hirdetés
birtalanwiki1.jpg

Birtalan Balázs: Arról, hogy meghalok

Az ismert publicista és terapeuta megrázó blogbejegyzésben vall rákbetegségéről és a halálhoz való viszonyáról.
Birtalan Balázs írása a Sorskönyv nélkül blogon. - szmo.hu
2016. január 30.


hirdetés

Birtalan Balázs 1969. október 12-én született. Író, költő, publicista és terapeuta. Az erőszakmentes kommunikációval foglalkozott több mint egy évtizede, munkatársával, Sándor Bertalannal együtt Zsiráftánc címmel rendszeresen tartott e tárgykörben önismereti tanfolyamot. Fontosnak tartja a fenntartható fejlődést is.

FISSÍTÉS: Birtalan Balázs 2016. május 14-én este 9 órakor elment. Az alábbi bejegyzést januárban tette közzé a Sorskönyv nélkül blogon. Nyugodjék békében. Soha nem felejtjük.

Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a „mindenki”-be én is beletartozom – ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.

Keresztény koromban mindennap imádkoztam „a jó halál kegyelméért”; ez komplex fogalom, amelybe beletartozik többek között az is, hogy a halál ne érjen készületlenül. Hogy van-e valaki, aki meghallgatja az imákat, nem tudom, de a jelek szerint ez az imám meghallgatásra talált. A halálról immár tudhatom, hogy nem fog készületlenül érni: néhány hetem, maximum pár hónapom (a legoptimistább becslés szerint: félévem) maradt ebben az életben.

Ez az információ viszont már megér egy írást: nem elsősorban önmagam, hanem mindazon rokonaim, barátaim, ismerőseim, olvasóim számára, akik mindmáig azzal áltatják magukat, egyszersmind – valószínűleg csupa jóindulatból – csesztetnek engem, hogy én „nagyon erős” vagyok, aki „megküzd a rákkal”, és „annyian szeretnek, hogy az biztos meggyógyít”.

Nem kétlem, hogy sokan szeretnek. Sőt, nem hogy nem kétlem, de az elmúlt hetekben és hónapokban annyi és olyan szeretet-megnyilvánulást kaptam tőletek (olyan mélyet, olyan sokfélét), hogy az minden álmomat felülmúlta.

Tudom tehát, hogy szerettek. Azt is tudom, hogy erős vagyok. Ezt rengetegszer bizonyítottam mind magam, mind a környezetem számára – az orvosaimat is beleértve.

A rákkal viszont nem küzdök meg, már csak azért sem, mert a rákot nem tekintem – és az első sokk napjait leszámítva soha nem is tekintettem – ellenségnek. A rákkal nem küzdelemben álltam, hanem egy folyamatban veszek vele részt. E folyamatban én mindazt megtettem a gyógyulásom érdekében, amit józan ésszel és hitem szerint meg lehetett tenni. És nem tettem meg egy csomó mást, ami szembement volna akár a hitemmel, akár a józan ésszel. Nagyon szeretek élni – de nem minden áron. Például azon az áron, hogy emberi méltóságomat szemen köpve, a halálfélelemtől nyüszítve rohangáljak varázslótól kuruzslóig, hogy hátha valaki tudja a nagyon titkos mantrát, amivel majd meggyógyít, erre nem voltam és nem vagyok hajlandó.

De amit az orvostudomány fel tudott kínálni a gyógyulásom érdekében, azt elfogadtam, ha kellemes volt, ha kellemetlen. (És többnyire nem volt kellemes.) Két és fél év alatt mintegy hétféle kemoterápiás protokollt próbáltak ki rajtam, köztük olyanokat, amelyek világviszonylatban is a legjobbnak számítanak a rosszindulatú daganatok azon típusánál, amilyen nekem van. Összesen 43 kemoterápiás kezelésen estem át; a karomon gyakorlatilag nem találni ép, még szúrható vénát; az egyéb szúrások (vérvételek, injekciók stb.) száma valószínűleg négyjegyű.

Január elejére világos lett, hogy elfogytak az orvosi ötletek. Pontosabban olyan ötleteknek se szeri, se száma, amivel akár az utolsó pillanatig lehetne strukturálni az időmet. De amitől valóban érdemi javulást, a minőségi élet meghosszabbodását várhatnánk, nincs több. Azt jó ideje lehetett tudni, hogy a kapott kezelések nem a gyógyítást, hanem az élet meghosszabbítását célozzák. Mostanra jutottunk el odáig, hogy leálltunk ezekkel a kezelésekkel is. Magyarul: semmi olyan kezelést nem kapok, ami akár azt tűzné ki célul, hogy az életem egy-két héttel, hónappal vagy évvel meghosszabbodjék, és főleg nem olyat, ami gyógyulással kecsegtet.

birtalan3

Nem maradok orvosi ellátás nélkül. Minekutána tavaly nyár óta komoly fájdalmakkal küzdök (igen: szemben a rákkal, a fájdalommal valóban küzdelemben állok, amit le akarok győzni), mind erősebb fájdalomcsillapítókkal, továbbá hányingercsillapítókkal igyekeznek javítani a komfortérzésemet.

