hirdetés
Dés László: "A zene az életem, de kötelességemnek érzem, hogy néha megszólaljak"
A Dimenziótól a Pál utcai fiúkig, a jazztől a kultúrpolitikáig. Az új lemezzel jelentkező Dés Lászlóval beszélgettünk.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2018. december 03.


hirdetés

Dés Lászlónak a napokban jelent meg Éjféli járat című szerzői lemeze, december 29-én pedig a Papp László Arénában lesz koncertje Mi vagyunk a grund címmel. Innen indult beszélgetésünk a művész otthonában.

- Ehhez a szép intim hangulatú lemezhez napjaink legjobb költő-szövegírói írtak verseket, köztük Parti Nagy Lajos, Bereményi Géza, Bródy János, Müller Péter Sziámi. Hogyan született meg?

- Évtizedek óta szerettem volna csinálni egy olyan lemezt, amelyen én adom elő a magamnak írt dalokat. De valahogy mindig volt valami nagy munka, ami felülírta a tervemet. Amikor jön egy nagy feladat, egy olyan téma, amire felkapod a fejedet és meglátod benne a lehetőséget, meg kell csinálni, mert különben el fog menni melletted. Nekem rengeteg ilyen volt az életem során, és mindig halogattam, mondván, hogy ráérek még. Így telt el 25 év.

Akkor adtam magamnak egy végső határidőt, 2018 nyarát, mert úgy éreztem, hogy ha most nem csinálom meg, akkor soha.

Az év elején kezdtem el írni a dalokat, hogy befussak az augusztusi felvételre. Még az a szerencsés helyzetem is adódott, hogy éppen turnéztam nyáron, és amikor egy-egy új dal elkészült, felvettem a turné repertoárjába, így muzsikus társaim is megtanulták. Mire bementünk a stúdióba, három nap alatt felvettük a dalok alapjait. Ráadásul többségüket nem is „sávosan”, ahogyan a könnyű műfajban szokták, hanem együtt játszottuk fel őket, és ez szerintem érződik is a lemezen.

Dalénekesként általában 20 éves kor körül szoktak először színpadra állni, nekem ez 64 évesen jött el.

Bár 10-12 éve fellépek egyedül, de 2017 novemberében fordult elő először, hogy egy 28 előadásból álló saját koncertkörúton egyedül adtam elő a dalaimat.

-Nekem a lemezről a Szentiment a kedvencem, a Hóesés két, instrumentális és szöveges variációja, és A szél sodorja el, Bródy versével. Ez utóbbi bevezetője engem a korai Morricone-westernzenékre emlékeztetett. Hozzád melyek állnak a legközelebb?

- A maga módján mindegyik. A Hóesés az első dal volt az életemben, amit Bereményi Gézával írtunk meg Udvaros Dorottya lemezére. Emlékszem, feljött hozzám és mondta, hogy játsszak, akkor még nem tudtam, hogy ő ott helyben megírja a szöveget. Ebben van valami jelképes, és úgy gondolom, hogy legalább annyira illik hozzám is, mint Dorottyához. Egész más a viszonyom hozzá, mint az Éjféli járathoz, ami teljesen új, vagy a Hosszú menethez, amit Cserhalmi Györgynek írtam a Férfi és nő produkcióhoz. Ez az előadás már nem megy, és mivel a számnak nem készült stúdióváltozata, és valószínűleg „Tyutyu” már soha többet nem fog fellépni ezzel a dallal, azt akartam, hogy fennmaradjon. Az Éjféli járat jó lett címadónak: nagyon szeretem a lüktetését – nemigen szoktam ilyen dalokat írni – és Sziámi szövegét. Amikor eldöntöttük, hogy ez lesz a lemez címe, éppen ez volt a kedvencem.

- A neveddel először 1974-75 körül találkoztam, amikor az LGT-vel kezdtél játszani. Aztán a következő évtizedben két olyan formációd volt, a Dimenzió és a Trio Stendhal, amelyek nyomot hagytak a magyar zenei életen.

- Az LGT számomra mindig nagyon jó szórakozás volt - azóta sincs ilyen rock-zenekar Magyarországon - de az én szenvedélyem akkoriban a jazz volt. 1974-ben az Interbrassban kezdtem játszani, de a 74-es téli turnéjukon kísértük őket Gőz Lacival. Friedrich Károly, a jazz-történet tanárom kért meg minket, hogy ugorjunk be. Pedig addig nem is ismertem a dalaikat.

1979-ig nem volt olyan, nálam 10-12 évvel idősebb profi jazz-zenész, akivel ne játszottam volna.

Zenéltem Tomsits Rudolffal, Kőszegi Imrével, Babos Gyulával, Szakcsi Lakatos Bélával, Pege Aladárral, Vukán Györggyel. Aztán behívtak katonának, és akkor elkezdtem gondolkodni, hogy ki vagyok én: egy, a muzsikustársak által megbecsült szaxofonos, aki igyekszik mindenhol jól megfelelni és megtalálni a hangot. De hol vagyok mindebben én? Akkor határoztam el, hogy csinálok egy zenekart. A Dimenzió 1979-ben alakult, de mire megcsináltuk az első lemezt, már Rátonyi Robi helyett Másik János zongorázott, Becze Gábor bőgőst, aki elment a Kalákába, Tóth Tamás váltotta fel. A harmadik, 1986-os Avec plaisir című Dimenzió-lemezre találtam meg a saját hangomat. Hasonlították stílusomat Gato Barbierihez, John Coltrane-hez, Michael Breckerhez. De arra vágytam, hogy azt mondják: úgy fújsz, ahogy a Dés...Amikor ez megtörtént, érdekes módon fel is oszlott a Dimenzió.

