hirdetés
abcug-1.jpg

Az önkormányzatoknak kell lépniük, ha az állam magára hagyja az időseket

Egyre nagyobb az igény az önálló életvitelt támogató, az egészség megőrzését és a magány enyhítését célzó szolgáltatásokra.
Mizsur András, Abcúg - szmo.hu
2019. szeptember 05.


hirdetés

A magyar állam sokkal kevesebb pénzt költ az idősek ellátására, mint amennyire valójában szükség lenne, nem csoda, hogy az otthonokban férőhelyhiány van, a gondozók alulfizetettek és túlterheltek, az ápolási feladatok a családokra maradnak. Egy most megjelent kiadvány sorra veszi, hogy mit tehetnek ebben a helyzetben az önkormányzatok az idősekért: házhoz vihetik az ügyfélszolgálatot, hogy könnyebb legyen az ügyintézés, önkéntesek bevonásával költséghatékonyabbá és jobbá tehetik gondozásukat, az elmagányosodás ellen pedig színvonalas képzéseket szervezhetnek számukra.

Mit tehetnek az önkormányzatok az idősekért? címmel jelent meg nemrég egy kiadvány, amit a Friedrich-Ebert-Stiftung és a Megújuló Magyarországért Alapítvány megbízásából a Budapest Intézet állított össze. A kicsivel több mint húsz oldalas anyagot egyfajta kézikönyvnek szánják a szerzők (Molnár Tamás, Scharle Ágota, Tóth Endre, Váradi Balázs), amelyben sorra veszik, milyen problémákkal küzdenek az idősek, milyen szükségleteik vannak, és ezekre milyen konkrét megoldást kínálhatnak az önkormányzatok. (A kiadvány innen tölthető le.)

A kiadvány

szerint szűkös mozgásterük és anyagi lehetőségeik ellenére az önkormányzatok sokat tehetnek azért, hogy az idősek életét megkönnyítsék.

Főleg, mert egyedül a helyi önkormányzatok képesek a meglévő ellátások és szolgáltatások összehangolására, illetve a hiányosságok pótlására. Különösen azok az idősek vannak rászorulva az önkormányzat segítségére, akiket mindennapi életükben súlyosan korlátoz valamilyen egészségügyi probléma: nekik nem csupán orvosi ellátásra és gondozásra van szükségük, hanem például az akadálymentes ügyintézés lehetőségére is. Ez minden hatodik idősre igaz, és ennek a csoportnak a negyede szegény is, azaz nem teheti meg, hogy fizetős szolgáltatásokat vegyen igénybe.

Az önkormányzatoknak kell lépniük, ha az állam nem ad elég pénzt

Az önkormányzatok szerepvállalására azért is lenne szükség, mert az állami idősellátás alulfinanszírozott, miközben egyre több az idős: 1990 és 2017 között 13 százalékról 19 százalékra nőtt a 65 évnél és ennél idősebb korosztály aránya. Másrészt

a hagyományos intézményi elhelyezés mellett egyre nagyobb az igény az önálló életvitelt támogató, az egészség megőrzését és a magány enyhítését célzó szolgáltatásokra.

De a probléma nem csak az időseket érinti: az ellátórendszer hiányosságai miatt sok esetben a családokra marad az idős hozzátartozó gondozása, ami gyakran súlyos anyagi és pszichés teherrel jár számukra: a gondozást végző családtagoknak fel kell adniuk munkájukat, később maguk is megbetegszenek és ápolásra szorulnak. A jogszabályok viszont nem követik ezeket a változásokat, semmi nem kötelezi az önkormányzatokat arra, hogy megkönnyítse az idősek ügyintézését vagy növelje biztonságérzetüket, pedig pont az önkormányzatok tudnának a felmerülő szükségletekre a leghatékonyabban reagálni.

Az önkormányzatok feladata a gondozásra szoruló idősek otthoni (étkeztetés és a házi segítségnyújtás) és napközbeni ellátása, illetve nagyobb településeken az idősotthonok működtetése.

