hirdetés
rabszolga.png

Bezárva, megfélemlítve, súlyosan bántalmazva élnek a modern kori rabszolgák Magyarországon

Itthon hivatalosan 36 ezer áldozatról tudni, de mivel nagyon nehezen bizonyítható jelenség, a valós szám ennek a többszöröse is lehet. Sokakat szexuálisan zsákmányolnak ki, másokat pedig a ház körül tartanak csicskaként.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2019. május 22.


hirdetés

Korábban mi is beszámoltunk Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című, mozikban is látható dokumentumfilmjéről, ami egy, a gazdái által Marisnak hívott asszony történetéről szól. Maris egy budapesti család szolgája, pontosabban inkább rabszolgája (bármilyen furcsa is ez a kifejezés a 21. században) volt: éjszakánként a gyárban robotolt, nappal pedig a háztartásban. A fizetését elszedték tőle az utolsó forintig, hitelt vettek fel a nevére, irataitól megfosztották. Enni csak maradékot kapott, ágya sosem volt, a kanapén kellett aludnia, emellett verbálisan és fizikailag is gyakran bántalmazták.

Ezt a valóban megrázó filmet hétfőn Till Attila és Schwechtje Mihály hasonló témájú alkotásaival (Csicska, Aki bújt, aki nem) együtt levetítették a Trafóban, majd egy beszélgetés következett az emberkereskedelemről. Az estének az információközlésen, a jelenség bemutatásán túl adománygyűjtő szerepe is volt: bevételét az áldozatok megsegítésére ajánlották fel a Szabad Élet Egyesülettel.

A beszélgetésen a két rendező, Tuza-Ritter Bernadett és Tilla mellett részt vett De Coll Ágnes emberkereskedelmi szakértő és Toszeczky Renáta védett ház koordinátor is (a két szakember a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa), Bombera Krisztina pedig moderátorként. Már az elején, a jelenség definiálásakor kiderült: az emberkereskedelem több formát ölel fel, de ami közös bennük, hogy az ilyen jellegű bűncselekményekben jelen vannak a hatalommal való visszaélés, az alá-fölérendeltségi viszony, a kizsákmányolás, a bántalmazás különböző típusai.

Nemcsak akkor valósul meg, ha valakit konkrétan eladnak, majd megvesznek, hanem akkor is, ha például az áldozat jövedelemét – amihez munka vagy akár kényszerített bűncselekmény által jut – elveszik tőle.

Azok a magyar rabszolgák, akikkel a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai találkoznak, legalább 90%-ban szexuális kizsákmányolás áldozatai. Ágnes azonban hangsúlyozta: ez nem azért van, mert ők lennének többen, hanem mert ők jutnak könnyebben segítséghez, sőt, könnyebben is kérik azt.

Rengetegen élnek úgynevezett ház körüli szolgaságban: ők a csicskák vagy a ház körüli rabszolgák, akiket azonban a segítő szervezetek gyakorlatilag nem tudnak elérni.

Sokan közülük el sem hagyja a házat, zártan és megfélemlítve, súlyos bántalmazásban (vagy attól fenyegetve) élnek.

A rendőrség sem igazán tud mit kezdeni velük, még akkor sem, ha pontosan tudják, milyen helyzetben vannak. Ha ugyanis például bekopognak az áldozatokhoz ezzel a szándékkal, rendszerint azt a választ kapják: nem, köszönöm, én jól vagyok.

Abban a környezetben, ahol jelen van a kizsákmányolójuk, fogvatartójuk is, egyszerűen nem merik bevallani, hogy nekik rossz.

Már csak azért sem, mert az önértékelésük, önbecsülésük teljesen le van építve az erőszakos módszerekkel, és tényleg elhiszik (egészen rövid idő után), hogy nem képesek az önálló életre, csupán egy függő viszonyban tudnak létezni – hiszen nap mint nap ezt hallják.

Tuza-Ritter Bernadett, aki Marissal filmezett, annyit tudott tenni, hogy emlékeztette őt a szabad életére, arra, hogy egy szerethető ember. Másfél év telt el a forgatás kezdete és a szökés között, és amikor látta rajta, hogy érik benne az elhatározás, biztosította: ott lesz mellette és támogatja, ha arra kerül a sor.

"Valószínűleg nehéz szabadnak maradni, de ha ő meghozta ezt a döntést, megérett arra, hogy ezt az életet élje."