-És ez a hangod a Trio Stendhalban teljesedett ki igazán. És ez a hang akkor a világon egyedülálló volt.

-Igen, akkor elcsíptünk valami eredetit Snétberger Ferivel és Horváth Kornéllal, szinte az első alkalommal, hogy együtt megszólaltunk. Kezdetben „szájhagyomány útján” terjedt, aztán három évi munka után egyszer csak berobbant, és nemcsak a jazz-rajongók éreztek rá. Szinte egyszerre történt ez itthon és külföldön.

Kitörtünk a jazz-gettóból, és a Vígszínházban kezdtünk koncertsorozatokat adni ősszel és tavasszal telt házakkal.

Fesztiválokra jártunk, Olaszországban csináltuk a lemezeinket. 1986-ban Wolf Péter szervezett be Ferivel együtt egy tv-műsorba. Ljubljanába mentünk, az ottani Big Banddel csináltunk egy felvételt, út közben sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy mindketten szeretnénk továbblépni. Bár akkoriban én már eléggé elfoglalt voltam filmzenék és színpadi kísérőzenék írásával, nagyon vonzott a Ferivel való kísérletezés. Két lány akkor nyitott egy Figaro nevű bárt a Wesselényi utcában – egy fodrászszövetkezeté volt a hely – és felvetettem, hogy járjunk le oda minden este duóban játszani. Este 10-től éjjel 2-ig nyomtuk. Az első héten még latinos dolgokat játszottunk, de utána már csak improvizáltunk, és nagyon éreztük egymást. Így alakult ki az első repertoárunk, és aztán bevettük Horváth Kornélt is. Zenénknek pillanatok alatt híre ment, a közeli Fészek Klubból átjártak a színészek, írók, stricik és a kurvák...

-Nagyon sok filmhez írtál zenét, egyik-másik betétdal szinte maradandóbb, mint maga a film. Elég csak a Szerelem első vérig főcímdalára, vagy a Nagy utazásra gondolni. Mi az, ami egy filmben Téged megihlet?

- Minden film történeteket mesél el, a színekkel, a képi megfogalmazásokkal, tempójával, a színészi játék még szavak nélkül is igen erős hangulatokat közvetít.

Nálam a munka mindig a forgatókönyv elolvasásával kezdődik, amelynek kell annyira jónak lennie, hogy beindítson.

Ezután próbálok fókuszálni egy-egy jelenetre. Kelet-Európában ugyanis nem úgy működik a filmzene, mint Hollywoodban, ahol elkezdődik a film elején, és utána egyfolytában szól egészen a végéig. Nekem szerencsém volt, mert gyerekkorom óta nagyon szeretek olvasni, így egy szövegkönyv megértése, feldolgozása nem jelent nehézséget. És ez segített abban, hogy az olyan dramatikus műfajokba, mint a film vagy a színház, bele tudjak folyni.

-Ha olvasás, akkor Esterházy Péter. A Ti közös előadásaitok szintén egyedülállóak voltak a maguk nemében Magyarországon, engem az amerikai beat-költők felolvasó estjeire emlékeztettek, amelyeket kiváló jazz-muzsikusok kísértek – köztük szaxofonosok is.

- Esterházy Péter rengeteget jelentett nekem emberileg is.

Szinte lehetetlen feldolgozni egy ilyen közeli barát elvesztését. Nagyon szerettük ezeket a közös esteket, de számomra, mint ember, pótolhatatlan.

1991-ben kezdtük. Addig Magyarországon főleg olyan zenés irodalmi estek voltak, ahol a szövegek között egy klasszikus zongorista, vagy egy kamarazenekar játszott valamit, de egyáltalán nem volt biztos, hogy annak a Haydn-, vagy Chopin-darabnak köze volt az elhangzott szöveghez. Mi valami egészen mást kezdtünk az ilyen „jól fésült” estek helyett. Én mindig csak az elhangzó szövegre improvizáltam, az író kezdte, és én az ő szövegére reflektáltam. A közönség is ráérzett ennek a játéknak a lényegére, a második-harmadik megszólalásom után kezdték megérteni, hogy ezekből összeáll valami.

Borzasztó jó volt Péterrel együtt lenni, utazni, dumálni, enni-inni. Az együtt létezés vele olyan, mintha a másik a testvéred lenne. A fellépés ehhez képest csak hab volt a tortán.

Volt egy négy írós estünk, Spiró Györggyel, Parti Nagy Lajossal és Závada Pállal, sokszor bemutattunk a Pesti Színházban és vidéken is. Amikor Péter elment, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk, de úgy, hogy minden este olvasunk fel tőle is.

-A december 29-i Aréna-koncert címe: Mi vagyunk a grund, egyértelmű utalás A Pál utcai fiúkra. Az est folyamán sok minden elhangzik majd, köztük musicaljeid részletei. A Te zenés színpadi műveid szinte mindig híres könyvek, filmek nyomán készültek. Nem érezted, hogy valóságos istenkísértés a Valahol Európában-hoz, A dzsungel könyvéhez, vagy akár A Pál utcai fiúkhoz hozzányúlni?