(Már ahol erre képesek: 2015-ben a települések 91 százalékában volt elérhető házi segítségnyújtás, étkeztetés pedig 86 százalékukban, tehát vannak olyan helyek, ahol az idősek még az alapszolgáltatásoktól is elesnek. ) A legtöbb önkormányzat számára azonban már az alapszolgáltatások jó minőségű működtetése is kihívást jelent: a normatív finanszírozás csak részben fedezi a költségeket, alulfizetettek és túlterheltek a gondozók, sok a betöltetlen állás. Az önkormányzatok önkéntesek bevonásával enyhíthetik ezeket a problémákat, ahogyan ezt a budapesti Hegyvidéki Önkormányzat is csinálja: a hivatásos ápoló személyzet mentorálásával és felügyeletével nyugdíjaskorú önkéntesek is részt vesznek a gondozásra szoruló idősek ellátásában.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
barczi-attila.jpg

„A lógó hajóból nyolc holttestet hoztunk fel és csomagoltunk be, köztük a kislányét is”

Bárczi Attila 14 éve dolgozik a a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatánál. Most arról vall, hogy a Hableány áldozatainak mentése minden problémára rávilágított, ami az átszervezések óta zajlik a szakmájában, és ami miatt a leszerelést fontolgatja.
Forrás: azember.hu, fotó és szöveg: Gálfi Sarolta - szmo.hu
2019. augusztus 28.



Amikor a merülésvezetői tanfolyamon megkérdezte az egyik társam, hogy miért nem próbálok bekerülni a tűzoltóság búvárszolgálatába, azt válaszoltam, hogy el sem tudom képzelni, hogy hullát keressek a víz alatt. De aztán rábeszélt. Azt mondogatta, hogy ez a munka nem csak erről szól, és hogy ennél sokkal fontosabb, hogy milyen jó csapat van bent – reggelente merülési gyakorlatokra járnak, délutánonként futnak a Margit-szigeten, vagyis tulajdonképpen minden, ami velük történik, a búvárkodásért van.

2005-ben szereltem fel a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatához, és azt hiszem, jó döntés volt, mert egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy leszereljek.

Az első merüléseimen még csak mint biztosító búvár voltam jelen.

Van ennek az egésznek egy borzasztó nehéz lelkiállapota, hiszen míg a felszínen beszélgethetnénk, addig lent nem marad más, csak a totális csönd, ahol csak a lélegzetvételedet hallod,

és gyakran a társaidat sem igazán látod – úszol, keresel, ütközöl… csak egy autógumi… továbbúszol, keresel…

A holttest önmagában sokszor olyan, mint egy alvó ember. Aztán mikor kiviszed, mégsem tudsz mást csinálni, mint perceken át bámulni.

És nem is ez a legnehezebb, hanem amikor a parton ott a család, vagy valamelyik közeli hozzátartozó, és te teszel le elé egy apukát vagy egy gyereket.

Olyankor képtelen vagyok ott maradni.

Aztán ott volt bennem egy óriási váltás, amikor a fiam megszületett – szülőként az ember hirtelen egészen más szemmel nézi ezt az egészet. De nem tehetek mást, meg kell tanulni lezárni és nem hazavinni ezeket a történeteket.

Emlékszem, egyszer egy gyerek halála után visszafelé a laktanyába egyszer csak azt vettük észre magunkon, hogy nem látjuk a színeket, mint amikor valaki lejjebb állítja a telefon képernyőjének a világítását és minden fakó lesz.

Persze van pszichológiai osztály, akik gyakran moderálnak beszélgetéseket közöttünk, de mi ezt egyébként magunktól is megtesszük. Például van egy társam, aki azt mondta, ő azóta hisz, mióta kihozott egy halott gyereket a vízből és az arcán végtelen nyugalmat látott.

Őt ez meggyőzte arról, hogy nem csak ennyi az élet.

Én egy pillanatig mindig elképzelem a mentett testhez tartozó lelket, hogy még éppen ott van, majd a következő percben elindul felfelé, a fény felé.

