hirdetés
DSC21233.jpg

Bagdy Emőke: Ki segíthet? Mi magunk!

Hazánk egyik legismertebb pszichológusával beszélgettünk pszichológiáról, hivatásról, és a magyar lélekről.
Kovács Anna Dóra, Fotók: Nagy Szabolcs - szmo.hu
2014. május 06.


hirdetés

A tavalyi év során megkapta a Köztársasági Érdemrendet, majd ezt követte a Prima Primissima-díj. Milyen érzéssel töltik el ezek az elismerések?

- Mindkettő nagy megtiszteltetés volt. Boldoggá tett, mert arra válasz a két kitüntetés, ami az életem értelme. A pszichológiát olyan emberszolgáló tudománynak tartom, amely akkor teljesíti be a küldetését, ha eljut az emberi szívekbe és agyakba. Ha tudjuk, hogy hogyan lesz az életünk jobb azáltal, ha elég sok ismeretünk van a lelkünk működéséről, amit átvihetünk az élet gyakorlatába. A mai világban túl nehéz problémákkal kell viaskodnunk és magunkra vagyunk hagyva. Közös kérdésünk: ki segíthet rajtam? Nagy lelki esemény a rádöbbenés: mi magunk vagyunk erre képesek. A két kitüntetés nekem is egy támogatás, elismerés, megerősítés, hogy a törekvéseim működnek. Elérnek a szívekhez. Az eredményt nem én csinálom, én csak kimozdítom, és megszülethet a belátás: mindenki hordoz magában saját erőt a megküzdéshez.

Névjegy:

Prof. Dr. Bagdy Emőke, pszichológus, egyetemi tanár

Született: 1941. augusztus 18.

1968-ban diplomázott az ELTE BTK pszichológia szakán. Később a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen klinikus szakpszichológus (1982), szupervízor (1996), pszichoterapeuta (2001) végzettséget szerzett. 1982-ben lett a pszichológiai tudományok kandidátusa, 1995-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen pedig habilitált doktora.

Több száz tanulmányt írt, sok könyvet írt vagy szerkesztett, 1200-1300 előadást tartott, számos ismeretterjesztő írást jelentetett meg. Főbb kutatási területei: relaxációs eljárások, dramatikus pszichoterápiás módszerek, valamint a hivatásszemélyiség fejlesztésére irányuló módszerek kimunkálása, párkapcsolati dinamika és a stressz-kezelő módszerek hatékonysága.

Mégis miben áll az erő, amit a pszichológia életre hív?

- Gyakran mondom, hogy a pszichológia a reménység tudománya. Szinte minden emberi helyzetre érvényes, hogy nincs végzetes és nincs végleges. Az egészségpszichológia tudományos bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy a reménység ápolása, megőrzése egészségvédő, gyógyulást elősegítő, olyanfajta erő az emberben, ami lelki izomzat. Mert a hit alkotja a lélekben a csontvázat, az erőt, ez az alapépítmény. Mindaz, amit gondolunk erről a világról, a meggyőződéseink, hiteink, értékeink olyan szilárd vázat alkotnak, mint a csontvázunk, ami megtartja a testünket. A reménység az a fürge izomzat, ami ráépül a hitünkre, hogy a terheinket tudjuk vinni, a feladatainkat el tudjuk vállalni és meg tudjuk valósítani. És van még egy, ami ezt az egészet dinamizálja, mozgatja: ez a szeretet. A szeretet működteti a csontvázat és azt az izomzatot, ami igazán élővé teszi ezt az emberi „lelki lényt”. Ez az, ami a legpozitívabb, mert ameddig van szeretet, addig valójában minden van. A szeretet pedig „soha el nem fogy”.

A praktizálás mellett rengeteg előadást is vállal, miért tartja ezt fontosnak?

- Nagyon mélyen hiszek abban, amit mondok, felelősséget tudok vállalni érte. Ez az üzenet valószínűleg átmegy, ennek van ereje. Mivégre volna egy élet tudása, ha nem osztanám meg másokkal? Azért van, hogy közös érték legyen. Ne csak szólam, mint az egész életen át tartó tanulás követelménye, műveljük folytonosan és mindannyian. Pszichológiából nagyon keveset tudunk. Van mit pótolni. Nekem is vannak persze korlátaim, de amit el tudok mondani, az tanítás, tudományos ismeretterjesztés. Mindegy, hogy ez egy személyes beszélgetés során történik, vagy ezer embernek tartok előadást, érzem, hogy ez szükséges, nagy iránta az igény. Ezért van értelme a szakmai kincsek megosztásának, van értelme az életemnek.

_DSC2125

Változik az az évek múlásával, hogy a saját életében és életművében mit tart fontosnak?

- Ez a kérdés kicsit zavarba hoz, mert én hajlom arra, hogy magát a szolgáló életemet tartsam fontosnak. Teszem a dolgom, egyiket a másik után, nem mérlegelek, mert ha nekem feladatom, akkor fontos. Az ember szeretne nyomot hagyni a világban, ez mindannyiunkra igaz. De idővel be kell látni, hogy olyanok vagyunk mint a porszem az idő homokjában, elfúj minket a szél. Ötven év múlva a nevemre sem fog senki emlékezni. De ez nem baj. Elég, ha én tudom,hogy ezt a világot a magam szerény eszközeivel építhettem. A munkáim mind-mind építőkövek, eredmények, aminek sokan veszik a hasznát. Ilyen a lényem, a személyiségem.Vonzom a feladatokat és azok meg is keresnek, megtalálnak, bevonnak és én a tőlem telhető módon, többnyire lelkesen teszem a dolgom.