Ugyancsak alapvető probléma, hogy az áldozatig el sem jut az információ a segítség létezéséről. Az adományokat ezért többek között arra is szeretnék felhasználni, hogy ez megváltozzon: terveik szerint oda helyeznének el tájékoztató anyagokat, ahol a potenciális áldozatok megfordulnak (például posta, vasútállomás), vagy akár élelmiszerekre (például tejesdobozok), hogy így beszivárogjanak a háztartásokba.

A rendszerben van a hiba?

Tilla elmondása szerint a filmjeinél sok esetben egyfajta riporteri hozzáállással indít, forgatókönyvet írni is úgy szeret inkább, ha előzőleg már gyűjtött anyagot a témáról. Az alapvetően fiktív Csicska esetében a tévés híradások, újságcikkek adták az inspirációt; nagyon erős drámát látott ezekben a helyzetekben, amikről azt gondolja,

valami hihetetlenül ősi állapotot tükröznek vissza.

A két szakember elmondta: amióta ezen a területen dolgoznak, inkább pozitív példákat látnak megvalósulni a rendszerben, de az is igaz, hogy sok a hiányosság, leginkább a nyugati vagy az amerikai modellhez képest. Számukra már az is nagyon fontos, ha egy-egy emberen tudnak segíteni, Tilla filmjét pedig többször is használták már különféle képzéseken. Többek között a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjait is edukálják kapcsolati erőszak és emberkereskedelem témájában.

Nem feltétlenül arról van szó, hogy hibás a rendszer, vagy hogy a rendőrök nem segítenek, szögezték le.

"Rengeteg frusztrált rendőrrel találkozom, akik örülnek, hogy mi legalább ki tudjuk szedni az áldozatot és lehetőséget adni neki a szabad életre. De sajnos az az igazság, hogy csak annak lehet segíteni, aki hagyja, meg aki kéri. Az áldozatok pusztán odáig gondolkodnak, hogy ma tudok-e enni, engedik-e, hogy aludjak, túlélem-e egyáltalán holnapig. Ha nem kapnak perspektívát valahonnan, semmibe nem tudnak kapaszkodni"

- magyarázta Ágnes, aki elmesélt egy történetet is, hogy érzékeltesse, milyen buktatókat rejt egy-egy ilyen helyzet.

"Két csicska lakott egy háznál, őket küldték ki kukoricát lopni a földre a gazdáik. A rendőrök pontosan ismerték a helyzetüket, de sehogy nem tudták elérni őket. Amikor végre valaki feljelentést tett a kukoricalopás miatt, oda tudtak menni és befogni kettejüket azzal, hogy éppen bűncselekményt követnek el. Bevitték őket az őrsre, majd felhívtak minket:

mindegy, hova, de vigyük el innen őket nagyon messzire, mert ha holnap megjelenik a gazdájuk és azt mondja, nézd, milyen szép cipőt vettem neked, rögtön mennének is vissza.

Hiszen fogalmuk sincs, hol éljenek, hol lakjanak, mit csináljanak."

Újraépíteni önmagukat

Egy védett ház alapvető biztonságot ad a lakóinak, azt garantálja, hogy nem találja meg őket senki. Az emberkereskedelemnek azonban jóval több áldozata van Magyarországon, mint amennyi a férőhely az ilyen intézményekben, tette hozzá Renáta. A Baptista Szeretetszolgálathoz tartozók kis létszámúak, beilleszkednek a környezetbe, a lakóik komplex segítséget kaphatnak. A reintegrációs folyamat nagyjából másfél év – ennyi kell ahhoz, hogy egy súlyosan traumatizált ember vissza tudjon illeszkedni a társadalomba és újra fel tudja építeni önmagát. Ezalatt folyamatos segítő kapcsolatra van szüksége, hogy az újbóli áldozattá válás veszélyét is elkerülhessék.

Az emberkereskedelem áldozatai maguktól képtelenek kitörni a helyzetükből, így döntő fontosságú, hogy legyen mellettük valaki, szakember vagy segítő szervezet. Az már egy következő (és elég nehéz) kérdés, hogy utána hova kerüljön ki, hogyan legyen megoldva a lakhatása.

Magyarországon kevés ítélet születik emberkereskedelem miatt, nagyon nehezen bizonyítható bűncselekményi forma. Az áldozatok legtöbbje azért nem tesz feljelentést még a védett házba kerülése után sem, mert fél a retorziótól (nemcsak önmagukat, de a családjukat is féltik), másrészt a szégyenérzetük miatt. Ha azonban nincs feljelentés, ügy sincs, a statisztikákban ezért alig-alig jelenik meg ez a bűncselekmény. Pedig nagyon is létezik: a hivatalos jelentés szerint ma Magyarországon 36 ezren élnek rabszolgasorban, de a valóságban ez a szám jóval nagyobb.

