hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.


hirdetés

A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

hirdetés

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
72395825_523745508450943_6063925284246126592_n.jpg

„Mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is” – Kukorelly Endre a Cé cé cé pé című regényéről

Mintha magyar betűk lettek volna, de mégsem. Láttuk gépeken, filmek elején, sportmezeken. Aztán hamar megtanultuk, hogy nem „cécécépének” kell ejteni, hanem „eszeszeszernek” és a nagy testvéri országot, a Szovjetuniót jelenti.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. október 12.


hirdetés

Ha fellapozzuk a 70-es évek második felének ELTE bölcsészkari évkönyveit, egy egész író- és irodalmárgenerációt találunk a hallgatók között: Bächer Ivánt, Bán Zsófiát, Falcsik Marit, Békés Palit, Fráter Zoltánt, Kálmán Lászlót, Turczi Istvánt, Zeke Gyulát. És akkor járt oda Kukorelly Endre is, aki új könyvében ezt az időszakot is megidézi. A Cé cé cé pé viszont nem a „kommunista birodalom” vezető hatalmáról szól.

- Regényed címe több nemzedéknek is fogalom, az elmúlt 30 évben születetteknek viszont már magyarázatra szorul. Számomra ez a könyv egy korosztály egyfajta privát történelme, az új generációknak viszont igaz mese a múltról.

- Az a csoport, amire utalsz, a hetvenes évek végén az ELTE BTK történelem szakán jött össze, Rainer M. Jánossal, Fekete Lászlóval – a közgázon tanít –, Zekével, veled, szegény Ivánnal, hogy csak a fiúkat soroljam. Szombat délután fociztunk a Ligetben – ez máig tart amúgy, – utána Bächeréknél volt buli, minden hétvégén. Az Ajtósiban laktak, nyitott házat vittek, jöttek a lányok, volt főzés, fröccs – és „politizáltunk”. Magyarán szidtuk a rendszert, egy nagyszívű, érzelmi kommunista család vendéglátó körében. Az öreg Bächer beleállt, a fia olyankor kiment a szobából.

Nekem még az egyetemen is kellett oroszból vizsgáznom, és tudom, azok számára, akik nem tanultak cirill betűket, a cé cé cé pé poénja nem ül.

Sebaj, amikor gyerekként olvastam az Egri csillagokat, nekem sem jelentett semmit az „Allah akbar”. A könyvem nem történelem vagy szociográfia, semmiképp sem memoár, bár sokan óhatatlanul memoárnak olvassák majd, mások meg a korabeli viszonyokon csodálkoznak. Jé, Lukács cukrászda, nem Lukács Györgyről elnevezve!

hirdetés

- A könyv mozaikokból, impressziókból áll, ugyanakkor van egy nagyon sajátos struktúrája az évszámokkal: az első fejezet száma 1-gyel, az utolsóé 9-cel végződik, de az évek nincsenek idősorrendben.

- Kilenc évet emelek ki, nem lineárisan következnek, hanem, mondjuk így, ellenpontozva: 1961 után 1942, aztán 1973, 1964, 1985, 1956 stb, és a fejezeteken belül sem csupán az adott évről esik szó. Ide-oda ugrálok az időben, az eseményekben, váltásokkal, vágásokkal, igyekeztem, hogy legalább nekem ne legyen unalmas.

- Egyáltalán nem az. Akik benne éltek, sok mindenre rádöbbennek, hogy „jé, tényleg így volt” az íztelen trappista sajttól a ma már megszűnt vagy elterelt villamosokig. Másfelől pedig nagyon jól bemutatja ennek a világnak a szinte megmosolyogtató abszurditását. Már az alcím is az: „Lassúdad haladás a kommunizmus felé…”

- Véget nem érő haladás… ez nyilván irónia. Van egy anyag, életanyag – kinek nincs ilyen –, azt mozgósítom. Vagy az engem. Ha velem azonosítják (K) figuráját, nem tévednek, mert mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
anna-szalon.jpg

9 év után bezár a Hadik Irodalmi Szalon, de más néven folytatódnak az estek

Juhász Anna irodalmár és a Hadik útjai különválnak, de a tervei szerint máshol, más formában folytatná az írókkal, költőkkel való beszélgetéseket.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Kilenc éve, hogy elindult Újbudán a Hadik Irodalmi Szalon. Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser ötlete volt, hogy a klasszikus díszletek között éledjen újjá valami a századeleji kávéházi kultúrából, abból az irodalmi-művészeti hagyományból, amely egész Budapestet átszőtte. A kávéházi irodalom tette lehetővé azt, hogy az irodalmi élet ne csak folyóiratok lapjain, levelezésekben és egyetemi szobák homályában működjön, hanem részévé váljon Budapestnek, a város életének, annak a pezsgő közéletnek, amely a századelő fővárosát jellemezte.

