hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.


hirdetés

A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

hirdetés

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
72395825_523745508450943_6063925284246126592_n.jpg

„Mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is” – Kukorelly Endre a Cé cé cé pé című regényéről

Mintha magyar betűk lettek volna, de mégsem. Láttuk gépeken, filmek elején, sportmezeken. Aztán hamar megtanultuk, hogy nem „cécécépének” kell ejteni, hanem „eszeszeszernek” és a nagy testvéri országot, a Szovjetuniót jelenti.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. október 12.


hirdetés

Ha fellapozzuk a 70-es évek második felének ELTE bölcsészkari évkönyveit, egy egész író- és irodalmárgenerációt találunk a hallgatók között: Bächer Ivánt, Bán Zsófiát, Falcsik Marit, Békés Palit, Fráter Zoltánt, Kálmán Lászlót, Turczi Istvánt, Zeke Gyulát. És akkor járt oda Kukorelly Endre is, aki új könyvében ezt az időszakot is megidézi. A Cé cé cé pé viszont nem a „kommunista birodalom” vezető hatalmáról szól.

- Regényed címe több nemzedéknek is fogalom, az elmúlt 30 évben születetteknek viszont már magyarázatra szorul. Számomra ez a könyv egy korosztály egyfajta privát történelme, az új generációknak viszont igaz mese a múltról.

- Az a csoport, amire utalsz, a hetvenes évek végén az ELTE BTK történelem szakán jött össze, Rainer M. Jánossal, Fekete Lászlóval – a közgázon tanít –, Zekével, veled, szegény Ivánnal, hogy csak a fiúkat soroljam. Szombat délután fociztunk a Ligetben – ez máig tart amúgy, – utána Bächeréknél volt buli, minden hétvégén. Az Ajtósiban laktak, nyitott házat vittek, jöttek a lányok, volt főzés, fröccs – és „politizáltunk”. Magyarán szidtuk a rendszert, egy nagyszívű, érzelmi kommunista család vendéglátó körében. Az öreg Bächer beleállt, a fia olyankor kiment a szobából.

hirdetés

Nekem még az egyetemen is kellett oroszból vizsgáznom, és tudom, azok számára, akik nem tanultak cirill betűket, a cé cé cé pé poénja nem ül.

Sebaj, amikor gyerekként olvastam az Egri csillagokat, nekem sem jelentett semmit az „Allah akbar”. A könyvem nem történelem vagy szociográfia, semmiképp sem memoár, bár sokan óhatatlanul memoárnak olvassák majd, mások meg a korabeli viszonyokon csodálkoznak. Jé, Lukács cukrászda, nem Lukács Györgyről elnevezve!

- A könyv mozaikokból, impressziókból áll, ugyanakkor van egy nagyon sajátos struktúrája az évszámokkal: az első fejezet száma 1-gyel, az utolsóé 9-cel végződik, de az évek nincsenek idősorrendben.

- Kilenc évet emelek ki, nem lineárisan következnek, hanem, mondjuk így, ellenpontozva: 1961 után 1942, aztán 1973, 1964, 1985, 1956 stb, és a fejezeteken belül sem csupán az adott évről esik szó. Ide-oda ugrálok az időben, az eseményekben, váltásokkal, vágásokkal, igyekeztem, hogy legalább nekem ne legyen unalmas.

- Egyáltalán nem az. Akik benne éltek, sok mindenre rádöbbennek, hogy „jé, tényleg így volt” az íztelen trappista sajttól a ma már megszűnt vagy elterelt villamosokig. Másfelől pedig nagyon jól bemutatja ennek a világnak a szinte megmosolyogtató abszurditását. Már az alcím is az: „Lassúdad haladás a kommunizmus felé…”

- Véget nem érő haladás… ez nyilván irónia. Van egy anyag, életanyag – kinek nincs ilyen –, azt mozgósítom. Vagy az engem. Ha velem azonosítják (K) figuráját, nem tévednek, mert mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
anna-szalon.jpg

9 év után bezár a Hadik Irodalmi Szalon, de más néven folytatódnak az estek

Juhász Anna irodalmár és a Hadik útjai különválnak, de a tervei szerint máshol, más formában folytatná az írókkal, költőkkel való beszélgetéseket.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Kilenc éve, hogy elindult Újbudán a Hadik Irodalmi Szalon. Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser ötlete volt, hogy a klasszikus díszletek között éledjen újjá valami a századeleji kávéházi kultúrából, abból az irodalmi-művészeti hagyományból, amely egész Budapestet átszőtte. A kávéházi irodalom tette lehetővé azt, hogy az irodalmi élet ne csak folyóiratok lapjain, levelezésekben és egyetemi szobák homályában működjön, hanem részévé váljon Budapestnek, a város életének, annak a pezsgő közéletnek, amely a századelő fővárosát jellemezte.