A címkép Tuza-Ritter Bernadett filmjének egyik jelenetéből van


KÖVESS MINKET:





hirdetés
szemetszed0.jpg

Zsuzsa a férje miatt költözött Indiába, most hetente szed szemetet a tengerparton, több száz önkéntessel

A magyar nő már nagyjából 55 ezer tonna hulladékot gyűjtött össze csapatával. Arról is mesélt, mekkora kultúrsokk volt számára odaköltözni, és lehetséges-e a műanyagmentes élet Indiában.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. szeptember 09.



Csináld másképp nevű Facebook-csoportunkban folyamatosan várjuk saját személyes példákat és történeteket a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről. Ide csatlakozott Ferrao Zsuzsa is, aki magyarként Indiában él, indiai férjével és két kisgyerekükkel.

Heti rendszerességgel szerveznek szemétszedő és újabban faültető akciókat a környékükön, Mumbai egyik külvárosában, egyre több önkéntes részvételével.

"Tettekkel próbáljuk a mi világunk csücskét szebbé és jobbá tenni gyermekeink részére, mert mindenki tehet valamit" – fogalmazott bemutatkozásában. Ezután kértünk tőle interjút.

– Hogyan ismerkedtek meg a férjével és mikor döntötte el, hogy Indiába költözik?

– Akármennyire hihetetlen, Facebookon keresztül ismerkedtünk meg 2011 körül. Mindketten egy irodalmat szerető csoport tagja voltunk, férjem írt egy könyvet amit akkor adtak ki, és ezen a csoporton belül toborzott olvasótábort, így ismerősnek jelölt. Először csak kommenteket váltottunk, majd privát üzenetben beszélgettünk, ezt követték a telefonhívások is. Nagyjából 8-9 hónap után úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá látogatóba. Annak idején én Észak-Írországban, Belfastban éltem, onnan indultam útnak.

A találkozás jól sikerült, ezt követően kb. 2 évig távkapcsolatban éltünk. Közben háromszor voltam még látogatóban, és mikor legutoljára jöttem ki, itt is maradtam.

A formalitások elvégzése után jött a házasság. És 2 év házasság után már örökös vízummal élek itt. Két gyermekünk van: Lucius 5 és fél éves kisfiú, lányunk pedig Nascha, akinek nemrég ünnepeltük a 4. szülinapját.

– Mekkora volt a kultúrsokk az elején?

– Bizony elsőre nagyon nagy volt a változás: a tömeg, hangzavar, forgalom, az örökké mozgó város. A meleg, párás klíma is elég furcsa volt a hideg, esős Írország után. De az emberek kedvesek, kíváncsiak. Először sokan bámulták, ugye hogy fehér embert látnak, de most már annyira nem. Vagy lehet, hogy már nem veszem észre. (nevet)

– Milyen ott a mindennapi élet magyarként? Mi az, ami miatt jobb ott élni, és mit volt a legnehezebb megszokni?

– Mi Mumbai egyik külvárosában, Vasaiban élünk, amióta a gyerekek megszülettek. Az egyik nehézség itt a folyamatos áramkimaradás: vannak időszakok, amikor ez napi szinten előfordul. De ezek csak apró irritációt okozó dolgok már, ha az ember megszokja, nem olyan bosszantóak. Viszont Vasai tágasabb, kevésbé zsúfolt, zöldebb és tisztább is, mint más részek.

A vízellátás a másik dolog, amihez alkalmazkodni kellett. Lakótelepszerű modern lakásban lakunk, a víz nálunk reggel két órára 6-8 között, este pedig egy órára 7-8 között van megnyitva. Ezalatt az idő alatt kell a lakásban lévő tartályokat feltölteni, hogy elegendő víz legyen az adott napra.

Sokszor a esős időszak előtt, mikor már nagyon lecsökkent a víztartalék, ez az idősáv is meg van rövidítve. Bár tapasztalatom szerint az emberek sokkal tudatosabban bánnak a vízzel emiatt, nem pazarolják.

– Az ország egészében mekkora problémát jelent a vízhiány, és hogyan próbálják kezelni?