Az irodalom iránt érdeklődőknek Juhász Anna szalonjának elindulása előtt kevesebb terük volt arra, hogy ne csak könyvekből ismerjék az irodalmat, hanem találkozhassanak írókkal, költőkkel és a társművészetek képviselőivel. A szalon ugyanis nem szorítkozott sosem a szigorúan vett irodalomra, megjelenhettek itt képzőművészek, zenészek, színészek, akiknek a produkciói színesítették az esteket, sokat adtak hozzá az amúgy is gazdag kínálathoz.

103 est, több száz vendég és megannyi érdekes beszélgetés, produkció - ez volt Anna irodalmi szalonja az elmúlt 9 évben. A szalon ebben a formájában most bezár, és más néven működik tovább, a szervezők itt köszöntek el a közönségtől ma.

„Lezárult az életemnek egy jelentős része” - mondta a Szeretlek Magyarországnak Juhász Anna, aki büszke arra, hogy a Hadikban kilenc évig működhetett a szalon. „Az útjaink elválnak, a következő esteket máshol, de feltehetően hasonló formában szeretném megrendezni” - mondta az irodalmár, aki szerint az elmúlt évtizedben a szalonnak is köszönhetően pezsgő irodalmi élet bontakozott ki Újbudán, az emberek megszokták az esteket, mindig telt ház volt, és várták a havonta jelentkező újabb és újabb rendezvényeket.

Anna emellett tovább szervezi a New York Művész Páholyt, a Várkert Bazár 650 fős előadásait, amelyek mellé meg szeretné őrizni az irodalmi szalon bensőséges hangulatát is, most ezen dolgozik.

hirdetés

Arra a kérdésre, hogy sikerült-e elengedni azt a rendezvénysorozatot, amely összeforrt a nevével, azt válaszolta, hogy egyfelől rettentően nehéz volt, másfelől optimista, mert az új időszak új ötleteket és megvalósítható projekteket fog majd hozni. Szeretné azt hinni, hogy létrehozott valami sokak számára fontosat a budapesti művészeti életben, és a régi-új irodalmi szalon ezt fogja majd továbbvinni legalább ugyanennyi ideig, csak épp más helyszínen.

A szalon és más rendezvények eseményeiről a Szeretlek Magyarország is rendszeresen tudósított, de Juhász Anna ilyen különleges írásokat is nálunk jelentetett meg:

A szalont továbbra is Bonta Gáspárral közösen szervezik, aki ezután is a dizájnért és a megjelenésért felel majd.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
DSC_2650.jpg

„El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat” – beszélgetés Müller Péter íróval

Válságos időben a legjobb orvosság a lélek felszabadítása, a nevetés, a derű által – vallja Müller Péter, aki egy különös, egyszerre szórakoztató és alapos gondolkodásra serkentő regényt írt Világvége!!! címmel.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. november 14.


hirdetés

Világos, távoli tájakról származó kultikus szobrokkal övezet lépcső vezet fel az író szobájába. Müller Péter íróasztala mögött két nagy kínai jel. A Jüe – boldogság, öröm, és a Shen – szellem, isten jele. A vele szemközti falon egy gyönyörű Madonna-rajz, egy firenzei reneszánszkori alkotás másolata. Ebben a hangulatban kezdünk el beszélgetni a válság témájáról, és közben sokfelé bolyongunk.

- A világvége-várás évezredes hagyománya az emberiségnek. Sokszor egészen pontos időpontokat tűztek ki, például az ezredfordulókat, de emlékszünk a 2012 december 12-i „pánikra” is. Napjainkban ez már nem is annyira misztikus dolog, hiszen tudjuk, hogy a például klímaváltozással mekkora veszélyben vagyunk. Valóban megérett ez a civilizáció a pusztulásra?

