hirdetés
temetes4.jpg

Még mindig van mit tanulnunk a gyásszal kapcsolatban – a temetési szakember az élet végéről

Nem sokan tudják, hogy mivel jár egy temetés lélektanilag a háttérből megfigyelve. Mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket.
Veres Mónika írása a Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon, Képek: Pixabay - szmo.hu
2019. augusztus 25.


hirdetés

A halálozás, temetés és gyász témakörét a mai napig átjárja egy félelemmel vegyes misztikum. Elszakadva a sokszor felemlegetett “velünk úgysem történhet meg, minek foglalkozni vele, vajon milyen a vízi hulla” kissé bárdolatlan kérdéskörén túl.

Temetési szakemberként, sokak szemében látok megdöbbenést, amikor megtudják mivel is foglalkozom. “Hogyan lehet ezt bírni” szokott lenni általában a reakció rá. Az első gondolatokat követik a kérdések, hogy biztos egész nap síró emberek vesznek körül. Pedig itt a blogon nem csak erről lesz szó. (Nem mindenki sír és vannak sírva nevetők is, de erről bővebben, majd később).

Azt gondolom, hogy mindig van mit tanulnunk egy-egy temetés kapcsán. Mondhatja bárki, hogy már régóta megvannak a betartott szokások minden szertartás szerint. Mégsem lehet ezt elégszer elismételni.

Én, aki ebben napi szinten részt veszek, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindenről beszélni kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében. Az emberek eljönnek, de látszik rajtuk, hogy ehhez nincsen kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, ott vannak és alig várják a végét.

Csak azért jönnek mert kötelezőnek érzik. Aztán hazamennek és nem történik bennük semmilyen változás.

Aztán nem akarnak erről többet beszélni sem, inkább lezárják magukban. Vennének inkább egy virágot, amit kiküldenének maguk helyett a temetőbe.

Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be. Nem mindig lehet érezni markánsan, de mégiscsak így van. Például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd. Vagy az a kolléga, akit nem ismertünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Ezek igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Kikísérjük őket a temetőbe és közben saját életünkön is elgondolkodunk. Ezzel nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy elkísérjék.

Aztán majd megyünk tovább nincs is ezzel baj.

De azt a pár percet miért ne szánhatnánk oda az életünkből? Nem szabad félvállról venni.

A gyászolóknak igenis számít, hogy kik jöttek el, hogyan állnak ott a ravatala mellett, nem azt akarja látni, hogy csak unják a körülötte állók ezt az egészet.

Persze ezt senki nem vallja be, de akkor is így van és látszik az emberek szemén.

A telefonotokat se vegyétek elő, mert ezzel megzavarjátok azokat, akik figyelnének az elhangzottakra. Csak azért mert ti nem éreztek úgy, mint a gyászolók, nem kell ezt kimutatni. Annak a léleknek, aki elmegy és az itt maradóknak sokat segít, hogy jelen vagyunk teljes valónkban.

Mert a temetések összekötik az élők világát a holtak világával.

Fontos lenne, hogy aki eljön, álljon ott igaz szívvel. Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is erre az alkalomra.

Csak egy pár percig figyeljünk oda és ne beszélgessünk a mellettünk állókkal.

Az sem baj, ha nem tudunk végig figyelni, csak próbáljuk meg, különben minek megyünk el. Ezt is gondoljuk végig.

Ahogy azzal sincs semmi baj, ha erre nem vagyunk képesek és inkább távol maradunk, de ne akarjunk ebben másokat befolyásolni semmiképpen. Ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy mi leszünk mélyen érintettek, nekünk is fájni fog, hogy mások "mulatoznak" miközben a mi gyászunk tart, mert ezzel nem könnyű együtt élni a továbbiakban. Volt már erre számtalan példa, hogy

egy temetésen mennyire örülnek egymásnak, a rég nem látott emberek. Természetesen ez jó dolog, csak nem ott van a helye és ideje.