Merthogy a cél immár ez: a hátralevő időben a komfortérzés javítása. Erre az orvosi praxisban aránylag jó és hatékony eszközök léteznek, úgyhogy meglehet a reményem arra, hogy a maradék hetekben, hónapokban viszonylag alacsony szintű szenvedéssel kelljen szembenéznem.

Tehát még egyszer: hamarosan meghalok, mert nem történik velem semmi olyan, aminek meg kellene gyógyítania. Ez viszont nem azt jelenti, hogy „feladtam”, mi több, azt a vádat, hogy feladtam volna (vagy az ezzel egyenértékű biztatást, hogy „ne adjam fel”), kikérem magamnak. Aki ennyit értett meg a fentiekből, az olvassa újra. Vagy tudok jobbat: ne olvassa újra, de tovább se.

Ennyit a dolog testi részéről.

A lelki része nagyon összetett, és meghaladja erőmet ennek kifejtése. Úgyhogy röviden három dolgot szeretnék csak megemlíteni.

Az első, hogy nem félek a haláltól. A halálig tartó szenvedéstől sokáig piszkosul féltem, de most, hogy már konkrétan ezt az utat járom, és hogy részletesen beszélek e témáról az orvosaimmal, ez a félelmem alábbhagyott. Maga a halál viszont nem félelmetes, nem ijesztő. Bizonytalan vagyok ugyan a saját túlvilágképemben, mégis – Dumbledore professzor szavaival élve – leginkább úgy gondolok rá, „mint a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon-nagyon hosszú nap után”.

A második: nincs bennem harag. Sem a rák iránt, sem a sors vagy Isten vagy az istenek iránt. Nem gondolom, hogy igazságtalanság történt velem; nem gondolom, hogy „derékba tört a pályám”. Kétségtelen ugyan, hogy ha élhetnék még egy, öt, tíz vagy ötven évet, akkor egy csomó klassz dolgot tehetnék. Csakhogy – és nem fogok álszerénykedni a halál kapujából visszanézve – most is azt látom, hogy egy csomó klassz dolgot tettem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az élet teljességét, annak értékét a végbe vitt klassz dolgok darabszámával lehetne mérni.

A harmadik: az életre szokás úgy tekinteni, mint egy egydimenziós valóságra, amit egyetlen értelmes mérőszámmal lehet értékelni: a hosszával. Ezzel nem értek egyet. Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki. Nem akarok senkivel versenybe szállni, de ha a magam életének szélességére gondolok – amelybe szerzetességtől és teológiától kezdve a költészeten és a jogon át a melegmozgalomig és a terápiáig oly sok minden belefért –, akkor nincs panaszom a szélességére. Belefért egy tizenöt éves, boldogító párkapcsolat; belefért sok szép barátság; belefért egy pár utazás, ami darabszámra ugyan nem túl sok, mégis sokszorosa annak, mint amit valaha elképzeltem; belefért több világnézetváltás, mindegyik váltás mögött átdolgozott gondolatok, átszenvedett éjszakák és nappalok. Nem, az életem szélességével szemben egyetlen rossz szavam sincs.

birtalan1

És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége. Erről a legnehezebb szólni, ezt a legnehezebb mérni. Egy példával tudom talán érzékeltetni, mire gondolok: a könyvolvasási szokásokkal. Könyvolvasó embereket alapul véve, úgy látom alapvetően kétféle szokás van. Az egyiket nevezhetnénk „extenzívnek”, és azt jelenti, hogy valaki nagyon sok könyvet olvas el, a többségüket csak egyszer. A másikat hívhatjuk „intenzívnek”, és azt jelenti, hogy az illető darabszámra lényegesen kevesebb könyvet olvas el, mint az „extenzív olvasó”, de a java részüket többször is újraolvassa, és az újbóli elolvasások során olyan rétegeket fedez fel a szövegben, amelyek egyszeri olvasás után óhatatlanul rejtve maradnak.

De az élet különböző mélységeiben való mozgást el lehet mondani a szélességnél felsorolt példák bármelyikéről.

Sok ember utazik – de vajon mennyit lát egy új helyen? Sok embernek vannak barátai – de a velük töltött időnek vajon mekkora része mozog az intimitás szférájában, és hány tranzakció reked meg az időtöltés vagy a rítus szintjén? Lépten-nyomon találkozni megtéréstörténetekkel – de vajon e váltások mennyire hatják át a hiedelemrendszer és a személyiség mélyrétegeit?

A kérdések tetszés szerint bővíthetők.

Nem az én dolgom magamról kijelenteni, hogy mennyire éltem mély vagy felszínes életet; nekem erről van egy saját gondolatom, amely engem elégedettséggel tölt el. Hogy más mit gondol erről, az – most már – nem rám tartozik.