Így jött a tehetséggondozás is?

- Úgy csöppentem bele a tehetséggondozásba is, hogy soha nem gondoltam volna, valaha ezzel is foglalkozom. Előzménye, hogy sokszor elmondtam az előadásaimban, mi a bajom a tehetséggondozással. Nem bánunk jól a tehetségeinkkel. Nem versenyistállót kell csinálni, ahol kihajtom a versenyzőből, ami benne van, aztán akármi történik vele, nincs tovább. Fiatal, nagyon tehetséges emberek jöttek a rendelőbe úgy, hogy beletörtek valamibe, kudarcoltak és kétségbeestek. Vagy az elvárások mértéke vagy az önbizalomhiány tette bénulttá, gátolttá, tehetetlenné őket. Konkrétan is volt olyan, akinek lebénult a keze, amivel a vonót kellett fognia, pedig már-már hegedűvirtuóz volt tizenéves korában. Másnál a fellépés dermesztő rémülete okozott pánikot. Ezek által megbicsaklanak az ígéretes sorsok. Sokan kértek tőlem az ilyen helyzetekre gyors segítséget, és sajnáltam, hogy nem tudtam segíteni a dolgot valami receptszerű megoldás kínálatával. Csak azt mondhattam, amiben hiszek: gondozni kell a bajt, támogatni kell a személyiség-erőket, lelki segítségre van szükség. Az a szerencse, hogy mindig találok olyan kollégákat, akik egyetértenek velem és együtt tudunk tervezni, szervezni, tanítani, lelkesedni. Kétségtelen, hogy a húzóerő én vagyok. Így kezdtük el azt a kutatást, amely ellenőrizte, vajon tényleg igaz-e hogy a tehetség áldásával sok plusz lelki teher is együtt jár? Lehet-e segíteni a tehetséges fiatalokat, hogy boldogok is lehessenek, ne csak mi örüljünk nekik.

Mire jutottak?

- A munkatársaimmal bebizonyítottuk, hogy valóban igen sokféle problémával küzdenek a tehetséges fiatalok. A vizsgált száz gyermek problémáiban jellegzetes sűrűsödő mintázatokat találtunk, mintegy típusok rajzolódtak ki. Ilyen problématípus pl. a zárkózottság-gátoltság, a motivációs gyengeség, mely útkereső, bizonytalan, önbizalomhiányos állapotot tart fenn, ilyen a perfekcionista szenvedő önelégületlenség, de nagyon jó küzdőképességgel rendelkező ifjakat (rezilienseket) is találtunk. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően pedig ki tudtuk építeni azt a védőhálót, ami fejlesztőpszichológusok és fejlesztőtanárok segítségével segít ezeknek a tehetségeknek minél kisebb szenvedésfokon és minél eredményesebben kibontakozni a maguk területén. Az, hogy tehetséges valaki, annak mi vagyunk a haszonélvezői. Akkor segítsük elő azt is, hogy a tehetség legyen eléggé kiegyensúlyozott, harmonikus ember! Ha mi nem tudjuk elősegíteni, hogy boldogok legyenek, akkor önző haszonélvezők vagyunk.

_DSC2123

A magyar lélekről:

"Talán az európai nemzetek között nincs még egy olyan, amelyet ekkora egyéni és közösségi szabadságvágy jellemezne, mint a miénket. Szabadnak lenni annyit jelent, mint valamitől megszabadulni és valamire szabaddá válni. Ám a magyar nép történelmét éppen az jellemezte, hogy mindig valakik megszálltak. Történelmileg traumatizált nemzet vagyunk. Erre az abszolút „koronát” a a nemzettestet megcsonkító Trianon tette fel. Szerencsére reziliens módon túléltük. Ha egy nemzetet veszteség ér, éppúgy el kell gyászolnia, mint ahogy a halottainkat elgyászoljuk, különben szó szerint belebetegszünk, testi-lelki bajok támadnak.

Trianont mi nem gyászoltuk el soha, mert tilos volt a gyász. De ugyanígy a holokauszt, a Don-kanyar, a nemzetirtás áldozatai sem gyászolhattak igazán. Újra és újra olyan helyzetekbe kerültünk, ahol nem gyászolhattunk. A lenyelt tehetetlenség haragja „magát az embert harapja”, mint József Attila mondta. 1956 után kivégeztek fiatalokat, megvárták, hogy nagykorúak legyenek és akkor ítélték halálra őket, és sok más szadista történésről beszélhetünk. Bűnhődött ezért itt valaki, hogy ellenünk mindezt elkövették? A történelmi igazságtétel elmaradása is rendkívüli módon megterhelte a lelkeket.

