hirdetés
nyit.jpg

Az anorexiások el akarják pusztítani magukat

Szakértők szerint egy egyperces vizsgálattal és három kérdéssel feltárható ez a mentális zavar, az orvosok többsége azonban nem teszi fel ezeket a kérdéseket.
Fődi Kitti, Abcúg, Fotók: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. december 18.


hirdetés

Hónapok telnek el, mire az anorexiásokat diagnosztizálják, mert az orvosok nagy részének eszébe sem jut ez a betegség. Sem a belgyógyászaton, sem a nőgyógyászaton, sem a gasztroenterológusnál nem merül fel, hogy a páciens azért 30 kiló és nem menstruál egy éve, mert anorexiás, nem pedig valamilyen daganatos betegsége van. Szakértők szerint egy egyperces vizsgálattal és három kérdéssel feltárható ez a mentális zavar, az orvosok többsége azonban nem teszi fel ezeket a kérdéseket. Sokszor azonban a diagnosztizálás után se tudnak hova fordulni a kétségbeesett szülők, mert Magyarországon gyakorlatilag nincs ellátása az evészavarral küzdőknek, ami meg van, az is magán.

"Testi fájdalmaim vannak evés után. Azt érzem, hogy szúr a testem, hogy elönt a háj, nem tudok mozdulni se utána. Egyszerűen azt érzem, hogy meghalok, öngyilkossági gondolataim is voltak már"

– meséli Baranyai Vivien, aki három éve küzd evészavarral.

A 18 éves lány volt 90 kilós és anorexiás is, és bár most a testsúlya normális, továbbra is evészavarral küzd, ami koplalásban, néha pedig a semmiből rátörő falásrohamban ölt testet. Édesanyjával megjárták az összes létező kórházat, terápiát, pszichológust, akik ezzel foglalkoznak, így belülről láthatták az ellátórendszer hibáit. A legnagyobb probléma, hogy speciális ellátórendszer evészavarosok számára gyakorlatilag nem létezik.

,,Hollandiában 28 evészavar központ van, és 700 szakember foglalkozik ezekkel a betegségekkel. Magyarországon három olyan kórház van, ahol fogadnak evészavaros tiniket, de speciális osztály ezeken a helyeken sincs, más pszichiátriai betegekkel együtt kezelik őket”

hirdetés

– mondja egy pszichiáter, családterapeuta, aki azon kevés szakemberek közé tartozik, aki foglalkozik evészavarral.

Az evészavar, amibe beletartozik az anorexia nervosa és a bulimia nervosa is, egy nagyon veszélyes mentális betegség, amibe az érintettek 8 százaléka bele is hal. A betegség elsősorban a 10-18 év közötti tiniket, azon belül is leginkább a lányokat érinti, de a felnőtt korban kialakult evészavar sem ritka.

,,Az evészavar nem feltétlen abban mutatkozik meg, hogy vékony valaki. Hanem abban, hogy kényszergondolatai vannak, hogy retteg attól, hogy hízni fog, leginkább egy függőséghez lehet hasonlítani. Ez nem csak egy hiszti, hogy hogy nézek ki, hanem ez tényleg elég komoly lelki válság, ami túlmutat a soványságon. Ez nem arról szól, hogy sovány akarok lenni, hanem, hogy valaki emberileg nincs megelégedve magával, emberileg akarja elpusztítani magát. Ez egy lassú öngyilkosság” – magyarázza Pangl-Szarka Dorottya dietetikus, aki maga is anorexiával küzdött pát évvel ezelőtt.

Az evészavart legtöbbször egy gyerekkorban elszenvedett trauma váltja ki, ezért bár fizikai tünetekben mutatkozik meg, egy lelki, mentális problémáról beszélünk, ami olyan, mint az alkohol- vagy drogfüggőség. A betegek úgy érzik, hogy elvesztették a hatalmukat az életük felett, és az egyetlen terület, ahol kontrollt tudnak gyakorolni, az az evés.

Azt lestem éjszakánként, hogy lélegzik-e még

Baranyai Viviennel, édesanyjával, Magyari Katalinnal és a kétéves kistestvérével budapesti lakásukban találkozunk. Vivien fekete ruhákban fogad minket, nincsenek is más színű ruhái, mert szerinte ettől optikailag még vékonyabbnak tűnik. Vivien már nem anorexiás, de még nem is gyógyult meg teljesen, ami bár a súlyán nem látszik, mentális betegségről lévén szó, nem is a súlyában kell keresni az evészavar egyetlen tünetét.