Összességében tehát úgy látom, hogy egy „kellően nagy” – bár különböző dimenziókban különböző kiterjedésű –, gazdag életet készülök magam mögött hagyni.

És egy gyakorlati dolog: nagyon ritkán van annyi energiám, hogy leüljek a gép elé és érdemben bármit csináljak. Olvasni sincs erőm (sem extenzíven, sem intenzíven). A leveleimet, Facebook-üzeneteimet Tomi olvassa föl nekem, ő is válaszolja meg őket az én szóbeli instrukcióim alapján. Ezt a mostani szöveget magam írtam, de ez nem szabály: ez a kivétel.

Lehet, hogy lesz még ilyen kivétel, de egyre csökken ennek az esélye. A saját állapotomról immár nem akarok részletes híreket adni, de nem kizárt, hogy a blog fő témájában még születnek hosszabb-rövidebb szövegek. Nem kizárt – de korántsem biztos. Sajnos egyáltalán nem tudom megjósolni az erőnlétemet. Esélyes az is, hogy ez volt az utolsó Sorskönyv nélkül-poszt. Ebben az esetben itt és most köszönök el minden olvasómtól, és köszönöm figyelmüket, türelmüket, megértésüket és bizalmukat.

Birtalan Balázs honlapját ITT találod.

Ha fontos volt az írás, oszd meg másokkal is!


KÖVESS MINKET:





hirdetés
judy_46-jo.jpg

„46 és a halál közt” – 10 tipp, miért érdemes még egyáltalán felkelni az ágyból

Amikor utoljára írtam személyesebb cikket (az újévi fogadalmaimról), az egyik kommentelő vascsővel akart agyonverni. Úgyhogy most szólok: ezt csak az olvassa el, akit érdekel az én kis privát, 46. szülinapi életbölcselet-gyűjteményem.
Hargitay Judit. Fotó: Karaszi Miklós - szmo.hu
2019. július 18.



Hogy a vascsövet mivel érdemeltem ki, pontosan nem tudom, de gyanítom, az verte ki a biztosítékot, hogy újévkor megfogadtam: senkit nem köszöntök fel ezentúl a szülinapján a Facebookon. Mert nekem ne egy gép szóljon, hogy kit, mikor szeressek, rajongjak, ünnepeljek. Már az ciki, hogy amikor XY kollégám megérkezik a szerkesztőségi értekezletre, és leül MELLÉM, a Facebook kiírja: “XY a környéken van.” Tényleg? Cuki vagy, köszi.

Szóval: én sem várom el, hogy a barátaim százszámra online köszöntgessenek (igaz, páran megtették). Viszont ez a 46. születésnap merengésre késztetett. A 45-iken akkora banzáj volt, hogy erre nem volt időm. Most van.

És összeszedtem nektek, hogy mire jutottam így életem delén (ha egyáltalán ez a dél, nem az alkonyat), nyakig az életközepi válságban, amikor már lefőtt a kávé, jön a B oldal, és amúgy is, “nekem már csak az a kapa főd, gyerekeim...”

Szubjektív lista lesz, hogy miért is jó 45-ön túlinak lenni. Vagyis miért érdemes még felkelni az ágyból reggelente – a címet az egyik huszonéves szerkesztőm javasolta, ezúton is köszönöm neki.

1. Már pontosan tudod, hogy ha a reggeli kávéd után időben el tudsz menni a vécére, az bizony nagy dolog (szó szerint).

Tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy a jó emésztés, csakúgy, mint a tenyeredet melengető csésze forró latte, a szobában játszadozó fáradt, hajnali fénynyaláb vagy az iszonyat makacs szobanövényeden végre kibukkanó új levélhajtás mind az élet ajándéka. És merengve, dünnyögve, megbocsátóan és belenyugvóan örülsz mindennek. Úgy, ahogy egy huszonéves még nem tud.

2. A sminkelés hat percig tart.

Maximum. Tisztában vagy azzal, hogy sem a preprimer, sem a primer, sem az alapozó, a bronzosító, a highligher, a korrektor, sőt az áttetsző, gyöngyfényű púderlabdák sem mentenek meg attól, hogy a szomszéd tinisrác a liftben “csókolomot” köszönjön. Azt is pontosan tudod, hogy olyan, hogy ránctalanító krém, NEM LÉTEZIK. Elég pénzt elcsesztél már rájuk ahhoz, hogy csak legyints, és komótosan lecsavard a legolcsóbb Nivea vagy babakrém fedelét.

3. Bár csajos nosztalgiából imádod megnézni az Alkonyat sorozatot meg a Szex és New York-ot, tudod, hogy szexi vámpírfiúk nincsenek.

Meg tíz évnyi szívatás és hintáztatás után hirtelen tökéletes férjekké átvedlő Mr. Bigek SEM. Akkor sem, ha helikopterük van, meg luxuskecójuk, meg mexikói ólinkluzívba visznek.