- Amikor a Valahol Európábant elkezdtem, sokan aggályoskodtak. Hiszen a csodálatos film Radványi Géza alkotása, amelyben olyan művészek vettek részt, mint Makk Károly vagy Balázs Béla, az egyik legnagyobb magyar színész, Gábor Miklós volt a főszereplője. Mégsem éreztem szorongást, éppen az volt benne az izgalmas, hogy ehhez a szép történethez a film eszközeit a színpadon a zene eszközei váltják ki. Például a Vándorlásnál úgy érezzük, hogy hetek, hónapok telnek el egy 3-4 perces dalban. Nem volt ilyen gondom A dzsungel könyvénél sem, először A Pál utcai fiúknál éreztem – olyannyira, hogy már megvolt a könyv színpadra alkalmazott szövegkönyve, és el kellett volna kezdenem a zenét írni, de képtelen voltam. Két dalt megírtam, aztán fél évre lebénultam.

Akkor tényleg nyomasztott az, hogy egy világszerte nagyon szeretett alapműről van szó, hogyan fogom meg zenében?

A szigligeti alkotóházban voltam - a Valahol Európában óta minden nagyobb munkámmal ide vonultam el – gyönyörű szeptemberi idő volt, és nem jutottam előbbre. Kint ültem a teraszon és olvastam. Egyszer csak megjelent Török Ferenc, aki éppen akkor fejezte az 1945 című filmjének forgatását. Eszembe jutott, hogy a Nagy Könyv című tv-sorozatban ő jelenítette meg képben A Pál utcai fiúkat. Aznap este beültünk egy kocsmába és egész idő alatt csak A Pál utcai fiúkról beszélgettünk, éjszakába nyúlóan vitatkoztunk. Másnap reggel leültem a zongorához és megszületett a nyitány. Ez a véletlen találkozás, Török Feri katalizátor-szerepe kellett hozzá... Ez a nyitány az egész darabot meghatározó elemeket tartalmaz. Például a fiúk a ritmusokat saját maguk csinálják. Ez egyfajta zenei metafora – ahogy összeáll egy csapat, úgy áll össze egy ritmusképlet is, és ez végigvonul az egész darabon. Aztán rájöttem arra is, hogy a grund egyszerű világ, és ha ezt egy túlhangszerelt és túlbonyolított zenével próbálom megjeleníteni, az idegen lett volna a történettől. Így született meg hozzá a klasszikus 60-as évekbeli beat-felállás, a két gitár, zongora, dob.

- A gyerekek kora a regénynek is egyik neuralgikus pontja. És még a „boldog békeidők” történelmi korát is össze kellett hozni a 21. századdal.

- A Pál utcai fiúk nálunk 5. osztályban kötelező – szerintem korai: a könyv szereplői 14-15 évesek. Molnár Ferenc nem véletlenül választotta a kiskamasz-kort, a mi szereplőink fiatal emberek, és azóta bebizonyosodott, hogy jó döntés volt.

Egy 11 éves gyerek is tökéletesen megérti a történetet, de nem biztos, hogy annak valódi súlyát, mélységét fel tudja mérni. Ha csak azt vesszük, hogy a grund a haza metaforája, máris más dimenzióba kerül.

Nagy feladatunk az volt, hogy milyen szövegkörnyezetet használjunk, megőrizve a molnári világot, de mégis a 2010-es évek közönségéhez szólva. Ezt meg lehetett volna úgy csinálni, hogy nosztalgikusan visszarepülünk 100 évet, verklizene szól, mint Fábri Zoltán filmjében. Én azonban olyan zenét akartam csinálni, ami maivá teszi a történetet, hogy a nézőtéren ülő fiatalok és az idősebbek is úgy érezzék, közük van hozzá és létrejöjjön az interakció a színpaddal.

- Vajon mi lehet az oka annak, hogy annyira népszerűek manapság a híres irodalmi művek musical-adaptációi?

- A színház verhetetlen. Az emberek egyre inkább kikopnak a mozikból, legfeljebb csak egyes agyonreklámozott amerikai szuperprodukciókra mennek be néha, tévében, vagy interneten néznek filmeket. A lemezipar régen összeomlott, szintén az internet váltotta ki. Visszaesőben van a könyvpiac is. Egyedül a színház virágzik, mert azt nem lehet pótolni. Egy színházi előadást nem nézhetsz meg tévén, mert minden elveszik belőle, ami a lényege.

Csak a színházban éled át azt az élményt, hogy ott, előtted születik meg valami. Ez tartja a színházat életben.

A gyerekeken is lemérhető a hatása. Ma már 4-5-6 éves gyerekek a tableteken a legvéresebb játékokat játsszák, és meg se kottyan nekik. A színházban egy dal mondja el, hogy Balu, a medve elmegy magányosan meghalni és elbúcsúzik Mauglitól. A halál szó el sem hangzik, csak eljátsszák és eléneklik, de még a legkisebbeket is nagyon megérinti, megrázza.

-Az utóbbi időben több nagyon kemény nyilatkozatot tettél a hatalom részéről folytatott „kultúrharccal” szemben, és írásaid is megjelentek az Élet és Irodalomban e témában. Szomorúnak és felháborítónak tartom, hogy egy művésznek ilyesmivel kelljen foglalkoznia. Számodra mi a legnagyobb veszélye ennek a politikának?

- Egyértelműen a rombolás. Van egy ideológiai elmebaj, hogy „teremtsünk jobboldali kultúrát.” Ennek a mondatnak az égvilágon semmi értelme nincsen! Kultúrát amúgy sem lehet „teremteni”, legfeljebb támogatni lehet a művészek munkáját. Az ír kormány jó néhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy a jövőben nem adóztatják meg a kultúrát, mert ha a kultúra anyagilag jobb helyzetbe kerül, működni is tud. Nálunk minden koncertre, színházjegyre, kulturális termékre, - talán egyedül a könyvet kivéve - 27%-os ÁFÁ-t tettek. Írországban felpörgött a színházművészet, a zene, a film. Ilyen hatása tud lenni egy olyan döntésnek, amit nem normatív, nem szelektív alapon hoztak, hogy „titeket támogatunk, titeket meg nem”, hanem a kultúrát a maga egészében támogatják. Nálunk ez pont fordítva van.

