hirdetés
 
 
bsa1
Baksa-Soós Attila: A boldogság mindig csak egy pillanat
Rock and roll íróként emlegetik, de emellett zenél, rajzol és fest is. A Kexről, édesapja legendás zenekaráról is mesélt.
Láng Dávid, címkép: Bagdy Gréta - szmo.hu
2015. április 06.


hirdetés

Baksa-Soós Attila a hazai művészeti élet megkerülhetetlen szereplője. Ő az, aki a zenészektől a festőkön át az írókig mindenkit ismer, és mindenhol ott van. Kiállításokat nyit meg, formabontó performanszokat tart, rádióműsort vezet, könyveket és dalszövegeket ír. Mindemellett pedig váltakozó intenzitással építészként is dolgozik.

Pedig egy nap neki is csak 24 órából áll, igaz, ennek a lehető legminimálisabb részét tölti alvással: 42 évesen is úgy pörög, mint mások a legvadabb tinédzseréveikben. Arról beszélgettünk, hogy bírja a felfokozott tempót, miért nem kötelezte el magát egy irányzat mellett sem, és hogyan élte meg gyerekként, hogy édesapja a korszak egyik legnépszerűbb – egyben legvitatottabb – zenekarának frontembere volt.

– Rengeteg művész van a felmenőid, rokonaid között. Mennyire következett ebből, hogy belőled is az lesz?

– Tulajdonképpen azt, hogy belőlem mi lett, a mai napig nem tudom megfogalmazni. De a terpentinszag, a festőpaletták, ecsetek, állványok, illetve a hangszerek valóban annyira beleivódtak a hétköznapjaimba, hogy letagadhatatlan a hatásuk. Bár Németországban születtem, mivel a szüleimet emigrációra kényszerítették, 11 hónapos koromban mégis hazakerültem a nagyszüleimhez, onnantól ők neveltek. Igaz, volt benne egy kis visszásság, hogy édesapámat és édesanyámat csak ritkán láthattam, de így is szó szerint mesébe illő gyerekkorom volt.

Érdekes egyébként, hogy az emberek idővel visszakanyarodnak a röghöz, ahonnan elindultak. Ez a hely, ahol jelenleg lakom, körülbelül 300 méterre van attól, ahol felnőttem. Nemrég számoltam össze, hogy 17 költözésen vagyok túl az életem során, de néhány éve ismét ide lyukadtam ki. Az ablakból látni lehet az egykori iskolámat, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolát, ami szintén rengeteget adott nekem. Jó néhány osztálytársamból profi zenész lett később, és akikből nem, azoknál is megmaradt a zene szeretete. Az én esetemben a családi háttér mellett legalább annyira jelentős tényező volt ez is.

bsa3

Fotó: Sándor Péter, 325 Studios

Névjegy

Baksa-Soós Attila 1972-ben született. Apja Baksa-Soós János, aki a máig legendás Kex zenekar frontembere volt a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. Anyja Stiller-Luzsicza Ágnes festőművész, apai nagyapja Baksa-Soós László színész, a Magyar Rádió rendezője, anyai nagyapja Luzsicza Lajos festőművész, a Műcsarnok egykori igazgatója, nagy-nagybátyja Baksa-Soós György, szobrász.

Tizenöt éves korától Németországban élt, először Düsseldorfban, érettségi után pedig Münchenben. Egyetemistaként légi- és űrkutatás szakra járt, majd rövid idő múlva átjelentkezett építészetre. Tanulmányai mellett számos alkalmi munkája volt, dolgozott pincérként, valamint mixerként a város egyik legnagyobb koktélbárjában. 2000 decemberében költözött vissza Magyarországra, azóta Budapesten lakik. Első feleségétől két gyereke született, Lelle 18, Csanád 15 éves.

2011-ben jelent meg Rocklitera Vol.01 című kötete, amiben általa fontosnak gondolt előadókról (pl. Quimby, Rutkai Bori, Supernem, Hiperkarma) írt szürreális novellákat, Lékó Tamás fotóival párba állítva. A könyvnek egy évvel később a folytatása is elkészült. További művei: Vorogyin és az OMOSZ (1999, regény), 1Hullámon Bár (2003, regény), Éjjeli utas (2006, versek), Cinege a lábát (2009, regény), Szikvíz a tengerben (2014, rajzos-cetlis kötet). Ő illusztrálta Lewis Carroll A Snyárk-vadászat című könyvének magyar fordítását (2011).

bsa4

Fotó: Thierry Levineaux

– Az, hogy a Kex egy élő legenda volt, hogy csapódott le neked gyerekként, mennyire voltál tisztában vele?

– Szinte egyáltalán nem. Már bőven 14-15 éves lehettem, amikor rendesen tudatosult bennem és átgondoltam, hogy édesapámnak volt egy ennyire népszerű zenekara. Azt hiszem, ez egy általánosan létező jelenség, hogy

"
a közeli rokonaid alkotásait – zenéit, könyveit, festményeit – annyira természetesnek tekinted, hogy szinte észre sem veszed.