2005-ben, a felszerelésem idején még full barna volt a hajam, de pár év alatt megőszültem. És érdekes módon odáig egyszer sem jutottam el, hogy azt mondtam volna, nem bírom. Hogy ebben mennyi a macsó virtus, nem tudom… Viszont macsó virtus ide vagy oda, a lámpavillanás, azt hiszem, örökre belém ivódott. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségem felkapcsolja a nappali kislámpáját, én egy tizedmásodpercig ugrani akarok. A laktanyában ugyanis minden helyiség – még a vécé is – lámpával és hangszóróval van felszerelve. Ha jön egy riasztás, először a lámpa villan. Aztán tíz másodperc múlva megszólal a zene – ami nálunk a Jó, a Rossz és a Csúf-ból egy részlet –, erre már elkezd az ember bootolni, majd bemondják, hogy „figyelem, riasztás, műszaki mentés, búvárok”, mire nekünk 120 másodpercen belül el kell hagynunk a laktanyát kezünkben a papírral, hogy „Lupa-tó eltűnt személy”, vagy „elsüllyedt hajó, emberek a vízben”…

A Hableánynál csak ennyit láttunk. El sem hittük igazán.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
baleset-gyerek-szulok-hibaztatasa-tragedia.jpg

Ha úgy szorítom a gyerek kezét, hogy kifehérednek az ujjaim, akkor is megtörténhet a baj

Több tragédia is történt az utóbbi időben gyerekekkel. Biztos, hogy ezért mindig a szülőket kell hibáztatni és nyilvános posztokban lehordani őket a közösségi oldalakon?
SzÉ, Illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2019. szeptember 04.



Szorosan a gyerek mellett ültek az ismerőseink a kanapén, amikor az váratlanul leesett a padlóra. A kanapéról. Mondom, úgy, hogy mellette ültek, de olyan gyorsan történt, hogy elkapni sem tudták. A kicsi beütötte magát és bömbölés lett a vége, a szülők agyába pedig beleégett a (számukra borzalmas) jelenet.

Én egyszer 6 évesen a metró-aluljáróban vesztem el, mert kicsusszant a kezem a szüleiméből.

Csak pár percre tűntem el a szemük elől, de a szüleim már szinte félőrült állapotban voltak, amikor rám találtak. Egy oszlop mögött álldogáltam.

Mi néhány hónapja egy cukrászda teraszán sütiztünk a gyerekekkel óvoda után, szülők és gyerekek együtt. Üldögéltünk az asztalnál, amikor az egyik kisfiú és a kislányunk minden előzmény nélkül váratlanul felpattant, és elkezdett a közeli úttest felé rohanni.

Üvöltve pattantunk fel, de a zebránál szerencsére mindketten megtorpantak. Ám mi lett volna, ha tovább szaladnak és jön egy autó? Esélyünk sem lett volna. Sem nekünk, sem a kisfiú édesanyjának.

Ez az eset is rávilágított arra, hogy ha csak nem tekerjük szorosan vastag szigszalaggal a testünkhöz a gyereket, akkor bármikor történhet ilyesmi, úgy is, hogy ott vagyunk mellette, és nem rajtunk múlik.

Nem a telefonunkat nyomkurásztuk, nem egymással voltunk elfoglalva, mellettük ültünk, mégsem tudunk még utánuk kapni sem, amikor a gyerekek úgy pattantak fel, mintha rugóból lőtték volna ki őket.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az utóbbi hónapokban sajnos történt néhány halálos baleset gyerekekkel, legutóbb egy kisfiút ütöttek el a zebránál. Felfoghatatlan tragédia.

De az is felfoghatatlan sokszor, ahogyan az emberek reagálnak ezekre a hírekre. Szinte azonnal elkezdődik a kommentekben a gyerek és az szülők hibáztatása. Anélkül, hogy bárki is a kritizálók közül ott lett volna, ismerné az eset összes körülményét és a szereplők élethelyzetét.

Tudjátok, mennyit segítenek a tragédiákon utólag azok a hozzászólások, hogy „Hol voltak a szülők?” „Velem az soha nem fordulna elő!” „Anya az ilyen?” Elárulom: SEMENNYIT. A gyereket nem hozzák vissza.