– A vízszabályozási rendszer itt nálunk szerintem jól bevált. Kissé nehéz volt megszokni eleinte, de bőven elég a napi teendőkhöz, még akkor is, amikor csökkentett óraszámban van. Sajnos ez nem mindenhol jellemző, még Mumbai belvárosában sem. Szerintem mindenhol be kellene vezetni. Vannak helyek, ahol rosszabb a helyzet, mert ott vezetékes víz nincs, és a lakókhoz napi szinten lajtos kocsi hozza a vizet. Ami persze azért rizikós, mert ha nincs kocsi, víz sincs.

A többi államban érvényes szabályozáshoz nem nagyon tudok hozzászólni, mert még nem jártunk mindenhol. Itt Indiában ugye az egész évi csapadék a monszunidő alatt esik le, ami június közepétől szeptember közepéig tart. Utána egész évben nem esik eső. A csapadék mennyisége nagyon fontos: ha esetleg később indul a monszun, vagy nem elég az eső, az nagy problémákat okozhat. A médiában is akkor hallunk leginkább a vízhiányról, amikor a monszun előtti nyár nagyon forró, vagy késik a monszun.

Vannak ugye sivatagos részei is az országnak, ott lehet a legrosszabb a helyzet. Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet erről, és olvastam cikkeket is róla.

Falusi, tanyasi helyeken egy családban olykor két-három feleség is él. Az ő feladatuk pusztán csak az, hogy a napi teendőkhöz szükséges vizet a házhoz hordják nap mint nap. Úgy hívják őket, hogy water wives, vagyis "víz feleségek".

– Mennyivel rosszabb a hulladékhelyzet, mint Magyarországon, vagy Nyugat-Európában? Többet szemetelnek az emberek? Ha igen, mi lehet az oka ennek?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
lakogyules-1000x666.jpg

„Maguk csak ne szóljanak bele itt az ügyekbe! Mi lakunk itt negyven éve!” – lakógyűlés Magyarországon

'Minket nem érdekel a szomszéd tízemeletes. Ott magának két lefizetett embere is volt, Csopakikám, hallottam a kisboltban.'
Hargitay Judit írása. Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. szeptember 10.



– Tisztelt lakótársak! Most számoltuk össze, ötvenheten jöttek el, ez kevesebb, mint a lakók fele, tehát eleve határozatképtelenek vagyunk, de szavazás az lesz.

– Akkor minek vagyunk itt, kérdezem én?

– Mert most van ez a fűtéskorszerűsítési pályázat, le lehetne cserélni a radiátorokat.

– Azok hetvennégy óta úgy vannak, jó lesz az úgy, maga itt csak ne pályázgasson, Csopaki úr.

– Hetvennégy óta???? Én még csak egy éve lakom itt, egyetemista vagyok, de ez nekem új. Azt mondják, hogy lassan ötven éve nem nyúltak a fűtéshez? Mérnök úr, hány évre vannak ezek a fűtésrendszerek kalibrálva?

– Körülbelül huszonötre, fiatalember.

– Akkor mi a kérdés? Ötven éve ugyanúgy van! Mi lesz, ha szétrohad?

– Már szétrohadt, kedves lakótársak, múltkor csőcsere volt a harmadikon, belül megeszi a rozsda.

– Csopaki úr, maga itt ne agitáljon, folyton agitál, aztán húszezer a fűtésszámlám.

– Mondjuk pont ettől lenne kevesebb. Az anyám a szomszéd házban lakik, ott megcsinálták a panelprogramot, azóta feleannyit fizet.

– Maga meg mit szól bele, ha a szomszéd házban lakik?

– Mondom az anyám lakik ott, én itt lakom.

– Igen? Két lakásuk van, itt Budán? Ilyen jól megy?

– Tisztelt lakótársak, ne térjünk el a témától, a környéken az elmúlt öt évben tizenkilenc ház csinálta meg, a szomszéd tízemeletes is.

– Minket nem érdekel a szomszéd tízemeletes. Ott magának két lefizetett embere is volt, Csopakikám, egy önkormányzati képviselő meg egy zugügyvéd mutyizták le magának ezt az egész otthon melegét, hallottam a kisboltban.

– Jézusom, miket hadovál össze? Csopaki tán lefizette mind a tíz emeletet?

– Én meg azt hallottam a kisboltban, hogy a szomszéd házban kicserélték, azóta szebb is, kevesebb a fűtésszámla, meg harminc százalékkal felment a lakások ára.

– Maga meg mit fogadatlan prókátorkodik itt? Tán maga is le van fizetve?

– Nem, Ilikém, ez fiatal, ez szerintem ingatlanügynök, csak nyerészkedni akar.

