hirdetés
Bernard-Henri Lévy: 'Nem szeretnék egy ilyen Európát a gyermekeimre hagyni'
A francia író, filozófus szerint Magyarország akkor lesz az elpuskázott lehetőségek országa, ha Orbán Viktor elkövet egy történelmi hibát: lepaktál Le Pennel és Salvinivel, és Putyin felé orientálódik.
Szöveg és fotók: Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. április 10.


hirdetés

A szerző, akinek darabja az Európát fenyegető veszélyekre irányítja rá a figyelmet, március elején indult el turnéjára, és úton lesz egészen az európai parlamenti választásokat megelőző napokig. Budapestre éppen félúton érkezett. A Belvárosi Színházban tartandó előadása előtti napon találkozott a Brody Studiosban az újságírókkal.

Lévyt régi barátja, Konrád György mutatta be a jelenlévőknek. Ismeretségük még az 1980-as évek közepére nyúlik vissza. Azokra az időkre, amikor Konrád „ellenségesnek” minősülő írásai itthon még csak illegálisan, a „szamizdat” kiadványokban jelenhettek meg, de a magyar írástudó már komoly visszhangot váltott ki a külföldi, köztük a francia sajtóban megjelent cikkeivel, amelyekben már akkor fontos szerepet kapott az európaiság, mint a szuperhatalmak ellensúlya.

A francia írástudót elsősorban Orbán Viktor miniszterelnökkel való előző napi eszmecseréjéről faggatták.

Lévy igen diplomatikusan elmondta, hogy két órát beszélgettek, mindketten határozottan képviselték a maguk nézeteit, amelyek nem közeledtek egymáshoz, bár úgy érezte: néhány megjegyzése kellemetlenül érintette a magyar kormányfőt. Ők már 30 évvel ezelőtt találkoztak, az író akkor egy forradalmi hevületű, az emberi jogokért minden porcikájával kiálló fiatalembert ismert meg benne. „Legtöbben a végsőkig próbáljuk megőrizni magukban fiatalkori énünket. Orbán azok közé tartozik, akiknek sikerült ezt az ifjút kiölni magából” – mondta a hazájában csak BHL-ként emlegetett író, aki szerint Orbán Viktor őszintén meg van győződve arról, hogy a demokrácia létezhet liberalizmus és emberi jogok nélkül. De az is megdöbbentette őt, hogy rá kellett jönnie: ezzel a két órával ő különleges kegyben részesült egy olyan országban, ahol sok hazai újságíró és értelmiségi évek óta öt percet sem kap a miniszterelnöktől.

Bernard-Henri Lévy óva intette hallgatóságát attól, hogy elhiggyék: az értelmiség halott Európában. „Még Magyarországon sem, és ebben a történelmi helyzetben mindenkinek tennie kell a kötelességét” – mondta. Az „iszlám veszéllyel” kapcsolatban kifejtette: harcolni kell a radikális iszlamistákkal, ugyanakkor segítő kezet kell nyújtani az iszlám demokratáknak, ugyanúgy, ahogyan annak idején tették a kelet-európai demokratikus ellenzékkel. A kettő összemosása a legjobb eszköz a radikális iszlamisták erősítésére – figyelmeztetett.

A sajtóbeszélgetés után Bernard-Henri Lévy külön interjút adott a szeretlekmagyarorszag.hu – nak.

– Hogyan jutott eszébe ez a monodráma-ötlet?

– Úgy érzem, hogy Európa beteg, hogy lángok kerülgetik az európai házat. Úgy érzem, hogy 5 perccel éjfél előtt vagyunk, és nem szeretnék egy ilyen Európát a gyermekeimre hagyni. Ami a riasztás formáját illeti: ez pontosan megfelel Európa mai helyzetének. Egy belső monológról van szó, amely vészesen kusza, tele van sokkoló gondolatokkal. Egyes pillanataiban minden világosnak tűnik, máskor pedig teljesen kaotikusnak.

– Hogyan reagáltak az eddigi előadásokra?

– Fantasztikus lelkesedéssel, néhány elszigetelt esetet kivéve. Mindenhol reflektáltam a helyi dolgokra is, így lesz Budapesten is.

– A turné előtt adott egyik interjújában azt mondta: újra kellene olvasni Bertolt Brechtet, Curzio Malapartét és újra megnézni Chaplint.