Csak arra jók, hogy mások az ügyben szereplőkön vezessék le a dühüket és frusztrációjukat, vagy azt demonstrálják, hogy ők bezzeg mennyire jók anyaként vagy apaként. És arra, hogy az így is önmagukat hibáztató szülők még borzalmasabban érezzék magukat és még erősebben mardossa őket a bűntudat. Amitől, ismétlem, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, nem lehet meg nem történtté tenni a balesetet és nem lehet visszahozni az élők sorába a gyermeket.

Tapasztalatból tudom, hogy bármennyit is sulykolja a szülő többek közt az, hogy a zebránál megállunk, körülnézünk, megvárjuk amíg a lámpa pirosra vált, nem megyünk át ott, ahol nincsen gyalogosátkelő, fogjuk apa/anya/nagypapa/nagymama kezét, nem rohangálunk át az úttesten, ha elejtünk egy játékot a zebrán, inkább otthagyjuk, de nem rohanunk vissza érte stb.

akkor is megtörténhet a baj.

Ha példamutatóan viselkednek a szülők és nagyszülők, akkor is történhet a tragédia.

Az ember a szívét, lelkét kiteszi, odafigyel, gondosan nevel, óvatos, megfontolt, következetes, elöl jár a jó példával, amíg csak tudja, elkíséri a gyereket iskolába is, bukósisakkal, térdvédővel, könyökvédővel és speciális kesztyűvel indul el vele biciklizni, folyamatosan tépi a száját a gyereknek arról, hogyan kerülje el a veszélyt, és még akkor is történhet szörnyűség a gyerekkel.

Az egész földi életünk állandó életveszélyben telik, betegségek, váratlan helyzetek, közlekedési szerencsétlenségek sora leshet ránk a következő sarokról. A párom szerint az egész világ potenciális halálcsapda, még a saját lakásunk is veszélyes lehet, bármennyi óvintézkedést tettünk meg még a gyerek születése előtt a lekerekített sarkú asztal beszerzésétől a légzésfigyelőn át a konnektorok gyerekbiztos dugójáig. Úgy gondolja, kész csoda, hogy ennyien élünk a világon a sok veszélyforrás ellenére.

És akivel vagy akinek a gyerekével soha nem történik semmilyen baj vagy baleset, a kezét vagy lábát sem töri el egyszer sem, mire 20 éves lesz, annak nagyon, nagyon, nagyon de nagyon jó. Annak szerencséje volt.

Annyit tudunk tenni, hogy még jobban figyelünk mi, emberek egymásra, akkor is, ha idegenek vagyunk. Rántottam már vissza vadidegen gyereket az úttestnél, szóltam már rá öreg nénire, aki elindult az autók között át a piroson, segítettem már idős embernek cipekedni, nehogy elessen, hívtam ki mentőt nem egyszer földön fekvő emberhez, játszótéren idegen gyerekre is figyelek, ha a közelemben van.

Ha pedig ezek ellenére mégis megtörténik egy baleset, az a legjobb, ha együttérzőek maradunk és nem kezdünk el senkit fennhangon hibáztatni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
bantalmazo-kapcsolat-abuzus-eroszak-agresszio2.jpg

"Miért szült neki, miért nem lépett le, ha verte?" - egy bántalmazó kapcsolat belülről

Sokan nem tudják, mit élnek át a bántalmazottak. Egy áldozat mondta el nekünk, hogyan működik a párkapcsolati erőszak.
Szegedi Éva, Illusztráció: Pixabay.hu - szmo.hu
2019. augusztus 27.



„Élete során minden ötödik nőt fizikailag is bántalmaz a partnere. Magyarországon évente 40-70 nő hal bele a bántalmazásba. A gyilkosságok sokszor megelőzhetők lennének, ha a bántalmazott nők és gyerekek megfelelő segítséget kapnának környezetüktől és az ellátórendszertől, ahová segítségért fordulnak” -írja bántalmazott nőket segítő Nane Egyesület tények és adatok alapján a családon belüli erőszakról.

Hetente legalább egy nő családon belüli erőszak következtében hal meg - a hírt mi is megírtuk.

