hirdetés
kissll_cim
Az URH és az Európa Kiadó dalai ott és akkor telibe találtak
Kiss Llászló a magyar underground legendás alakja. Évtizedek óta Ausztráliában él, de nemrég hazalátogatott és koncertezett is.
Láng Dávid, címkép: Kincses Gyula - szmo.hu
2016. január 17.


hirdetés

Jól indult a 2016-os év az underground zene kedvelői számára: január 2-án a G3 (volt Gödör) klubban lépett fel egy alkalmi formációval Kiss Llászló, az URH és az Európa Kiadó együttesek alapító basszusgitárosa, akit a hazai közönség évek óta nem láthatott színpadon. A koncertnek akkora sikere volt, hogy egy héttel később szintén teltházas ráadást is tartottak. Mielőtt a főhős visszautazott a világ másik oldalára, leültünk beszélgetni, a zenei témák mellett 3D animátori munkájáról és általa fontosnak tartott társadalmi problémákról is.

– Milyen érzés volt három és fél év után újra koncertezni? Hiányzott a közeg?

– Jó volt a régi és új barátokkal játszani, ugyanakkor persze furcsa is. Más volt, mint amit előtte harminc-valahány évig csináltam. Örültem ezeknek a koncerteknek, mert amikor 2012-ben az évente megszokott Európa Kiadó turné végén lejöttem a színpadról, nem gondoltam, hogy az lesz az utolsó fellépésem velük. Egy nagyszerű történetnek lett akkor elég kisszerű vége. Ha úgy alakul, hogy többet nem lépek színpadra, vagy többet nem énekelem el ezeket a dalokat, ezekkel a koncertekkel mégiscsak kerekebb lesz a történet.

– Hogy látod, mennyire volt úttörő az URH és az Európa Kiadó a '80-as évek könnyűzenéjében?

– Voltak ebben a vonulatban jelentős zenekarok az URH előtt, a Spions, a VHK vagy a Bizottság már korábban megjelentek. Az URH viszont egyszerűen a legjobb pillanatban bukkant fel, adekvát és autentikus programmal.

"
Az első koncertünkön ötvenen voltak, a másodikon viszont már több mint ezren.

Ezen mi magunk is meglepődtünk, de úgy tűnt, hogy az akkori közösség (mert az inkább volt közösség, mint közönség) azonnal a magáénak érezte azt, ami ott, akkor és úgy kimondatott. Telibe találtak a dalaink.

Két URH-dal január 2-áról: a Betaville-t Hámori Gabi, a Szabadíts meg-et Magyar Péter énekli

Névjegy

Kiss Llászló (a sok névrokon miatt használja a dupla l-t) 1959-ben született Budapesten. Tizenéves kora óta zenél, 1980-ban alapítótagja volt az URH együttesnek, amely alig fél évig működött, de ezalatt is kultikus státuszt szerzett, dalait a mai napig játsszák régi és új zenekarok.

Az URH feloszlása után gyerekkori barátjával, Menyhárt Jenővel megalakították az Európa Kiadót, ami szintén nagyon hamar népszerű lett. Kisebb kihagyásokkal a '90-es évek közepéig koncerteztek, majd a tagok szétszéledtek a világban. 2004-ben, Magyarország EU-csatlakozása alkalmából álltak össze újra, utána pedig időről időre ismét aktivizálták magukat.

2012-ig volt az Európa Kiadó tagja, a többiek ekkor úgy döntöttek, nélküle folytatják. Ausztráliában 3D animációs művészként tevékenykedik, dolgozott többek között a Mátrix: Újratöltve című filmben is.

– Te is több szöveget írtál, amiket rendszerint el is énekeltél a koncerteken. Elég volt ez számodra a reflektorfényből, sosem vágytál arra, hogy frontember legyél egy saját zenekarban?

– Mindig egyértelmű volt, hogy ha megírok egy szöveget, azt el is kell énekelnem. Ez így természetes. Ugyanakkor sosem voltam túl termékeny, 7-8 saját dalom lehet összesen, egész estés önálló műsort valószínűleg nem tudtam volna összehozni. Nehezen adok ki a kezemből dolgokat, sok ötletem van, de ezek legnagyobb része sose lesz publikus.