A közönség pedig nem aszerint dönt, hogy „jobb” vagy „bal”, hanem hogy jónak tartja-e vagy rossznak.

Az országban az élet minden területén folyamatos rombolás folyik, ezeket a károkat iszonyatosan nehéz lesz helyrehozni és bármit újjáépíteni – miközben én halálosan unom, hogy ezekről kell beszélnem. Persze azért ennek van hagyománya a magyar kultúrában, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi óta... Jobban örülnék annak, ha az embereknek rólam nem az jutna eszébe, hogy „ez az ember, aki már megint a kormányt szidja”, hanem az, amiket írtam, vagy hogy jól zenélek...

A zene az életem, de kötelességemnek érzem, hogy néha megszólaljak.

Ezt sok ezer művésznek kellene tennie, és akkor talán egyszer csak elkezdene fodrozódni a víz.

-Szerencsére azért még ilyen körülmények között is folyik értékteremtés.

- Alkotni a legpuritánabb körülmények között is lehet. Más kérdés, hogy mi lesz az alkotás sorsa, mit profitál belőle a közönség, az ország és maga az alkotó.

-Az új lemez utolsó száma is idevág: „Túlélem”.

- Az emberek nem is gondolják, hogy mennyire a kicseszésre megy itt a játék. Napestig tudnám sorolni a sérelmeimet, de ez egy rendkívül rossz szerepkör. Bármikor kész vagyok harcolni, de panaszkodni nem – ezt az örömöt senkinek nem szerzem meg. Remélem, túlélem, ha én nem, a zeném igen.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„Szeretetből döntöttem úgy, hogy meghaljon, mégsem bocsátom meg magamnak soha”
'Az orvos elém rakta a terminált, én lehúztam a bankkártyámat, és beütöttem a PIN-kódot. 24 ezer forintba került a kutyám halála.'
Szöveg és fotó: Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 08.



Régi közhely, hogy amíg nem éltél át valamit, ne ítélkezz róla. Sőt, ha át is élted, ne te dönts arról, hogy másnak mit “kell” éreznie abban a helyzetben. Mert nem tudhatod. Amit most elmesélek, az az én történetem. Egy a millióból.

Másfél hete altattuk el a nagyobbik kutyánkat. Megtermett, 45 kilós szetter-keverék volt. Tizenhárom évet élt le a családunkkal, hatalmas párost alkottak a tacsinkkal, az egész kerület ismerte őket. Egy nagy-fekete kutya, meg egy kis-fekete kutya. Jamie-nek hívták, büszke volt, önálló, szabad lélek. Nem szerette, ha ölelgettük, “gugyu-bugyuztuk”. Ránk morgott, ha a fülét morzsoltuk. Azt hiszem, falkavezérnek tekintette magát, mert a családunk minden tagjáért tűzbe ment volna. Egyszer a szomszéd néni ült nálunk, és ahogy nagypapámmal viccelődött, a kezében lévő, összetekert női magazinnal a papa felé suhintott. Jamie úgy ráugatott, hogy alig bírtuk lefogni.

De általában csendes kutya volt. Szeretett a lakásban ténferegni, a sötét előszobába lépve szinte biztos, hogy belebotlottál, ahogy körbeszimatolt, és ellenőrizte, hogy “rendben vagy-e”, hazajöttél, bejöhetsz. A parkot is szerette, imádott eldobott fenyőtobozok után loholni, akár százszor is egymás után, de soha nem hozta vissza őket, csak a szájába vette, szétharapta, és győzedelmesen vigyorgott.

Családtag volt. Tudtuk, minden kutyatulajdonos tudja, hogy az ideje véges, és jóval rövidebb, mint a miénk, de meg se fordult a fejünkben, hogy milyen lehet nélküle.

Aztán másfél éve megvastagodott a jobb hátsó combja. Gyanús vastagodás volt, először vizenyőnek hittük, kivittük az állatklinikára. Megröntgenezték, és egy szenvtelen hangú orvos közölte: szarkóma, a legagresszívabb ráktípus. Soha nem felejtem el a szavait: “Ez maximum két hónap, meg öreg is már, ha az enyém lenne, elaltatnám.” Nekünk ez eszünkbe se jutott. Műtétekkel, gyógyszerekkel, állandó orvosi kontrollal, immunerősítőkkel még adtunk neki bő másfél évet. Minőségi évet, mert jól elvolt, kicsit bicegősen, de elszimatolgatott a parkban, jó étvággyal evett, vidáman csaholt a környék ismerős kutyáira, hatalmas, barna szemei tele voltak élettel.

A halál úgy jött el érte, mint egy besurranó tolvaj. Alattomosan, szinte észrevétlenül, és döbbenetes gyorsasággal.

Két hete, szerdán anyám felhívott a munkában, hogy szerinte baj van, a kutya lába hirtelen iszonyatosan feldagadt, alig bír menni. Felpörögtek az események: szombat reggelre már csak ide-oda feküdt, nem találta a helyét, minden mozdulatra nyögött. Semmilyen fájdalomcsillapító nem használt. Felhívtam az állatorvosunkat, és hétfőre megbeszéltük az altatást.

