Brády Márton: Gyomorforgató, ahogy kamu produkciókra költötték a közpénzt
A legendás koncertszervező arról beszél, hogyan hozta el Magyarországra a világ legismertebb zenekarait, és hogyan fertőzte meg a könnyűzenei piacot a kulturális TAO.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. november 06.


Brády Márton a rendszerváltás időszakának egyik legsikeresebb vállalkozója volt. Ő hozta létre a Showtime programszervező céget, majd amikor azt tapasztalta, hogy a jegykereskedők rendszeresen átverik, megalapította a Ticket Expresst. Olyan magyar sztárok és zenekarok koncertjeit szervezte és szerevezi, mint Hobo, a Mini, Zorán vagy az LGT. De amitől igazán legendssá vált, hogy ő hozta Magyarországra többek között a Rolling Stonest, az Animalst, Jon Bon Jovit, Eric Claptont, Chuck Berryt, Jerry Lee Lewist, Little Richardot és a Faith No More-t.

- Te már év elején megjósoltad egy interjúban, hogy a túlzott mohóság miatt be fog dőlni a TAO rendszer. Ez történt most, ezért akarják megszüntetni az előadó művészek TAO-támogatását?

- Olyan szintű visszaélések voltak, annyira vad pletykákat lehetett hallani arról, hogy ki hogyan trükközött a TAO-pénzekkel, hogy könnyen lehet, ez volt az oka. Ezért mondtam már régesrég, hogy ez a rendszer fenntarthatatlan, arról nem is beszélve, hogy teljesen felborította a piacot. Nézd csak meg, hol voltak a TAO előtt azok a cégek, akik most a húzóerők? Segítek: sehol. Most meg szárnyalnak. Természetesen én csak a saját szakmámról tudok beszélni, a showbusinessről.

Persze minden ilyennek az a vége, hogy a becsületes emberek szenvedik meg,

úgyhogy reméljük, a kormány megtalálja a módját, hogy nekik valamilyen formában visszaossza ezeket a pénzeket, de valóban gyomorforgató, hogy különböző igénytelen / és erőltetett rock - pop – mese – musical- kamu színházi produkciókra költötték a közpénzt teljesen indokolatlanul. Amúgy engem is többen megkerestek ezzel a lehetőséggel már a legelején, amikor még ki sem jött a TAO-törvény, de egyikük sem volt frankó. Azonnal láttam, hogy lehet ezt a rendelkezést kijátszani.

– Hogyan?

– Például megkapod a támogatást a „támogatást intéző" segítségével, csinálsz három-négy másik céget, kulturális egyesületet, átfuttatod rajtuk a pénzt, és a végén a közpénzt osztalékként kiveszed. Vagy "felülárazod" az el nem adott jegyeket, és eladottként leszámlázod, lekönyveled és bevattázod a koncerthelyszínt kamunézőkkel. Ehhez nem kell sok ész, mégis sokan nagyon meggazdagodtak belőle, miközben a piac teljesen eltorzult.

– Gondolom volt olyan is, hogy a cég és a kulturális intézmény megállapodott, hogy megkapják a TAO-t, és abból valamit visszafizetnek a cégnek.

– Hogyne, de a legegyszerűbb az, hogy te vagy a rokonod, barátod csináltok egy céget, ami jogosult a TAO-ra. Azt mondod, hogy fizetek a másik cégnek azért, hogy reklámozza az eseményemet. Átutalok 100 millió forintot számla ellenében, az a cég elvégzi a marketinget 10 millióért, és már is ott maradt 90 millió, amit osztalékként kivehetsz.

De olyat is hallottam, hogy Franciaországban futó komolyzenei produkciókat átvezettek magyar cégeken, mintha az itteniek szervezték volna a produkciót, és felvették utána a TAO-t.

– Viszont lehet, hogy te szerencsésen jössz ki majd a dologból, hiszen tudod, hogyan lehet ezt TAO és állami támogatás nélkül csinálni.

– Kénytelen voltam megtanulni, de azért vagyunk még így egy páran. Én most nyomtam egy takarékot, mert ezzel a helyzettel, a százmilliókkal nem tudsz versenyezni. Ha valaki háromszor annyi pénzt kínál a művésznek, mint én, akkor ő, el nem ítélhető módon, az esetek 95 százalékában nem hozzám fog jönni. Ráadásul a külföldi fellépők többsége nyilván nem is tudta ennek az egésznek a hátterét, de már odáig fajult a helyzet, hogy külföldi szakfolyóiratok tőlem kérdezték, hogy mi ez az egész. A magyar művészek esetében nem tudom, mi a helyzet, jóhiszeműen és rosszhiszeműen is fel lehet fogni, bár kétlem, hogy nem tudtak róla, hogy felvesznek-e TAO támogatást a nevükben valami erre kreált színházon, vagy egyesületen keresztül. Az Arénát gyakorlatilag nem lehetett kibérelni, mert két évre előre lefoglalták. Persze ezek után lehet, hogy felszabadul majd néhány időpont.

