hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Azt fogjuk gondolni, hogy utcán élni bűn
Példátlan, hogy egy ország alkotmányban tiltsa meg az utcán élést - mondja Gurály Zoltán a Menhely Alapítvány munkatársa.
Mizsur András, Abcúg, Fotó: Végh László, Hajdú D. András - szmo.hu
2018. október 15.


hirdetés

Az egész társadalomra káros lehet a hétfőn életbe lépett jogszabály, ami gyakorlatilag betiltja az utcai hajléktalanságot, mert azt üzeni az embereknek, hogy a sikertelenség büntethető, mondta Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani munkatársa, a Február Harmadika munkacsoport vezetője. A szakember szerint az intézkedés felerősíti azt a vélekedést, miszerint a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, csakhogy eltűnjenek az utcáról. Nem egyedi Európában, hogy rendőrök viszik be szállóra a hajléktalanokat, az viszont példátlan, hogy egy ország alkotmányban tiltsa meg az utcán élést. Az új szabályozás a szállóknak is komoly problémát jelent, ugyanis nincs elég emberük, hogy egész nap nyitva tudjanak lenni. Interjú Gurály Zoltánnal.

– A hétfőn életbe lépett törvénymódosítás értelmében általánosságban tilos lesz a közterületen való életvitelszerű tartózkodás. Az eddigi szabályozás a világörökségi részekre, illetve az önkormányzat által kijelölt területekre vonatkozott. A korábbi gyakorlat azt mutatta, hogy a hatóságok nem igazán tartották be ezeket a szabályokat. Mire számít, ezután is így lesz?

– Való igaz, hogy az előző szabályozást alig hajtották végre. A szabálysértési eljárások szinte kivétel nélkül figyelmeztetéssel zárultak, legtöbbször csak szemetelés vagy hangoskodás miatt volt büntetés. Lehet, hogy megint csak ez fog történni, viszont fontos különbséget látok a kétféle tiltás között: míg korábban csak bizonyos feltételek mellett számított szabálysértésnek az életvitelszerű közterület használat, addig most minden körülmény között az. Tehát nem csak azért rossz, mert bizonyos körülmények között zavaró, hanem önmagában rossz, hibás cselekmény. Ez a változás később visszahat a társadalom gondolkodására: előbb-utóbb tényleg azt fogjuk gondolni, hogy utcán élni bűn. Egy törvény vagy rendelet olyan dolgot nyilvánít szabálysértésnek, amit a társadalom is büntetendőnek, betiltandónak tart. Szerintem most nem így gondolkodnak az emberek a hajléktalanságról. Van egy furcsaság, két éve készítettünk egy reprezentatív adatfelvételt a lakosság körében, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek döntő többsége inkább segítené a hajléktalanokat, mint büntetné. Miközben a többség azt is gondolja, hogy a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, hogy eltűnjenek az utcáról. Ez egy komoly ellentmondás, amely arról tanúskodik, hogy az emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni a hajléktalanság által megjelenő problémákkal és ez folyamatos feszültséget okoz a közösségekben. Ez a konfliktus állhat a mostani intézkedés mögött, valószínűleg ezt a kormány ugyanúgy felmérte.

– Vagyis az intézkedés valódi újdonsága az, hogy az egész társadalom sérül általa?

– Az embereknek alapvetően a sikertelenség jut eszükbe egy hajléktalan láttán: valami nem sikerült az életében, ő is jobbat, mást akart. Tudják, ha valaki kifekszik az utcára, akkor ő már mindent feladott. Automatikusan magukra vetítik ezt a helyzetet, ez okozza igazából a stresszt bennük: “Úristen, ez velünk is megtörténhet.” És ha azt látják, hogy valaki szerencsétlenségében még bűnelkövetővé is válik, az csak növelni fogja ezt a feszültséget. Ez az az állapot, ami be fog szivárogni a mindennapi viszonyainkba: a sikertelenségnek lehet az a következménye, hogy büntethető vagyok. Nem állítom, hogy ez a kormány szándéka, és az sem biztos, hogy így fog történni, de tapasztalataim szerint nem elhanyagolható ennek veszélye. Amikor valaki kifekszik az utcára, akkor nem csak arról van szó, hogy nincs hol aludnia, hanem segítséget kér. Milyen az a közösség, ahol nem lehet büntetlenül segítséget kérni? Egyes elméletek szerint a közterületi hajléktalanság egyfajta demonstráció: a saját szegénységén túl felmutatja a társadalom állapotát. Erre minden önálló és felelős állampolgárnak szüksége van, még akkor is, ha ez a látvány sokszor nem szép.