De a rák beindult, és óráról órára, a szemünk előtt taszította a kutyát egyre siralmasabb állapotba. Aznap estére már vér jött a fenekéből, hányt, és a mindig fegyelmezett, alig nyikkanó állat minden lélegzetnél nyögött. Ahogy mostuk fel a padlót, anyámmal összenéztünk. Egyetlen pillantással hoztuk meg a döntést. Felhívtam az éjjel-nappali állatklinikát, ahol többször is műtötték, kezelték, és az öcsémmel beraktuk Jamie-t a kocsiba. Szegényt alig tudtuk kicsalogatni a kedvenc helyéről, az étkezősarokból, talán azt hitte, büntetni akarjuk, hogy bepiszkított – soha nem tettük – vagy csak tudta, mire készülünk. A kocsi előtt, a füvön még nagy nehezen pisilt egy utolsót.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
És ha Jacko esetleg pedofil, Alain Delon meg egy seggfej, akkor mi van?
Mikor fogadjuk már el, hogy a tehetség nem a jófiúságért kapott jutalomfalat, hanem születési “rendellenesség”? És nem kell hozzá jó embernek lenni. Vélemény Alain Delon életműdíj-botrányáról.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 14.



Tele van vele a világsajtó, mi is megírtuk, hogy kitört a botrány Alain Delon Cannes-i életműdíja körül. Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet eddig 16 ezer aláírást gyűjtött össze egy petíción azért, hogy "a rasszista, homofób és nőgyűlölő" Delon ne kapja meg munkásságáért a tiszteletbeli Arany Pálmát a kedden kezdődő filmes seregszemlén.

Bevallom őszintén, nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a legújabb trenddel, miszerint nagy és elismert művészek kizárólag gáncs nélküli lovagok lehetnek, hótiszta erkölcsi bizonyítvánnyal, és rózsafüzérrel átfont, imára kulcsolt kezekkel. A most 84. életévében lévő Alain Delont még csak nem is tartom kiemelkedően zseniális színésznek (a Rocco és fivéreiben tetszett talán a legjobban), csak jónak, de azt be kell látni, hogy elképesztő mennyiségű filmmel és hat évtizednyi szex-szimbólum kultusszal a háta mögött ez a pali tényleg tud valamit.

Egész életében szerelmes volt belé a kamera, és rajta keresztül több tízmillió nő. Igen, ha a fiatal Delon rám néz a vászonról, én is egy kicsit szerelmes leszek, mert úgy érzem, hogy Isten megteremtette a Férfit, angyali szemeiből egyszerre sugárzik rám a nagy kékség meg a nagy szépség, nyegle, gyönyörű és elérhetetlen, imádom, elhiszek neki mindent, és a világ végéig is vele mennék. De legalábbis a végefőcímig.

EZT akarja most Cannes-ban egy életműdíjjal megköszönni neki a filmvilág, és teljes joggal. Mi köze van ennek ahhoz, hogy elég sok róla terjengő pletyka, sőt a saját nyilatkozatai alapján is a vásznon kívül jó eséllyel egy seggfej? Aki szerint az asszony verve jó, a homoszexualitás gáz (mellesleg anno állítólag ő maga is felfedezője, a meleg rendezőzseni, Luchino Visconti szeretője volt), és élete során háromszor nyomoztak utána gyilkosságért (!), mert három testőre is rejtélyes körülmények között “tevődött el láb alól”, az egyikük a gyanú szerint épp azért, mert elszerette Delon akkori feleségét?

Amikor kijött a Michael Jackson állítólagos pedofíliájáról szóló Leaving Neverland című dokumentumfilm – én is írtam róla – valami elképesztő világfelháborodás tört ki amiatt, hogy Jackót, a 20. század egyik legnagyobb zenei géniuszát holtában bemocskolják. Az emberek döbbenetesen nagy része egyszerűen képtelen volt elfogadni még a halvány teóriát is, hogy Jackson esetleg tényleg gyerekeket molesztált, ÉS KÖZBEN zseniális művész is volt. A kettő ugyanis bőven megy együtt, bármilyen sajnálatos is ez a tény.

Természetesen nem azt mondom, hogy köztörvényes bűnözőket, pedofilokat, gyilkosokat istenítsünk és mentsünk fel csak azért, mert sztárok. Én csak azt mondom, hogy a 21. században ideje lenne végre felhagyni ezzel az ájult, szektás bálványimádattal, amellyel kétségbeesetten kapaszkodunk vadidegen idolokba, zenészekbe, színészekbe, fotómodellekbe, és el akarjuk hinni róluk, hogy egyszersmind tökéletes emberek, mert annak KELL lenniük.

Mert ha nem azok, akkor a mi összezavarodott, sérült kis lelkünk még tovább zavarodik, úgy érezzük, elvették életünk értelmét, imádatunk tárgyát, az emberi, művészi és erkölcsi tökély egyszemélyes megtestesítőjét.

Tökély egy fenét. Nőjünk már fel, és józan, paraszti ésszel gondolkodva válasszuk szépen szét a kettőt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Pont attól üt ekkorát a Csernobil című sorozat, hogy tudod: az atomkatasztrófa megtörtént
Miért következett be? Hogyan fordulhatott elő? És mi minden történt? Erről volt szó a sorozatot berendelő HBO sajtórendezvényén.
Szegedi Éva, Fotó: HBO/Czabán Máté - szmo.hu
2019. május 16.