Klinikai praxisomból tudom, hogy még ma sem történik meg ezeknek a dolgoknak a nyílt kimondása, pedig a szólásszabadság idején élünk. A magyar lélekről kérdez. Mit mondjak még? Tele vagyunk elfojtásokkal, elhallgatásokkal, veszteségérzésekkel, és nagy a biztonsághiány. A hit csontváza rogyadozik, petyhüdtté vált a reménység izomzata. Csak egy maradt meg: a szeretet, „ami soha el nem fogy”.

Miért nem merünk élni a szabadságunkkal?

- Nagyon sok oka van, de még mindig működik egy – talán archaikus - beidegzett félelem, hogy a saját vélemény kimondása veszélyes az emberi kapcsolatainkra nézve. Világméretű a bizalomvesztés, a bank-világcsőd mögött is egymást átverések játszmái rejlenek. Akkor kiben-miben bízzék ma egy ember? Nincs vitakultúra, nem a gondolatok másságát kritizáljuk, hanem magát a másként gondolkodó embert utasítjuk el, sokszor gyűlölettel. Pszichológiailag kiműveletlen, egymást nem tisztelő, éretlen személyiségű, primitív, együttműködés helyett vetélkedő lények lettünk, javak szerzésének ösztöne fertőzte meg a világot. Nem érett még meg rá ez a világ, hogy szabadon beszélhessünk bizonyos dolgokról. Talán ezt a szabadságunkat kéne kivívnunk. Minden szabadságvesztés depressziót okoz, mint ahogy minden veszteség is ide vezet. Mi privát és közösségi szinten is ilyen „vesztesek” vagyunk. A történelmünkre visszatekintve már nem is mertük igazán izmosítani a reménység erőit. Mert ha a reménység erőivel próbálunk felállni és kapunk egy újabb pofont, akkor előáll a „tanult tehetetlenség” állapota, amit a depresszió keletkezési magyarázataként Seligman nevű amerikai kutató írt le (Seligman ketrecbe zárt kutyákra mért kisebb áramütéseket, és mivel nem tudtak elmenekülni, egy idő után leültek a ketrecben és akkor sem mozdultak, amikor a ketreceket kinyitották).

Mindez hogyan mutatkozik meg?

- Olyan módon vagyunk egymással kíméletlenek, nyersek és agresszívek, hogy az etikett alapszabályait is felrúgjuk. A másik az elfutás, amit látunk is. Sokan menekülnek el ebből az országból. Nem azért, mert nem szeretik a nemzetet, nem azért, mert nem érzik magukat magyarnak, csak mert boldogulni akarnak. Ráadásul olyan impulzusokat kaptunk az elmúlt évtizedekben a világgazdasági csőd következtében, amiknek társadalmi méretű megbetegítő hatásuk van, mint például a munkanélküliség. Van egy gyanakvásteli, általános projekciós hajlam,a bűnbakkeresés. Ki a felelős? Állandó az egymásra mutogatás.

konyv

Mi lenne a megoldás?

- Ha megoldásra törekszünk, attól messze vagyunk. Elég lenne a helyzetek emberhez méltó kezelésének megtanulása és művelése, ne sebezzük agyon egymást. Ha mindannyian megtennénk azt, amit a saját sorsunkért tenni tudunk, hiszen „egész világ nem a mi birtokunk”, ha személyes elkötelezettséggel és felelősségvállalással tennénk, amire magunkért és kis világunkért képesek vagyunk, akkor máris messzebbre jutnánk. Hiányzik azonban az össztársadalmi szocializáltság, hogy vedd kezedbe a sorsod, légy felelős önmagadért, az egészségedért, és csak akkor reklamálj, ha te már megtettél mindent és még mindig nem jött össze! Ha mindenki a saját háza táján, a saját családjában, a saját személyiségében megtenné, ami az ő dolga, akkor előbbre tartanánk. Felső kormányzati intézkedésre várunk, a „honatyákra” mutogatunk, tegye meg más, amit nekünk kellene. Mindhiába vagyunk talentumosak, az a tehetség, ami bennünk van, nem tud kibontakozni, mert agyon-frusztráltak vagyunk, mint a depresszió-kísérlet állatai. Azt is tesszük. Azt mondjuk: „úgyse fog menni”. A magyar népesség elvárásai magasak, de a közösségiség érzése nagyon károsodott. Európa legindividualistább nemzete lettünk. Pedig ember nem tud ember nélkül megélni, egymásra vagyunk utalva, ez alaptörvény. Az individualizmus hamis bálványát kéne lerombolnunk, mert nem attól valósítom meg önmagam és leszek valaki, hogy a másik vállára állok és összetöröm, hanem egymást segítve juthatnánk sokkal magasabbra. Az együttműködés elvét kellene megerősíteni, és ahogy én látom, a családi életben, a társadalomban, ez mindenhol probléma. Szóval amíg élek, biztosan lesz tennivalóm. A pszichológia ugyanis sokat segíthetne, ha nagyobb lenne a becsülete, de a mi szakmánk persona non grata. Hatalmas az érdeklődés iránta, ennek ellenére az igazán hozzáértőkkel rosszul bánik a mi világunk. Viszont, minden ember keresi a problémamegoldás, sőt gyógyulás útjait, ezt nyílván Ön is látja.

Az öngyógyításban hisz?