Túl vagy már a Nagy Ő 1- en és talán a Nagy Ő 2-n is, és őszintén megbecsülöd, ha egy férfi mellett gyomorfekély helyett nyugalomra, nagy, löttyös indulat és trubadúrkodás helyett pedig egy viszonylag megbízható, szeretetteljes, kellemes szövetségre lelsz. Főleg, ha vasárnap hajnalban ő viszi le a kutyát.

4. Beletörődtél, hogy a mekis menük gigabetűs kibogarászásához is szemüveg kell.

Sőt, mivel jó néhányan megdicsértek, hogy milyen jól áll, elhiszed, hogy sokkal intellektuálisabban festesz benne. Akkor is, ha nem.

5. Rég elkönyvelted már, hogy melyek az igazán értékes emberi (és állati) kötődések az életedben.

Kik azok, akikkel nincs hazardírozás, sumákolás, álbarátnősködés, hónapokra-évekre eltünedezés, “jajnemistudom”-ozás. Kik azok, akik száz százalékig biztosak abban, hogy téged akarnak, minden flikk-flakkoddal együtt. Lehet ő családtag, barát/nő, gyerek, rokon, szerető, kutya (bár ők ezt nem bonyolítják túl), a lényeg, hogy téged akar az életébe. És te is őt.

Ennek azért van egy apró hátulütője, de ekkorra már ezt is elfogadod: ilyen kötődésekből iszonyú kevés van, és nagyon ritkán jön új.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
csicska-.jpg

Szarvason mindenki név szerint ismeri a csicskákat

A csicskatartók nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.
Fődi Kitti riportja, Abcúg, Kép: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. július 15.



Százötven embert tartanak modern kori rabszolgaságban, csicskaként Szarvason. Az egész város tud róla, mindenki név szerint ismeri a csicskákat, van, aki szökni segít nekik, de a boltból például kitiltották őket, amiért ételt lopnak. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat 20 éve próbálja kimenteni ezeket az embereket, de évente csak egy-kettő olyat sikerül, aki nem tér vissza a tartóihoz. A csicskák inkább tűrik, hogy éheztessék vagy verjék őket, mert semmiképp nem akarnak visszakerülni a hajléktalanellátásba. A szarvasi családok az egész Alföldre kiterjedő hálózatot építettek ki, vidéki nagyvárosok hajléktalanszállóiról vadásszák össze az embereket. A rendőrség tehetetlen, Szarvason még soha senkit nem ítéltek el csicskáztatásért. Helyszíni riport.

Csak Szarvason hozzávetőlegesen 150 embert tarthatnak családok modernkori rabszolgasorban, csicskaként. A csicskák ingyen dolgoznak családoknak, akik elszedik az egyéb jövedelmüket, például munkanélküli segélyüket vagy nyugdíjukat, sokszor fűtetlen fészerekben, víz nélküli szobákban adnak nekik szállást, szinte éheztetik őket. Szarvason a munkacélú kihasználás nem a mélyben bújik meg vagy szóbeszéd formájában él, a városban mindenki kapásból tudja, hogy kik a csicskák, meg is nevezik őket. és azt is, hogy melyik családhoz tartoznak. A városban nincs hajléktalan, mert aki valaha az volt, mára biztosan csicska lett belőle. A csicskatartók olyan kiterjedt hálózattal bírnak, ami több száz kilométerre lévő nagyvárosok hajléktalanszállókig nyúlik, ahol a futtatóik szedik össze a mindenüket elvesztett, főként idős hajléktalan férfiakat.

Hiába van benne a Büntető Törvénykönyvben 2013 óta, hogy a munkacélú kihasználás bűncselekménynek, emberkereskedelemnek számít, mégsem tudják könnyűszerrel kimenteni ezeket az embereket a sorsukból, akik inkább élnek ezeknél a kizsákmányoló családoknál, minthogy visszamenjenek az utcára vagy a hajléktalanszállóra.

,,- Pénzt azt nem szoktam kapni, csak szállást kapok, kaját kapok, de pénzt én nem kapok soha.

– Nyugdíja sincs?

– De az van, rokkant nyugdíjam. De én azt nem költöm semmire, mert azt meg se kapom tőlük.

– És ez Önt nem zavarja?

– Dehogynem zavar, nincs nálam egy forint sem, még egy üdítőt se tudok magamnak venni. Ők veszik fel a nyugdíjamat, nem tudom miért. Talán, mert én nem tudnék rá vigyázni.

– De napi háromszor kap enni?

– Hát nem nagyon. Most mit mondjak Önnek? Most kaptam reggelit délben, aztán majd csak este kilenckor kapok vacsorát.

– Mi volt a reggeli?

– Olyan kis vajas kenyér.”