Sokan nincsenek tisztában azzal, mit is jelent ez valójában, mit élnek át az áldozatok, mit tesz velük a bántalmazó és miért nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból. Ezért amikor bántalmazó kapcsolatban élő vagy bántalmazó kapcsolatból szabadult több gyermekes nők szerepelnek hírekben, rendszeresen megjelennek azok a hozzászólások, amelyekben azt kérdezik: „Miért nem hagyta ott a párját, ha verte?” „Minek szült neki, ha bántalmazta?” „Miért nem vált el tőle? Miért hagyta magát?”

„Gyakran olvasom én is a kommenteket, sőt, előfordul, hogy azok alapján olvasok el egy cikket. Megnézem, ki az, aki hozzászól és adja a „jótanácsokat” a bántalmazott nőnek” - mondja erről az egyik áldozat. „Akik nem éltek át hasonlót, nincsenek tisztában azzal, hogy a bántalmazást elszenvedők nem rendelkezhetnek szabadon a saját testük felett.”

Vagyis nem a bántalmazott nők döntik el, mikor kerül sor szexuális együttlétre, nem maguk dönthetnek arról, hogy lesz-e védekezés, és arról sem, hogy mennyi gyereket szülnek. Erről bántalmazójuk dönt. Helyettük.

Egy egykori áldozat mondta el név nélkül, mit élt át abban a párkapcsolatban, amelyről most már szerencsére múlt időben beszélhet.

– „Ott kell hagyni. El kell költözni. El kell válni.” Ezeket a tanácsokat én is megkaptam a rendőrtől, amikor a volt kapcsolatomban intézkedésre volt szükség.

Az egyik legnagyobb probléma az, hogy nem értik, miért nem lehet csak úgy otthagyni ilyenkor azt, aki bánt.

Mivel utánaolvastam, beszéltem más bántalmazottakkal, próbálok segíteni nekik, és össze is hasonlítjuk a hatóságok fellépését az egyes országokban,

úgy látom, hogy itt, Magyarországon mi, bántalmazott nők nem vagyunk biztonságban.

Nekem rendőr és ügyvéd is javasolta, hogy ne tegyek semmit, amíg együtt lakom a párommal, mert ha megtudja, hogy válni akarok, és el akarok költözni, még durvább lesz.

– Például mi válik durvábbá?

- A bántalmazott élete is veszélyben foroghat. Szakértők vizsgálták a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját, és kockázatelemzéssel is felvázolható, mi történik egy ilyen kapcsolatban. A legnagyobb életveszélyben akkor vannak a nők, amikor elmenekülnek vagy el akarnak menni a bántalmazótól. A bántalmazást elkövetők ugyanis olyan személyiségtípusok, akik ezt nem tudják feldolgozni, az egójuk ezt nem bírja elviselni. Gyakran ilyenkor történik a gyilkosság.

A helyzet sokkal rosszabb a bántalmazott nő számára, ha gyerek, gyerekek is vannak a kapcsolatból, mert egyedül még csak-csak el lehet tűnni, de gyerekkel már nem. Az ember nem mer lépni, a hatóságtól segítséget kérni, mert egy távoltartás is esetleg csak 72 órán át tart. Segítséget is nehezen kér az ember, és nem is biztos, hogy kap. És ha elmegy a nő, érvénybe lép a kényszerláthatás. Sajnos a bántalmazó apa szerzett joga felülírja a nő és a gyermek biztonságos élethez való jogát.

– Hogyan kezdődött az Ön párkapcsolatában a bántalmazás?

- Az elszeparálással: lassan leválasztott a barátaimról, a családomról, és elszigetelt tőlük. Közösségi ember vagyok, sok ismerősöm és barátom van, és a párom mindenkiről megmondta, miért sz@r. Nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Amikor az ember szerelmes, vagy azt hiszi, hogy szerelmes, akkor ilyen esetekben nem inkább nem hívja meg magukhoz azt a barátját, akit nem bír a párja, hogy senkit se hozzon kellemetlen helyzetbe és elkerülje a konfliktust.