– A hajléktalanoknak ezentúl a hatóságok felszólítására kötelező lesz bemenniük egy szállóra. Akkor indul meg a szabálysértési eljárás, ha a rendőr 90 napon belül háromszor szólítja fel a hajléktalant a közterület elhagyására, és ennek negyedik alkalommal sem tesz eleget. Hogyan lesz bizonyítható, hogy valaki valóban életvitelszerűen él az utcán?

– Elsőre olvasatra úgy tűnt, hogy nehezen. Kérdéses, mennyire áll meg az életvitelszerűség, ha például valaki időről időre bemegy a szállóra. Vagy: sok hajléktalannak van bejelentett lakcíme. Tapasztalatból tudjuk, hogy gyakran olyanok is huzamosabb ideig tartózkodnak közterületen, akiknek amúgy van lakásuk, de nincs áram vagy fűtés az ingatlanban.

– Ha matracon fekszenek az aluljáróban az már egyértelműbb helyzet?

– Nem biztos, mert az utcai szociális munkások több olyan hajléktalannal találkoztak, akiknek volt szállós jogviszonyuk, de valamiért egy-egy éjszakán nem tudtak bemenni a szálláshelyre. Ez sem nevezhető életvitelszerűségnek, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy lekési az utolsó buszt vagy vonatot és nincs hová mennie reggelig.

Tehát az is a probléma az új szabályozással, hogy homogén csoportként kezeli a hajléktalantársadalmat?

– Igen, mert az általános kép szerint az él az utcán, akinek nincs hol laknia; a rendesebbje este bemegy a szállóra, napközben pedig a nappaliban melegedőn van. Ehhez képest nagyon különböző életstílusú ember él az utcán, akiket csak a “hajléktalan” definíciója köt össze.

– A kormány többször hangoztatta, hogy mindenkinek van elég hely a szállókon, senkinek sem kell az utcán élnie. A téli krízisidőszakban megnyitott extra szálláshelyekkel együtt országosan 11 200 férőhely van, miközben szakértői becslések szerint a hajléktalanság 20-30 ezer embert érinthet. Hol az igazság: van elég férőhely vagy sem?

– Erre nincs egyértelmű válasz, az élet ennél összetettebb. Budapesten talán három olyan szálló van, ahol többnyire van üres hely, de pont nemrég futottam bele egy esetbe, amikor lett volna hely, csakhogy a hajléktalan ápolásra szorult, és erre csak néhány intézmény alkalmas. A szociális munkások egész éjszaka kerestek helyet számára, mire sikerült elhelyezni. Ez csak egy szempont, de számtalan más oka lehet, amiért egy hajléktalan nem tud bármelyik szállóra bemenni. Manapság nem ritka, hogy a hajléktalanok dolgoznak valahol, ez esetben munka után még el kell jutniuk a szállóig, ami pénz és idő. Van még egy másik óriási tévedés, ami abból adódik, hogy legtöbben a hajléktalan népességet állandónak tekintik. Felméréseink szerint havonta országosan 120-180 ember válik hajléktalanná, és közel ennyien kerülnek ki a hajléktalanellátás látóteréből. Elvileg könnyedén ki lehetne számolni, hogy ha adott pillanatban az összes hajléktalan bekerül szállóra, akkor mennyi idő múlva lesz ugyanennyi ember az utcán, aki be akar kerülni szállóra. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, mert a szálláshelyek felén olyan emberek laknak, akik lakhatásuk elvesztése után közvetlenül kerültek be az intézménybe, nem éltek az utcán. Tehát nagyon nehezen lehet kikalkulálni, mennyi férőhelyre lenne szükség. Én azt tippelem, hogy a jelenleginél jóval több férőhelyre lenne szükség ahhoz a szolgáltatási szinthez, amivel a jogszabály megalkotói számoltak. Véleményem szerint ezért sem jó eszköz a hajléktalanság felszámolására a szankcionálás.

– A közvélekedés mégis az, hogy a hajléktalanok igenis menjenek be szállóra, ha van hely.