A férfival Szarvas központjában, a belvárosban futunk össze, a ruhái koszosak, kockás inge kigombolva, épp a lovakat készül megetetni egy, a város szélén lévő tanyán. A 42 éves férfi 15 éve csicska ugyanannál a családnál, még a házra is rámutat, hogy hol. Tizenöt évvel ezelőtt a békéscsabai buszállomáson szedték össze, hajléktalan volt. Most a családdal él egy házban, van egy saját szobája, minden nap a tanyán dolgozik, ahol a lovak gondozása a feladata. A férfi azt meséli, hogy néha meg is verik, ha szóvá mer tenni valamit, mégis amikor megkérdezzük tőle, hogy ki ő a családban, hogyan nevezi magát, akkor azt feleli, hogy családtag.

Az viszont mégsem tetszik neki, hogy elveszik a pénzét, ezért egy ideje már gondolkodik azon, hogy otthagyja a családot, de valamiért bizonytalan benne, aminek az okát nekünk se tudta megmondani.

A szarvasi Ótemplomi Szeretetszolgálat többször is megpróbálta kimenteni a férfit, de mindig visszacsábították. Az ő története nagyon jól mutatja, hogy mennyire bonyolult helyzetben vannak a csicskák, akik a saját életsorsuk, a hajléktalanellátás, illetve a szociális ellátórendszer áldozatai.

Szarvason nincs hajléktalan, csak csicska

Az Ótemplomi Szeretetszolgálat munkatársaival és a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetőjével beszélgetünk a szarvasi csicskatartásról és a jelenség okairól. A Szeretetszolgálat eredetileg az evangélikus egyház fenntartásában idősgondozással, szenvedélybeteg ellátással, támogatott lakhatással, házi segítségnyújtással és fogyatékos személyek nappali ellátásval foglalkozik. A tevékenységükön keresztül kerültek kapcsolatba csicskákkal is, ezért már évek óta a Család- és Gyermekjóléti Központ segítségével igyekeznek ezen a téren is tenni valamit.

Tóth Tamásné, a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetője már 20 éve foglalkozik a munkacélú kihasználással, ahogy ő fogalmaz Szarvason nincs olyan csicska, akivel ne találkozott volna vagy nem fog találkozni.

Összesen 150 emberről tudnak név és lakcím szerint csak Szarvason, akiket valamilyen formában kihasználnak magyar és roma családok egyaránt.

A csicskáztatás emberkereskedelemnek számít, de a jellege szinte családonként tér el és a legnagyobb végletek között mozog. Néhol a csicskákkal elhitetik, hogy a családhoz tartoznak, a családi házon belül kapnak egy szobát, de ingyen dolgoztatják őket, ha pedig van valamilyen jövedelmük, azt elveszik. Azonban van olyan is, aki fűtés nélküli magtárban alszik, nem kap rendesen enni, előfordul, hogy még testileg is bántalmazzák. Mivel a legtöbb család mezőgazdasággal foglalkozik a környéken, ezért ezeket az embereket legtöbbször a tanyák, állatok gondozásával, mezőgazdasági munkákkal, a háztartás vezetésével, házbontással bízzák meg. A csicskákat nem az udvaron láncra verve kell elképzelni, szabadon mozoghatnak a városban, de a család mindig szemmel tartja őket, ellenőrzik, hogy mikor, hol vannak. Ha pedig megpróbálnának elmenni, akkor a föld alól is előkerítik őket, utána pedig büntetésként meg is verik a őket, hogy többet ne próbálkozzanak meg a szökéssel. Egy családnak – általában attól függően, hogy mekkora a tanyájuk, mennyi állatuk van – több, akár 5-6 csicskája is lehet.

A legtöbb csicska 50 év feletti férfi, akiket különböző ajánlatokkal csábítanak a családok magukhoz. Sokszor lakáshirdetésekre vagy munkára jelentkeznek, de most a leggyakoribb, hogy párkapcsolati hirdetésekre érkeznek az áldozatok. A kihasználók a leggyengébb pontokat keresik, azt kínálják ezeknek az embereknek, ami a legjobban hiányzik az életükből. Először még korrekt feltételeket ígérnek nekik, szállást, ételt, sőt még egy kis fizetést is, de ez a beetetési időszak legfeljebb pár hónapig tart, és elkezdődik a tényleges kihasználás.

A csicska szó a börtönszlengből jön, és a jelentése nem pontosan fedi le a modern rabszolgaság jelenségét. Ugyanis csicska az, akit akarata ellenére dolgoztatnak, tehát jelenleg a magyar jogszabályban nincs is rendes kifejezés azokra az emberekre, akik a modern rabszolgaság áldozatai. Mivel a köznyelv csicskaként emlegeti ezeket az embereket, ezért a cikkben mi is ezt használjuk.

A Szeretetszolgálat szerint Szarvason olyan embereket is találunk csicskasorban, mint az egyik nagy dél-alföldi város piac tulajdonosának fiát vagy egy ismert, bedőlt pénzügyi cég volt igazgatóhelyettesét.