Vivien már gyerekként is sokat foglalkozott a súlyával, akkoriban 90 kiló volt, ezért is kezdett el fogyókúrázni, amivel sikerült 60 kilóra lefogynia, amit tartott is pár évig, de aztán elkezdett tovább fogyni. Nagyon keveset evett, napi hat liter vizet ivott, hogy átmossa az emésztőrendszerét. Édesanyja akkor vette észre, hogy a lánya kezd túlzásba esni, amikor már csak 53 kiló volt és 174 centi. Ekkor levitték a háziorvoshoz, amit Vivi egyáltalán nem értett, ugyanis akkoriban nem volt betegségtudata.

Amikor elérte a 40 kilót, négyszer is be akarták fektetni a Vadaskert Alapítvány kórházába, de végül csak egyszer feküdt be, akkor is három nap után saját felelősségre hazavitte az édesapja. Vivien és édesanyja mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, sorra járták a pszichológusokat, pszichiátereket, családterapeutákat, kineziológiusokat és dietetikusokat, de semmi nem segített. Édesanyja a legnehezebb napokban már tápszerrel próbálta etetni a 17 éves lányt, aki egy fél adag megivása után is sírógörcsöt kapott, úgy érezte, hogy meg fog halni.

,,Akkor született meg a kisebbik lányom, amikor Vivi a legrosszabb állapotban volt. Ott voltam egy újszülött gyerekkel, de éjszakánként őt lestem, hogy lélegzik-e még, mert az orvosok azt mondták, hogy bármikor összeomolhat a keringése. Szörnyű volt, folyamatos halálfélelem gyötört”

– magyarázza Vivien édesanyja.

Vivit végül édesapjának és élettárásnak sikerült visszahoznia az életveszélyes állapotból azzal, hogy mindketten felváltva voltak két hónap keresztül szabadságon, ami alatt folyamatosan ételt parancsoltak Vivibe. Aztán egyik pillanatról a másikra a koplalás minden ok nélkül átfordult falásrohamokba, amit Vivi állítása szerint sokkal rosszabbul visel, mint az anorexiát. Még ma is falásrohamoktól szenved, amik bár egyre ritkábbak, retteg attól, hogy újra 90 kiló lesz.

,,Egyik napról a másikra fordult át, nem tudtam kontrollálni az étkezéseimet többé, holott előtte az tette ki minden napomat. Most 60 kiló körül vagyok, de most is kövérnek érzem magam, amikor viszont nem voltam az, vagy valaki megdicsért, hogy jól nézek ki, akkor rögtön azon aggódtam, hogy akkor ezt valahogy meg kell tartanom. Én nem izmos akarok lenni, hanem vékony, és az se érdekel, hogy ha azt mondja valaki, hogy ez a vékonyság már csúnya, nem a szépség számít, hanem, hogy kimondja, hogy vékony vagyok” – magyarázza Vivien az érzéseit.

A fiatal lány most is csak antidepresszánsokkal és nyugtatókkal tudja átvészelni a napokat, mert az evészavar miatt depressziós is lett. Korábban Vivien rengeteg időt töltött a barátaival, de annyira az evésről való gondolatai rabjává vált, hogy az utcára se tudja kitenni a lábát, mert kövérnek érzi magát. Az iskolát is abba kellett hagynia, most a Gyermekház Iskola speciális tanulója, idén fog érettségizni és csak vizsgázni jár be.

Vivien egy Instagram-fiókot is vezet az evészavaráról, amivel magán és sorstársain is igyekszik segíteni, ugyanis szerinte kívülállóként nagyon nehéz megérteni ezt a betegséget.

Hónapokon keresztül nem ismerik fel az orvosok az evészavart

,,Még mindig benne van az orvoslásban, hogy csak a testi betegség a súlyos betegség, a mentális pedig csak a sokadik a betegségek listáján. Az orvosok, amikor meglátnak egy vékony tinédzsert, akkor megrettennek, hogy rák, vagy akármilyen testi betegség, és nem kérdezik meg a pácienst, hogy eszik-e. A különböző vizsgálatokkal hónapok telnek el, ezért mire kiderül, hogy evészavarról van szó, addigra nem ritkán életveszélyes állapotban kerülnek a megfelelő orvoshoz” – mondja a családterapeuta, evészavar szakértő.