Arról pedig főleg fogalmad sincs, mások számára mekkora a jelentőségük. Így fordulhatott elő az is, hogy a nagypapám könyveit (ő egyébként festőművész volt) csak a halála után olvastam el.

Ez a közeli-távoli viszony nagyon érdekes, mert egyrészt szinte mindennél alapvetőbben meghatározza az életed, folyamatosan jelen van a mindennapjaidban, másrészt viszont mégis olyan távolinak tűnik: azt érezheted, még mindig van elég időd megismerni. Egyébként az írásaimban is rendszeresen tapasztalom, hogy a nagyon közeli dolgokról (így a családomról vagy a szeretteimről) sokkal inkább nehezemre esik bármit leírnom, mint a távolibbakról.

– Édesapáddal milyen volt a viszonyod?

– Ez egy elég különös történet. Bő harminc éven keresztül szinte alig volt köztünk fizikai kapcsolat, sőt telefonon is csak egyszer beszéltünk egymással. A gondolataimban persze végig jelen volt, de a mindennapi életemben egyáltalán nem. Ez volt a helyzet egészen 33 éves koromig. Ekkor egyik nap váratlanul felébredtem az éjszaka közepén, úgy hajnal 4 óra körül, és azt éreztem, hogy most valami nagy baj történt vele és azonnal oda kell mennem hozzá. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen rám jött egy késztetés, hogy muszáj mennem. Így rögtön kocsiba ültem, és kivezettem Berlinbe innen Budapestről. Majdnem 24 órával később, valamikor hajnalban értem oda.

bsa7

A két Baksa-Soós és Méhes Lóránt festőművész - Forrás: Wikipedia

Vittem magammal egy gitárt meg egy fuvolát, és bent a házban elkezdtem zenélni. Az emeletet, ajtót nem tudtam, úgyhogy csak ott a hatszintes épület közepén. Persze kijött az összes lakó, el akartak zavarni, rám hívták a rendőrséget,

szóval volt minden. Végül aztán édesapám is előkerült, és behívott a lakásába, pont mielőtt kivágtak volna a házból. Ami furcsa, hogy gyakorlatilag csak a munkáinkról beszéltünk: ő vetített nekem, megmutatta a festményeit és szobrait, én meg zenéltem, szavaltam, és felolvastam a saját cuccaimból. Ezután lementünk egy közeli rétre focizni, majd meglátogattuk a féltestvéremet, akivel akkor találkoztam először.

Teljesen idilli családi piknik kerekedett az egészből. Emlékszem, a Spree folyó partján ájultam el végül a fáradtságtól, és olyat aludtam, amire évek óta nem volt példa. Belegondolva ennél meghatározóbb fordulópontot nem igazán tudok elképzelni két ember viszonyában. Innentől fogva rendszeresen kommunikáltunk, főleg postai levelek útján. Ennek is megvolt a maga varázsa: rettentő szép és részletes leveleket írtunk mindketten, megosztva egymással a rajzainkat, verseinket, írásainkat is.

A Kexről

Az együttes 1968 decemberében alakult. Bár többnyire az Illés előzenekarának szerződtették őket és így viszonylag sok koncertet adhattak, az átlagos közönség nem igazán értette zenéjüket. Fellépéseikre jellemző volt az állandó improvizatív készség mind a zenében, mind a színpadi megjelenésben. A Budai Ifjúsági Parkban, saját közönségük előtt performanszokkal vegyített, felejthetetlen koncertjeiken játszották progresszív zenéjüket, melyre a rögtönzésre épülő hangszeres játék mellett erős billentyűs hangzásvilág volt jellemző. Saját dalaik mellett feldolgoztak több József Attila-verset.

Két dal, az Elszállt egy hajó a szélben és a Tiszta szívvel-megzenésítés:

Egy Kex-koncert szünetében lépett először színpadra Cseh Tamás is. Több alkalommal Hobo is énekelt velük. A hivatalos zenei ízlésbe viszont nem fért bele a Kex, így stúdióban mindössze két dalt (Elszállt egy hajó a szélben, Család) rögzíthettek, és további négy számukat vette fel a rádió. Baksa-Soós 1971-es kiválásával (az év őszén az NSZK-ba emigrált, korabeli hivatalos szóhasználattal disszidált) gyakorlatilag megszűnt a zenekar, bár a többi tag még másfél évig próbált együtt maradni, sikertelenül.

(Wikipédia)

– Sok különböző művészeti ággal foglalkozol: kicsit író is vagy, kicsit zenész, illetve képzőművész is. Tudatosan nem akartad magad elkötelezni egyik mellett sem?

– Ez nagyon érdekes kérdés, az igazat megvallva soha nem gondolkodtam még rajta. De a válasz az lehet, hogy egész életemben féltem attól, hogy ha elkötelezem magam egyetlen irányba, azzal az összes többi lehetőséget potenciálisan kizárom. Így volt már gyerekkoromban is, amikor az országos fuvolaversenyen elért eredményemnek köszönhetően felvételi nélkül kerültem be a Konziba. Mégsem kezdtem el oda járni, mert attól féltem, hogy akkor végérvényesen komolyzenész válik belőlem. Ugyanígy bennem volt ez, amikor megszülettek az első írói sikereim – akkor is mindenképp el akartam kerülni, hogy beskatulyázzanak. Úgy gondolom, sokkal összetettebb annál a személyiségem és a gondolatvilágom, hogy pusztán írással, zenével, vagy bármivel foglalkozzak. Ezzel nem lenézni akarom azokat, akik velem szemben elhivatottak egyetlen szakma iránt – sőt, valahol irigylem őket -, de

"
nekem az életelixírem az, hogy minél több dologban próbáljam ki magam.