Két saját dal, az Elmentek a fiúk (2004-es felvétel) és az Ez csak egy éjjel (a 2012-es VOLT fesztiválról):

– Hogy ismerkedtél meg a 3D animációval? Magyarországon két-három évtizeddel ezelőtt nem sokan foglalkoztak ezzel.

– Persze, iskolában egyáltalán nem tanították. Még gépem se volt, amikor egy pályázathoz a SZTAKI-ban lehetett gépidőt kapni. Aztán az ott készült képeket egyenesen a Szépművészetiben állították ki. Később bekerültem a Novotrade nevű céghez, akik számítógépes játékokat gyártottak az amerikai piacra, többek között az Electronic Arts megrendelésére. Ez már profi munka volt, de nagyon romantikus pionír hangulatban, nagyon okos, nagyon bohém srácokkal. Itt kezdtem a 3D-t.

Aztán egy képem nyert egy viszonylag rangos díjat, az segített az első külföldi munkához Bécsben. Pár év múlva úgy alakult, hogy együtt dolgoztam három nagyszerű szerb sráccal, akik a délszláv válság elől menekültek Magyarországra. Rövidesen aztán továbbálltak. Az egyikük Hong Kongba került, onnan hívott fel, hogy lenne egy állás számomra Kuala Lumpurban, mit szólok hozzá.

– Rögtön igent mondtál, vagy volt benned bizonytalanság?

– Már ezelőtt eldöntöttük családilag, hogy költözünk, de eredetileg Izraelbe akartunk menni. Az végül nem jött össze, viszont a bőröndjeink már be voltak csomagolva, így nem gondolkodtunk sokat.

"
A zenekar akkorra már feloszlott, a szüleim már nem éltek, az öcsém pedig jött velünk, úgyhogy túl sok minden nem tartott vissza.

kisslaci8

– Milyen benyomásokat szereztél az ázsiai kultúráról és mindennapokról?

– Sokkszerű volt elsőre. Malajzia a legjobb belépő Ázsiába, mivel három hatalmas és sokrétegű kultúra (indiai, kínai, maláj) él az országban. Négy nagy világvallás ünnepei, számtalan nyelvjárás, a konyhákról nem is beszélve. Mindez Délkelet-Ázsia kellős közepén. Rengeteget tanultunk a négy év alatt, de annyi pont elég volt belőle. Jött egy másik munkaajánlat Ausztráliából, így '97-ben Sydney-be költöztünk, és ott is ragadtunk.

– Ott hogy sikerült beilleszkednetek?

– A mai viszonyokhoz képest könnyen ment, bár az elején csak egy-két ismerősünk volt, de sokat segített, hogy fix állásra hívtak oda. Szinte azonnal megkaptuk a tartózkodási engedélyt, pár évvel később pedig az állampolgárságot is. Persze nyilván az is számított, hogy 3D animátorból akkoriban még nem sok volt, a hiányszakmával rendelkezőket pedig előnyben részesítették.

kisslaci7

Fotó: Balázs Nóra

– Sokat változott az ország, amióta ott éltek?

– Amikor odakerültünk, még sokkal nyugodtabb és kedélyesebb volt minden. Ma jóval nehezebb helyzetben vannak az újonnan érkező bevándorlók. De nemcsak Ausztrália, az egész világ exponenciálisan gyorsuló sebességgel változik. Hihetetlen mértékű a technológiai fejlődés az utóbbi öt évben. Nemrég még álmodni sem mertem volna olyan szoftverekről, amiket most használok. De igaz ez az orvostudományra is: Müller Péter Sziámival lefordítottuk Meskó Bertalan (orvosi jövőkutató, interjúnkért katt ide - a szerk.) angolul írt könyvét magyarra, elképesztő dolgok vannak abban is. Olyan dolgok, amik bármelyik pillanatban alapjaiban rázhatják meg ezt a mai világunkat.