– Ja, meg sorosügynök is vagyok. Te jószagú úristen....

– Tisztelt lakótársak, én már ugyan 87 éves vagyok, nem értek ezekhez a pályázgatásokhoz, de azt mondom, ha az állam ingyen oda akar adni 50-60 milliót, akkor azt, kérem, el kell fogadni.

– És aztán maga miből fizeti a havi plusz 8 ezreket? Ami az önrész lesz?

– Ha szétrohad az egész ház fűtése, és önerőből kell lecserélni, az minden lakónak százezrekbe fog fájni, és részlet se lesz.

– Maga csak ne vágjon a szavamba. Nem a lényegről beszélünk. Az a lényeg, hogy miért van büdös a liftben.

– Asszonyom, ez most hogy jön ide?

– Úgy, hogy itt kérem nagyon nagy bajok vannak, mérnök úr. Negyvenöt négyzetméteres a lakásom, de átalányba fizetek, és beleszámolják az erkélyt is.

– Az új radiátorokon lesz mérő, épp az a lényeg, hogy állíthatja, és csak annyit fizet, amennyit fogyaszt.

– És ha a szomszéd lakásba nincs senki? Most sincs, mert eladták. Majd talán azt is én fűtöm be, mi?

– Nem, a központi szabályozó ezt is érzékeli, ön csak a saját lakásáért fizet.

– Akkor is feljön az alattam lakótól a pörköltszag.

– Ehhez semmi köze a fűtésnek.

– Hát akkor mihez van köze?

– Ahhoz, hogy akkor nem kell társasházban lakni. Menjen falura.

– Maga meg át az anyjához!

– Még jó, hogy nem azt mondja, hogy az anyámba.

– Maga mondta...

– Tisztelt lakótársak, így nem jutunk semmire, a saját hangomat se hallom.

– Ott van Önöknél a papír, azt kell megszavazni, hogy akarunk-e pályázni, és ha igen, egycsövesre vagy kétcsövesre? Tegyék fel a kezüket...egycsöves...egy-kettő-három...kétcsöves...egy-kettő-három...plusz a gondnok asszonynak adott még kilenc lakó írásbeli felhatalmazást, azokat is hozzáadjuk...Zsuzsa, vegye jegyzőkönyvbe, hogy 35-22 arányban a kétcsövest pályázzuk meg.

– Milyen kilenc meghatalmazás? Kik azok a lakók? Azonnal mutassa meg, az összes papírt, egyesével!

– Itt vannak nálam, meg a jegyzőkönyvben is. Amúgy nem is szabadna megmutatnom, az adott lakókkal kell beszélnie.

– Ez csalás! Ezek formailag nem jó meghatalmazások! Jogász vagyok, tudom!

– Jogász egy fenét. Takarított egy ügyvédi irodában.

– Maga hallgasson! Ez egy mutyi! Nyolcvannégy óta itt lakom, ide be nem teszi a lábát egy csőcserélő mérnök se, vagy mi!

– Értsék már meg, hogy most csak a pályázat benyújtásáról szavaztunk. És mivel nem jelentek meg elegen, még lesz egy levélszavazás is. És ha nyerünk is támogatást, akkor is lesz egy új szavazás, oda meg már kétharmados többség kell.

– Kétharmad? Itt? BÁRMIBEN??? Hát, ha ez összejön, Csopaki, akkor megeszem a lábtörlőmet.

– Maga csak ne ironizáljon. Ez az egész egy mutyi.

– És későn is szóltak.

– És a folyosón mért van még mindig linóleum, kérdem én?

– Talán azért, kedves szomszédasszony, mert két éve a járólapozást is leszavazták.

– Maguk csak ne szóljanak bele itt az ügyekbe! Mi lakunk itt negyven éve.

– Fogadja már el, hogy a maga szavazata épp annyit ér, mint a többieké!

– Itt pedig nem lesz semmi, ha addig élek is.

– Hát...mondjuk, addig szerintünk se.

– Elnézést, el lehet már menni, Csopaki úr?

– Igen, a szavazás megvolt, lehet menni.

– Köszönöm.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
fahidi-eva-cimkep-tukr.jpg

Fahidi Éva: A Fehérlófiát sokkal szívesebben mesélem, mint a holokausztom történetét

Húszévesen jött haza Auschwitz-Birkenauból, hamarosan betölti a 94-et, és még mindig színpadon táncol. Beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2019. szeptember 17.