Majd utána kellene örvendezni egymásnak. Kell, hogy legyen mindenkiben ennyi diszkréció és tartás.

Miért ne lenne, gondolnánk? Ha valakiről úgy érezzük, hogy nem eképpen viselkedik, ezt ne tartsuk magunkban,

halkan menjünk oda és szóljunk neki, hogy ez nagyon bántó.

Sokszor a gyászolók sem éreznek úgy, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, ilyenkor sokféle érzés keveredik bennük, harag, szégyen, düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, nem lehet velük mit kezdeni.

Egy másik temetés alkalmával kimutatják fájdalmukat, sírnak is hangosan. Ezek nem mindig tartoznának másokra. Tudom ezt nem könnyű úgy alakítani, hogy ne legyen ott más, főleg, ha mások is akarnak kegyeletet gyakorolni.

És bizony sokszor van olyan is, hogy alig jönnek el, mert már nincs senki, aki közel állt ahhoz a lélekhez. Ez talán csak a búcsúztatónak rossz, mert kevés embernek tudja elmondani, azt amit szeretne. Az az energia, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó úton. Ez az energia lenne az

értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt.

Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg, ha már elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm azt is, hogy ezt elolvastátok és végiggondoljátok, legközelebb mikor temetésre mentek, ez jusson eszetekbe.

A Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon olvashattok még temetkezésről, protokollról, pszichológiáról, történelemről, szokásokról, vallásról és pozitív példákról, érdekes esetekről...

KÖVESS MINKET:




hirdetés
meghalt-egy-hajlaktalan-gyasz-fedelnelkul-otthonnelkul-1.jpg

Meghalt egy hajléktalan, és én egy órán át sírtam, amikor megtudtam

Aznap reggel még a közeli padon ült és olvasott. Megrázott, hogy soha többé nem beszélgethetünk vele.
SzÉ - szmo.hu
2019. augusztus 19.



Meghalt egy ember, aki nem a közeli barátom volt, „csak” egy ismerősöm.

Egy hajléktalan férfi volt, aki a közelben élt, és aki ugyanúgy hozzátartozott a környékünkhöz. mint a többi ember, aki ott lakik, és látásból ismerünk a játszótérről, a parkból vagy a sarki boltból.

Nem találkoztam minden nap ezzel a hajléktalan férfival, és csupán csak alkalmanként beszélgettünk. Mégis megrázott a halála.

A párom időnként elszívott vele egy cigarettát, megtárgyalták az élet dolgait. Kapott tőlünk ruhát, ha szüksége volt rá, egy kis pénzt is. Kék szeméről, tiszta tekintetéről ismertük fel, amikor levágatta a hosszú haját egészen rövidre.

Amikor pünkösd előtt találkoztunk, egy kis ajándékot adtam neki. A kislányom megkérdezte, ki ő. Elmondtam, hogy kedves ismerősünk, akinek nincsen otthona. „Párnája sincsen?” – érdeklődött. „Az sincsen”, válaszoltam. Ezen elgondolkodott. De úgy emlegette azután, mint „a barátunk, akinek nincs hol laknia”.

Ez a hajléktalan férfi szeretett olvasni, gyakran láttuk könyvvel a kezében. Pár hete, amikor a közeli kis téren ült a szemerkélő esőben, egy lombos fa védelmében, krimit olvasott. Bár eredetileg sietni akartam, visszafordultam és beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, mit olvas és megbeszéltük, hogy ha legközelebb összefutunk, adok neki néhány könyvet.

Peter Maas Serpicóját olvasta egyébként, amit 40 éve adtak ki az Albatrosz könyvek sorozatban. Erről a könyvről is beszélgettünk egy kicsit, és az egyik megvesztegetési szituációval kapcsolatban zseniális ötlete támadt.

Nem ő volt az egyetlen hajléktalan, akit olvasni láttam. Jó néhány éve például annak voltam szemtanúja a Karinthy Frigyes úton, amikor hajléktalanok egy csoportja üldögélt a fűben egy társuk körül, aki novellát olvasott fel nekik.