Persze olykor elkerülhetetlenül megkapom, hogy „nyilván azért csinál ennyi mindent, mert igazából semmihez se ért”. Ezzel a véleménnyel sincs különösebb gond, hiszen az igazság, a visszaigazolás azokban rejlik.

Loretta (közös dal a Supernemes Papp Szabival):

Wild Colours (közös dal Frenkkel):

– Eredeti szakmád, az építészet hogy fér össze ezzel a nagyon szerteágazó tevékenységi körrel?

– Az építészet számomra mindig egy alkalmazott művészet volt. Ez alatt azokat az ágazatokat értem, ahol kompromisszumokat kell kötnöd, alkalmazkodnod kell a szakma szabályaihoz és a megrendelőid igényeihez, különben csak a fióknak dolgoznál. Ebből kifolyólag mindig is elsősorban pénzkereseti forrásként tekintettem rá, ami segít fenntartani a családomat, ugyanakkor soha nem tudja kielégíteni a bennem buzgó kreatív energiákat. Lehet, hogy pont ez a kettősség gerjeszti az állandó nyughatatlanságomat. Én nagyon családcentrikus ember vagyok, az otthon biztonsága mindig is kiemelkedő fontosságú volt számomra. Ugyanakkor az egész nem tudna működni akkor, ha nem lenne meg mellette a teljes értékű művészet által nyújtott hatalmas alkotói szabadság is.

– A gyerekeid mennyire ütöttek rád ilyen téren?

– Hatalmas öröm számomra, hogy mindketten elképesztően kifinomult zenei érzékenységgel bírnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ő életüket is végigkíséri majd az alkotás. A lányom, Lelle fantasztikusan énekel, nyolc éven keresztül volt benne a rádió gyerekkórusában, azóta pedig kortárs tánccal foglalkozik. Csanádot, a fiamat hat év hegedülés után most Ligeti Gyuri (a Zagar és a We are Rockstars zenekarok vezéregyénisége – a szerk.) tanítja elektromos gitáron, és ő is egészen hihetetlen tehetség. Emellett mindketten képzőművészeti vonalon is szuper dolgokat alkotnak. Úgy tűnik, tényleg lehet valami a genetikában.

– A spontaneitás is lételemed, jól gondolom?

– Abszolút,

"
soha nem bírtam azt, ha egy tetszőleges nap reggelén már pontosan tudom előre, mit fogok tenni.

A kiszámíthatatlanság éltet, ez okozza a boldog pillanataimat. A boldogság ugyanis mindig csak egy pillanat – és ha ezekből sokat tudsz egymás mellé rakni, akkor mondhatod, hogy boldog ember vagy. A jelenlegi feleségemmel, Grétivel most már 5-6 éve nagyon rendszeressé váltak ezek a boldog pillanatok az életünkben, úgyhogy azt hiszem, végre teljesen kiegyensúlyozott vagyok. Amikor valaki úgy hivatkozott ránk egy újságban, hogy „a budapesti rock n’ roll pár”, az nagyon jól esett, mert szerintem tényleg meglátta a lényeget. És ez nem egy mesterkélten felvett szerep, egyszerűen csak a belsőnkből fakad.

bsa5

Fotó: Miki 357

bsa2

Papp Szabival (Supernem) és Beck Zazával (30Y) – Fotó: Lékó Tamás

– Az állandó éjszakázást hogy bírod?

– Azt vettem észre, ha elkap a gondolat, hogy „basszus, 42 éves vagyok, most már vissza kéne venni kicsit a tempóból”, és lefekszem aludni, annak éppen ellentétes hatása lesz.

"
Ahelyett, hogy kipihenném magam, olyan leszek, mint egy kataton gazella, ráadásul még a hangulatom is elromlik.

Ezerszer jobb folyamatosan 200 százalékon pörögni, állandóan megújulva és váratlan irányokat véve. Érdekes, ez szintén csak most fogalmazódik meg bennem, de talán az egész amiatt lehet, mert félek, nehogy kimaradjak valamiből? Lehetséges.

Mondjuk, azért vannak olyan helyzetek, amikor a végkimerüléstől elájulok, és egyhuzamban 20 órát alszom. Ezt a barátaim már előre látják rajtam, ilyenkor nagyon kedvesen hívnak nekem egy taxit, valaki hazakísér, aztán egy-két napig nem keresnek. Majd pedig újraindul az egész. Egyébként részben azért is kezdtem el írni 18-19 éves korom környékén, mert nagyon jól esett tollat venni a kezembe, elmélyedni magamban, és kicsit pihentetni azt a hihetetlenül extrovertált állapotot, amiben már akkoriban is éltem.