Szeptember 12-én került mozikba A létezés eufóriája című film, ami egy sok szempontból különleges és magával ragadó táncelőadás munkafolyamatába, mozzanataiba avat be.

Az egyik főszereplője a 94 éves Fahidi Éva, aki húszévesen tért haza Auschwitz-Birkenauból. Ő duettezik a fiatal, nemzetközileg is elismert táncosnővel, Cuhorka Emesével. A film – ami Locarnóban és Szarajevóban is nyert díjat – alapjául szolgáló előadást, a Sóvirágot Szabó Réka rendezte, 2015 óta van repertoáron, több mint 80 alkalommal játszották Budapesten, vidéken és külföldön is.

Évával ennek kapcsán beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról, testhez való viszonyról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció. A rá jellemző közvetlenségével kért meg, hogy tegeződjünk.

- Mesélj egy kicsit az indulásról! A film alapján úgy tűnik, mindössze egy rövid, Rékával való üzenetváltás után, mérlegelés nélkül ugrottál fejest a Sóvirágba. Tényleg ennyire spontán módon történt minden?

- Alapvetően részemről valóban ennyire spontán volt, Réka részéről persze nem. Mielőtt kezdeményezte volna, már kicsit készült erre. Mi Rékával rokonok vagyunk, sógor-komaságban, mert a férjeink unokatestvérek. De nem tartozunk egy korosztályba, ő sokkal fiatalabb, az érdeklődési körünk is más.

- Szerinted ez az életkorral függ össze?

- Nem, hanem Réka mérhetetlen tehetségével. Olyan a tehetsége, mint egy kimeríthetetlen kút. Mindig van valami fantasztikus ötlete. Egyébként matematikus, egyetemen tanít. Az élete a Tünet Együttes, de hát úgy illik, hogy legyen egy olyan foglalkozása is, amiből meg tud élni. Abból a nagy családból, aminek mindketten a tagjai vagyunk, rajtam kívül más nem is nagyon mutatott érdeklődést az iránt, amit ő csinált. Mint kiderült, már korábban is gondolkodott azon, hogyan kerülhetnénk egymáshoz közelebb.

Amikor már majdnem betöltöttem a kilencvenet, felhívott és megkérdezte: mit szólnék ahhoz, ha elkezdenék színpadon táncolni? Mondtam neki, nagyszerű, ennél jobb dolog nem is történhetne velem.

A kilencvenedik születésnapom így egészen rendkívüli módon lett megünnepelve.

Amikor elkezdtük csinálni a Sóvirágot, egész nyáron gyakorlatoztunk, tornáztunk, tanultunk a Jurányiban. Egyszerre október 13-a lett, akkor kellett egy premier. Ami rendhagyó módon rögtön két előadást jelentett a hatalmas szakmai érdeklődés miatt. Én már a folyamat kezdetén is rettenetesen boldog voltam. Nemcsak azért, mert a kívánságomnak megfelelően lett megünnepelve a születésnapom, hanem mert nagyon sikeres volt mindaz, amit csináltunk. A művészet, hacsak nem giccs, nagyon meggyőző tud lenni. Ezt kapom vissza a közönségtől. Megértik, amit mondani akarok nekik, és ez nagyszerű érzés. Ettől a két díjtól, amit Locarnóban és Szarajevóban nyertünk, el vagyok bűvölve.

- Büszke vagy rájuk?

- Az is, mindenekelőtt rettentően boldog. Addig mindig arról beszéltünk, hogy majd hajlongunk a vörös szőnyegen, de azt nem gondoltuk, hogy el fog érni bennünket. Valami csodálatos dolog.

- Biztosan sokszor kérdezték és kérdezik is tőled, de nem lehet elmenni mellette szó nélkül: hogyan csinálod? Nem fáraszt, terhel fizikailag?

- Fizikailag még most is nehéz, sőt, egyre nehezebb. De csinálni kell, akkor is, ha nyafogok, mert nem minden nap van kedvem hozzá. Az a titka, hogy nagyon korán el kell kezdeni, és soha nem szabad abbahagyni. Az ember valamennyit mindig vissza tud hozni abból, amit egyszer már tudott.

- Miért érezted úgy, hogy közel a kilencvenhez, sőt azon is túl, mindenképpen belevágsz egy ilyen izgalmas, de sok szempontból megerőltető „kalandba”?