Akinek nincsen otthona, annak saját könyvespolca sincsen. És saját kisebb-nagyobb könyvtára sem. Pedig attól, hogy valaki az utcára került még lehet igénye arra, hogy jó könyveket olvashasson.

Ezért arra kértem az ismerőseimet, hogy ajándékozzanak könyvet is a hajléktalanoknak. Jó, vagyis olvasható állapotú köteteket, például olyan könyvet, amiből valamiért kettő volt otthon, olyan regényt, ami nekik nem a kedvencük, de mások szeretik, izgalmas krimit, aminek kapható az új kiadása, így lecserélhetik a saját példányukat egy újabbra. Azt kértem tőlük, hogy adjanak a hajléktalanoknak olyan könyveket, amilyeneket ők is szeretnének ajándékba kapni.

Néhány nappal a beszélgetés után adtam oda a megígért könyveket a hajléktalan férfinak, volt köztük krimi és kortárs irodalom is.

Egy héttel később hazafelé mentünk a párommal, mindkettőnknek jó kedve volt. Befordultunk a sarkon, és azt láttuk, hogy a teret körbekerítették kordonnal. A padon ülő alakra pedig fekete ponyvát terítettek. Csak a jellegzetes vörös mintás hátizsák kandikált ki alóla.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
kisstibi3.jpg

"Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása" – Kiss Tibi válaszolt Tiffán Zsoltnak

A borász a közösségi oldalon írt levelében azt sérelmezte, hogy Tusványosra 'hülyegyerekeket' hívtak meg fellépni.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. augusztus 20.



Tiffán Zsolt a Facebookon tette közzé véleményét arról, hogy mit gondol Tusványosról, a magyar miniszterelnökről és Kiss Tibiék dalairól.

"Az elmúlt napokban rengeteg emberrel beszéltem, akik megerősítettek abban a hitemben, hogy a színpadon évek óta nagyon rosszul alakulnak a dolgok... Tusványos számomra a nemzeti érzület katalizátora! Ajándék és megtiszteltetés a völgyben Együtt lenni a harcostársakkal, a világ és az erdélyi magyarság körében. Magyarország Miniszterelnöke minden évben olyan istápot ad a lelkünknek, amely bőven szabályozza hazaszeretetünket..."

Ezek után azt sérelmezte, hogy a Quimby és Kiss Tibi miért léphetett fel a színpadon, egy szerinte oda nem illő produkcióval. "Mit keresnek ezek itt?" - írta. Szerinte: "Az tehet erről, akinek hagyják, hogy ezeket a hülyegyerekeket meghívja. Na, őt kell nagyon gyorsan kirúgni! Mindenki tudja, kiről beszélek. Akinek pedig nem inge, ne vegye magára!"

A zenész, Kiss Tibi szintén a Facebookon válaszolt minderre.

"Tisztelt Tiffán Zsolt!

Ön ugye borász. Alkohol gyártással és annak eladásával foglalkozik. Állítólag jó minőségű terméket hoz létre.

De gondolom Ön is tisztában van vele, mi történik, ha azt mértéktelenül, mohón fogyasztják. Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása az én alkotásomon keresztül.

Így is lehet használni, de nem erre való igazából. A címet a “nép” ragasztotta rá. Eredetileg “Miért” volt a címe, de nekem mindegy, ilyen a népköltészet. Már megszoktam. Ahogy azt is el kell fogadnom, hogy muníciónak használnak az érdekek és ideológiák harcában. Tetves egy dolog, de ez van. Engem is a “nagyszellem” vezérel. Fogyasszon mértékletesen.

Kicsit tekintsen rá úgy, mintha színházban látná az ellenpontját. A versike a tehetetlen düh megfogalmazása. Ebben senki nem szeret sokáig tocsogni. Olyan, mint egy okádás. Igaz nem a kiváló Tiffán bortól. Inkább valami ihatatlan, tömény lőrétől.