- Minden ember bizonyos értelemben öngyógyít, csak nem tudja, hogy hogyan csinálja. Ha megvágod az ujjad, a szervezeted tudja, hogy mit kell tennie. A mélytudásod sokkal okosabb, mint a tudatos tudatod, csak erre ráteszed az aggodalmakat, és akkor elgennyesedik a sebed. Van öngyógyítás, de pszichológiai tudás kell hozzá. Önismeret és azoknak az eszközöknek a tudatos felhasználása, amiről a tudomány bizonyította, hogy gyógyítanak. Az, hogy van valakink, aki számára fontosak vagyunk, óriási érték. Van kiért-miért élnünk. Azt viszont nem tudjuk, hogyan kell segíteni. Ha segíteni akarsz valakin, egyet kell tenned: kérdezz, aztán valóban hallgasd meg! Hallgass, hogy kinyithassa a lelkét. Hét százalékot értünk meg szavakból, harmincnyolc százalékot az érzelmi agy olvas le a hangszínből, dallamból, intonációból, ötvenöt százalékot a jelentésben, az üzenet megértésében pedig a nem verbális kommunikáció adja. Ehhez képest mi állandóan a szavakon lovagolunk, és azt hisszük, hogy ezzel üzenünk, miközben 93 százalékban az érzelmi agyunk olvassa le a jelentést. Nagyon sokat kellene tanulnunk kommunikációból is! Ehhez azonban őszinte érdeklődésre volna szükség egymás iránt.

Hogyan látja az utánpótlás helyzetét a magyar pszichológusok között?

"Nehéz helyzetben vagyunk, de reménykedünk, hogy a kormány hamarosan mellénk áll, ugyanis sok más szakmával ellentétben a pszichológusoknak nincs érdekvédelme. Ezt a szakmát semmilyen törvény nem szabályozza. Gyakorlatilag „nem létezünk”, nincs definiálva, ki a pszichológus és ki nem az. Tehát bárki lehet büntetlenül „pszicho” szakember, ha annak adja ki magát. Elmebetegek hirdethetik magukról, hogy gyógyítanak, bármiféle következmény nélkül. Megtévesztik az embereket, miközben óriási szükség van a lelki segítségnyújtásra. Az egészségügy is mostohán bánik velünk, nincsenek álláshelyek. Az orvosi kamarában is úgy szerepelhet a tízezer pszichológus közül alig ezer klinikai szakpszichológus, mint „egyéb, nem orvos”. A többi pszichológusnak még ennyi sem jut.

A Kamara érdekvédelmi segítsége révén az orvosok kaptak fizetésemelést, ágy melletti pótlékot, sokféle kedvezményt, mi csak befizetjük a kamarai tagságot, a mi érdekeinknek nincs hatékony képviselete. Nagyon hátrányos a sok ezer szakember helyzete. Nincs álláshely, kénytelen privát praxist folytatni. Pedig a pszichológus lenne a legboldogabb, ha nem kellene privát dolgoznia a megélhetése érdekében. Kinek jó ez a helyzet? A sarlatánok büntetlenül virulnak, nem ellenőrizhető a „lelki beavatkozás”, mert ahhoz „bárki érthet.” Hiába tudjuk, hogy mekkora szükség volna a szakszerű munkánkra, ebben a helyzetben megrekedtünk.

A második világháborúban a katonák között volt egy szállóige: a helyzet reménytelen, de nem súlyos. Én ezt úgy fogalmazom át: a helyzet reményteli, de súlyos. Mégis biztos vagyok benne, hogy megérett rá az idő és lesz Kamaránk, lesz a magyar népességnek védelme a sarlatánokkal szemben, lesz szabályozás és rend. Magam ezért mindent kész vagyok megtenni, hogy elősegítsem.

Ha lenne egy gondolat, amire szeretné, hogy minden hallgatója, diákja emlékezzen, mi volna az?"

- Pszichológusnak lenni hivatás és sors, ezt felelősséggel vállald, és ha vállalod, akkor tudd, hogy a hivatásodnak adtad az életed.

Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!


KÖVESS MINKET:




hirdetés
20190615_083643.jpg

50 ezer forintot spórol havonta a kisgyerekes család azzal, hogy hulladékmentesen élnek

Mit csinál egy környezettudatos anya, ha a gyerek chipset kíván? Mit használnak babasampon helyett? Hogyan csökkent le egyetlen pici szemetes méretűre a heti hulladékmennyiségük pár év alatt? Egy kétgyerekes anyukával beszélgettünk.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2019. június 15.



Flaisz Barbara állatorvos egy főváros közeli kisvárosban él családjával. Évek óta ismerem, de csak nemrég tudtam meg róla, hogy a hulladékmentesség elkötelezett híve. Nem kampányol harsányan, de annál intenzívebben foglalkozik a témával. Ő moderálja a Háztartásom hulladék nélkül - Dél-Kelet Pest megye Facebook-oldalt, ahol csupa egyszerű és kreatív ötletet oszt meg társaival együtt azoknak, akik igyekeznének kevesebb hulladékkal terhelni a környezetüket. Arról beszélgettünk, milyen kisgyerekesként a zero waste-gyakorlat jegyében élni.

Vágjunk a közepébe. Mennyi szemetet termeltetek mondjuk 5 évvel ezelőtt és hogy állsz vele most?