"Mindegyik eset nagyon különböző, de egy közös van bennünk, hogy mindegyiknek volt korábban családja és foglalkozása, de mindent elvesztettek. Ezek az emberek azonban nem a csicskatartók áldozatai, hanem annak a rendszernek és az életútnak az áldozatai, amibe annak idején belekerültek. Mindenki hibás a csicskák helyzeténél” – mondja Tóth Tamásné.

A csicskatartók azonban nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.

A hajléktalanokat más városok utcáiról, buszállomásairól szedik össze, és munkával, szállással, meleg étel ígéretével csábítják magukhoz.

Lázár Zsolt, az Ótemplomi Evangélikus Egyházközség esperese és a Szeretetszolgálat vezetője szerint Szarvason jelenleg egy hajléktalant sem lehet találni, mert mindenki valamelyik családnál csicska. Azonban nem csak az utcáról kerülnek csicska sorba a hajléktalanok.

"A családok olyan kapcsolati hálóval rendelkeznek, hogy amit a hajléktalanellátással foglalkozó call centerek kiépítették, kutya füle ehhez képest. Felhajtókat küldenek nagy városok hajléktalan szállóira, de képesek a saját emberüket is beküldeni a hajléktalanellátásba, aki aztán kihoz 2-3 embert” – mondja Oncsik János, az Ótemplomi Szeretetszolgálat szenvedélybeteg ellátásának vezetője, aki maga is aktívan részt vesz a csicskák kimentésében.

Nyílt titok a csicskáztatás a városban

A tizenhat ezer fős Szarvas kifejezetten egy gazdag békés megyei városnak számít, kedvelt turisztikai célpont az Alföldön élők körében. A város nagyon tiszta, tele van parkokkal, sétányokkal, a belvárosában pedig többszáz éves polgári lakásokat találhatunk, némelyik műemléknek minősül. Lázár Zsolt esperes a kocsijába ültet minket, és városnézésre invitál, de nem a szokásos turista látványosságokat készül megmutatni, hanem azokat a házakat, ahol biztosan tudja, hogy csicskák vannak. Az esperes szinte minden utcán rámutat egy-egy nagy családi házra, név szerint is megmondja ki ott a csicska, és azt is, hogy hány éve.

Egy darabig még az esperes kíséretében, de később már magunktól járjuk a várost, bemegyünk üzletekbe, közlekedési csomópontokhoz, megállítunk járókelőket és egy megdöbbentő kép kezd kirajzolódni előttünk. A városban mindenki tudja, hogy kik a csicskák, és csak mosolyognak, amikor magyarázni kezdjük, hogy mit is jelent ez a fogalom, hisz ez az ő szemükben egyáltalán nem szorul magyarázatra. A megszólított emberek félnek a csicskatartó családoktól, ezért a kifejezett kérésükre nem írjuk le pontosan, hogy milyen foglalkozási körben dolgoznak.

Először egy közlekedési csomópontra látogatunk el, ahol egy olyan nővel beszélgetünk, aki rendszeresen látja, amikor csicskák érkeznek vagy épp szöknek a városból, de egy kis beszélgetés után már azt is meg tudja mondani, hogy a Szarvasra érkezők közül kiből lesz csicska. Legutóbb egy terhes nőnek segített a szökésben, aki kicsit zavartan jelent meg, azt állította, hogy egy roma családtól szökött meg, de nem volt pénze jegyre, hogy elutazzon. A közlekedési csomóponton dolgozó nő felhívta a rendőrséget, hogy tudnak-e segíteni, de azt mondták, hogy nem, ezért végül a Szeretetszolgálatot hívta, akik elintézték, hogy az Ótemplomi Evangélikus Egyház kifizesse a nő jegyét.

Egy másik alkalommal viszont egy idős asszony érkezett a városba Budapestről, azt mondta, hogy házat szeretne venni, és lenne itt egy család, akiknek van egy eladó.

Addigra már több millió forintot fizetett a családnak lakásért. Az ott dolgozó nő azonnal felvilágosította, hiszen pontosan tudta, hogy melyik csicskatartó családról van szó és miért hívták az idős asszonyt. Rávette, hogy forduljon vissza inkább, mert a pénzét már nem fogja visszakapni, és azt is elmondta, hogy valószínűleg milyen sors várna rá itt.

Amikor megkérdezzük a nőt, hogy ezek a történetek meglepőek, újak voltak-e számára, hogy itt embereket csicska sorban tartanak, nevetve néz ránk: Itt Szarvason? Ugyan már!