Most legalább majd kiderül, hogy ezek a TAO-huszárok mit tudnak a piacon.

– Te a rendszerváltás idejének egyik legsikeresebb vállalkozója voltál. Hogy emlékszel vissza erre az időre?

– Szép és vad időszak volt. A Fővárosi Művelődési Házban volt első és egyetlen állami munkahelyem, ott kezdtem koncerteket szervezni. A körülöttem lévő öreg, vén rókák folyton gyötörtek. Egyszer besokalltam, és

közöltem velük, hogy én rég Rolling Stones-koncertet fogok csinálni, amikor ők még mindig ott fognak ülni. Naná, hogy kiröhögtek, de nekem lett igazam.

Aztán olyanoknak dolgoztam, akik finanszírozni akartak külföldi koncerteket, én meg bérmunkában megcsináltam nekik, majd elkezdem saját pénzből kisebb koncerteket csinálni, végül így jött létre a Showtime. Akkoriban még minden alakult. Semmi beágyazottságom nem volt, csak annyi, hogy beszéltem két nyelvet, a külföldi menedzsmenteknek pedig jól jött, hogy végre van egy független szervező, és kijöhetnek az állami monopólium, az ORI és az IRI köreiből, ahol ráadásul minden második ember tégla volt.

– Mik voltak az első koncertjeid?

– Még az FMH-ban rendeztem az első külföldi koncertemet, a Hans Blues Boogie lépett fel a körteremben. Aztán a következő az Animals volt a 90-es évek legelején, aztán indult a Showtime és a Ticket Express. 93-tól kezdtem komolyan nyomni, akkor jött a Beastie Boys, a Faith No More, és sorra a többiek, Rolling Stones, Bon Jovi, Deep Purple...aztán máig még vagy 350...

– Milyen volt a rendszerváltáskor a szakmai közeg és a mentalitás?

– Mint az egész szocializmusban. Voltak bebetonozott, nagyhatalmú emberek, voltak preferált és kevésbé preferált művészek, és az előadók, alkotók választhattak a könnyebb és a nehezebb út közül. A függetlenek választották a nehezebbet. De a kultúra mindig visszatükrözi az adott társadalmat. Ahogy másokról gondolkoznak, az, hogy mennyire fogadják el egymást, hogyan élik az életüket, az mind-mind visszaköszön a művészetben is. Nekem tulajdonképpen az volt a legnehezebb döntésem, hogy maradjak-e a Fővárosi Művelődési Házban, ahonnan valószínűleg nyugdíjba is mehettem volna.

De volt valami a levegőben, valami izgalmas és félelmetes, és úgy éreztem, nem akarok kimaradni belőle, én tényleg úgy éreztem, hogy nagy változás lesz, nemcsak egy kisebb helycsere.

Szerintem azért is sikerült minket végig hülyének nézni, mert teljesen átszellemülten vártuk a csodát és sajnos közben leperegtek az évek és elvesztettük a képességeinket arra, hogy elvegyük, ami jár. Az egész egy nagy újrakezdés volt.

Az akkor még egy vadidegen dolog volt úgy elkezdeni dolgozni, hogy tudom, jövő szerdán még kapok kétezer forintot a Hobó- vagy Mini-koncert megszervezéséért, abból a következő csütörtökig meg tudok élni, és tíz nap alatt ki kell találni, mikből fogok megélni a következő két hét alatt. A nulláról kellett építkezni.

– De úgy jöttél el az FMH-ból, hogy tudtad, koncerteket akarsz szervezni?

– Persze. És ahogy kezdtek jönni a komolyabb fellépők, akkor vettem észre az óriási különbséget, ami egy magyar és mondjuk egy brit produkció között volt.

– Milyen különbségek?

– Gondolkodásmódban. Nekik nem volt meg az az „örökség”, amiben mi felnőttünk. Náluk az ötvenes évektől épült ki ez az ipar, nálunk meg a 90-es évektől. Sokkal profibbak voltak.

Ha egy angollal megbeszélek valamit, akkor az úgy van. Ha egy magyarral beszélek meg valamit, akkor az majdnem biztosan nincs úgy.