A szakértő szerint az evészavarral küzdők rengeteg olyan testi vizsgálaton esnek keresztül, ahol kiderülhetne a baj, ha az orvos gondolna rá. Járnak tükrözésen, hasi ultrahangon, gasztroenterológusnál, aki csak étvágygerjesztőt ír fel, nőgyógyásznál, aki az elmaradt menszesz miatt fogamzásgátlót. Ezek a módszerek viszont egyáltalán nem segítenek. De még ha valaki nem is a testi bajok okát kezdi el kutatni, hanem rögtön pszichológushoz megy, akkor sem feltétlen kerül a megfelelő szakemberhez, mert sok pszichológus hiába látja az anorexia testi tüneteit, nem foglalkoznak vele.

Holott három egyszerű kérdéssel, egy nagyjából egy perces vizsgálattal ki lehetne deríteni, hogy evészavar áll a háttérben. Meg kell mérni a páciens testsúlyát, megkérdezni, hogy akar-e hízni, ahol általában rögtön ki szokott derülni, hogy nem, és hogy kövérnek látja-e magát. Az orvosok mégsem teszik fel ezeket a kérdéseket, annyira nincs benne az orvosi köztudatban az evészavar mint lelki betegség.

Vivien és édesanyja is megjárták a diagnosztizálás útvesztőit, ők is a háziorvosnál kezdték, aki ugyan gyanakodott arra, hogy esetleg evészavarról lehet szó, de nem tudta, hogy ilyen esetben kihez lehet fordulni.

"Fogalmam sem volt, hogy hova kellene ezzel menni, de se a háziorvosnak, se senkinek. A háziorvos a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászatát ajánlotta, de felhívtam őket, és azt mondták, hogy nem oda tartozunk. Elküldtek a Vadaskert Kórházba, de ezek mind hónapok voltak, hónapokat kell várni egy anorexiás gyerekkel. Amikor kimondják, hogy a vizsgálatig egy hónap van, és közben látod, hogy fogy a gyereked, téped a hajad, hogy akkor mit csinálj vele. Erre annyit tudtak mondani, hogy ne fogyjon. Jó, köszi, ezért vagyunk itt” – meséli felháborodva az édesanya.

Amikor sikerült bejutni a Vadaskert Alapítvány kórházába ott mondták először, hogy valószínűleg anorexiáról van szó, és el kellene mennünk családterápiára.

Egy tíz-húsz alkalmas családterápiával ez a betegség a legtöbb esetben rendeződhet. A szülők sokszor nehezen fogadják el, hogy a családnak mennyire fontos szerepe van a betegség kialakulásában, holott az evés tele van családi érzelmi jelentéssel. Már csecsemő korban is fontos szerepe van a szoptatásnak, és később is, hogy ki táplál kit, és úgy általában is érzelmek kapcsolódnak az evéshez. A családterapeuta éppen ezért nem a betegség okozóiként, hanem szakértőként kezeli a szülőket, hiszen ők értenek a legjobban a család érzelmi életéhez.

Csakhogy a családterápiára, pszichoterápiára valamiért nincs állami támogatás, egy-egy kezelés pedig több tízezer forintba kerül. Holott a szakértő szerint, ha az állam erre fordítaná a pénzt a kórházi kezelés helyett, akkor nem csak a betegek gyógyulnának jobb eséllyel, de sokkal kevesebbe is kerülne az államnak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>



hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
hajtovadaszat.jpeg

„Gusztustalan vagy, és az egész generációd is!” – neked is szólt már be nyugdíjas egy járművön utazva?

Kinek kell felállnia, kit illetnek meg a helyek, ki nem tisztel kit? Hogyan reagáljunk, ha leüvöltik a fejünket a villamoson? 110 fiatal mesélt nekünk ezzel kapcsolatos élményeiről.
Gubán Mária; címkép: Unsplash - szmo.hu
2020. február 21.


hirdetés

Ezúton szeretném megjegyezni, hogy nekem is van nagymamám, továbbá még sok idős embert ismerek, akik feltétlen szimpátiámat élvezik. Sosem lennék tiszteletlen senkivel, aki nem teszi indokolttá a saját viselkedésével. A következő cikk és kutatás humorosan, de tanulságosan szeretne megközelíteni egy igenis létező társadalmi jelenséget, és elindítani egy folyamatot, hogy ennek véget vessünk.