- Ez a hatalmas kor lejáróban van, és ezt manapság minden ember tudja. Igaz, hogy igyekszik elhárítani magától ezt az érzést, de mindenki minden ponton látja, hogy ez a krízisnek olyan előrehaladott foka, ami már folytathatatlan. Te egyetlen okot említettél, a klímát, de a világválság a lét minden területére kiterjed. A pszichénk, a párkapcsolatunknak, a családi életünknek, a társadalomnak, a gazdaságnak és az egész természetnek az alapélménye. A halak is tudják a tengerben és a fák is az erdőben. Lehetetlen, hogy író erről ne beszéljen. Hamvas Béla, aki a krízist, melyet az emberiség idézett elő a Földön „létrontásnak” nevezte. Azt mondja: „A létrontása centrális helyen történik:

Vagyis egy központi, megnevezhetetlen helyen romlik el az egész. Ha most bárkit, akár egy egyszerű járókelőt kilőnének egy űrhajón, és egy másik bolygón megvizsgálnák a lelki habitusát, megállapítanák, hogy egy ez az ember egy mély válságban lévő világból került oda. Bennünk van. Bennem is. Ezt íróként nem tudom figyelmen kívül hagyni.

Nem tudok írni csupán a párkapcsolatokról, lelki zűrzavarainkról, egyéni gondjainkról, amikor egy olyan univerzális csődben vagyunk, amiért meggyőződésem szerint minden ember felelős. Nemcsak áldozatai, de tettesei is vagyunk a világnak, melyben élünk. Ezt nem szívesen ismerjük be.

hirdetés

Más kérdés – és ez a könyvemnek a lényege – hogy ami bennem a legmélyebben van, az a Bohóc, aki a fedőlapon van, derül a bajokon. Ő írta a könyvemet. Biztos vagyok benne, hogy minden ember legmélyén ott a derű, a boldogság. Isten szelleme lakik bennünk, s ezért lelke mélyén minden ember boldog. Csak ez nem jön a felszínre. El van fojtva bennünk.

Ezért van az, hogy a meditáció állapotában mindenki átéli a boldogságot. Én ezt a felszabadult derűt sokszor érzem, és igyekeztem az egész válságot onnan megközelíteni. Itt a fenti dolgozószobámban írás közben sokszor olyan hangosan röhögtem, hogy lentről a feleségem megkérdezte, hogy ki van nálam… Hagytam, hogy a Bohóc beszéljen, nevessen, derüljön, röhögje ki ezt az egész világot, amiben élek, és emelkedjen felül a bajokon. Ne féljek, hanem nevessek! Ez a könyvem alapihlete. Egy Bohóc igazából akkor vizsgázik, amikor szembesül az elmúlással.

- Akkor derül ki a lényege?

- Sokszor megnéztem Chaplin Rivaldafény című remekművét, ahol a két legnagyobb Bohóc, Buster Keaton és ő, utoljára komédiázik egy hatalmasat, és ez beletorkollik az elmúlásba. Chaplin saját halálából viccet csinál. Lezuhan egy ládába szorulva. Lehet, hogy eltört a csigolyája. De behozatja magát a törött ládában, és mosolyogva lekonferálja az elmúlást.

A derű a legfontosabb az üzenete a könyvemnek. Úgy gondolom, a legspirituálisabb mű, amit valaha írtam. Nemcsak arról van szó, hogy egy világnak vége van, hanem főleg arról, hogy egy új világ van születőben. Törvényszerű, hogy egy új világ megszületéséhez a réginek meg kell halnia. Más kérdés, hogy nagyon nehéz abban a stációban élni, amikor valami elmúlóban van. Mi egy elmúló kultúrában élünk, ami minden ponton csődöt mond. Ezt végigélni nagyon komoly sors-, és próbatétel. De ugyanakkor ez a legmélyebb tudás. Krisztus azt mondja: „Földbe esett magnak el kell halnia, hogy új élet teremjen.”. Ezt ő a saját halálára is érti. Én 1936-ban már beleszülettem a világvégébe, és azóta is válságból válságba lépünk. A mostani azért is annyira fenyegető, mert látom, hogy nem oldódott meg semmi. Lezárult a II. világháború a két atombombával. És a harmadik már nem következhet be, mert olyan rettenetes fegyverek vannak felhalmozva, amelyek Sámsonként magukkal ránthatják az egész emberi fajt. A nevetés, a derű azonban képes felszabadítani a lelkünket, az örömtelenség és a vidámság hiánya viszont bilincsbe köt.