Az elszeparálás lényege, hogy ne legyenek a nőnek barátai, ne mászkáljon oda senki, a bántalmazónak ne kelljen viselkednie, és persze azért is, hogy ne legyen tanú a bántalmazásra.

A családtagok kiutálása következett, még az általa még nem ismert nővéremre is megjegyzéseket tett. Kötekedett, és úgy állította be, hogy mindenki hülye, csak ő a f@szagyerek. És azt vettem észre, hogy egyszer csak egyedül maradtam. A párom célja az volt, hogy egyedül ő rendelkezhessen felettem.

A következő az volt, hogy megütötte a nagyobbik gyerekemet valami mondvacsinált ürüggyel. Azért nem tudtam elmenni, mert még csecsemő volt a kisebbik gyermekem.

Ezt követően megpróbáltam a helyzetet megoldani, kezelni, kezdtem figyelni, a jeleket kutatni. De gyakran már akkor görcsbe rándult a gyomrom, ha hallottam, hogy hazajön. Ürügy ugyanis mindig akad a bántalmazásra: miért nincsen elmosva ez a tányér, ezt miért tetted oda, miért mégy oda… És arra is, hogy a bántalmazó belekössön a másikba: ha dolgozol, az a baj, ha nem akkor meg az, ha keveset dolgozol az a baj, ha sokat, akkor meg az.

És amikor a nő már elbizonytalanodott nyuszivá válik, akkor jön a szexuális és fizikai erőszak. Nálunk előfordult, hogy 15-20-szor is megütött egymás után, ököllel.

– Erre azt szokták mondani, hogy a nemi erőszakkal már a rendőrséghez fordulhatnak a bántalmazott nők.

– Borzasztó nehéz bizonyítani, hogy megerőszakolt a férjed. Az erőszakos együttlét egyébként nem csak azért történik meg, hogy a férfi teherbe ejtse a nőt akár akarata ellenére, hanem ezért is, mert

a bántalmazó nem ismeri az empátiát, nem érdekli, ha fáj a nőnek az együttlét, és az sem érdekli, ha a nő éppen nem akarja. Amikor megerőszakolja a nőt, csak az számít, hogy az ő szükségletei ki legyenek elégítve.

Sok tévhit kering a párkapcsolatokról. Ezek egyike a szexualitással kapcsolatos. Attól, hogy két ember házas vagy együtt él, még nem kell az egyiküknek mindig készen állnia, és nem azt jelenti, hogy a másikuk „előveheti bármikor, amikor a kedve tartja”, hanem ha a nő fáradt, nem kívánja a szexet, akkor normális esetben nem történik meg az együttlét.

A bántalmazó férfi igyekszik több területen is kizsákmányolni az áldozatát.

– Ez pontosan mit jelent?

Lapozz a továbbiakért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
temetes4.jpg

Még mindig van mit tanulnunk a gyásszal kapcsolatban – a temetési szakember az élet végéről

Nem sokan tudják, hogy mivel jár egy temetés lélektanilag a háttérből megfigyelve. Mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket.
Veres Mónika írása a Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon, Képek: Pixabay - szmo.hu
2019. augusztus 25.



A halálozás, temetés és gyász témakörét a mai napig átjárja egy félelemmel vegyes misztikum. Elszakadva a sokszor felemlegetett “velünk úgysem történhet meg, minek foglalkozni vele, vajon milyen a vízi hulla” kissé bárdolatlan kérdéskörén túl.

Temetési szakemberként, sokak szemében látok megdöbbenést, amikor megtudják mivel is foglalkozom. “Hogyan lehet ezt bírni” szokott lenni általában a reakció rá. Az első gondolatokat követik a kérdések, hogy biztos egész nap síró emberek vesznek körül. Pedig itt a blogon nem csak erről lesz szó. (Nem mindenki sír és vannak sírva nevetők is, de erről bővebben, majd később).

Azt gondolom, hogy mindig van mit tanulnunk egy-egy temetés kapcsán. Mondhatja bárki, hogy már régóta megvannak a betartott szokások minden szertartás szerint. Mégsem lehet ezt elégszer elismételni.