Az irodalom iránt érdeklődőknek Juhász Anna szalonjának elindulása előtt kevesebb terük volt arra, hogy ne csak könyvekből ismerjék az irodalmat, hanem találkozhassanak írókkal, költőkkel és a társművészetek képviselőivel. A szalon ugyanis nem szorítkozott sosem a szigorúan vett irodalomra, megjelenhettek itt képzőművészek, zenészek, színészek, akiknek a produkciói színesítették az esteket, sokat adtak hozzá az amúgy is gazdag kínálathoz.

103 est, több száz vendég és megannyi érdekes beszélgetés, produkció - ez volt Anna irodalmi szalonja az elmúlt 9 évben. A szalon ebben a formájában most bezár, és más néven működik tovább, a szervezők itt köszöntek el a közönségtől ma.

„Lezárult az életemnek egy jelentős része” - mondta a Szeretlek Magyarországnak Juhász Anna, aki büszke arra, hogy a Hadikban kilenc évig működhetett a szalon. „Az útjaink elválnak, a következő esteket máshol, de feltehetően hasonló formában szeretném megrendezni” - mondta az irodalmár, aki szerint az elmúlt évtizedben a szalonnak is köszönhetően pezsgő irodalmi élet bontakozott ki Újbudán, az emberek megszokták az esteket, mindig telt ház volt, és várták a havonta jelentkező újabb és újabb rendezvényeket.

hirdetés

Anna emellett tovább szervezi a New York Művész Páholyt, a Várkert Bazár 650 fős előadásait, amelyek mellé meg szeretné őrizni az irodalmi szalon bensőséges hangulatát is, most ezen dolgozik.

Arra a kérdésre, hogy sikerült-e elengedni azt a rendezvénysorozatot, amely összeforrt a nevével, azt válaszolta, hogy egyfelől rettentően nehéz volt, másfelől optimista, mert az új időszak új ötleteket és megvalósítható projekteket fog majd hozni. Szeretné azt hinni, hogy létrehozott valami sokak számára fontosat a budapesti művészeti életben, és a régi-új irodalmi szalon ezt fogja majd továbbvinni legalább ugyanennyi ideig, csak épp más helyszínen.

A szalon és más rendezvények eseményeiről a Szeretlek Magyarország is rendszeresen tudósított, de Juhász Anna ilyen különleges írásokat is nálunk jelentetett meg:

A szalont továbbra is Bonta Gáspárral közösen szervezik, aki ezután is a dizájnért és a megjelenésért felel majd.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
bodocs2.jpg

Magyar táj magyar pemzlivel - elolvastuk Bödőcs Tibor új könyvét

Bödőcs Tibor első, paródiákra épülő könyve után saját hangot keresett és talált. Főhőse, egy jobb sorsra érdemes szobafestő szemüvegén át nézhetjük meg közelmúltunkat, jelenünket, és egy kicsit saját magunkat.
Malinovszki András - szmo.hu
2019. november 06.


hirdetés

Nem sokkal Kőhalmi Zoltán után a második magyar stand up-csillag hoz zavarba, mikor új könyve műfaját kell meghatároznom. Természetesen leginkább a „regény” meghatározás illik Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című új művére, de a szokványos formátumot senki ne keresse a könyvben. Bár van több szálon futó cselekmény, vannak mellékszereplők (mint például a „főellenség” Kálmán vagy Petronella alakja), ám mindent csak kisebb sztorikból, elbeszélésből ismerünk meg.

Olyan ez egy kicsit, mint több Bödőcs-előadás összefűzve, csak kidolgozottabban.

Nagy előnye, hogy bár én azok közé tartozom, akik a szerző legtöbb estjének anyagát ismeri, mégsem olvastam olyan történetről, amit már előadásban hallottam volna, maximum egy-egy jellemző szófordulat köszön vissza. Annyiban mindenképp hasonlít egy stand up-esthez, hogy olykor egy-egy félmondat nagyobbat üt, mint némelyik regény, vagy számos komplett életmű.

hirdetés

A művésznek készülő, ám egy váratlan baleset miatt szobafestő sorsba kényszerülő Magyar Oszkár meséli el élete történetét a gyönyörű (legalábbis Oszkár által annak látott) csaposnak, Gyöngyinek. Ha valaki olvasta Bohumil Hrabal leghíresebb műveit, ismerősnek fog hatni a hömpölygő történet, az egymásba fűződő, majd (többnyire) szétbogozódó sztoriszálak. (Ha még nem olvastad, de megkedveled Bödőcs könyvét, úgy Hrabal erősen ajánlott olvasmány. Egy helyütt Bödőcs utal is a népszerű cseh elődre.)