Ahogyan az utóbbi években a kommunikáció összehasonlíthatatlanul egyszerűbbé és lényegében ingyenessé vált, jó esély van arra például, hogy egy napon, és nem is túl sokára majd az energiával is ugyanez történik. Olyan változások küszöbén állunk, amelyek teljesen a feje tetejére állítják majd a társadalmat.

Számomra nagy tanulság volt, hogy átéltem a '89-es rendszerváltást, ami előtt még pár évvel is úgy gondoltuk, hogy a szovjet típusú szocializmus örökké fog tartani. Ugyanígy most sem lehet kizárni, hogy még nagyobb horderejű dolgok fognak történni, akár a közeljövőben. Most még a fasizálódó nagytőke végjátéka folyik, egyre reménytelenebbül és egyre kétségbeesettebben próbálják fenntartani a gazdasági növekedést. Riasztóan alakulnak a dolgok, de mindig hajnal előtt van a legsötétebb. A nagy kérdés, hogy a kapitalizmus omlik előbb össze, vagy a klíma.

kisslaci6

Fotó: Balázs Nóra

– A klímaváltozás az elsődleges kérdés, amivel foglalkozni kellene?

– Igen, egyértelműen. Elég csak abba belegondolni, hogy mekkora problémát okoz jelenleg, hogy egy országból (történetesen Szíriából) elmenekült ötmillió ember.

Ha viszont a következő évtizedben nem két fokkal nő a globális átlaghőmérséklet, hanem hárommal, akkor többek között egész Banglades is víz alá kerül. És akkor nem öt, hanem 180 millió ember indul majd el.

Ez csak egy példa, de egyre több olyan pontot lépünk át, ahonnan már nincs visszaút, a negatív változások láncreakció-szerűen követik egymást. Például minél inkább olvad a sarkvidéki jégtakaró, annál több metán jut a légkörbe, ami még inkább felgyorsítja a felmelegedést. De, ahogy az előbb mondtam, a helyzet a rendszeren belül nem látszik megoldhatónak – mindjárt más lenne, ha azon még időben túl tudnánk lépni.

kisslaci12

Fotó: Kincses Gyula

kisslaci5

– Mennyire követed az itthoni eseményeket?

– Az aktuálpolitikával nem szabad foglalkozni. Kutyakomédia, ami elvonja a figyelmet az igazi, égető problémákról.

"
A demokrácia a jelenlegi formájában nem működik, hiszen csak arra szavazol, hogy jobbról vagy balról kapd majd a pofont.

A pártrendszer egyszerűen kiüresítette a demokráciát. A pártok által jelölt képviselők nem a választóikat, hanem a pártjukat képviselik, a pártok pedig, mint mindenhol, ahol a hatalom koncentrálódik, megvásárolhatók, korruptak.

A technológia készen áll akár a közvetlen demokráciára is, de rövid távon például milyen érdekes volna, ha mindenki független jelöltekre szavazna, és a megválasztottakat a szavazóik bármikor, egyszerű többséggel lecserélhetnék, ha úgy érzik, nem képviselik az érdekeiket. Akkor a parlament sem ostoba pártcsatározásokról, hanem igazi felelős, a szavazók érdekeit szolgáló döntéshozatalról szólhatna. Ilyesmikkel kellene foglalkozni, nem felülni a bűnöző vezetőréteg napi bulvárszintű hülyeségeinek, bármilyen felháborítóak is azok.

kisslaci1

Fotó: Büki László / Vaskarika.hu

– El tudod képzelni, hogy egyszer még hazaköltözöl?