A nő onnan ismeri fel a csicskákat, hogy általában valamilyen kis táskával vagy anélkül érkeznek, nagyon alulöltözöttek, koszosak, leggyakrabban idős férfiak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
madarmentes-cimkep-1000x725.jpg

„Akkor az anyamadár vijjogva lecsapott rám” – a nap, amikor egy egész lakótelep madármentő lett

„Gubbasztott a járdaszélen, alig szuszogott, szárnyaival néha erőtlenül legyintett. Tudtam, hogy meg fog halni. Nem hagytam. És a lakótelep többi lakója sem.”
Szöveg és fotók: Hargitay Judit - szmo.hu
2019. július 16.



Azon a végigdolgozott, monoton nyári kedden álmomban nem gondoltam, hogy a nap végén átélem életem egyik legfurább és legszívmelengetőbb kalandját.

Csak levittem a tacsimat kakilni (mindig este szokott). Az egyik kedvenc kis parkrészünkbe mentünk, két panelprogramos kockaház közé. Népszerű kutyasétáltató hely, és a környék macskái is rendszeresen ott gyűlnek össze éjszakánként, mert valaki állandóan kaját rak ki nekik.

A kutyám eltűnt a bokrok között, én a mozaiksétányon bandukoltam, amikor észrevettem egy kis kupacot a járdaszélen. Ahogy odaértem, a pihés valami kitisztult: egy madárfióka. Csak arra figyeltem fel, hogy gyönyörű, tengerkék csík fut végig az oldalán, fekete sávokkal. Még soha nem láttam ilyet.

Csukott szemmel gubbasztott, alig pihegett, borzas szárnyait néha erőtlenül megemelte. Körbenéztem, nincs-e valami nagyobb “családtagja” arrafelé. Egy kicsit odébb, a fűben megláttam egy másik ugyanolyan fiókát. Benne több erő volt, csapdosott a szárnyával, botladozott az egyik kockaház pincebejárata felé.

Ekkor éles vijjogás ütötte meg a fülemet, és felnéztem. Egyértelműen az anyamadár körözött fölöttem, mert a szárnya ugyanolyan azúrkék volt, fáról-fára röpködött, aztán megint a fiókái fölé ívelt, idegesen, iszonyú hangzavart csapva.

Nem értek a madarakhoz, de ott, a kockaköves sétányon guggolva fél perc alatt kirajzolódott előttem a madárcsalád tragédiája. Aznap délután orkán erejű szél volt, csak úgy tépkedte a fákat, a fiókákat az sodorhatta ki a fészekből. Az anyjuk pedig nem tehetett értük mást, mint körözött fölöttük, és próbált elriasztani minden arra járót.

Amennyi kutya meg macska jár arrafelé, tudtam, hogy a két kicsi egészen biztosan nem fogja megérni a másnap reggelt. És én nem akartam, hogy meghaljanak. Visszarohantam a lakásba, guglizás, őrült telefonálgatás. Először a Fővárosi Állatkerthez irányítottak, ahol egy udvarias férfihang közölte a telefonban, hogy “az igazgató úr szigorúan megtiltotta a nyitvatartási időn kívüli állatbefogadást, az meg már fél órája letelt” (ezúton is gratulálok neki, mármint az igazgató úrnak).

Ekkor a Facebook nyilvánosságához fordultam, ahol egy barátnőm egy perc alatt átdobta nekem a Fióka- és Madármentés civil szervezet linkjét. Mivel a vonaluk túlterhelt volt, Messengeren írtam nekik, a két kismadár fotóját is átküldtem. Negyedóra múlva válaszoltak, hogy be tudom-e dobozba tenni a fiókákat, mert akkor egy önkéntesük értük jön. Válaszoltam, hogy megpróbálom.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
abcug-otthonapolas-idosgondozas-1000x563.jpg

„Felírták anyunak a pelenkát, és annyi”

Nincs hová fordulniuk segítségért, ezért az interneten, egymásnak próbálnak tanácsot adni azok, akik otthon ápolják idős vagy demens hozzátartozójukat.
Mizsur András írása az Abcúgon, fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. július 23.



Úgy érzik, az állam magukra hagyta őket, nincs hová fordulniuk segítségért, ezért zárt Facebook-csoportokba szerveződve támogatják egymást azok, akik otthon ápolják idős vagy demens hozzátartozójukat. A virtuális térben beszélik meg az érintettek, hogyan lehet ápolási díjat igényelni, mik a a tapasztalatok az egyes gyógyszerekről, hogyan kezeljék, ha a nagyi már nem emlékszik dolgokra. Mivel az idősek gondozása 0-24 órás készenléttel jár, az interneten kívül szinte nem is marad számukra más kapcsolatuk a külvilággal, viszont a csoportokban meg tudják osztani sorstársaikkal, milyen lelki és fizikai nehézségekkel néznek szembe nap mint nap. Szintén a közösségi média segít nekik abban, hogy megbízható és szakképzett ápolót találjanak rászoruló hozzátartozójuk mellé.

“Mindenkinek ilyen nehéz volt ez az utóbbi pár nap? Vagy csak nekem…? Most ez egy kicsit sok volt anyukámmal (…). Őrjöngés, elesés, (…) tegnap hisztériás roham a sebek lekezelése miatt, ma pörgés és folyamatos szokásos érthetetlen beszéd egyfolytában. Kimerültem.”