A radioaktív sugárzásban az a legsunyibb, hogy semmilyen módon nem érzékeled. Nem hallod, nem látod, nincsen szaga. Alattomos és veszélyes gyilkos. Nem olyan látványos, mint az erdőtűz, az árvíz vagy a jégtáblák olvadása. Vagy az, amikor kiömlik néhány tonna kőolaj. Éppen ezért a radioaktív sugárzást vagy ennek veszélyét könnyebb elbagatellizálni.

Az atomkatasztrófákról pedig, mint általában azokról a hírekről, amelyek valamikor nagy port vertek fel, egy idő után hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az ember így működik. A valaha volt legsúlyosabb atomszerencsétlenség, a csernobili katasztrófa több mint 30 éve történt, a sztorit a fiatal generációk tagjai közül sokan már csak elbeszélésekből, az évfordulókon megjelenő cikkekből, meg a Pripjatyban készített, Instagramon megosztott fotókból ismerik.

Éppen emiatt jó, hogy pont most jelent meg az HBO Csernobil című minisorozata. Most, amikor David Attenborough is kongatja a vészharangot, amikor milliószámra pusztulnak és tűnnek el a méhek, amikor lassan belefulladunk a műanyag hulladékba, és amikor kiderül, hogy legalább egymillió fecske hiányzik Magyarországról.

A Csernobil című sorozat magasra tartott mutatóujj, ami arra figyelmeztet: emberek, itt van még ez is, a katasztrófa, amelynek a következményei máig hatnak.

Mi történt pontosan az atomerőműben? Hogyan lehetséges, hogy ez a borzalmas eseménysorozat megtörténhetett? Hogy egyáltalán ilyesmi a huszadik század végén előfordulhatott? És miért kell még ma is számolnunk a hatásaival? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az HBO sajtóbeszélgetése szakértők segítségével.

A szakértők: Perger András/Greenpeace; Bedő Iván, a Magyar Rádió munkatársa, aki az első Csernobilról szóló hírt annak idején beolvasta; Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa; Szabó M. István, a Napi.hu újságírója, a beszélgetés moderátora

Az egyik legfontosabb, hogy az atomenergia a nyolcvanas években a haladás és a modern élet jelképe volt. Az erőltetett szovjet iparosításnak ráadásul hatalmas volt az energiaigénye. Békés, barátságos forrásnak ismerték az atomenergiát, amely az emberekért dolgozik. Nem alakult ki félelem az emberekben az atomenergiával kapcsolatban, és a későbbi csernobili katasztrófához hasonló precedens sem volt még, amelyről tudtak volna – mondta Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi docense.

A nyugat-európai országokkal ellentétben nem szerveztek gyakorlatokat arra az esetre, ha mégis történne bármilyen incidens, nem próbálták le, nem volt forgatókönyv sem a különféle esetekre, és a lakosságot sem gyakoroltatták be ilyen incidensekre készülve.

Maga a szerencsétlenség nem egyetlen dolgon múlott. Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelős munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy

a balesetek mindig többfaktoros történetek.

Egyrészt a rendszerbe bele van kódolva az, hogy előfordulhatnak különféle incidensek. Ha műszaki problémák is adódnak, az súlyosbítja a helyzetet. Balesetek és katasztrófák pedig jellemzően akkor történnek, ha valamire nem vagyunk felkészülve, nem figyelünk oda, olyan helyzet áll elő, amellyel még nem találkoztunk.

Perger András szerint a csernobili eleve rossz típusú reaktor volt. Olyan rendszer, amelyik fel tud robbanni; az amerikaiak nem is engedélyezték ennek a típusnak a használatát.

Ráadásul tudatlanságból, sorozatos hibák elkövetése miatt sikerült fel is robbantani a csernobili reaktort. A történteket és az ezt követő fejetlenséget elég élethűen sikerült bemutatni a sorozat első két részében. Mielőtt megnéztem volna, azon gondolkodtam, szabad-e ilyen katasztrófát tévésorozatban feldolgozni, színészekkel, díszletek közt megjeleníteni. Nem számít-e szentségtörésnek? Nem bagatellizáljuk-e ezzel az események súlyát és következményeit. Arra jöttem rá, nem hogy nem baj, de egyenesen kellenek az ehhez hasonló témák, amelyek szinte arcul csapják és gyomron ütik a nézőket. Egyszerűen nem lehet elégszer beszélni Csernobilról és az ökológiai katasztrófákról.

A balesetet egy rosszul megtervezett és a biztonsági rendszabályok sorozatos, súlyos megszegésével végrehajtott kísérlet okozta. Ennek során lecsökkentették volna a reaktor teljesítményét, majd leállították volna. A kísérletet viszont késleltette a teherelosztó kérése, ami miatt a reaktor fél napig alacsony teljesítményen üzemelt. Ez instabil állapotba juttatta a reaktort.

Az operátorok ezután számos biztonsági berendezést kiiktatva próbálták előkészíteni a blokkot a tervezett kísérletre, ami az instabil reaktorban megszaladáshoz, vagyis a láncreakció ellenőrizetlen felgyorsulásához vezetett. Emiatt hatalmas energiamennyiség szabadult fel a reaktorban gőzrobbanást okozva, tönkretéve az üzemanyagot és a hűtőcsatornákat, hatalmas mennyiségű vízgőzt, hidrogént és metánt termelve.

A robbanékony gázok berobbanása után a moderátorként alkalmazott grafit meggyulladt, ez pedig a magasabb légkörbe juttatta az atomerőműből kiszabaduló radioaktív anyagokat.

A katasztrófa után is sorozatban hibákat követtek el a döntéshozók, a mentés szervezői.