Én, aki ebben napi szinten részt veszek, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindenről beszélni kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében. Az emberek eljönnek, de látszik rajtuk, hogy ehhez nincsen kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, ott vannak és alig várják a végét.

Csak azért jönnek mert kötelezőnek érzik. Aztán hazamennek és nem történik bennük semmilyen változás.

Aztán nem akarnak erről többet beszélni sem, inkább lezárják magukban. Vennének inkább egy virágot, amit kiküldenének maguk helyett a temetőbe.

Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be. Nem mindig lehet érezni markánsan, de mégiscsak így van. Például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd. Vagy az a kolléga, akit nem ismertünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Ezek igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Kikísérjük őket a temetőbe és közben saját életünkön is elgondolkodunk. Ezzel nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy elkísérjék.

Aztán majd megyünk tovább nincs is ezzel baj.

De azt a pár percet miért ne szánhatnánk oda az életünkből? Nem szabad félvállról venni.

A gyászolóknak igenis számít, hogy kik jöttek el, hogyan állnak ott a ravatala mellett, nem azt akarja látni, hogy csak unják a körülötte állók ezt az egészet.

Persze ezt senki nem vallja be, de akkor is így van és látszik az emberek szemén.

A telefonotokat se vegyétek elő, mert ezzel megzavarjátok azokat, akik figyelnének az elhangzottakra. Csak azért mert ti nem éreztek úgy, mint a gyászolók, nem kell ezt kimutatni. Annak a léleknek, aki elmegy és az itt maradóknak sokat segít, hogy jelen vagyunk teljes valónkban.

Mert a temetések összekötik az élők világát a holtak világával.

Fontos lenne, hogy aki eljön, álljon ott igaz szívvel. Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is erre az alkalomra.

Csak egy pár percig figyeljünk oda és ne beszélgessünk a mellettünk állókkal.

Az sem baj, ha nem tudunk végig figyelni, csak próbáljuk meg, különben minek megyünk el. Ezt is gondoljuk végig.

Ahogy azzal sincs semmi baj, ha erre nem vagyunk képesek és inkább távol maradunk, de ne akarjunk ebben másokat befolyásolni semmiképpen. Ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy mi leszünk mélyen érintettek, nekünk is fájni fog, hogy mások "mulatoznak" miközben a mi gyászunk tart, mert ezzel nem könnyű együtt élni a továbbiakban. Volt már erre számtalan példa, hogy

egy temetésen mennyire örülnek egymásnak, a rég nem látott emberek. Természetesen ez jó dolog, csak nem ott van a helye és ideje.

Majd utána kellene örvendezni egymásnak. Kell, hogy legyen mindenkiben ennyi diszkréció és tartás.

Miért ne lenne, gondolnánk? Ha valakiről úgy érezzük, hogy nem eképpen viselkedik, ezt ne tartsuk magunkban,

halkan menjünk oda és szóljunk neki, hogy ez nagyon bántó.

Sokszor a gyászolók sem éreznek úgy, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, ilyenkor sokféle érzés keveredik bennük, harag, szégyen, düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, nem lehet velük mit kezdeni.

Egy másik temetés alkalmával kimutatják fájdalmukat, sírnak is hangosan. Ezek nem mindig tartoznának másokra. Tudom ezt nem könnyű úgy alakítani, hogy ne legyen ott más, főleg, ha mások is akarnak kegyeletet gyakorolni.

És bizony sokszor van olyan is, hogy alig jönnek el, mert már nincs senki, aki közel állt ahhoz a lélekhez. Ez talán csak a búcsúztatónak rossz, mert kevés embernek tudja elmondani, azt amit szeretne. Az az energia, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó úton. Ez az energia lenne az

értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt.

Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg, ha már elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm azt is, hogy ezt elolvastátok és végiggondoljátok, legközelebb mikor temetésre mentek, ez jusson eszetekbe.

A Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon olvashattok még temetkezésről, protokollról, pszichológiáról, történelemről, szokásokról, vallásról és pozitív példákról, érdekes esetekről...

KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x