– Ezeket a szállókat úgy kell elképzelni, hogy egy-egy helyen nagyon sok, nem ritkán 50-100 főt szállásolnak el egyszerre. Általában 10 ember kerül egy szobába, teljesen véletlenszerű, hogy ki mellé kerülnek. A termek túl vannak fűtve, hogy ne kelljen takarót adni az ágyi poloskák miatt. Közös a konyha, a WC és a zuhanyzó, hadd ne soroljam. Mentálisan nagyon megterhelő egy ilyen helyen élni. Átmeneti megoldásnak jó a szálló, de senki sem gondolhatja, hogy pótolhat egy lakást.

– Hogy fog kinézni a rendőri intézkedés? Ők fogják elszállítani a hajléktalanokat a szállóra?

– Szerintem az utcai szolgálatot fogják odahívni. Csakhogy ha az illető a következő sarkon ki akar szállni az autóból, akkor nem tehetünk semmit, nincs jogunk korlátozni a szabadságát. A rendőrök ezt nehezen értik meg, ők annak örülnének, ha az utcai szolgálat akár kényszerrel is elvinné a hajléktalanokat a szállóra. Való igaz, hogy van egy réteg, körülbelül a hajléktalanok tíz százaléka, akikkel mi hosszú távon sem tudunk mit kezdeni.

– Más országokban van példa arra, hogy a rendőr kényszerítheti a hajléktalant, hogy szállóra menjen?

– Előfordul, de máshol inkább az a gyakorlat, hogy nem önmagában a közterületen élés, hanem valamilyen más szabálysértés, például hangoskodás vagy szemetelés miatt intézkednek a rendőrök. Németországban az elmúlt néhány évben megháromszorzódott a hajléktalanok száma; mindenütt, ahol ennyire drasztikusan megnőtt az utcán élők száma, ott hasonló korlátozó intézkedéseket vezettek be. Magyarországon viszont nem történt ilyen hajléktalan-boom. A másik fontos különbség, hogy mindenhol helyi szinten, az önkormányzatok szabályozzák a kérdést. Nincs országos törvényi szabályozás, arra pedig végképp nincs példa, hogy a tiltást belefoglalják az alkotmányba. Nálunk a kínzással és az emberkereskedelemmel került egy szintre az életvitelszerű közterületen tartózkodás, hiszen alkotmányban csak nagyon súlyos cselekedeteket szoktak tiltani.

– Mi motiválhatja a kormányt a hajléktalanok elleni intézkedésben?

– Nemrég olvastam Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz című könyvét. Ebben a szerző leírja egy meleg kaliforniai polgármester történetét, aki többször is sikertelenül indult a választásokon. Aztán kitalálja, hogy a kutyaszar ellen fog kampányolni, és ennek köszönhetően végül megnyeri a választást, majd a könyv szerint egy kitűnő melegjogi szabályozást vezetett be. Szerintem a hajléktalanság is egy olyan ügy, amivel választásokat lehet nyerni: nagyon látványos, emocionálisan bevonja az embereket, alkalmas arra, hogy tömegekhez juttassanak el politikai üzeneteket. Sokszor találkoztam azzal utcai segítőként, hogy a házak között élő hajléktalanokat a lakók egy része segítette, másik része üldözte. Legtöbbször sikerült valamilyen kompromisszumos megoldásra jutnia a két csoportnak: akit lehetett, segítettek, akit nem, azt a közösség eltessékelte egy idő után. A most életbe lépő intézkedés azzal, hogy az üldözőket segíti, nem csak a hajléktalan emberek, hanem az őket segítők számára is új helyzetet teremt. Egy új fajta illegális, összekacsintós, “dafke” szolidaritás alakulhat ki, ami hosszú távon komoly társadalmi eróziót okozhat. Arról nem is beszélve, hogy mostantól többen érezhetik úgy, hogy bármit megtehetnek a hajléktalanokkal, hiszen büntetendő dolgot csinálnak. Eddig is voltak atrocitások, könnyen elképzelhető, hogy ezután még több lesz.

– A szállók hogyan készülnek az új időszámításra?