Négy fős család vagyunk és van egy körülbelül 15-20 literes kiskukánk. Ez régebben hetente háromszor telt meg - ma már csak egyszer.

Mikor és milyen hatásra kezdtél el a zero waste témájával foglalkozni?

Amikor a kisfiam egy éves volt - vagyis 2016 novembere körül -, elég sokat olvastam a mosható pelenkáról. Arra gondoltunk, talán könnyebb lesz átállnia a szobatisztaságra, ha nem a kidobható változatot használjuk. Aztán kiderült, hogy a mosható pelenkás babák kábé ugyanúgy válnak szobatisztává, mint az eldobható pelenkások - csak annyi a különbség, hogy láthatóan kevesebb a szemét."

"Már akkor is szelektíven gyűjtöttük a szemetet - és a szelektívben is látszik a különbség. Akkor két zsák műanyagot tettünk ki - ma már csak egyet. Aztán tagja lettem a "Háztartásom hulladék nélkül" névre hallgató Facebook-csoportnak, ahol egymás után jöttek az ötletek, mindenki megosztotta, mit hogyan csinál.

Lelkiismereti kérdéssé is vált ez benned? Fontossá vált, hogy kevés szemetet termelj?

Most már igen. Persze ez fokozatosan alakult ki, ahogy figyelemmel kísértem a háztartási ötleteket. Láttam, hogy mások kis zsákokat varrnak, amiben veszik a kenyeret meg a zöldséget, és én is szerettem volna ilyet. Nagyon megtetszett, jópofa volt, hogy hálós, mintás zsákokba lehet pakolni, nem a nejlonzacskóba - tehát környezetbarát is. Ezért vettünk egy varrógépet és én is elkezdtem ilyen kis textilzsákokat varrogatni. Ez volt az első lépés.

Hogy képzeljük el egy bevásárlásodat?

Mi már nem járunk bevásárlóközpontokba, mert az élelmiszert ilyen alternatív módon egyszerűbb megvenni helyi boltokban és kistermelőknél. A második lépés, amin például el lehet gondolkodni, hogy miként vásárolunk húst és felvágottat.

Hiszen a gyümölcs és a pékáru nem nehéz kérdés: ezt megoldod a zsákkal. De mi a helyzet a sajttal, a felvágottakkal? A zero waste elve alapján ezeket általunk vitt dobozban lehet hazavinni,

de ez a nagyobb szupermarketekben nem mindenütt elfogadott, sok helyen még nem nézik jó szemmel, a saját higiéniai előírásaik miatt. Ezért egyszerűbb ezt kisebb üzletekben, kistermelőknél elintézni. Megtervezzük a bevásárlásainkat, például kedden elmegyünk a henteshez, annyi dobozt viszünk, amennyi kell - szerdán meg mondjuk a tejboltba megyünk és annyi üveget viszünk, amennyire szükség van.

Több zöldség-gyümölcsfajtát nem is kell megvenned. Mit termesztesz itthon?

Cseresznyét, meggyet, barackot, körtét, szilvát, ribizlit. Fűszernövényeink is vannak: bazsalikom, tárkony, rozmaring, menta. Zöldségféléket is termesztünk. Elég sok minden van, ahhoz képest, hogy nem is túl nagy a telek.

Gabonafélékhez, magvakhoz is saját doboz segítségével jutsz hozzá?

Igen. Most már a rizst is a piacon vásárolom a magosnál, aki egy hatalmas zsákból méri ki.

Mi a helyzet a tejjel?

A tejet saját üvegben - a félreértések elkerülése végett: üvegből van, nem palack, a szerző - vesszük. Az üveget könnyen lehet fertőtleníteni: kifőzni, forrázni. Egy részét tartósítjuk is egyből úgy, hogy joghurtot készítünk belőle.

Oltóanyaggal?

Nem. Egy liter tejet felforralok, és belekeverek egy kis doboz joghurtot. Így kapok egy liter joghurtot, amit tovább tudok oltani. Így lesz végül egy kis doboz joghurtból négy-öt kilónyi. Kifőzött befőttes üvegben tárolom. Tíz-tizenkét óra kell neki és kész is van.

Tejfölt is szoktál készíteni?

Nem, de azt is saját üvegbe tudom kérni a tejboltban.

Mindebből arra következtetek, hogy te magad főzöl, nem rendelitek az ételt.

Igen, de nem egyszerű. Bár volt, hogy elvittük a saját dobozunkban a gyümölcslevest az étteremből, viszont azt sehogy sem tudtam megértetni, hogy a pizzába szúrt háromágú műanyagot nem kérem. Az ilyen szituációkat úgy kerüljük ki, hogy nem rendelünk.

Bevallom, ha pizzát rendelek, pillanatnyilag eszembe sem jut ez a kis műanyag. Ehhez azért komoly szemléletváltásra van szükség.

Szerintem sok mindenre szépen fokozatosan jön rá az ember - aztán egymás után jönnek az ötletek és rájössz, hogy jé, ezt így is lehet csinálni. A gondolat először érlelődik, pár hétig, vagy hónapig, aztán elkezded máshogy csinálni.