– Legtöbben talán a két Rocklitera kötetnek köszönhetően hallottak rólad, amit azóta több kiállítás, zenés performansz, sőt rádióműsor is követett.

A Rockliterából valóban egyfajta brand lett az első könyv megjelenése óta, önálló dinamikával. Ebben óriási szerepe van Lobenwein Norbertnek és Fülöp Zoltánnak, a Volt Fesztivál alapítóinak, akik kezdettől fogva hatalmas bizalommal voltak irántam. Nekik köszönhetem, hogy az egész történet nem állt meg a két kötetnél: lett belőle kiállítás országszerte vagy 15 helyszínen – sőt, Berlinbe is eljutottunk vele –, rengeteg performanszos fellépés, élő beszélgetéssorozat (például a Volton), valamint a most már állandó műsorom az Open Air Rádióban.

rocklitera

Néhány helyszín, ahová eljutott a kiállítás

Epernek tigris (A Péterfy Bori & Love Bandhez írt novella)

470_baksasoos

Fotó: Kálló Péter

Friss és meghatározhatatlan volt az álomittas lepedő ropogása. Vörös ibolyaillat, üde fények. Tekintetem megakadt a hajfürtökön, majd a lány rózsaszáján időzött. Mintha szendergés közben is énekelne. A redőnyön átszűrődő napsugár váratlan szögben esett ébredező szemöldökére. Halkan lépegettem a lakosztály parkettáján.

::::::: Halszálkagerinc! - úszott ki számon.

Az ezüst reggelizőtálcát letettem a zsúrkocsira, és az öltözőparavánra lendítettem egy földre hajított csokornyakkendőt. Óvatosan tártam ki az ablakot, hogy farkasszemet nézhessek egy bájos citromsármánnyal.

::::::: Mire gondolsz röppenő barátom? - kérdeztem.

Szélesre tártam a tavaszi ablakot és szűkebbre húztam fehér kötényem.

::::::: Korábban vártam, most éledezem, nyílok és dalolok - csiripelte szórakozottan a madárka.

::::::: Jujj, de jó neked - nyújtózott nagyot a lány. - Én is ezt teszem.

Egy kis parfümös párnaigazítás, selyemköntösre kattintott hajcsat és semmi más, csak egy mindent összegző mosoly.

::::::: Gyertek-gyertek, reggelizzünk együtt - intett a lány.

Pirítóst kentünk, szamócát csipogtunk, s közben szárnyas lelkünk verseket csipegetett. Lágy, érzékeny és hajlékony verseket. A lány dúdolt hozzá és forró teát szürcsölt. Éreztem, itt most megáll az idő, átértékelődik a múlt, értelemre lel mindaz, ami talán nem is létezett eleddig. Egyszerű szólam, melyben virul a hajnal, a nap és az évszak. Nő és férfi, madár és csillag.

::::::: Csitt - szólt a lány hirtelen és tapsolt egyet a sarokban megbúvó bűvészláda irányába.

A paraván lángra lobbant, kerevetén két tigris lendült át. Virágba borult a fal, a szoba megnyúlt, a dallam felerősödött. Egy egész színi társulat foglalta el a rögtönzött színpadot. Mindhárman egymásba karoltunk az ágyon. Láttunk porondmestert előugrani varázscilinderből, büszke állatidomárt és tajtékzó vadakat.

::::::: Még, még, még! - kiáltott a lány, majd újra tapsolt.

A bársonyládából zenekar ugrott elő, szintetizátor hangján sziszegő kígyók, saját gerincüket összecsomózó artisták. A tenger lengése már a teraszig ért, tavirózsák nyíltak a sós vízen. Fürödni volt kedvünk! Gondolatban velünk úsztak a tigrisek és a zene. Víz alatti patakok fakadtak, ércek és borostyán borzongott a felszínen. A horizonton színes szalagok úsztak. Megsimogattam a sármányt.

::::::: Ugye nem félsz?

::::::: Hangja kicsit reszketett, de éreztem bízik bennünk.

Hatalmas fákból kivájt hajók úsztak felénk, ágyúik megcsillantak a ferde szélben. Termékeny szirtek emelkedtek átlátható dzsungelekkel. Megint elcsattant egy vidám taps, és szabadnak éreztük a légies fuvallatot.

A falon újabb és újabb ablakok nyíltak. A lány egy pillanatra megszakította a dallam sodrását, csöndet intett hangnak, s hangtalannak. A távolba nézett.

::::::: Szigetet látok, rajta emberek. Szerelmesen állnak az esőben, mint madár a szellőben, ha dalol, ha dalol.

::::::: Dalol! - szólt kis barátunk.

Hosszúra növesztette lábait és vállunkon billegette magát a zene hullámaira.

bsa6

Hobo 70. születésnapján a Nemzeti Színházban – Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Mivel foglalkozol mostanában?