Rosszullétét a túlfogyasztás miatt megértem. Ízlésben, elvi kérdésekben pedig nem kívánok harcolni. Nekem tökmindegy, hogy miben hisz.

Üdv! KissTibi"


KÖVESS MINKET:




hirdetés
drogfuggok-szabadulas-rehab-abcug-5.jpg

'Ahogy kihúztam a tűt, szebb lett a világ' - drogfüggők mondták el, milyen szabadulni a pokolból

A ritka sikerek közé tartozik Béci és Béla története: nekik sikerült a leállás, pedig mindketten nehéz körülmények között nőttek fel.
Mizsur András, Fotó: Végh László, Forrás: Abcúg - szmo.hu
2019. augusztus 13.



Az előítéletek és a rendszerszintű problémák miatt a rossz szociális helyzetben lévő drogfüggők nehezen jutnak ellátáshoz: félnek, ha kiderül a droghasználat, rájuk hívják a rendőrséget vagy a gyámügy elveszi a gyereküket.

Rehabból alig néhány működik az országban, az alacsonyküszöbű szolgáltatásokból még nagyobb hiány van. Az olcsó és könnyen beszerezhető dizájner szerek térnyerése óta még nagyobb szükségük lenne segítségre.

A ritka sikertörténetek közé tartozik Béci és Béla: nekik sikerült a leállás, pedig mindketten nehéz körülmények között nőttek fel, családjuk majdnem elhagyta őket, egyikük a börtönt is megjárta - írja az Abcúg. A lap riportját teljes terjedelmében közöljük.

Turró Béla, azaz Béci Miskolc Hideg sornak nevezett részén él. Zűrös családból származik, apja alkoholista volt, rendszeresen megverte. “Hamar belenevelődtem az agresszív életbe” – mesélte a roma férfi. Az iskolában sokat verekedett, a legtöbb helyről kirúgták. Ahogy idősebb lett, elkezdett kimaradozni otthonról, szipuzott, lopott, kocsikat tört fel.

Burai Bélával a református egyház fenntartásában működő ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban találkoztunk. Néhány hónapja volt hátra a terápia végéig, októberben került be a rehabra. Részben kényszerből, a gyámügy elvette volna a gyerekeit, ha nem áll le az anyagozással. A 26 éves srác Recsken, a cigánytelep szélén nőtt fel. Nagyszülei nevelték fel, apjáék még csecsemőkorában lemondtak róla.

A vidéki szegregátumokat járva ritkán találkozni sikertörténetekkel, amikor valakinek sikerült leállnia az drogokkal, Béci és Béla története viszont ilyen.

Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ

Béci még tizenöt éves sem volt, amikor megházasodott, gyereke lett. Egy családi veszekedésből kifolyólag feleségének rokonai csúnyán megverték, erre négyüket megkéselte, tettéért kilenc év börtönre ítélték.

“Addigra megéltem annyi rosszat, mint más egész életében soha. A rendes élethez viszont hülye voltam: hogyan kell gyereket nevelni, működtetni egy házasságot. Mentem bele ugyanabba az életbe, amit apámtól láttam”.

Kigyúrva, tele tetoválásokkal hagyta el a börtönt 2005-ben. Diszkókban kidobóként kezdett el dolgozni, gyorsan nevet szerzett magának az éjszakai életben. Ekkor találkozott először kábítószerekkel: főleg speedet és ecstasyt szedett, hogy munka közben ne legyen fáradt. A nyugtatókra még a börtönben szokott rá, a napjai azzal indultak, hogy a kávé mellett bedobott néhány szem Rivotrilt.