Ennek oka pedig a Szovjetunió nehézkes, lomha, bürokratikus tervgazdálkodási rendszere volt, illetve az, hogy a pártapparátus megpróbálta a végsőkig titkolni, mi történt és mekkora is valójában a baj. 1985-86-ban Mihail Gorbacsov, a kommunista párt főtitkára egyáltalán nem volt reformer, még arról beszélt, hogy a szocialista rendszer alapjában véve jó, csak hatékonyabban kellene működtetni – mondta Dr. Rácz András.

A Szovjetunió, az akkor még velünk szomszédos pártállam óriási adminisztratív munkaerőt mozgatott. Az ország lakói közül csak 2 millióan a pártapparátusban dolgoztak. Dr. Rácz András azt is elmondta, hogy a katasztrófával szembesülő funkcionáriusok csoportja 1986-ban még nem reformerekből, hanem ortodox kommunistákból állt, és a helyzetet külön szerencsétlenné tette, hogy Ukrajnában a párt élén az a Vlagyimir Scserbinszkij állt, aki kezdettől fogva ellenzett bármiféle pánikkeltést, és kisebbíteni próbálta a katasztrófa jelentőségét.

A baleset után nem azonnal ürítették ki a néhány kilométerre fekvő Pripjaty városát, és a legdurvábban érintett területet, csak április 27-én. A sajtó nem számolhatott be tényszerűen a történtekről, csupán akkor jelentek meg az első hírek, amikor a légkörbe kerülő radioaktív szennyeződés eljutott nyugat-Európába és ottani szervezetek, médiumok egymás után kezdtek beszámolni a veszélyről.

Az HBO Csernobil című sorozata ezt is plasztikusan szemlélteti. A vitákat, a kritikus hangok elhallgattatását, a hitetlenkedést. A hitetlenkedést a párt és a döntéshozók részéről, azt, hogy először maguk is képtelenek elhinni, hogy ez tényleg megtörténhetett, és hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint azt gondolták.

Végezetül néhány tény – nyilván leegyszerűsítve és érthetőbbé téve – amit érdemes ma is észben tartani. Nem csak a csernobili atomerőmű 30 kilométeres körzetében veszélyes tartózkodni. Egy ennél nagyobb sugarú körben még mindig az egészségügyi határértéknél jóval magasabb a háttérsugárzás.

A reaktort borító betonszarkofág – a 2017-ben felhelyezett új is – csak ideig-óráig, úgy 100-120 évre nyújt valamiféle megoldást. A szarkofág akkora, hogy beférne alá a Notre-Dame. Csak 1994-ben Belorussziában 200 ezer (!) terhességmegszakítást rendeltek el a csernobili baleset következményei miatt. Ma is léteznek olyan területek Európában, amelyeket nem lehet művelés alá vonni a radioaktív szennyeződés miatt. Az érintettség mértékével és a katasztrófa összes következményével máig nem vagyunk teljesen tisztában.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Ahelyett, hogy megvédenék, büntetik a prostitúcióra kényszerített gyerekeket
Nemrég egy gyermekprostitúciós ügyben a bíró szigorúbb ítéletét azzal indokolta, hogy az elkövetés helyszínén az utóbbi években megsokasodtak az ilyen bűncselekmények. Örkényben és környékén a helyi családsegítő már évek óta küzd a jelenség ellen.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon, fotó: Végh László - szmo.hu
2019. május 14.



Április végén egy gyermekprostitúciós ügyben a bíró szigorúbb ítéletét azzal indokolta, hogy az elkövetés helyszínén az utóbbi években megsokasodtak az ilyen bűncselekmények. A helyszín a Pest megyei Örkény és környéke, ahol a helyi családsegítő már évek óta szélmalomharcot vív a gyermekprostitúció ellen. Az észlelt eseteknek azonban csak a töredéke végzi a bíróságon, és ennek az elsődleges okai sokszor maguk a futtatott lányok. A rendőrség ugyanis addig nem tesz semmit, amíg bizonyíték nincs rá, vagy a lányok maguk azt nem mondják, hogy kényszerből állnak az utcán. Amíg ez nem változik, a bűnügyi statisztikák köszönőviszonyban sem lesznek a mindennapi helyi tapasztalattal.

“Ez Örkény” – kapta a reakciót a portál egy harmincas éveiben járó nőtől, mikor szembesítették vele, hogy az utcájában, az otthonától négy házzal arrébb, egy 15 éves állami gondozott kamaszlányt dolgoztatott prostituáltként egy helyi család hónapokon keresztül még 2015-ben. Egy, a lakásukkal szemben, szintén a tulajdonukban álló üres házban fogadta a lány a kuncsaftokat, akik az egyik, szexuális szolgáltatásokat hirdető oldalon találkozhattak a kiskorú lány erotikus fényképeivel.

Mindezt, és hogy később a lányt az őt a prostitúcióba belerángató “szerelme” szexrabszolgaként el is adta egy idősödő férfinek, egy április 24-én született bírósági ítélet állapította meg, amiről a portál is tudósított. A 15 éves lány futtatója és eladója 6 év letöltendő fegyházbüntetést, az eladásában segédkező ismerőse 5 év letöltendő börtönt kapott, a legnagyobb büntetést pedig a lányt megvásárló és ráadásul meg is erőszakoló idősödő férfi kapta, neki tíz évre kell börtönben vonulnia. Két, a lány futtatásában segédkező vádlott megúszta felfüggesztett börtönbüntetéssel.