– Évente egy-két új saját dalt veszek fel barátokkal, de ami mostanában leginkább kitölti a napjaimat, az egy 100 magyar zenészt bemutató irodalmi, képes portrékötet. Miki 357-tel (fotós és operatőr, az utóbbi évek egyik legfelkapottabb magyar kliprendezője – a szerk.) dolgozunk rajta, ő fotózza, én írom. Alapvetően szépirodalmi jellegűek lesznek az írások, de sokkal kevesebb fikciós és több valós elemmel, mint a Rocklitera esetében. A tervek szerint ősszel fog megjelenni, Etalon lesz a címe. Egyaránt szerepelnek benne a ’60-as, ’70-es évek nagy sztárjai és mai fiatal tehetségek. Az LGT-től és az Omegától a Supernem és a 30Y tagjain át a Middlemist Redig és Iamyankig terjed a szórás. Fateromhoz egy verset írtam, mely számtalan próza mellett az egyetlen lírikus munka lesz az új könyvben.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


KÖVESS MINKET:




Kölcsönlakás: Dobó Kata első filmjéből épp Dobó Kata hiányzik - mint rendező
Az év legszexibb vígjátékának hirdették. Ebből csak a “legsz...” és a “...bb” az igaz. Kritika.
Hargitay Judit. Fotók: InterCom - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Dobó Kata első rendezéséről nem akartam rosszat írni. Épp azért, mert annyi előítélet lengte körül az egészet. Annyit bántották azért, hogy egy sokak szerint színésznőként is erősen véleményes tehetségű sztárnak a Magyar Nemzeti Filmalap csak úgy odatolt 350 milliót egy egész estés vígjátékra, míg más, jóval komolyabb rezümével, sikeres kis- és nagyjátékfilmekkel bizonyított rendezők nem kaptak semmit. Egy korábbi kritikámban már említettem: “élménynéző” vagyok, csak az érdekel, hogy a vászonról átjön-e a varázslat, és a popcorn-csámcsogós sötétségben kézen fog-e a történet, ami aztán a vége feliratig nem is enged el. Ha ez megvan, nekem az a film jó, bárki rendezte is.

A Kölcsönlakásra is úgy ültem be, hogy ha kapok egy rekeszizom-rezegtető, valóságból kiragadó, kellemesen könnyesre nevetgélős másfél órát, akkor én bizony ünnepelni fogom a magyar filmgyártás újabb gyöngyszemecskéjét, akkor is, ha nyilvánvalóan nem fog bekerülni se Cannes, se az Oscar shortlistjére. Csak hogy nem ezt kaptam, nagyon nem.

A várakozó mosoly a tizedik perc körül az arcomra fagyott, a huszadik percnél meg kellett böknöm a mellettem ülő újságíró kollégát, aki szó szerint elaludt, majd a film kétharmadánál ki is slisszant, hogy ő eddig bírta, és kész. Bevallom, kedvem lett volna követni.

Pedig annyira adott volt minden. Egy magyar viszonylatban kifejezetten méltányos költségvetés (ezt fentebb már említettem), egy javarészt kiváló színészgárda, egy fél évszázada a világ számos színpadán óriási sikerrel játszott színdarabból kiinduló alapsztori (amelynek egyik szerzője A miniszter félrelép-et is jegyző Ray Cooney), és Búss Gábor Olivér személyében egy ügyes forgatókönyvíró, aki a kicsit poros alaptörténetet dicséretesen felturbózta, a mai viszonyokra adaptálta.

Igazi “tévedések vígjátéka” ez, ahol két házaspár, egy lakberendező, egy vérmes jógaoktató, egy luxusprosti meg egy vaskalapos mesekönyv-írónő kavarják a kavarni valót, mindezt egy félig felújított lakásban. Mindenki mást hisz, mint ami, mással lép félre, mint aki, másnak hiszi a másikat, mint aki. Jó szövegek, térdcsapkodósan vicces félreértések, sírvaröhögős helyzetkomikum. Tökéletes sikerrecept.

Csak épp egyvalami hiányzott. Egy jó rendező. Vagyis maga Dobó Kata.

Szabó Simon

Ha konyhai hasonlattal szeretnék élni, a Kölcsönlakás kiváló példa arra, hogy a legfinomabb alapanyagokból, húsokból, zöldségekből, fűszerekből is egy rossz szakács csak egy közepesen felejthető kaját képes összehozni, míg egy zseniális séf mindebből egy olyan szupercsodát kreál, hogy az összes ízlelőbimbónk égnek áll. Nos, a Kölcsönlakás az előbbi.

Lehet, hogy sok nézőnek a tényleg humoros helyzetek és a jó párbeszédek elviszik a hátukon a filmet, besorolják az “egyszer nézhető” kategóriába, ám a modern magyar vígjáték dicsőségfalára biztos nem fog felkerülni, főleg olyan rendezői bravúrok után, mint a Valami Amerika 1-2., a Csak szex és más semmi, vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát. Ez utóbbi filmekben épp az a jó, hogy a könnyedség és gördülékenység mögött egy biztos kezű, vérprofi rendező áll.

A Kölcsönlakás viszont olyan, mintha a rendezője ott se lett volna, csak úgy “leforgott valahogy”. Technikailag össze lett rakva – a film technikai rendezője egy nagyon tapasztalt filmes szakember, Gulyás Buda –, csak épp a lényeg hiányzik belőle: az élet, a lendület, a pezsgés, a fűszer.