Négy év múlva újra börtönbe került, de mire kijött, megváltoztak a drogfogyasztási szokások: megjelentek a dizájner szerek és az intravénás használók. “Láttam, hogy belőtték maguknak. Gondoltam, fú, ez ennyire jó?” Szabadulása után összeveszett feleségével, annyira megbántottnak érezte magát, hogy kipróbálta, milyen ha belövi magát. “Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ, minden szebb lett”. Onnantól mindig talált indokot, hogy szúrjon: a nehéz gyerekkor vagy a börtönben töltött évek ugyanúgy ürügy lehetett. Azzal áltatta magát, hogy ameddig nem maga veszi az anyagot, és más lövi be neki, addig nem lehet baj. Ez a pont is gyorsan eljött, akkor elkezdődött az igazi lejtmenet. “Van, aki bánatában drogozik, és van, aki örömében. Ő meg tud állni, sajnos én nem ez voltam.”

Már nem kellettek a barátok és a bulik ahhoz, hogy drogozzon: naponta 3-4 alkalommal szúrta magát, főleg kristályal és a zenének nevezett szintetikus szerrel. Bármit eladott, csak anyaghoz jusson. Teste tele lett sebekkel, bedrogozva késsel vagy üvegszilánkokkal vagdosta magát. Volt, hogy beletörte a tűt a karjába. Barátai elfordultak tőle, ha meglátták az utcán beállva, inkább átmentek a túloldalra. Szervezetét is megviselte a rendszeres drogfogyasztás: gondok voltak a szívével, tüdőembóliája lett. “Volt sok felismerésem, hogy le kéne már állni.”

Nem sok jóra számíthat egy drogos

A Bécihez hasonló hátrányos helyzetű drogfüggők nehezen jutnak egészségügyi és szociális ellátáshoz, pedig még nagyobb szükségük lenne a segítségre. A legszegényebbek legfeljebb a háziorvosig jutnak el, nekik viszont nincs megfelelő szaktudásuk a probléma kezeléséhez, de az is kérdéses, van-e egyáltalán helyben állandó orvos.

Szociális munkással ritkán találkoznak, az pedig még ritkább, hogy eljussanak egy drogambulanciára. Ebben szerepet játszik az is, hogy bizalmatlanok az intézményekkel, például a családsegítővel szemben. Részint az előítéletek miatt (kevésbé kapnak megfelelő tájékoztatást az orvosnál, amit tovább nehezít az alacsony iskolázottság), másrészt félnek, ha kiderül a drogozás, rájuk hívják a rendőrőket vagy elveszíthetik gyereküket.

“Aki drogosként kerül be az ellátórendszerbe, nem sok jóra számíthat”

– mondta Csák Róbert szociológus, a Magyar Addiktológiai Társaság vidéki szegregátumokban élő szerhasználók helyzetével foglalkozó kutatásának egyik szerzője. (Bár Burai Bélát a gyerekek elvesztésének lehetősége motiválta a változásra, de ettől még nem tekinthető rendszerszintű válasznak a problémára, hiszen előfordul, hogy valakinek elsőre nem sikerült a leállás.)

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
bothzoli-0.jpg

Madárpók a játszótéren, aligátorteknős az utcán – idén nyáron is jócskán akadt dolga Both Zoltánnak

Magyarország egyetlen vadállatbefogója részletesen elmeséli, milyen bevetésekben volt része az elmúlt hónapokban.
Both Zoltán írása - szmo.hu
2019. augusztus 19.



Boldog lennék, ha azt mondhatnám, hogy a fokozott figyelemfelkeltések miatt – gondolok itt a közösségi oldalakon való megjelenésekre – javult idén a helyzet, de sajnos nem így van.

Ennek valószínűleg az egyik fő oka még mindig az, hogy – bár valóban egyre nagyobb nyilvánosságot kap az állatmentés és az állatmentő szervezetek munkája, támogatása –

attól, mert lelkesen megosztunk egy-egy gyűlölettel teli posztot, még nem feltétlenül vagyunk állatvédők.

Nem várható el mindenkitől, hogy állatvédő legyen, viszont az, hogy ne ártsunk nekik, igenis elvárható, mert ők is teljes jogú lakosai ennek a bolygónak. Felelősséggel tartozunk értük, akkor is, ha a természetben találkozunk velük és akkor is, ha állattartók leszünk. Lehet, hogy ezek a mondatok keményen hangoznak, de ez az igazság, amin lehet és kell változtatni.