– Magyarország nekem olyan, mint a bal lábam. Nem sok gólt lőttem vele, de nélküle nem nagyon tudnék focizni. De a viccen túl, a legkisebb lányom most diplomázott, lassan ő is kirepül, onnantól pedig tulajdonképpen szabad leszek, eddig is leginkább a gyerekeim miatt maradtam. Ők ott jártak iskolába, oda ágyazódtak be. Még nagyon képlékeny, mihez kezdek majd az életemmel, de elképzelhető, hogy az év egyik felét Ausztráliában fogom tölteni, a másikat pedig vagy Magyarországon, vagy valahol máshol a nagyvilágban.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Miért tiszteljem, ha szerinte csak egy patkány vagyok?' – Mit tehet a tinédzser, ha már évek óta szenved az iskolában?
Például az alkalmatlan tanároktól és az értelmetlen követelményektől. Mit tehet az anya, aki megértő, de közben retteg, hogy a rendszer ellen is lázadó gyermeke elkallódik?
szelf - Nyitókép: Freepik - szmo.hu
2019. április 09.



A 16 éves lányom otthagyta a sulit, és munkát keres… Tudnátok segíteni? – tette fel a kérdést egy csoportban a minap egy kedves ismerősöm, Anna. Kapott mindenféle ötleteket, de engem főleg az érdekelt, miért hoz meg egy tinédzser a tanév közepén egy ilyen végletes döntést? Gondoltam, ezt nem lehet egy gyors kérdés-válasszal letudni a Facebookon, inkább elmentem hozzájuk.

Tisztességes vállalkozó család rendes háza előtt parkolok le Budapesttől alig 30 kilométerre. A padlástér felé bővülő házon a jó ideje zajló átalakítás nyomai, a kertben a nemrég létesült rendezvényterasz körül átmeneti apokalipszis. De amúgy csend, béke és nyugalom.

Anna beenged, majd elnézést kér, mert még le kell szaladnia a pincében kialakított műhelybe, hogy átállítson egy gépet. A férje hamarosan érkezik az új adag nyersanyaggal, addigra mindennek rendben kell lennie, hogy a munka azonnal indulhasson.

Egyedül lépek be az előszobába, felhúzom a nekem kikészített papucsot, s közben arra leszek figyelmes, hogy a szomszédos konyhában is van valaki.

Belesek. Ő az. Luca, az iskolaelhagyó. Modell-alkatú, hosszú hajú, kicsit pattanásos, de szép arcú teremtés.

– Látod, pont az ilyenek miatt vagyok kiakadva. Háromnegyed kilenc, és még csak most reggelizik. Mondjuk fél 8 előtt nem is szokott felkelni… – dohog Anna visszatérve, de közben látszik, hogy igazából ő is erre vágyik: néha egy kicsit később ébredni, olykor nyugodtan megreggelizni.

Anna bevezet a nappaliba, és még jóformán le sem ülünk, máris árad belőle a kétségbeesés.

Mi lesz így ezzel a gyerekkel, ő ezt nem érti, mert elfogadja, hogy az iskola rossz, de Lucát egyszerűen semmivel nem lehet motiválni.

Bezzeg a bátyja, neki már nyelvvizsgája meg jogosítványa is van. Vele nincs gond. Kiderül, hogy Luca azzal tölti a napjait, hogy jobb híján besegít a házimunkába, aztán meg délután lelép a barátaival. Ez így nyilvánvalóan nem pálya hosszú távon. Ugyan szeretne estin leérettségizni, de akkor is jó lenne, ha dolgozna, mert ez azért elég nagy luxus, hogy napközben meg csak lógatja a lábát.

– Nem sikerül munkát szereznie? – teszem fel az inkább költői kérdést, mire egy újabb szenvedélyes monológ a válasz, miszerint senki nem akar felvenni egy 16 éves lányt, aki lényegében semmihez nem ért, semmi gyakorlata nincs, és még válogat is. Merthogy a mekibe mehetne azonnal, meg volt lehetősége egy pékségben is, de egyik sem felelt meg neki. Ha fiú lenne, azonnal lenne munkája egész rendes pénzért építkezéseken vagy magánkertekben, de lányként sehová sem kell.

– És ti nem tudnátok alkalmazni őt a saját vállalkozásotokban? – faggatom tovább Annát, de a kérdésre már a beszélgetéshez csatlakozó Luca válaszol.

– Semmiképpen nem szeretnék anyával dolgozni – közli határozottan, majd kissé flegmán, de azért dacosan hozzáteszi, hogy legszívesebben azonnal el is költözne.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x