Néha ugyan felnevetünk, de nyikorog az egész, és a magam részéről egy pillanatig sem tudtam elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen egy adaptált színdarab – mindezt úgy, hogy a színdarabot nem is láttam.

Klem Viktor és Martinovics Dorina
Oroszlán Szonja és Balla Eszter

Mivel szeretnék valami pozitívat is kiemelni a filmből, megemlítenék egy-két színészi alakítást. Klem Viktor és Martinovics Dorina kettőse kiváló volt, mindkét színésznek “levegője van”, egy-egy pillantásba képesek belesűríteni egy teljes párkapcsolati drámát. Balla Eszter is meggyőzően komédiázott, és nekem kellemes meglepetés volt Kiss Ramóna, akitől – bevallom – nem vártam sokat, mégis könnyed eleganciával, hitelesen hozta a figurát, és nem mellesleg női szemmel nézve is nagyon dögösen nézett ki. Oroszlán Szonja nem igazán találta meg magát a karakterében, Szabó Simon sem, pedig egy kamara-komédiában nagyon fontos, hogy minden színészi alakítás kiváló legyen, hiszen kevés a mozgástér, a szereplők közötti dinamika határoz meg mindent.

De hát ez legyen a legkisebb bajunk. A Kölcsönlakást sajnos a világ legjobb színészei sem tudták volna megmenteni, ahogy a slágergyanús vége-főcímdal sem (az egyébként nagyon jó). Nem tudom, Dobó Kata miért ezzel a filmmel indította rendezői karrierjét – ha egyáltalán lesz ilyen –, de egyvalamit biztosan nem tartott szem előtt. A könnyű műfaj az egyik legnehezebb műfaj, a legnagyobbak közül is csak kevesen csinálják jól. Rutin kell hozzá, jól átgondolt koncepció, kitűnő arányérzék, nagyon biztos, soha meg nem remegő kéz. És persze – tehetség.

Forgalmazó: InterCom

Bemutató: 2019. Február 14.


KÖVESS MINKET:



Óriási a felháborodás az Oscar-gála körül: a reklámszünetben adnának át néhány díjat
Így akarják rövidíteni a műsoridőt. Az operatőrök levélben tiltakoztak a döntés ellen.
MTI, Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Levélben tiltakozott az Amerikai Operatőrök Társaságának elnöke, Kees Van Oostrum, miután az amerikai filmakadémia bejelentette, hogy négy kategória, köztük az operatőri győztesének a reklámszünetben adják át a díjat az Oscar-gálán, hogy ezzel rövidítsék a műsoridőt.

Kees Van Oostrum az ACS 380 tagjának szóló levelében "rendkívül szerencsétlen" dolognak nevezte, hogy a filmakadémia erre a lépésre kényszerült, hozzátéve, hogy ebbe "nem nyugodhatnak bele tiltakozás nélkül".

Az ACS elnöke hangsúlyozta, hogy nézetük szerint a filmkészítés kollektív műfaj, amelyben a rendező, az operatőr, a vágó és a többi szakember felelőssége gyakran fedi egymást. A filmakadémia döntése nyomán viszont úgy tűnik, mintha ez a közös, kreatív munka szétválna és az operatőrök munkája minimalizálódna.

A The Hollywood Reporternek adott nyilatkozatában azonban azt is megjegyezte, hogy szerinte John Bailey-nek, a filmakadémia elnökének nem volt más választása.

0Bailey - aki operatőrként maga is az ACS tagja - hétfőn jelentette be, hogy a háromórás Oscar-show rövidítése, a műsor csökkenő nézettségének javítása érdekében ezentúl éves rotációban mindig más Oscar-kategóriák díjait adják át a reklámszünetben és a köszönőbeszédeket csak a műsorban később, megszerkesztve közvetítik.

Bailey ugyanakkor kiemelte, hogy a filmakadémia továbbra is mind a 24 díjkategória jelöltjeinek érdemeit egyformán tiszteletben tartja.

A február 24-i Oscar-ceremónián az operatőri díj mellett a vágó-, a kisjátékfilm-, valamint a maszk és haj-kategóriában járó díjat is a reklámszünetben vehetik át a győztesek.

A The Hollywood Reporter forrásai szerint a 9000 tagú amerikai filmakadémia operatőri ágazata önként vállalta, hogy idén a reklámszünetben adják át a díját.

Alfonso Cuarón, a több kategóriában, köztük az operatőriben is Oscar-jelölt Roma alkotója hétfőn Twitter-üzenetben reagált a filmakadémia bejelentésére.

"A film történetében mesterművek születettek hang, szín, történet, színészek és zene nélkül. Azonban egyetlen film sem jött létre operatőri munka és vágás nélkül"

- írta.

Guillermo del Toro, A víz érintése című Oscar-díjas film rendezője twitteres hozzászólásában szintén azt húzta alá, hogy a filmek fényképezése és vágása a filmkészítés esszenciájához tartozik, "nem a színházi hagyományból vagy az irodalmi hagyományból származnak: mindkettő maga a film".