A Meg se kínáltak az a fajta mű, amiről nehéz röviden összefoglalni miről szól – annál könnyebb elmondani, miről akar beszélni.

Beszél Magyarországról, rég- és közelmúltjáról, jelenéről, fő- és mellékalakjairól. Beszél művészetről, vidékről és városról, politikáról, és mindenről, ami eszébe jut. Bödőcs könyvéből igen jól meg lehet ismerni (néha érteni is) a "magyar valóságot": kézikönyv ez középfokú magyarságból. Az országukból, hiszen

"itt mindenki a bölcsek kövével kacsázik, itt mindenki a Szent Grálból iszik."

Nem állítom, hogy elegendő volna egy 20. századi történelem érettségi tétel ötös feleletéhez, de átismétlésnek egész biztosan használható.

Kisebb mértékben, de az előző műhöz hasonlóan visszaköszön ebben a regényben is számos író stílusa: van itt a fentebb említett Hrabalon kívül Móricz lélekábrázolásából, Krúdy hedonizmusából, Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódjából és szerethető figuráiból, de a teljesen szabad asszociációk és váratlan hasonlatok néha a Family Guy rajzfilmsorozat stílusát idézik elénk. Jó irodalmi játék lehet annak felkutatása is, hogy félmondatok szintjén hány kulturális utalás található meg Oszi sztoritengerében.

A jelenkorról szólva az egyik legnagyobb erőssége a műnek, hogy mer és tud aktuálpolitizálni. Nem leng ki egyik irányba sem, ugyanakkor nem érezni rajta a kínosan feszengő "egyrészt-másrészt" fogalmazást:

Magyar Oszkár mindent Gyöngyi arcába tol (és így persze a miénkbe is), őszintén, kendőzetlenül.

De kapnak itt a különböző társadalmi csoportok és viselkedésformák is hideget-meleget. Talán ez az egyetlen rész, ahol Bödőcs néha mintha arányt tévesztene.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
Klauzál-tér-1964.-Budapest-Klauzál-tér-137746-1.jpg

Repülj vissza a 60-as, 70-es évekbe Szalay Zoltán újonnan megjelent fotóalbumával

Valóságos időutazásra indulhatunk, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének könyvét lapozva.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 05.


hirdetés

Több mint ötven év telt el azóta. Vajon mire emlékezünk az 1960-as, 70-es évek világából? Emlékszünk-e, hogyan éltünk, dolgoztunk, építkeztünk, utaztunk, nyaraltunk, vásároltunk, öltözködtünk, szórakoztunk, ünnepeltünk, gyászoltunk, udvaroltunk akkoriban? Tudjuk-e még, hogyan készültünk a lakodalmakra, hogyan védekeztünk az árvíz ellen, milyen kabaréműsorokat, hangjátékokat hallgattunk? Vajon hogyan emlékeznek az idősebbek, a fiatalabbak, és mit tudnak ezekről az évekről azok, akik utána születtek?

Szalay Zoltán (1935–2017) Táncsics-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének ma már kortörténeti dokumentumnak számító fekete-fehér fotói visszaidézik annak a kornak a hangulatát, a hétköznapi élet jellegzetes pillanatait, karaktereit. A képeket nézve hol sírni, hol pedig nevetni van kedvünk Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójának, a képekhez írt „életérzéseit” olvasva.

A fotóalbumot a könyvbemutatón Spiró György mutatta be:

hirdetés

Hosszú az út, amíg egy fénykép belekerül egy albumba.

Először meg kell tanulni fényképezni, aztán sok ezer, sok tízezer képet kell exponálni, előhívni, megvizsgálni, a legjobbakat kiválogatni, aztán némi idő elteltével újra kell vizsgálni a korszakban készült fotókat, rendszerezni, archiválni, majd kötetet szerkeszteni, a sorrendet megállapítani, a kötethez találni valakit, aki a képek által ihletve élvezetes szöveget ír… Magányosan fényképez a fotós, mégis kollektív alkotás lesz az album, érintett és megérintett emberek együttes munkája.