- Azért, mert van egy rögeszmém. Az, hogy nekem azért kellett Auschwitz-Birkenauból hazajönnöm, mert el kell mondanom az egész világnak, milyen volt. Egy idő után úgy éreztem, ez élethivatás – ekkor írtam az első könyvemet, A dolgok lelkét. Azóta is azt hiszem, hogy valójában ezért maradtam életben. Ha az ember valamit hivatásszerűen csinál, az betölti az életét, mindent annak érdekében akar tenni. Az kevés, ha azt mondom: soha többet. Az a legkevesebb az egészben. De minden eszközömmel, ami rendelkezésemre áll, ezt a célt szolgálom, tudatosan.

Ilyen eszköznek érzem a táncot is. Nagyon szeretek mesélni, van is hozzá képességem.

A Fehérlófiát például sokkal szívesebben mesélem, mint mondjuk a holokausztom történetét.

De úgy érzem, már a 15-16 éves gyerekeknek is szükségük van arra, hogy megtudják, mi volt itt hetven évvel ezelőtt. Sőt, az egész magyar társadalomnak szüksége lenne rá. Annyi mindent nem beszéltünk ki… A málenkij robotot, a Kádár-korszakot, a Horthy-korszakot és természetesen a Holokausztot sem. Én ezeket mind végigéltem. A gyerekek mindig azt kérdezik tőlem, hogy ők miért nem így tanulták az iskolában.

- Fogékonyabbak rá a fiatalok, mint összességében a magyar társadalom?

- Hogyne, mert ők kíváncsiak. És nekik az az igényük, hogy ne vezessék őket az orruknál fogva. Tessék nekünk elmondani, ahogy volt, ezt szokták kérni tőlem. Az iskolában pedig azért nem hallják, mert mások a napi politikai érdekek. Érdekes módon azonban az igazság iránt mindenkiben van érdeklődés.

- Ez a fajta hivatásszerűség, amit te magadénak vallasz, ami betölti az életed, nem jár ugyanakkor áldozatokkal? Nem érzed olykor tehernek?

- Semmiképpen nem így érzem. Hanem úgy – most már pláne –, hogy iszonyatos trauma végigélni ezt az egészet, mindennel együtt. A megaláztatással, azokkal a fizikai megterhelésekkel, amiket az életben maradásod érdekében vállalnod kellett. És a szellemi borzalmakkal: amikor az ember elveszti a közvetlen családját, apját-anyját-testvérét, és rajuk kívül még összesen 49 rokonát. Annyira megterhelő, hogy nem lehet trauma nélkül megúszni. A többség először nem is tud róla beszélni.

Én 59 évig egy betűt le nem írtam ezzel kapcsolatban, nem beszéltem róla.

Utólag visszatekintve ma már teljesen megdöbbentő, hogy tudtam egyáltalán így élni.

- Nem is gondoltál rá?

- Én most úgy élem meg, hogy nem, de biztosan nem így van. Most viszont, mint az őrült, eszelősen csak erről tudok beszélni. Valójában erről is akarok. Én ezt terápia gyanánt fogom fel. De ehhez valami olyasmit kell az embernek a lelkében létrehozni, ami lényeges és alapvető változás.

- Mi volt ez a változás, ami 59 év után következett el?

- Hogy elutaztam Auschwitz-Birkenauba. Még azt is meg tudtam szervezni, hogy július elsején érjek oda, ugyanazon a napon, mint 59 évvel azelőtt. Sok minden más lett: például megnőttek a fák. Gyönyörű zöld fű volt mindenütt, ahol annak idején egyszerűen azért nem nőtt semmi, mert tízezer, húszezer, sokszázezer ember taposta ki folyamatosan. Aztán eljött az az idő is – és még mindig tart –, hogy egy-két év után rendszeresen muszáj visszatérnem.

- Miért?

- Nem tudom. És azt sem, hogy mit remélek.

- Mi történik, amikor ott vagy?

- Valamit keresek. Amikor hatodjára mentem oda önszántamból, azt hiszem, megtaláltam a barakkot, amiben voltam. De folyton keresek, tulajdonképpen a magyarázatot az egészre – nyilván sose fogom megtalálni. A hogyanra tudom a válaszokat, hiszen végigéltem, végigtapasztaltam. Tudom, úgy kezdődik el, hogy az utcán elkezdik kiabálni: büdös zsidók. Ha mindenünnen ezt hallják az emberek és ez folyik a csapból is, átszivárog a saját tudatukba, és aztán az ő meggyőződésük is ez lesz. Vigyázzunk a jelszavakkal.

- Figyelsz, figyeltél régebben is ezekre a jelekre?