Viszont az államtól függetlenül lehetett csinálni. Nyilván horror magas adók voltak, nagyon magas, infláció. Hiteleket 30%-ra adtak, de az áfa akkor 5%-volt, ma már 27%, ami nagyon nagy nehézséget jelent a szakmának. Viszont több koncerthelyszín volt. A Rockland – tudod az melyik volt? A Fekete Lyuk fölött volt egy terem. Ott volt a Pecsa kívül-belül, az sincs már, volt a Budai Parkszínpad, az sincs már, volt a Kisstadion, az sincs már. A Sportcsarnok sem lett több, csak lecserélődött. És akkor most itt van, amit említettem, Európa legmagasabb áfaterhe, ráadásul most megint van elég magas árfolyamkockázat is. Életem legnagyobb buktája, ami önhibámon kívül történt, az úgy 10-15 éve lehetett. Egy 400 ezer eurós koncertet csináltam az Arénában. Amikor megállapodtam a produkcióval, akkor 260 volt az euro, amikor pedig ki kellett fizetni, 320. Vagyis 400000x60, azaz 24 millió forintot buktam csak azon, hogy lekötöttem egy koncertet. Nyilván nem mondhattam azt, hogy akkor én most megemelem 3 ezer forinttal a jegyárat.

– Az ideérkező sztárokkal volt valamilyen kapcsolatod? Vagy csak idejöttek, lenyomták a koncertet, és már mentek is?

– Ha a koncerthez nem kapcsolódik valamilyen promóciós esemény, akkor nem maradnak sokat. Van, aki szó szerint csak órákat tölt az országban. Leszáll a magángéppel ötkor, és tizenegykor már felszáll. Ritka, hogy több napig is itt legyenek. Az olyankor fordul elő, ha nem játszanak, és ideszerveznek mondjuk egy fotózást, hogy kihasználják az időt. Mike Oldfieldnél volt olyan, hogy sokáig voltak itt, mert itt indult a turné. Vagy Michael Flatley esetében itt, a Népstadionban volt a világpremier, és akkor idehívták a világsajtót. Könyvkiadással is foglalkoztunk, és kiadtuk a Pink Floyd-könyvet, akkor eljött Nick Mason, és ő itt volt három napig. Az óriási élmény volt számomra, mert így már személyes kapcsolat is kialakulhat. De a sztenderd az, hogy a technikai stáb megkezdi reggel hatkor a munkát az Arénában, délután négykor vagy ötkor megcsinálják a hangbeállást, hétkor beengedjük a közönséget, és a művész egyszer csak megérkezik. Lehet, hogy nem is látod, mert pont nem vagy ott, amikor jön, azután pedig már bevonul az öltözőbe. Nekünk nem az a dolgunk, hogy őt pátyolgassuk.

Amúgy eléggé átérzem az ő helyzetüket. Soha nem álltam oda fotózkodni, átölelni, szelfizni, mert tudom, hogy ez mekkora teher nekik. Az, hogy 70 nap alatt elmész 65 városba, nem lehetsz a családoddal, fáj a hátad, a fejed, rossz kedved van, jókedved van... Neked bőven elég arra koncentrálni, hogy 8 órakor felmenj a színpadra, és a drága pénzen jegyet váltó közönségnek felejthetetlen perceket okozz. Biztos vagyok benne, hogy azt szeretnék, hogy mindenki hagyja őket békén.

– Gondolom, amikor elkezdtél világsztárokat idehozni, sok lett a barátod. Biztos sokan megkörnyékeztek, hogy segíts nekik a nagy kedvencük közelébe jutni.

– Igen, az autogram vadászokat nagyon nehezen tűröm, (főleg, ha utána az eBay-en árulják) ennél jobban csak az ingyenjegy kéréseket utálom. Nehéz megértetni az emberekkel, hogy a tiszteletjegy nem arra van, hogy szórjam, mint bolond a lisztet, miközben lassan harmincezer forint egy jegy ára.

– Ilyenkor szokták mondani, hogy "Neked az ingyen van".

– Persze, sokan gondolják, hogy nekik ez jár. Olyankor visszakérdezek: ha te nyitsz egy boltot, akkor én ott összeszedhetek hatvanezer forint értékben parizert meg vajat, csak mert haver vagy? Vagy nekem nem jár?

De van egy réteg, aki ezen szocializálódott, hogy ha ő benne van ebben a szakmában, akkor minden jár neki. Zenészek, celebek, majdnem mindenki. Talán a celeb a legrosszabb... ő eleve birtokában van mindannak, ami rossz ebben a világban.