“Kedves Tagok, Anyukám körül több hivatalos intézendőm is akadt, legyetek kedvesek tanácsot adni, mert a legutóbbi hasonló ügyekkor még középsúlyos volt az állapota, elég jól lehetett egyeztetni vele mindent, míg mára már súlyos demens. Két hete pedig járásképtelen is.”

“30 év szakmai tapasztalattal rendelkező, rugalmas, pontos, megbízható, empatikus házi ápoló vagyok. 9 éve segítem az otthon ápolt betegek ellátását. 24 órás vagy nappali otthoni betegápolást vállalok, ezen belül: sebkezelés, kötözés, vércukormérés, inzulinbeadás, esti higiéniai ellátás, kórházban fekvő beteg látogatását. Hétvégén és ünnepnapokon is dolgozom. Budapesten belül bármelyik kerületben!!! Díjazás: feladattól függően.”

Az idézetek idősgondozással foglalkozó önsegítő zárt Facebook-csoportok bejegyzéseiből származnak. Jobb híján ezeken a fórumokon kaphatnak tanácsot és információt azok a családok, akik otthon ápolják idős vagy demens hozzátartozóikat.

Felírnak neki pelenkát, és ennyi

Bea nyolc éve ápolja demens anyját, haláláig apját is ő látta el. Nem dolgozik, minden percét a beteg anyja mellett tölti. Akkor tud csak néhány napra elszabadulni, ha megfizet egy gondozót. Több Facebook-csoportnak is tagja, az érintettek ezekben osztják meg egymással az otthonápolással kapcsolatos tapaszatalataikat, kérdéseiket: hol lehet beszerezni ápolási eszközöket (például pelenka, felfekvés elleni matrac), mik a tapasztalatok az egyes gyógyszerekről, hogyan lehet kezelni a demecia tüneteit. Ugyanúgy téma az idősotthonban való elhelyezés, az ápolási díj igénylésének menete vagy a gondnokság alá helyezés is, mesélte. “Az ügyintézési nyomtatványoktól kezdve egészen pépes ételek receptjéig nagyon sokféle információt lehet megtalálni.” Gyakorlatilag ezek a csoportok pótolják az egészségügyi rendszer és a szociális ellátás hiányosságait, mondta.

"Amikor anyukámnál diagnosztizálták a demenciát, azt sem tudtam, hogy mi az. Annyit mondtak, hogy szedje a gyógyszereket, ha kell, akkor felírnak pelenkát és gondolkodjunk el szociális otthonon, de ennyi. Senki nem mondta, hogy van házi segítségnyújtás, van ápolási díj”

– tette hozzá egy másik érintett, Tünde. Hasonló cipőben jár Szilvia, aki végső elkeseredésében írta be a Facebook keresőjébe, hogy “demens beteget ápoló”, így talált rá a csoportra. Az egyik tag magyarázta el neki, hogyan lehet igényelni ápolási díjat, azóta másoknak segít eligazodni a bürokrácia útvesztőiben. “Ha itt nem kapok segítséget, talán a mai napig jövedelem nélkül lennék, mert a hivatalban egyből elküldtek a kérelemmel.” (Nem mintha az idős hozzátartozó után igényelhető ápolási díj olyan nagy összeg lenne: alapesetben bruttó 37 490 forint, emelt összege 56 398 forint, kiemelt összege pedig 67 482 forint.)

Nehéz megmondani, pontosan hány család lehet hasonló a helyzetben, mint Bea és Tünde: egy 2012-es KSH-statisztika szerint Magyarországon az 50 év feletti korosztályból 30 ezren adták fel a munkájukat hozzátartozójuk ápolása miatt, többségük – több mint 26 ezer fő – nő volt. Csak a demens idősek számát 200-250 ezer főre becsülik. (Az idős szüleiket otthon ápoló emberek életéről ebben a cikkben írt hosszabban az Abcúg).

Ennél valószínűleg nagyobb az érintettek köre, tekintve, hogy a 2 millió idős (65 évnél és ennél idősebb korosztály) közül 1,3 millióan élnek valamilyen fizikai vagy mentális korlátozottsággal. Ehhez képest csupán az idősek 7 százaléka – ez 2017-ben 95 ezer embert jelentett – részesül házi segítségnyújtásban. Még nehezebb intézményi ellátáshoz jutni: 2017-ben 55 ezer időst gondoztak idősotthonban, ez pedig kevesebb, mint a teljes korosztály 3 százaléka. Az otthonokban több éves várólisták vannak, a szolgáltatások (nappali ellátás, szociális étkeztetés, házi segítségnyújtás) egyenlőtlenül oszlanak el, nem a valódi igényekhez igazodnak. Így tehát az idősgodozás terhének jelentős része a családoknál csapódik le.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x