KÖVESS MINKET:





Boros Misi: Nem mi vagyunk a főszereplők, mi csak közvetítjük a zenét
13 évesen felvették Lang-Lang mesterkurzusára, most Bogányi Gergelynél tanul, a hétvégén pedig olyan zongoristák között lép fel, mint Balog József vagy Dráfi Kálmán. Bár nagyon fiatalon nagyon sokat elért, Boros Misi mégsem fél attól, hogy elfogy a motivációja.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Mivel valaha én is zongorázni tanultam, külön öröm számomra, amikor ennek a hangszernek a mestereit kérdezhetem. Akkor is, ha a mester adott esettben a fiam lehetne. Ebből is látszik, hogy a kor csak egy adat, semmi jelentősége. Legnagyobb örömömre Misi beleegyezett, hogy tegeződjünk.

- Amikor apukádat felhívtam telefonon, hogy egyeztessek az interjúról, azt kérte, délután legyen, mert délelőtt iskolában vagy. Azt olvastam, hogy napi 5-6 órát gyakorolsz a zongorán, és akkor még nem beszéltünk a fellépésekről és a velük járó utazgatásról. Hogy tudsz időt szakítani a tanulásra?

- Magántanuló vagyok a Pécsi Művészeti Gimnáziumban. Ezért felmentést kaptam az összes óráról, kivéve a zenei tantárgyakat, amelyek körülbelül heti 10 órát tesznek ki. Ez mindenképp megkönnyíti a helyzetemet, de ettől függetlenül sokat bejárok az iskolába, mert érettségiznem kell, és az osztálytársaimmal, iskolatársaimmal is szeretek találkozni. A dolgozatokat megírom évközben, így kapok osztályzatokat, tehát nem kell év végi vizsgát tennem az egyes tárgyakból.

- Hogy alakítod a tanulmányaidat? Arra készülsz, hogy érettségi után csak a zenére koncentrálsz, vagy azért úgy tanulsz, hogy ha arról van szó, más irányba is mehess?

- Természetesen szeretném megismerni, hogy mi van még a világban a zenén túl. Nagyon fontos, hogy mindenben tájékozottak legyünk, és ebben sokat segít az iskola. De a továbbtanulási cél egyértelműen a zene.

- Már a Virtuózok előtt is versenyeztél, koncerteztél. Gondolom, a műsor után ez meghatványozódott.

- Igen. Számomra hatalmas öröm, hogy ilyen sok helyen nyílt alkalmam föllépni. Nagyon köszönöm a sok támogatást, elsősorban Peller Mariannak, a Virtuózok megálmodójának, aki mindenben támogat.

- Fel voltál készülve mindarra, ami Virtuózok után várt rád?

- Igen. Az az igazság, hogy még most is, ha visszatekintek erre az időszakra, nagyon feldob mindaz, ami akkor és ott történet. Nagyon jó élmény volt a műsort követő évben a sok külföldi és belföldi fellépés.

Egészen különleges érzés itthon játszani. Sok energiát ad, hogy személyesen is találkozhatok a közönséggel.

- Ezek szerint Te élvezed ezt. Vannak olyan művészek is, akik szeretik megtartani a nézők és a színpad közötti két lépés távolságot.

- Ez is egy nézet, de én nem ezt képviselem. Szerintem teljesen természetes, hogy találkozunk a közönséggel, hiszen nem mi vagyunk a főszereplők, mi csak közvetítjük a zenét. Az a mi fontos szerepünk, hogy eljátsszuk azt a sok csodás darabot, amit az elmúlt évszázadokban leírtak. Boldog vagyok, hogy utána találkozhatom a közönséggel, mert nagyon sok impulzus ér, rengeteg emberrel megismerkedhetem.

Véleményem szerint nem csak, hogy lehet találkozni a közönséggel a koncert után a művésznek, hanem kell is.

Nem is csak találkozni, hanem beszélgetni elsősorban.

- Nagyon fiatalon csöppentél a sűrűjébe. Itthon játszol a Zeneakadémián, a Müpában, bejártad a fél világot, rendszeresen találkozol sztárokkal. Nem félsz attól, hogy ha így haladsz, túl hamar elfogy a motivációd?

- (nevet) Dehogy. Mindig van motiváció. Elsősorban az, hogy a zeneirodalom végtelen. Mindig vannak új darabok, mindig hatalmas anyag áll előttem. Bármennyit is dolgozom és gyakorlok, még mindig csak töredékét tudom a rendelkezésre álló daraboknak.

- Számodra mi a fontosabb a zongorázásban? Amennyire lehet, hűségesen visszaadni a művet a szerző szándékai szerint, vagy a darabokon keresztül önmagadat kifejezni?

- Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés.

Az esetek többségében nem tudhatjuk száz százalékban, mit akart a szerző.

Bartókról vagy Rachmaninovról vannak felvételek persze, de a régieknél nincs ilyen segítség. A kotta nagyon kevés, de biztos alap, a notáció a zenének csak töredékét képes átadni. A többit nekünk kell hozzátenni. A leírt elemek, a hangjegyek és a zeneutasítások megkérdőjelezhetetlenek, nekünk viszont bele kell vinnünk a saját énünket, és azt, ami nincs leírva, de amit ott látunk a zene mögött.