- Éppen Chaplin mondta, hogy az ember az egyetlen lény, aki tudja, hogy meg fog halni, de a nevetéssel el tudja terelni róla a figyelmét. Sok olyan Bohócot ismerünk az irodalomból, a filmművészetből, akik kinevetik saját halálukat is, másfelől ott van ikertestvére, a Bolond,ki megnevetteti a királyt, miközben a szemébe mondja a legnagyobb igazságokat. A könyvbeli Bohóc mindkét szerepet betölti.

- Aki nevet bennünk, az halhatatlan. Az elmúláson nevetni nem azt jelenti, hogy félelmünkben nevetünk. Nem a félelem „elterelése” , hanem a legyőzése miatt nevetünk. A legnagyobb olasz filmrészlet, az Új szörnyetegekből egy színésztemetés, Alberto Sordival. Kimennek a gyászolók, zokognak, aztán felidézik, hogy a nagy komédiás milyen felejthetetlen mókákat csinált, és az egész gyászszertartás röhögő kórusba torkollik. Dalolva körültáncolják a sírt, és így vonulnak ki a temetőből. Az ott dolgozó kőműveseknek kifolyik a malter a kanalukból, a többi gyászoló döbbenten nézi, mi ez a vidám, szentségtörő csorda…Ezek az én testvéreim…

- Amikor 1996-ban meghalt keresztapám, Navarovszky Papp László, a neves sakkozó, hasonló jelenetnek lehettem tanúja. Csapattársai, barátai elsiratták, aztán elkezdték felidézni a „Navar” felejthetetlen poénjait, sztorijait…mire kiértünk a temetőből, már dőltünk a röhögéstől...

- Ha már a nevetésről beszélünk: nem tudok felidézni a képzőművészetünk történetében egyetlen teli szájjal nevető, boldog Krisztus-arcot. Csupa vér, szenvedés, komorság és kétségbeesés. A mi keresztény hagyományunkban nincs benne a nevető Jézus. Pedig János apokrif evangéliumában ott van, hogy halála előtt kivitte énekelni és táncolni a tanítványait. És azt mondja: „Aki nem táncol, nem ismeri meg az előtte-állót… ha pedig körtáncomat követed, nézd meg magad bennem..”. Vagyis a vidám tánc tanításának lényege. Ezt jézusi igét elvermelték valaha egy holt-tengeri a barlangba. Nem késő bele kelleni tenni az Evangéliumokba, hogy derűs legyen a kultúránk..

- Mint ahogyan ezt érezzük, amikor az amerikai fekete gyülekezeteket látjuk-halljuk gospeleket énekelni…

- Az ösztön természetes bölcsessége felülírja a szomorúságot! A vérükben van ez a tudás. És állítom Neked, hogy ezt mindenki tudja, akit a Zene megérint. Füst Milán esztétikájában azt írja, hogy ha az embert valami gyász, bánat, szenvedés éri, nem tud alkotni. Csak akkor, amikor felszabadul!

Én is azt akartam, hogy felszabaduljon az olvasó, hogy rájöjjön: életünk nemcsak valaminek a vége, hanem egy általunk még nem ismert csodálatos újnak a kezdete. Ez a vajúdás utolsó stációja, ami nehéz az anyának és nehéz a magzatnak is. Abban a pillanatban, amikor világra jön, a sírás az első reakciója. Ahhoz, hogy az új életét elkezdje, egy kicsikét fel kell nőnie.

Az a leggyönyörűbb pillanata egy anyának, mikor látja a csecsemőjét mosolyogni. Akkor lett igazán ember. Ha művészettel foglalkozunk, ebből a mosolyból kell kiindulnunk. Ez az ihlet gyökere.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
finn_konyvcsomag4.jpg

Zseniális módszerrel szerettetik meg az olvasást a kamaszokkal Finnországban

A tankönyvek mellé olvasnivalót is kapnak ajándékba iskolakezdéskor a felső tagozatosok. Természetesen a koruknak megfelelő tartalommal.
Mosonyi-Káczán Szilvia írása a Finland News blogon - szmo.hu
2019. október 08.


hirdetés

Hallottál már a sisu-ról (a finnek sziszunak ejtik)? Ez az a titkos esszencia, ami átsegíti őket a nehéz helyzeteken. Mindez találkozott a magyar virtussal és megszületett a Mosonyi-Káczán Szilvia blogja, a Finland News.