– Igen, Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című darabjának főhőse köztünk van – Putyint az ő reinkarnációjának érzem –, Malapartét azért, mert tanúi lehetünk az államcsíny új formájának. Heller Ágnes nagyon jól jellemezte a „lopakodó államcsínyt”, amely olyan, mint amikor reggel felébredünk, ott van a házunkban valaki, és nem tudjuk, mikor és hol jött be. Chaplint pedig azért érdemes elővenni, mert a populisták többség groteszk, nevetséges figura, mint amilyen Marine Le Pen, vagy Matteo Salvini.

Az interjú folytatásáért lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Miért tiszteljem, ha szerinte csak egy patkány vagyok?' – Mit tehet a tinédzser, ha már évek óta szenved az iskolában?
Például az alkalmatlan tanároktól és az értelmetlen követelményektől. Mit tehet az anya, aki megértő, de közben retteg, hogy a rendszer ellen is lázadó gyermeke elkallódik?
szelf - Nyitókép: Freepik - szmo.hu
2019. április 09.



A 16 éves lányom otthagyta a sulit, és munkát keres… Tudnátok segíteni? – tette fel a kérdést egy csoportban a minap egy kedves ismerősöm, Anna. Kapott mindenféle ötleteket, de engem főleg az érdekelt, miért hoz meg egy tinédzser a tanév közepén egy ilyen végletes döntést? Gondoltam, ezt nem lehet egy gyors kérdés-válasszal letudni a Facebookon, inkább elmentem hozzájuk.

Tisztességes vállalkozó család rendes háza előtt parkolok le Budapesttől alig 30 kilométerre. A padlástér felé bővülő házon a jó ideje zajló átalakítás nyomai, a kertben a nemrég létesült rendezvényterasz körül átmeneti apokalipszis. De amúgy csend, béke és nyugalom.

Anna beenged, majd elnézést kér, mert még le kell szaladnia a pincében kialakított műhelybe, hogy átállítson egy gépet. A férje hamarosan érkezik az új adag nyersanyaggal, addigra mindennek rendben kell lennie, hogy a munka azonnal indulhasson.

Egyedül lépek be az előszobába, felhúzom a nekem kikészített papucsot, s közben arra leszek figyelmes, hogy a szomszédos konyhában is van valaki.

Belesek. Ő az. Luca, az iskolaelhagyó. Modell-alkatú, hosszú hajú, kicsit pattanásos, de szép arcú teremtés.

– Látod, pont az ilyenek miatt vagyok kiakadva. Háromnegyed kilenc, és még csak most reggelizik. Mondjuk fél 8 előtt nem is szokott felkelni… – dohog Anna visszatérve, de közben látszik, hogy igazából ő is erre vágyik: néha egy kicsit később ébredni, olykor nyugodtan megreggelizni.

Anna bevezet a nappaliba, és még jóformán le sem ülünk, máris árad belőle a kétségbeesés.

Mi lesz így ezzel a gyerekkel, ő ezt nem érti, mert elfogadja, hogy az iskola rossz, de Lucát egyszerűen semmivel nem lehet motiválni.

Bezzeg a bátyja, neki már nyelvvizsgája meg jogosítványa is van. Vele nincs gond. Kiderül, hogy Luca azzal tölti a napjait, hogy jobb híján besegít a házimunkába, aztán meg délután lelép a barátaival. Ez így nyilvánvalóan nem pálya hosszú távon. Ugyan szeretne estin leérettségizni, de akkor is jó lenne, ha dolgozna, mert ez azért elég nagy luxus, hogy napközben meg csak lógatja a lábát.

– Nem sikerül munkát szereznie? – teszem fel az inkább költői kérdést, mire egy újabb szenvedélyes monológ a válasz, miszerint senki nem akar felvenni egy 16 éves lányt, aki lényegében semmihez nem ért, semmi gyakorlata nincs, és még válogat is. Merthogy a mekibe mehetne azonnal, meg volt lehetősége egy pékségben is, de egyik sem felelt meg neki. Ha fiú lenne, azonnal lenne munkája egész rendes pénzért építkezéseken vagy magánkertekben, de lányként sehová sem kell.

– És ti nem tudnátok alkalmazni őt a saját vállalkozásotokban? – faggatom tovább Annát, de a kérdésre már a beszélgetéshez csatlakozó Luca válaszol.

– Semmiképpen nem szeretnék anyával dolgozni – közli határozottan, majd kissé flegmán, de azért dacosan hozzáteszi, hogy legszívesebben azonnal el is költözne.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x