Ebből az albumból, amely egy remek hivatásos fotósnak a hatvanas és hetvenes években készült hatalmas életművéből kínál válogatást, az derül ki, bárhol ütjük is fel, hogy Szalay Zoltán imádta a foglalkozását. Nem az egyes műfajok iránti rajongása döntötte el, mit lát meg és mit fog exponálni,

a képek között van portré és zsánerkép, árvízi riport és szociofotó, groteszken mulatságos és végtelenül szomorú. Hasonló témát mások is lekaptak, de így semmiképpen.

Nézem a Szabó család című rádiósorozat színészeinek csoportképét, és ámulok. Véletlenül az első három részt is hallottam, amikor még az alkotók sem sejtették, hogy minden idők leghosszabban tartó sorozata lesz belőle. Ez az 1960-ban készült, beállított csoportkép a hat főszereplővel (lehettek volna még mások is rajta, például Horváth Tivadar) tökéletes jellemrajz arról, hogyan pózol a nagy színész, hogyan a jó színész és hogyan a többiek. Gobbi Hilda 47 éves, szemüvegesen és kópésan nevet, mimikája kissé túlzott, felüláll – konkrétan felül ül – az egészen, némi kevéske megvetés is bujkál a vigyorral határos mosolyában, nyilvánvalóan utálja azt a szerepkört, amely összeforrott a nevével, de mit lehet csinálni, ha azzal lehet keresni. A Szabó bácsit játszó Szabó Ernő is bevallottan pózol, felettébb ártatlan, naiv képet vág, mintha a szerepe szerinti munkásember lenne, aki összeszedi magát, amikor fényképezik, ülve is magasabb akar lenni, mint állva. A másik négy szereplő üres szemmel, kihúzott derékkal bámul bele a kamerába, igyekeznek civilként szerepelni, az is szerep, persze, csak nem eléggé karakteres. Nem tudhatom, hány fénykép közül választotta ki ezt az egyet Szalay Zoltán, akkoriban a Rádióújság fotósa, de erős a gyanúm, hogy a legjellemzőbbet láthatom a kötetben.

A Szabó család: Gobbi Hilda, Szabó Ernõ, Garics János, Vörösmarthy Lili, Balogh Erzsi és Benkõ Gyula.

Családi kép a Magyar Rádió legnépszerûbb, ma is hallható folytatásos hangjátékának elsõ szereplõirõl.

Ha néhányat lapozunk, váratlanul egy 1965-ös, tehát öt évvel későbbi képre bukkanunk, egy aggódó, mélyen gondolkodó embert látunk, elsőre nem is ismerjük fel, megállapíthatatlan, hogy hány éves. Ezt a Gobbi Hildát soha nem láttuk sem fényképen, sem az életben, ilyennek a kollégák sem igen láthatták sem próbán, sem azon kívül, kivéve talán a legközelebbi barátokat. Beállított felvétel, jobb kezének mutatóujjával feltolja a szemöldökét, épphogy érintőlegesen, ahogyan a fotózottak szokták, ha a fotósok kérik, a merev mozdulat modoros – az arca mégis hihetetlenül őszinte és megnyerő. Nem játszik semmit, sem a csúnya nőt, amivel védekezni szokott, sem a színészt, ami minden ízében volt, holott tudja, hogy fényképezik. Feltehetőleg ez a kép is egy sorozat része, nem tudni, a többi képen mit látni, de ezen a képen önmaga, nem a színész, nem a ripacs, nem a magyar színházi múlt megmentője és propagátora, nem a nehéz emberi ügyekben a hatalmasaktól segítséget kijáró, hanem a gondolkodó. Soha nem láttam ilyennek, mégis azt érzem, ez az igazi. Ezt a képet kellene az önéletrajzának borítójára tenni, ha ismét kiadnák.

1965. Gobbi Hilda

A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás és még egyéb nyolcórás témakörökre szerkesztett kötetben a szociofotók gyakorolják az emberre a leginkább szívszorító hatást, a Bér és Savany dokumentumai, hogy Parti Nagy modora által ihletve mondjam. Az ügetőn feszülten figyelő közönség az életért fohászkodik csendben, a szemernyivel jobb életért, gyerekek és felnőttek egyaránt.

A Lakodalom Hartán 1966 sorozatból a kerítésen kívül álló, feketébe öltözött, fekete kendős özvegyasszonyok keserű tekintetéről nem tudjuk levenni a szemünket. Azt kutatom a képen, vajon hány évesek is lehetnek ezek a korán megvénült öregasszonyok. A görög drámák kórusát érdemes ezzel a képpel szemléltetni.