A szóban forgó elkövetők – ahogyan az a tényállás ismertetésekor kiderült – a Pest megyei Örkényben és a szomszédos Táborfalván élnek. Mindez pedig azért lényeges, mert az ügyben eljáró bíró az ítélet indoklásában kiemelte: az elmúlt években ezen a környéken elszaporodott hasonló eseteket súlyosbító körülményként értékelte a büntetés kiszabásakor.

Hogy a bíró miről beszélt, azt jól érzékelteti a cikk elején idézett harmincas családanya reakciója. Ő és más megkérdezett helyiek ugyanis egyáltalán nem lepődtek meg azon, amit tőlünk hallottak.

“Sokan dolgoznak itt prostituáltként, és akár még lehet is köztük olyan, aki még nincs 18 éves, nem tudom”

– mondta egy másik, fiatal anyuka, aki csak azon rökönyödött meg, hogy az egyik barátnője párja volt az, akit a bíróság gyermekprostitúció kihasználása és emberkereskedelem vádjával – igaz, még nem jogerősen – 6 év fegyházbüntetésre ítélt. “Már egy ideje nem beszéltem vele. Fel is hívom, most biztos kemény lehet szegénynek” – tette hozzá.

A családsegítő is kongatja a vészharangot

Örkény és Táborfalva, valamint Tatárszentgyörgy szociális feladatait egy szolgáltató, az Esély Szociális Szolgálat látja el. Ez az intézmény felelős például a gyermekvédelmi alapellátásért, azaz a családsegítésért, és a vezetője, Kulcsár Etelka az Abcúgnak alátámasztotta a bíróság állítását. A Szociális Szolgálat ellátási területén “valós probléma, hogy fiatalkorúak is prostituálódnak”.

A gyermekvédelmi szakember azt tapasztalja, a gyermekprostitúció áldozatai általában kétféle csoportból kerülnek ki: vagy – a cikk apropóját adó esethez hasonlóan – védtelen állami gondozott gyerekek, vagy olyan kamaszlányok, akiket maguk a szüleik vagy családtagjaik visznek bele a prostitúcióba.

“Örkényben jellemzően sok nő él ebből a tevékenységből, és észrevettük azt – bár nagyon nehéz bizonyítani – hogy valamikor a kiskorú lányaikat is bevonják a munkába”

– mondta Kulcsár Etelka, aki szerint egy ördögi kör rajzolódik ki a környéken mélyszegénységben élő családokra rálátók szeme előtt.

A helyi társadalom peremén élő, zömmel roma lakosság körében óriási az iskolai lemorzsolódás, sokan még a nyolc osztályt sem tudják megszerezni, 16 éves korukban kihullanak az iskolából. Aki kihullott, az aztán – dacára annak, hogy itt, Pest megyében talán az országban a legegyszerűbb munkát találni – még szalagmunkásként sem tud elhelyezkedni. A nehéz fizikai munkával járó építőipari munkákból a nők eleve kimaradnak, a versenyben maradó közmunka pedig kevés a megélhetéshez. Ekkor jön képbe a szexmunka, amit korábban leginkább a Budapestről kivezető 5-ös főút mentén, most már gyakrabban internetes hirdetőfelületeken keresztül végeznek a lányok.

“Így van, hogy nők vagy fiatal lányok egész nagycsaládokat tartanak el”

– magyarázta Kulcsár Etelka, aki szerint a problémához hozzátartozik a drog is. Egyfelől a függőség miatt egyre több pénzre van szükség – a szóban forgó bírósági ítéletből is kiderült, hogy a fiatal lány futtatója kábítószervásárlásra költötte a lány keresetét. Másfelől maguk a prostituáltak is gyakran nyúlnak nyugtatóhoz vagy más drogokhoz, “hogy túléljenek valahogy”.

Ha azt mondja, önként csinálja, senki nem piszkálja a dolgot tovább

Kulcsár Etelkának két, nagyon különböző történet is az eszébe jutott, mikor arra kérték, idézze fel, milyen gyermekprostitúciós esetek kerültek a szeme elé az utóbbi években.

Az egyik egy 14-15 év körüli lányé, akit egyszer durván megverve hoztak be a családsegítő irodájába. A veséjét is fájlalta, és olyan rosszul volt, hogy mentőt kellett hívni hozzá. De ez adott lehetőséget arra, hogy a lány elmondja: futtatja a párja. A családsegítő azonnal bejelentést tett a rendőrségen, és elindulhatott a nyomozás.

A legtöbbször azonban nem ilyen egyszerű a megoldás.

Kulcsár másik felidézett élménye egyik lánya iskolai osztálytársához kötődik, aki nehéz családi körülményei miatt odasodródott egy olyan örkényi társasághoz, ahol a prostituáltak futtatása bevett megélhetési forma. “Lett egy szerelem, aztán amikor az kezdett múlni, a lányt kirakták az utcára dolgozni. Minden követ megmozgattunk, mondtuk, hogy ő a gyermekjóléti szolgálat védelme alatt áll, de sajnos nem tudtuk megmenteni. Mert aztán már ő sem fogadta el a segítséget” – magyarázta Kulcsár Etelka. És itt érkezünk el a gyermekprostitúciós esetek felderítésének egyik legnagyobb akadályához.

Hiába érkeznek ugyanis a jelzések a gyermekvédelmi jelzőrendszer különböző tagjaitól: iskolától, családsegítőtől, esetleg védőnőtől – ahogyan persze Kulcsár Etelkáék is jeleztek a gyámhivatalnak és a rendőrségnek mindkét említett esetben -, az észlelt esetek egy jó részéből nem lesz semmiféle rendőrségi ügy.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x