Milyen gondolatisággal társul ez nálad? Aggódsz a Föld jövőjéért? A gyerekeidéért, az unokáidért?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
csernobil-jo.jpg

Amikor a cipész dönt az atomfizikus helyett – miért vitt be ekkora gyomrost az oroszoknak a Csernobil-film?

Van egy mondás: aki nyavalyog, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé. A szovjet/orosz fejeseknek Csernobil eddig nem fájt eléggé. A több tízezer halott nem fájt eléggé. Hát most fáj. Mert kiderült.
hj. Fotó: HBO - szmo.hu
2019. június 20.



Aki látta az HBO sorozatát, biztos vagyok benne, hogy több jelenete is egy életre a retinájába égett. Az utolsó részben van az a kép, ahol Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes és Valerij Legaszov akadémikus az atomreaktor-katasztrófát kivizsgáló bírósági tárgyalás szünetében kint ülnek egy padon, a fa alatt.

Végig ők vezették a mentési munkálatokat, tisztában vannak vele, hogy maximum öt éven belül ők is halottak lesznek. Scserbina (Stellan Skarsgård) a kézfejét nézi, amin egy pondró mászik. “De gyönyörű” – mondja.

Milyen értékes lesz az élet, ha már mi magunk is haldoklunk. Milyen empátiával, könnyes ellágyulással nézünk még egy pondróra is, ha már mi is ketyegünk az elmúlás felé. Milyen szívesen dobnánk sutba rangot, karriert, hatalmat és pártérdeket, milyen feszült, remegő figyelemmel kapaszkodnánk a hozzáértők szaktudásába, a saját hülye, gőgös fejünk helyett, csak hogy megmentsenek minket.

Scserbina (a filmbeli, az eredetiről fogalmam sincs) ezt értette meg azon a padon. És véleményem szerint ez az, amit az oroszok még mindig nem értenek. Mármint a politikai elit, az átlagemberek, úgy hírlik, nagyon pozitívan fogadták a filmet. A fejesek viszont felháborodottan prüszkölnek, be akarják tiltatni, sőt, saját verziót is forgatnak, ahol természetesen a CIA tehet majd mindenről.

Mondhatnám, hogy az orosz elit harminc év alatt nem tanult az égvilágon semmit, de ez csak részigazság. Szerintem a világ vezetői úgy en bloc nem tanultak semmit, eddig soha, sehol, összegészében.

Igen, a szovjetek kiépítettek egy rendszert, amelyben 15 ezer röntgen/óra sugárzásnál (500 röntgen/órának való kitettség öt órán át már halálos) Uljana Komjuk atomfizikusnő hiába győzködi a cipőgyári munkásból párttitkárrá avanzsált kádert, hogy óriási baj van Csernobilban, ő közli vele, hogy “Moszkva szerint nincs, itt én döntök, elmehet.”

Kiépítettek egy rendszert, amelyben a leghülyébbek mondták meg a legokosabbaknak, hogy mi legyen. Sőt, ha egy hozzáértő ellenkezni merészelt, jött a teljes szakmai-emberi ellehetetlenítés, rosszabb esetben Szibéria.

Egy rendszert, ahol a rang, a potentátokhoz simulás, a gyötrő középszerűség-érzést kompenzáló kaviárvacsorák, elvtársi luxusvadászatok és a hatalom akolmelege felülírt mindent.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
momentum-csehkatalin-1.jpg

Cseh Katalin: Egészen abszurdnak tartom, hogy fenntarthatóan élni ennyire körülményes és drága

A Momentum frissen megválasztott EP-képviselője három és fél éve vegán, és vonattal ment Brüsszelbe, hogy megmutassa: valós alternatíva kell a repüléssel szemben. Interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. június 12.



Az EP-választás egyik legnagyobb meglepetését a Momentum okozta, közel 350 ezren szavaztak rájuk, így két képviselőt is küldhetnek az Európai Parlamentbe. A párt listavezetőjével, Cseh Katalinnal arról beszélgettünk, milyen zöldpolitikát fognak képviselni, és hogy viszonyulnak az életünket pár éven belül teljesen átformáló digitális forradalomhoz.

– Hogy telt az elmúlt két hét a választás óta?

– Nagyon sűrű volt, felpörögtek az események. A jelentős részét Brüsszelben töltöttem, ahol a pártcsaládunknak az EP harmadik legnagyobb erejeként fontos szerep jut a tárgyalások során. Tulajdonképpen most dől el Európa sorsa a következő öt évre, és hatalmas megtiszteltetés, hogy a Momentum delegációjának vezetőjeként én is ott ülhetek abban a körben, ahol a döntések születnek.

Mi már az elmúlt időszakban is mindvégig azt képviseltük, hogy határozottabban fel kell lépni azért, hogy az uniót egy sokkal demokratikusabb, a jogállamiságot erősebben védő, a korrupció ellen minden erejével küzdő szervezetté tegyük. Örülök, hogy ezeket a szempontokat most a frakción belüli, illetve a frakciók közötti egyeztetéseken is képviselni tudom.

– Mesélne kicsit magáról? Hogyan került a politika közelébe, mennyire volt ez éles váltás ahhoz képest, amivel korábban foglalkozott?