1966. Lakodalom Hartán

A Fizetésnap Miskolcon 1970 sorozat maga a kilátástalanság; szépen látható, mi a különbség a szocialista realizmus és a realizmus a szocializmusban között. Tömeges magány, lerészegedés őszidőben, műszak után, részegek között a félrészeg a király. Parti Nagy Lajos kísérő szövegéből idézem: „Azok a lábnál, lábközt kushadó agársovány aktatáskák, bőrszag és borszag”… „nincs megváltás/ üveg van vissza.”

1970. Fizetésnap Miskolcon

Van jó is a korszakban, a szubjektív objektív nem csal. Az Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón, 1973 a számomra, aki az ötvenes évek első felében jártam alsó tagozatba, jelentős fejlődés dokumentuma: a kétszemélyes padokat összekötő lábazat immár fémből készült, nem pedig vastag fából, amibe állandóan belebotlott az ember, a fűtést pedig nagy méretű csempe-kandalló biztosítja – bár nekünk lett volna ilyen, de akkor még csak vaskályha jutott, amit délelőtt a második vagy harmadik óra alatt gyújtott be a fűtő, mi örültünk, hogy a motoszkálása elviszi az óra jelentős részét; a terem kora délutánra ki is hűlt, hogy a délutánosok nagykabátban fagyoskodjanak este hatig-hétig. És mekkora földgömb van itt – mintegy véletlenül – az első padra helyezve! De hogy változatlanul három padsor van az osztályban, az megnyugtatóan otthonos.

1973. Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón

Sokféle helyzet, sokféle hangulat, mindig új, a helyzethez alkalmazkodó kompozíció – nehéz Szalay Zoltán szemléletét néhány szóval jellemezni. Talán mégis van e képekben közös, a – nyilván látszólagos – keresetlenség. Csak az olyan improvizáció sikerül, amelyet rengeteg próba és gyakorlás előz meg; az a gyanúm, hogy a képeit jellemző spontaneitás sok-sok előtanulmány tapasztalatából született meg.

A szemet edzeni kell a látáshoz, a városban, a munkahelyen, a gyárban azt kell észrevenni, ami valódi. Az ingázók a kor legjobb fekete filmjeinek színvonalán mutatja a hajnali–alkonyi társas ürességet, a fényképnek mint műfajnak külön erénye, hogy egy-egy arcon nézőként sokáig elidőzhetünk. A Pusztaszabolcs és Budapest között 1964-ben ingázó, alvó lány arca olyan, mint egy halotti maszk, a svájcisapkás, párás üvegen át néző melós maga a bizalmatlanság, maga a korszak. A truvaille az, hogy sehol semmi truváj, mintha véletlenül kattant volna el a gép, magától.

1964. Ingázók

A Tiszaújvárosi lakótelep 1965 perspektívája a legkevésbé sem magától értetődő. Nem tudjuk, honnét nézünk, egy szomszéd házból-e vagy a levegőből, kötélen függeszkedve netalán. A kép balszélén egy fiatalnak mondható, jellegtelen házaspár hajol ki az első emeleti lodzsán, a hozzánk közelebbi alaknak, az androgün nőnek világos szőkére festett haja van, és nézik, nézik mereven a négyszintes épületekből álló kietlen új lakótelepet. Bámulják, amin nincs mit nézni, amit jobb lenne nem látni egyáltalán. Az ég a kép kétharmada fölött szürke, lapos, mélységtelen, semmilyen. A korszak egyik nagy fotója.

1965. Tiszaújváros

Balról jobbra egy láthatólag nem túl régen felújított vidéki ház fala előtt kocsit húz egy feketébe öltözött, fekete kendős öregasszony, az arcából csak az orrhegye látszik. Az kétharmadánál elhúzós függönyös ablakra belülről három kicsi partecédula van ragasztva, mind a három cédulán ugyanannak a személynek a felismerhetetlen, apró arcképe.

1974. Úton Békéscsabán

A szövegmelléíró Parti Nagy Lajost idézem:

„áthúz a képen egy kakast

tán egy kutyát két kosarat

nyikorgó örökkévaló

egy orr egy fekete kabát

szénrajz e földi nap alatt

a kiskocsin van négy kerék

a rúdja keskeny fakereszt

összefogja a két kezét

mamusza tyúklépésbe lép

hány hossz a fal a téglaláb

nem siet áthúzza magát

az egyre partecédulább

illékony földi nap alatt

és eltűnik és ittmarad”

Hetedik kötete ez a mostani Szalay Zoltánnak; nagyszerű album; néhány tucat kiváló könyvet még biztosan össze lehet állítani a hagyatékból.

A könyv a Kossuth Kiadói Csoport gondozásában jelent meg, ezen a linken tudod megvenni!


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!