A másik, amit nehezen tudtam kezelni, az a fotózás. Amikor még nem voltak okos telefonok, akkor szerződésben nagyon komolyan kikötötték, hogy ki és mikor fotózhatja a művészt, és azt hol lehet felhasználni. És ha jött egy hobbifotós és elküldtem, akkor persze én voltam a szemét. Vagy sokszor felhívtak magyar zenekarok, hogy hadd jöjjenek előzenekarnak valamelyik sztár elé. 95%-ban rajtam csattant az ostor, ha elintéztem, mert utána megkaptam, hogy rosszul szóltak, nem voltak kedvesek, nem foglalkoztak velük eleget az angolok.

– Ma már persze nehéz megakadályozni a fotózást.

– Nem is tudnak vele mit kezdeni.

Nem vehetsz el 13 ezer telefont a bejáratnál.

Ami nagyon nagy változás a mi munkánkban: Schengen előtt nagyon nagy volt a rizikó a határon. A zenekarok tudták, hogy óriási kockázatot vállalnak, ha a koncert napján érkeznek Magyarországra. Megérkezett a 20-30 kamion Hegyeshalomhoz, és ott néha olyan nehézkes volt a beengedési procedúra (hiába „ ugrott le „ 20 zenekari póló és 20 CD ), előfordult hogy reggel 6 helyett délután 3-4-re érkeztek meg Budapestre. Háromszor annyi stage handet kellett rendelni, hogy 7-kor fél 8-kor kinyithassuk a kaput, mert a zenész és a közönség ezzel nem akar foglalkozni. A zenész és a néző szent. Mindent nekik kell alárendelni.

– Ki volt a legemlékezetesebb fellépő számodra?

– Mindegyik más miatt emlékezetes. Az első nagy áttörésem az a Rolling Stones volt. Negyven éve várták a magyar rajongók, hogy eljöjjenek a vasfüggöny másik oldalára. A legnagyobb élményem az, ami miatt azt gondolom, hogy tényleg irigyelhető vagyok, hogy valóra vált egy álmom. Hogy tíz éves koromban a padlásszobám falán ott voltak ezeknek a nagy sztároknak a poszterei, és azt álmodtam, hogy koncertet csinálok nekik. Aztán húsz évvel később személyesen dolgozhattam velük. Az is nagy öröm, amikor egy-egy személyes kedvencet sikerült elhozni, mint B. B. King, Simply Red, vagy Eric Clapton. Ugyanakkor tudni kell ellenállni a csábításnak, hogy a saját ízlésed határozza meg, kiket szerződtetsz, mert belebuksz. Például nem sikerült elhívom Aretha Franklint, Ray Charles-t, vagy a Pink Floydot.

– Aztán kiszálltál a Ticket Expressből, a Showtime-ot takarékra tetted, és elkezdtél zenélni...

– 8 évvel ezelőtt elkezdtem gitározni tanulni. Otthon építettem egy hangstúdiót. Lang Andrissal régi jó barátok vagyunk, ő régóta zenél, és elkezdtünk felvenni olyan dalokat, amelyeket az évek során írt, de egyik zenekarával sem játszott el. Én is írtam két-három dalt, ebből lett a Brandon zenekar. Kiadtunk egy CD-t, és fel is léptünk néhányszor.

– De Hobóval is játszhattál együtt, a Bob Dylan-lemezen.

– Nagy élmény volt megtapasztalni egyrészt azt, hogy mekkora energia sugárzik Hobóból, amikor egy színpadon állsz vele, másrészt az, hogy mennyire beengedett a Bob Dylan-lemezbe. Az egész műsor megszületésében a kezdetektől ott lehettem. Egy szobában, akusztikus gitárral raktuk össze a dolgokat, hogy a frazírok, a szótagok kijöjjenek, hogy a fordítást leellenőrizze egy itt élő amerikai barátunk. Óriási élmény volt, főleg, mivel Hobó az egyik legrégebbi barátom. Végtelenül hálás vagyok érte, hogy odaengedett, mert nyilván nálam sokkal jobb zenészekkel dolgozik.

– A Showtime takaréklángon működik, de működik. Milyen koncertekre készültök a közeljövőben?

– Legközelebb Hobó 50 éves életműkoncertjét csináljuk, márciusban, júniusban Dead Can Dance koncertünk lesz, az év végén pedig Zorán, mindhárom az Arénában. Aztán meglátjuk, hogy lesz-e nagy tisztulás a szakmában.

Ha a piac újra közelíteni fog a realitáshoz, bármi előfordulhat.


KÖVESS MINKET:



Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x