Azt, hogy a gyerekek hogyan álljanak az állatvédelemhez és természetvédelemhez, már gyermekkorban lehet és kell megalapozni. Amikor iskolákban és óvodákban tartok előadásokat a felelős állattartásról és viszek magammal néhány egzotikus állatot (óriáskígyót, kaméleont stb.),

érezhető a különbség, hogy az óvodásokhoz képest az iskolások, bármennyire érdeklődőek, már van némi fenntartás bennük.

Ez lehet szülői ráhatás vagy bármilyen kellemetlen élmény bizonyos állatokkal kapcsolatban. Ha a gyermekek egy más szellemben és tudatosságban nőnek fel, biztos vagyok benne, hogy a következő generáció sokkal alázatosabban fogja óvni és védeni környezetünket.

Hiába a sok hangzatos médiamegjelenés, egyszerűen az emberek még mindig nem hiszik el, hogy ezek a dolgok valóban megtörténhetnek…

Ezen a nyáron történt, hogy egy hölgy autójából, vezetés közben bukkant elő néhány sikló. Az egyébként napi szinten használatos személygépkocsiba költöztek be az erdei siklók, melyek menet közben úgy gondolták, kimenekülnek a mozgó jármű motorteréből. Bármennyire ártalmatlan siklóról beszélünk, rendkívül veszélyes helyzet ez, de szerencsére baleset nem történt.

Amikor a helyszínre érkeztem, már „csak” egy példányt találtam megbújva az akkumulátor mellett. Alig volt látható, éppenhogy megcsillant a bőre a sok kábel között. Sikerült épségben kivenni, és később természetvédelmi területen szabadon is engedtük, mert Magyarországon őshonos, védett fajról beszélünk.

Egyik esetben viszont nem őshonos állat miatt riasztott a közterület-felügyelet egyik embere, mert egy üres kuka aljában tekeredett egy kb. 120 centis kígyó.

Kiderült, hogy Amerikában őshonos királysikló volt, tehát egészen biztosan egy magángyűjtőtől megszökött vagy általa kidobott állatról beszélünk.

Azért itt jegyezném meg, hogy csakúgy, mint a kutyák vagy macskák esetében, itt is van egy eljárási mód... Amikor egy felelőtlen magángyűjtő kidob egy kígyót – és itt most egyéb következményeket nem kezdek el felsorolni, melyekből akár tragikus baleset is történhet – szerencsés esetben közvetlenül riasztanak engem.

Ha esetleg állatmenhelyeket riasztanak, akik sokkal inkább jártasak a kutyák és macskák mentésében, előfordulhat, hogy nem feltétlenül helyesen azonosítják be az állatot.

Sajnos történt ilyen a nyáron, de még időben sikerült „elrendezni” a dolgokat. Szóval értesítenek engem, ezek után állatorvoshoz kell vinni és kideríteni, van-e benne chip. Ezek után karanténba kell helyezni az állatot, ami egy hüllő esetében rendkívül költséges is lehet, hiszen speciálisan felszerelt terráriumra van szükség a megfelelő életkörülmény biztosítása miatt. A hüllők egy bizonyos faja tartási engedélyhez kötött, így lehet legálisan tartani állatot.

Ha ez a valóságban így történne, nem hinném, hogy csak úgy „szélnek eresztenék” ezeket az állatokat, hiszen aki így tesz, bűncselekményt követ el. Mint ahogyan az is, aki az ország területére engedély nélkül hoz be veszélyes állatot.

Ilyen például az aligátorteknős, amely az állatok veszélyességét megkülönböztető rendelet szerint különösen veszélyes csoportba tartozik, és csak állatkertben tartható. Mégis jutott nyárra egy termetes aligátorteknős is, amit Zala megyében láttak sétálni az utcán és amelyet sikerült befogni.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x