– Az éjjeli menedékhelyek most is 80-90 százalékos kihasználtsággal működnek. Leginkább a nappali melegedők készülnek, mert egy friss kormányrendelet értelmében már reggel hattól nyitva kell lenniük. Senki sem tudja, hogyan fogják ezt logisztikailag megoldani. Plusz embereket kéne felvenni, de hiába van rá pénz, a hajléktalan ellátásban dolgozó szervezetek már régóta azzal küzdenek, hogy nincs elég szociális munkás. Azt sem tudjuk még, mi lesz azokkal, akik több szállóról is ki vannak tiltva magatartási problémák miatt. Az intézmények kétségbe vannak esve, hogy mi történik, ha a rendőrök elkezdik beszállítani hozzájuk a kitiltottakat. Nem tiszta a jogi helyzet. Tervek szerint lesz egy vagy kettő első befogadó hely, ahová azokat a hajléktalanokat vinnék, akik ellen szabálysértés miatt intézkednek a rendőrök. Erre most rengeteg pénzt költ a kormány. Önmagában nem ördögtől való elképzelés, hogy legyen egy hely, ahová garantáltan be tudnak menni a hajléktalanok és nem kell szállóról szállóra vándorolniuk, férőhelyet keresve. (A pénteken megjelent kormányrendelet szerint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat működteti az egyik befogadót, ennek finanszírozására egy 300 milliós keretből kaphat pénzt a szervezet. Az interjú a rendelet megjelenése előtt készült – a szerk.) Az első befogadóból 48 órán után kell továbbszállítani őket egy megfelelő szálláshelyre. Elvileg orvosi felügyelet is lesz, a beérkezőket azonnal megvizsgálják majd. Egy szállón nincs ilyen, magam is szoktam aggódni, amikor ügyelek a szállón, hogy milyen fizikai állapotban van az, akit az utcáról hoznak be. Főleg azoknak lehet segítség ez az első befogadó, akik frissen váltak hajléktalanná, például kilakoltatás miatt.

– Mennyire reális, hogy a hajléktalanokat közérdekű munkára küldjék?

– Talán a jogszabályalkotók is belátták, hogy morálisan nehezen lenne védhető, ha a hajléktalanokat pénzbírsággal büntetnék és ezért lett helyette a közérdekű munka, valamiféle nevelő célzattal. Azt azért érdemes hangsúlyozni, hogy a közérdekű munkáért nem kapnak pénzt az emberek, hiszen ez büntetés. Ami még érdekes, hogy a rendelet szerint ha a bíróság megállapítja a szabálysértést, akkor az ítéletet azonnal végre kell hajtani, már nem is engedik ki a fogdából az illetőt. Számomra mégis az a legabszurdabb eljárási szabály, hogy mielőtt őrizetbe vesznek valakit a rendőrőrsön egy orvos megvizsgálja, hogy fogdaképes-e az illető. Ha kiderül, hogy nem, mert például olyan rossz fizikai vagy mentális állapotban van, akkor megszüntetik az eljárást és kiteszik az utcára. Vagyis a szabálysértési eljárásnak nem része annak vizsgálata, hogy az illető élete, testi épsége veszélyben van-e.

– Az új szabályok értelmében hétfőtől a hajléktalanok személyes tárgyait a rendőrségnek vagy az önkormányzatnak kell tárolnia. A tárolhatatlan ingóságokat azonnal megsemmisítik, ha később jelentkeznek ezekért, akkor kifizetik nekik annak értékét, de előbb levonják belőle a tárolás és a megsemmisítés költségeit. Később ezt kivették a jogszabályból, mégsem fizetnek a megsemmisített tárgyak után, igaz, a költségeket sem számolják fel. Ez szimplán a hajléktalanok szívatásáról szól?

– Ez inkább a praktikusságról szól, a rendelet legnagyobb részét ennek a szabályozása teszi ki, részletesen le van írva, hogyan kell leltárba venni az ingóságaikat, a megsemmisítéssel ezt akarták egyszerűsíteni. Az utcai szociális munkások eleve kevés cuccot szoktak elhozni a hajléktalanokkal . Az erdőlakó hajléktalanok esetében tényleg problémát jelenthet a dolgaik elhelyezése, bár őket a legritkább esetben sikerül rávenni arra, hogy szállóra menjenek.

– Sajtóértesülések szerint kedden és szerdán a rendőrség nagyszabású razziát tart Budapesten. A hírek szerint nemcsak a belső kerületekből akarják kiszorítani a hajléktalanokat, hanem azokat is felkutatják, aki az erdőkben felépített kunyhóikban húzták meg magukat.