- E tekintetben nekem borzasztóan éles hallásom van. Nem lehet úgy élni, hogy abszolút nem veszed tudomásul, mi történik körülötted.

- A '30-as, '40-es években is így volt? Észre vetted, mi történik körülötted?

- Akkor az volt az óriási különbség, hogy egy olyan családban éltem, ami igyekezett engem mindentől megkímélni. Beraktak engem abba a bizonyos elefántcsonttoronyba, és nem kellett tudomást vennem arról, ami zajlott. Hitler őszinte ember volt, a Mein Kampfban megírta, mit akar, de az annyira irreális volt, hogy elhinni sem lehetett. És mégis, meg lehetett csinálni.

- A filmben rengeteg erős, megragadó mondat hangzik el, ami sokáig ott motoszkálhat a nézők fejében, mégis egyet emelnék ki a sok közül. Amikor arról beszélsz, hogy lélekben még mindig 16 éves vagy, és még mindig van anyukád.

- Drágám, az ember mindig úgy érzi. Akkor is, amikor megcserélődnek a szerepek, és az anyukád már egy vén mámi, és neked kell gyámolítani. Tőlem még ezt is elvették. Az ember mégiscsak az anyja körül érezte magát életében legjobban, legbiztonságosabban, és mindig szüksége lenne az anyjára, akármilyen öreg. Olyan öreg nem tud lenni, hogy ne lenne rá szüksége.

- Mit őriztél meg az édesanyádról önmagadban?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
demonstracio-bantalmazas-eroszak-budapest-nokert-antonirita-20190914.jpg

Most még nők és gyermekek erőszakos halála sem viszi ki emberek tömegeit az utcára

Döbbenetesen kevesen voltak a bántalmazás és családon belüli erőszak ellen tartott szombati demonstráción, amely az aktivistáknak köszönhetően igen látványosra sikerült.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. szeptember 15.



Mintha holttestek hevernének a Parlament épülete mellett. Fekete lepellel letakart testeket látunk, rajtuk vagy mellettük virágcsokor. Gyászzene szól. Olyan zene, amilyeneket temetéseken hallhatunk.

Körben emberek állnak némán, táblákkal, zászlókkal a kezükben.

Két héten belül három nő és két gyerek halt meg Magyarországon családon belüli erőszak miatt. Őket jelképezik a fekete lepellel takart testek.

Augusztusban egy férfi megölte a 4 éves kislányát és a párját, majd magával is végzett. Tatán egy férfi megölte a feleségét. Andornaktályán egy férfi megölte a kislányát és volt feleségét, majd öngyilkos lett.

A három eset két héten belül zajlott le, és mindegyikben közös elem a nő bántalmazása. Emiatt vonultak utcára az aktivisták szeptember 14-én.

Mi előzhette volna meg ezeket a borzalmas gyilkosságokat? "A hatékonyabb rendőri fellépés" - mondta Antoni Rita, a demonstráció szervezője, a Nőkért Egyesület elnöke."Nekem az szemet szúrt, hogy a budai párnál már korábban kint voltak a rendőrök, de azt mondták nekik, hogy már rendezték a konfliktusukat. Nem voltam ott, nem tudom pontosan, hogyan történt, de ha egyszerre hallgatták ki őket, akkor a megfélemlített feleség nyilván bólogat, hogy igen, rendeztük a konfliktusunkat, közben pedig lehet, hogy halálra van rémülve."

Antoni Rita szerint pontosan ezért volna arra szükség, hogy a feleket külön hallgassák ki, és az elkövetőt bevigyék a rendőrök, vagy ha erre valamilyen oknál fogva nincsen mód, az áldozatot helyezzék biztonságba.

Például azzal, hogy azonnal felajánlanak neki egy helyet egy anyaotthonban. Csakhogy jelenleg Magyarországon nincsen kellő számú férőhely, nincsen elég anyaotthon.

"De annak, hogy egy kicsit bevigyék az elkövetőt, hogy elbeszélgessenek vele, semmi akadálya" - tette hozzá.

"Ha most valaki idejönne hozzám az utcán, és úgy arcon vágna, hogy eltörik az arccsontom, akkor az az ember, több év börtönbüntetést kaphatna. De miért más a helyzet, ha mindez a négy fal között történik?

Az, hogy az áldozat a saját felesége, annak nem enyhítő, hanem súlyosbító körülménynek kellene lennie, mert egy bizalmi viszonnyal és a köztük lévő kötelékkel él vissza."

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x