– Orvosi egyetemen végeztem Magyarországon szülész-nőgyógyászként, aztán Hollandiában tanultam orvosi közgazdaságtant. Dolgoztam egy kutató cégnél, a felelősségtudat és a szívem hazahúzott, a hazai egészségügy állapotát ismerve szerettem volna inkább itt kamatoztatni a tudásom.

Miután elhelyezkedtem rezidensként, hamar szembesültem vele, milyen szinten hátráltatja a mindennapi munkavégzést a rossz kormányzás. Betegek halnak meg pusztán azért, mert a mindenkori kormány nem képes határozott lépéseket tenni a rendszer rendbetételére.

Ekkor döntöttem el, hogy komolyabban kell foglalkoznom a politikával: oda szerettem volna kerülni, ahol a döntéseket hozzák, és aktívan beleszólni, hogy jobb döntések szülessenek. Így kerültem közel a Momentumhoz, ahol az EP-kampányt már listavezetőként csinálhattam végig. Számomra egészen megdöbbentő, milyen szinten eltávolodtunk Európától az utóbbi években, és ezzel párhuzamosan mekkora pazarlás zajlik az EU-s pénzekkel. Annak az uniónak a pénzét szórja el a kormány, amit aztán óriásplakátokon gyaláz. Úgy éreztem, hogy ez ellen tenni kell.

– Az orvosi pályának mikor fordított hátat?

– Tavaly év elejéig, nagyjából az országgyűlési kampányig dolgoztam orvosként. Persze sajnálom, hogy a következő öt évben biztosan nem lesz módom gyógyítani, de ha jól végzem a dolgomat, politikusként is sokat tehetek majd azért, hogy egészségesebben éljenek a magyarok és jobbak legyenek az ellátási körülmények. Tiszteletben tartva azoknak a hősöknek a munkáját, akik nap mint nap küzdenek ezzel a rossz rendszerrel, szerintem itt az idő, hogy valaki megpróbálja magát a rendszert is rendbe tenni.

– A DK egyből a választási eredmény, vagyis Jávor Benedek és az LMP kiesése után bejelentette, hogy ők teljes mellszélességgel képviselik majd a zöldpolitikát Európában. A Momentum prioritásai között mennyire van elől ez a téma?

– Nagyon örülök, hogy a DK ezt mondta, szerintem minden párt prioritási listájának elején kellene szerepelnie. Ugyanis az nem pártpolitikai kérdés, élhető marad-e a bolygó akár már 10-20 év múlva. Sajnálom, hogy a Fidesz EP-program(nak nevezett) pontjai között az ég világon semmi említés nincs arról, hogyan akarnak hozzáállni a közelgő környezeti katasztrófa kezeléséhez. Sőt, Szijjártó Péter azóta el is mondta, hogy az autóipar fontosabb számára, mint a klímavédelem.

Nekünk a Momentumban az a véleményünk, hogy zöldnek lenni alap, nem jobb- vagy baloldaliság kérdése. A zöldpárti frakcióban a következő ciklusban valóban nem ül majd magyar képviselő, mi sem ott leszünk, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnánk kivenni a részünket abból a munkából, amit záros határidőn belül muszáj lesz elvégezni Európában. Hiszen a klímaváltozás nem ismer határokat, kizárólag összefogva, európai egységként vehetjük fel a harcot vele.

És a jelenleginél jóval határozottabb álláspontra van szükség: például el kellene kezdeni gondolkodni azon, hogy végre megadóztassuk a kerozin árát, hiszen mindenki tudja, hogy a repülés a leginkább környezetszennyező közlekedési mód.

– Ehhez azért előbb nem ártana versenyképes alternatívákat teremteni.

– Valóban, pont erre szeretném felhívni a figyelmet egy kisebb akcióval: legközelebb vonattal fogok kimenni Brüsszelbe, ami egy körülbelül 19 órás út lesz, két vagy három átszállással, kétszer annyiért, mint amibe egy átlagos repülőjegy kerül. (Erre az interjú elkészülte óta sor is került – a szerk.)

Egészen abszurdnak tartom, hogy fenntarthatóan élni ennyire körülményes és drága. Eléggé bántja a lelkiismeretemet, hogy ennyit kell majd repülnöm a munkám miatt, de ezen a viszonylaton jelenleg egyszerűen nincs valós alternatíva.

A politikusok beszélhetnek, amiről akarnak, de ha nem tesszük könnyen elérhetővé és olcsóvá a környezetkímélő életmódot mindenki számára, nehezen várhatjuk el az emberektől, hogy plusz áldozatot hozzanak miatta. Azért is szeretnék dolgozni, hogy ez megváltozzon: közvetlen vasúti összeköttetésre van szükség minél több európai nagyváros között, olyan árképzéssel, ami felveheti a versenyt a fapadosokkal.

– A politikában mostanában eléggé divatba jött felülni a „klímavonatra”: egyre többen dobálóznak hangzatos ígéretekkel, valós elhivatottság helyett opportunizmusból. A Momentum mit tehet azért, hogy elhiggyék róla, komolyan gondolja?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
szel-david-gender-cimkep-1000x727.jpg

„Ha a fiam háromévesen elém állt volna, hogy azt mondja, mostantól ő lány, elfogadom, és kivárok”

‘Nem öltöztetem tütübe és nem adok neki Barbie-babát, de nem szidom le vagy bonyolódom hosszas beszélgetésekbe’ – mondja Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus. Szerinte a gendersemleges nevelésnél ma jóval nagyobb ‘parákkal’ kell szembenéznie egy szülőnek: például a pornóval és a dizájner-drogokkal.
Hargitay Judit. Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. június 13.