VÉLEM.ÉN.(Y): Nemrég az online portálokat pásztázva egy olyan fotó került elém, melyen felső tagozatos diákok boldogan nézegetik a nekik szánt új könyveket az iskolában. A könyvekkel teli dobozok tárva-nyitva. Az érdeklődés, a lelkesedés őszintének tűnik…

Olvasni kezdtem a képhez tartozó cikket, s kiderült,

nem csak egyetlen intézmény tanulói kaptak könyvcsomagot, hanem minden egyes felső tagozatba megérkezett a több mint 100 könyvből álló ajándék. A Kulturális Alapítvány ezzel kívánja támogatni a fiatalok olvasástudását és olvasási kedvét a tanév elején. De jó, ilyen is van! – gondoltam magamban, mert lelkesedni akkor is ér, ha nem hazai vonatkozású a hír. Mindez ugyanis Finnországban valósult meg.

Az YLE újságírója szeptember elején ellátogatott Tampere város egyik iskolájába a téma kapcsán. Az adomány minden úgynevezett yläkoulu diákjához (7-9. évfolyam) megérkezett a napokban. Talán tényleg nem az újságírók jelenlétének tudható be, hogy a diákok izgalommal nézték meg a csomag tartalmát, és igyekeztek már előre lecsapni a számukra legsokatígérőbbnek tűnő könyvekre.

Forrás: YLE

hirdetés

Az egymillió értékű támogatásból a Finn Gyermekkönyv Intézet állította össze a csomagot a fiataloknak. Igyekeztek az adott korosztálynak leginkább megfelelő választékkal előrukkolni.

Külön figyelmet fordítottak a fiúk olvasási szokásaira,

mert bizony Finnországban (is) keményebb és rafináltabb küzdelmet kell vívni értük, mint a nőnemű olvasókért.

A könyvválaszték igen vonzóra sikeredett, az ötletgazdák valóban a 7-9. osztályosok olvasástudására kívántak pozitív hatással lenni.

A három doboznyi olvasmány egyike sem afféle kiselejtezett, senkinek sem igazán kedvére való iromány. Nem is holmi poros, a távoli történelmi időkbe visszatekintő, veretes, és szinte reménytelenül befogadhatatlan papírköteg (a kamaszok többsége szempontjából).

Sőt még csak az sem mondható el róluk, hogy egy szűk (tudós, politikus vagy egyéb bennfentes elit) réteg által, főként a saját körük számára íródott, komoly betűhalmaz díszpéldányai lennének, amelyek szépen mutatnak majd a polcokon, ahol aztán roppant csinosan, de egyre kétségbeesetten várják, hogy az érdeklő tizenévesek mikor kezdik őket végre átlapozni, vagy legalább megközelíteni. (Ezzel egyáltalán nem azt kívánom állítani, hogy a történelem poros, a történelmi olvasmányok befogadhatatlanok, vagy hogy a szépirodalom nem kortárs művei nem értékesek és nem élvezetesek. Pusztán arra vonatkozik a megjegyzésem, nem mindegy, kit mivel kínálunk, ha rá szeretnénk szoktatni valamire. És az sem mindegy, hogy ki, milyen céllal és milyen olvasnivalóval ajándékozza meg az oktatási intézményeket.)

Ami Finnországban már 20 évvel ezelőtt is feltűnt, hogy ott bizony mernek szórakoztató irodalmat adni a gyermekek kezébe.

Az iskolákban nemcsak az irodalomtörténet klasszikusait kell/lehet olvasni, hanem sok minden mást is. A nagy klasszikusokat merik egyszerűsített nyelven, rövidítve, könnyített kiadásban megjelentetni. Nem számít ez sem szentségtörésnek, sem a kánon gyalázatos arculcsapásának. A cél az olvasás megszerettetése, az élményalapú megközelítés.

Ha már megvan a kedv, megvan a gyakorlat és a lendület, akkor idővel a mélyebb mondanivaló, az elvontabb tartalom megértése is lehetségessé válhat. Az sem kizárt, hogy az olvasás megkedveléséhez nem a szépirodalom, hanem mondjuk az ismeretterjesztő szövegek segítségével jut el valaki. A lényeg, hogy megtörténjen az áttörés. Finnországban nem kell egyéni utakat bejárnia azoknak a pedagógusoknak, akik ezt az irányvonalat szeretnék képviselni az oktatásban, hiszen eleve így épül fel a tanterv, ez jellemző a taneszközökre, ez a természetes, ez az alapvetés.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!