- Az imént már emlegettem, hogy találkoztál sztárokkal. Például részt vehettél Lang Lang mesterkurzusán.

- Ez még 2013-ban történt, amikor 10 éves voltam. Körülbelül 300-an küldtek videót Lang Lang alapítványának, én is beküldtem több művet. A 300-ból 50- jelentkezőt kiválasztott egy zsűri, és a maradékból maga Lang Lang választotta ki azt a 12-őt, köztük engem is, akik elutazhattak erre a mesterkurzusra Münchenbe, Németországba. A mesterkurzus egy hetes program volt, de maga a művészúr csak egy délután tudott eljönni, úgyhogy személyenként körülbelül 20 percet foglakozott mindenkivel a Müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskola nagytermében összegyűlt közönség előtt. Azért a nyilvános mesterkurzus előtt és után volt alkalmunk beszélgetni vele.

- A Virtuózokból tartod a kapcsolatot valakivel? Akár a versenytársakkal, akár a zsűri tagjaival?

- Természetesen. Tartjuk a kapcsolatot, találkozunk, vannak közös fellépéseink a zsűri tagjaival is, ilye volt például az újévi koncert. A Virtuózok alatt ismerkedtem meg személyesen Bogányi Gergely művész úrral, akivel azóta is nagyon szoros emberi és a szakmai kapcsolatban vagyok.

- Gondolom, sokat tanulsz tőle.

- Rengeteget. De természetesen változatlanul tanulok Megyimóreczné Schmidt Ildikónál is, akivel már jóval a Virtuózok előtt elkezdtük a közös munkát.

- Szombaton a Te koncerted nyitja meg a zongora mini maratont a budapesti Festetics Palotában. Nem akármilyen társaságba kerültél, hiszen rajtad kívül Király Csaba, Balog József és Dráfi Kálmán lép fel ezen a rendezvénysorozaton. Mit hallhatunk tőled?

- Az „MVM koncertek – A zongora” sorozatba tartozik ez a koncert. Szombat délelőtt 11-kor fogok játszani. Mozart A-moll szonátáját, Schubert 664-es A-dúr szonátáját adom elő az első részben, a másodikban pedig Liszt etűdöket fogok játszani, illetve 6 Paganini etűdöt. Óriási megtiszteltetés, hogy ilyen nagy nevek mellett vehetek részt ezen a rendezvényen.

- Tekintsünk kicsit messzebb: milyen fontos fellépésekre készülsz idén?

- Több mindent tervezünk, de konkrétumokról még nem szeretnék beszélni. Aminek nagyon örülök az az, hogy most rengeteg időm van gyakorolni, új darabokat tanulni, a zenének élhetek.

- Egy zongoristának van „szerep álma”? Olyan darab, amit feltétlenül eljátszanál?

- Ha zenéről beszélünk, nagyon sok a cél és az álom, mert egész egyszerűen olyan sok jó zene létezik, és annyi újdonság, hogy az valami elképesztő. Mostanában sok Liszt-darabot játszottam. Minél több Liszt-művet szeretnék megtanulni, amiként minél több Chopin etűdöt is. A januári szólókoncert-sorozatomon játszottam még Bach szvitteket illetve Schubert B-dúr szonátáját is.

Ugyanezt szeretném folytatni, minél több művet megtanulni a nagy mesterektől.


KÖVESS MINKET:




Andy Vajnára emlékezik a Die Hard és a Ragadozó rendezője ezzel a videóval
30 éve ismerték egymást, szoros volt a kapcsolatuk.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

"Hiányzik, és hiányozni is fog..." - ezzel kezdi a megemlékezését Andy Vajnáról John McTiernan Oscar-díjas rendező, a Drágán add az életed! (Die Hard) és a Ragadozó (Predator) rendezője.

"Nagyon értett a filmekhez, sok producerrel ellentétben, és emiatt nagyon jó volt vele együtt dolgozni.

Senki idejét nem pazarolta feleslegesen, de amit kellett, és amit fontosnak tartott, azt számon tartotta. Az én kapcsolatom vele elég szoros volt ahhoz, hogy bármiben számíthattam az együttműködésére, függetlenül attól, hogy mennyire volt érdekelt az adott filmben."

Azt is elmesélte John McTiernan, hogy amikor forgatáson egy-egy jelenettel nehézségeik voltak, nyugodtan felhívhatta azzal, hogy ez ma nem fog menni.

Elmesélte, hogy voltak többször is motorozni a hegyekben, mert Andy Vajna ezekben az őrültségekben is benne volt. Például egyszer közösen motoroztak a hegyekben, de Vajna elesett. Semmi baja nem esett, de a többiek röhögőgörcsöt kaptak, mert nem tűnt fel neki, hogy elszaladt előtte egy szarvas.

"Amikor megismertem Andyt, csak annyit gondoltam, hogy ő is csak egy olyan filmes üzletember, mint a többiek. És most, 30 évvel később gondolok bele, hogy mennyi mindent is csinált, amire senki más nem lett volna képes."

VIDEÓ: Megemlékezés Andy Vajnáról:


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x