket támogatunk, titeket meg nem”, hanem a kultúrát a maga egészében támogatják. Nálunk ez pont fordítva van.

A közönség pedig nem aszerint dönt, hogy „jobb” vagy „bal”, hanem hogy jónak tartja-e vagy rossznak.

Az országban az élet minden területén folyamatos rombolás folyik, ezeket a károkat iszonyatosan nehéz lesz helyrehozni és bármit újjáépíteni – miközben én halálosan unom, hogy ezekről kell beszélnem. Persze azért ennek van hagyománya a magyar kultúrában, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi óta... Jobban örülnék annak, ha az embereknek rólam nem az jutna eszébe, hogy „ez az ember, aki már megint a kormányt szidja”, hanem az, amiket írtam, vagy hogy jól zenélek...

A zene az életem, de kötelességemnek érzem, hogy néha megszólaljak.

Ezt sok ezer művésznek kellene tennie, és akkor talán egyszer csak elkezdene fodrozódni a víz.

-Szerencsére azért még ilyen körülmények között is folyik értékteremtés.

- Alkotni a legpuritánabb körülmények között is lehet. Más kérdés, hogy mi lesz az alkotás sorsa, mit profitál belőle a közönség, az ország és maga az alkotó.

-Az új lemez utolsó száma is idevág: „Túlélem”.

- Az emberek nem is gondolják, hogy mennyire a kicseszésre megy itt a játék. Napestig tudnám sorolni a sérelmeimet, de ez egy rendkívül rossz szerepkör. Bármikor kész vagyok harcolni, de panaszkodni nem – ezt az örömöt senkinek nem szerzem meg. Remélem, túlélem, ha én nem, a zeném igen.


KÖVESS MINKET:



Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x