– Vannak csúnya történelmi példák arra, amikor a hatóságok elkezdték összefogdosni a hajléktalanokat. Nem tartom reálisnak, hogy ennek hatására a hajléktalanok majd tömegesen bevonulnak a szállókra. Főleg azok nem, akik ezekben a kunyhókban élnek. Sokkal önállóbbak, ahogy én ismerem őket, odébb fognak állni, megpróbálnak rejtőzködni. Valakinek nem való a szálló, van, akinek rosszat tesz, mert elveszíti a mozgékonyságát, de az autonómiáját mindenképpen. Szerintem az ember karaktere dönti el, ki milyen túlélési stratégiát választ, ha hajléktalanná válik. Annak ellenére, hogy szállón dolgozom, én biztosan az aktív túlélést választanám; valószínű, hogy inkább egy sátorban húznám meg magam valahol.


KÖVESS MINKET:





“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. március 21.


hirdetés

Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.

A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.

Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.

Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:

“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.

A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.

Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.

A cikk folytatódik


KÖVESS MINKET:




Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

A cikk folytatódik


KÖVESS MINKET:





Szociális farmon adnak munkát az autista fiataloknak
Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 20.


hirdetés

Miskolcon sikeresen működik egy szociális farm, ahol fogyatékos és megváltozott munkaképességű embereket vonnak be a gazdálkodásba, a megtermelt árut pedig értékesíteni is tudják. Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak. A folyamatos növekedési igény miatt a farmon felhúztak egy új lakószintet, ahová további 12 fiatal költözhet be. Ahhoz viszont, hogy a szociális farmok széles körben elterjedhessenek, és ne ússzanak el a milliárdos uniós támogatások, jogszabályi változtatásokra lenne szükség.

Miskolc külterületén, a Bükk keleti lábánál található a Barát-hegy, ezen a festői domboldalon építette fel a Szimbiózis Alapítvány öt hektáron a Baráthegyi Majorságot és több szociális szolgáltatási és lakhatási épületet. A szociális farm az országban egyedülálló kezdeményezés, nemcsak a fogyatékossággal élő fiataloknak ad munkát, hanem a környéken lakó megváltozott munkaképességű dolgozóknak is. A fogyatékossággal élők a farmon végzett munkával hasznos tagjaivá válnak a társadalomnak, saját fizetésük van, amiből a lakhatásuk egy részét tudják finanszírozni.

Munka a fóliasátorban. / Fotó: Hajdú D. András

Tibor értelmi akadályozottsággal élő fiatal, 2016 óta van a farmon, azelőtt pedig a nevelőszüleinél lakott Tiszafüreden. Hallgatag fiú, de azt elmondja, hogy nagyon szeret kertészkedni, az a mindene. Elmeséli, hogy fél hétkor kelt, elkészítette a reggelijét, megmosakodott, elment dolgozni, háromnegyed 12-kor ebédelt, utána pedig folytatta a munkát. Nemrég segített felásni a fóliasátrat, ahová retket és borsót ültettek, azt is megtudjuk tőle, hogy tavaly milyen sok paprika termett. A munkájáért pedig fizetést is kap, saját maga megy el a reggeliért a helyi közértbe. Az egyik gondozója szerint – aki korábban munkanélküli volt, most pedig megváltozott munkaképességű dolgozó – Tibor az, aki még azután is szívesen tevékenykedik, miután letelt a hat órás munkaideje, könnyű vele együtt dolgozni, de kell valaki mellé, aki segít neki. A fiú a farmon lakik, kéthetente látogat haza, emellett a téli és a nyári szünetet is otthon tölti.

Nem csak lakhatást, hanem munkahelyet is biztosítanak

A farmon három lakóház található, szerdán a lenti bejárat mellett található Fűzfás Ház új szintjét adják át, ami így már 12 fogyatékos személyt tud befogadni. Az udvarán álló öreg fűzfáról elnevezett lakóépületben korábban hatan éltek, de a növekvő igényeknek megfelelve az alapítvány kibővítette a korábbi parasztház épületét, a korábbi szobák egy részét egybenyitva pedig egy nagyobb közösségi teret hozott létre.

A cikk folytatódik


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x