A közvetlen ok, amiért megkerestem, egy itthon óriási felháborodást kiváltó hír volt. Charlize Theron hollywoodi színésznő bejelentette: hároméves kora óta kislányként neveli a fiát, mert a gyerek úgy akarja. Azóta lányruhákat ad rá, és lányként kezeli. Csak úgy ömlöttek a cikk alá a színésznőt becsmérlő kommentek, teljesen kiverte a biztosítékot.

– Mi a véleménye erről?

– A lányruhákat én is túlzásnak tartom, pláne egy ekkora gyereknél, amikor a nemi identitás még csak gyerekcipőben jár, a nemhez igazodás pedig csak hat éves korra szilárdul igazán meg, de ezzel együtt sem látok akkora drámát ebben az ügyben.

A magyar társadalom meglehetősen ítélkező, moralizáló, és ami például a gyereknevelést illeti, még csak nem is különösebben következetes. A gyerek nemi identitásával kapcsolatban is elképesztő kockákban élünk: szerintünk, ha egy kisfiú kijelenti, hogy ő lány, az alapból nem normális dolog.

– Miért, ön szerint normális?

– Egyrészt rengeteg oka lehet egy ilyen mondatnak, másrészt egy kisgyereknél sok minden normális, ami nekünk furának tűnik. Gondoljunk arra, amikor azt mondja a gyerek, hogy ő gőzmozdony. És csihuhuzik. Vagy háromévesen elkezd számolni, és sorolja: “egy, kettő, kilenc, tizenhat.” Nem esünk neki, hogy hülyeséget mond, hanem megdicsérjük, hogy milyen jól számol.

Ha egy kisfiú közli, hogy ő lány, vagy fordítva, szerintem azt is érdemes egy ideig semlegesen kezelni, és kivárni. Nem kell se tütübe, se öltönybe öltöztetni, nem kell rátenni egy lapáttal, de hagyni kell, visszakérdezni, miért gondolja így, beszélgetni vele. Az esetek többségében az ilyesmi úgyis elmúlik.

– A nemsemleges (vagy gender-semleges) nevelés a nyugati világban egyre nagyobb teret hódít. Az a lényege, hogy ne erőltessük rá a gyerekre, hogy neki fiúként vagy lányként hogy KELL viselkednie, hadd döntse el ezt ő.

– Nézze, a gyereknevelésben szerintem nagyon tág keretek vannak. Sok mindent meg lehet tenni. Az én kislányom is megörökölt a fiú unokatesójától egy futóbiciklit, ami fekete, és rá van írva, hogy “Andris”. Nem esett kétségbe tőle. Egy szülőnek sem kell megijedni, hogy a lánya fiú lesz, ha szeret focizni. De még ennél súlyosabb dolgoknál sem kell rögtön riadót fújni.

Ismerek egy házaspárt, akik amikor elváltak, a hatéves fiuk hónapokig minden nap beöltözött otthon lányruhába, és úgy mászkált. Nem bántották, kivártak. Aztán abbahagyta. Valószínűleg a válás miatti szorongását dolgozta fel így. Ha egy kisgyerek tikkel, tépkedi a hajszálait, vagy esetleg azon kapjuk, hogy maszturbál, ne essünk rögtön pánikba. Figyeljük a viselkedését, próbáljuk megérteni, hogy milyen helyzetekben fordul elő, hátha megértjük, milyen belső parát vezet le ezzel. Az sem árt, ha megpróbáljuk szülőként végiggondolni, hogy mi min tudnánk változtatni, a lényeg viszont, hogy pont arról, amit csinál, nem érdemes beszélni, mert jó eséllyel nem is tudatosan csinálja.

Fotó: Marosi Viktor

– De mi van akkor, ha évekig más neműnek vallja magát, mint amilyennek született?

– Nyilván van az a pont, amikor már érdemes szakemberhez fordulni, de nem azonnal. Nem könnyű eltalálni a tökéletes időpontot, kicsit olyan ez, mint a tárkonyos raguleves. Hogy mennyi tárkony kell hozzá. Amikor már azt hisszük, bőven tettünk bele, nem kell több, na akkor még egy picit, és úgy lesz jó.

Vagyis bármit észlelünk a gyereken, ami fura, és nem múlik, és ha beszélgetünk vele, akkor sem jutunk előbbre, akkor is még legyünk türelmesek egy picit, és csak utána menjünk szakemberhez.

Természetesen ez a stratégia betegségeknél és komoly hangulatváltásoknál nem érvényes. Azt pedig kevesen tudják, hogy nem muszáj a legdrágább pszichológushoz fordulni: vannak mindenki számára elérhető területi, körzeti tanácsadók, ha pedig oda nem lehet bejutni (márpedig sokszor őrült várólisták vannak), a védőnők és a gyerekorvosok is nagyon tapasztaltak, őket is nyugodtan meg lehet kérdezni, ha aggódunk a gyerekért.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x