„Nemcsak rusnya vagy, hanem ostoba is! (...) Látsz még mást, aki felrakja a lábát? (...) Az ilyen dögök, mint te nem érdemelnek rendes hangnemet. Rosszul vagyok az ilyenektől! (...) Igen, ocsmány vagy!”

Szakítja félbe a könyvem a jól szituált nyolcvanas hölgy. Először fel sem fogom, hogy hozzám beszél, mert csak maga elé szórja szitkait.

Most már csak azért sem veszem le a lábam - arról a részről, amihez emberi test még sosem ért - pont jól alátámasztja a könyvemet, de azt azért elmondom neki, hogy elég szégyenletes, ahogy viselkedik.

Gúnyosan mosolyog rám végig. Elégedetten pislog masszív kötőanyagtól terhes szempilláival, most aztán jól megsemmisített.

hirdetés

Rettenetesen érzem magam hazafelé, felhívom a legjobb barátom. Ő elmeséli, hogy vele is történt hasonló. Akkor egy idős hölgy elhordta mindennek, mert nem adja át a helyét egy apukának és kisgyerekének. Az apuka persze később is udvariasan visszautasította a felajánlott helyet. Mikor fáradt legjobb barátom a saját megállójához ért, és le akart szállni, már a peronról rángatta vissza a törékeny hölgy, hogy búcsúzóul még közölje vele, mennyire gusztustalan ő is meg az egész generációja.

Megfogalmazódott a fejemben, hogyha egy jelenség rövid időn belül, eltérő helyeken és szereplőkkel kétszer is megismétlődik, akkor van rá esély, hogy az esetek gyakorisága ennél sokkal nagyobb. Ezért egy – tudományos igény nélküli – kutatásba kezdtem, hogy felgöngyölítsem, vajon igazam van-e, és tényleg meglepő méreteket ölt az idősek tömegközlekedési eszközökön elkövetett, fiatalokat célzó ámokfutása. Az eredmény döbbenetes.

Két hét alatt 110 ember válaszát sikerült összegyűjtenem. Hirtelen mindenkinek volt egy sztorija, amit olyan rég tartogatott, hogy most muszáj volt megosztania.

A jelenség maga

A válaszoló fiatalok 90%-át vegzálta már időskorú személy tömegközlekedési eszközön. Legalább felüket nem csak egyszer. Az atrocitások legfőbb helyszíne a busz, itt történik az esetek több, mint fele. A villamos a második leggyakoribb csatatér. Ennek oka lehet, hogy a busz sokkal labilisabb közlekedési eszköz, sokkal kiszolgáltatottabb az útviszonyoknak, így ott létfontosságú lehet ülőhelyhez jutni, a túlélésért folytatott küzdelemben pedig az eszköztárak is bővülnek.

Aki nem élt még át hasonlót, valószínűleg felhördül – mi ez a hülyeség? Kit érdekel, miért kell foglalkozni ezzel, miért nem lehet csak a másik irányba fordulni, ráhagyni? A helyzet nem ilyen egyszerű. A válaszadók 30%-a kifejezetten szörnyen érezte magát egy ilyen harmadik típusú találkozás után, 26%-ukat valamennyire felkavarta, és csak 15% volt képes teljesen elengedni. És valljuk be, senkinek nem esne jól munkába igyekvés vagy egy fárasztó nap után haza döcögés közben, vagy úgy egyébként soha, ha minden előzmény nélkül, minősíthetetlen stílusban leüvöltik a fejét.

De nézzük a konkrét eseteket!

„Az az én helyem!”

A nyugdíjas – feng shui értelmében találhatók a tömegközlekedési eszközön olyan pontok, melyek megfelelőbbek az ülésre, mint mások. Több válaszadóval megesett már, hogy a busz tucatnyi szabad helye közül a bizonyos leülni vágyónak pont az kellett volna, amin épp az áldozat ült.

Általában az sem okoz gondot, ha az ülő lába feltűnően be van gipszelve, fáslizva, de még a várandós nők is megkapják a kellemetlen konkurenciának járó megvető pillantásokat. Gyakori érv az „ez az én helyem!” és az „én mindig itt ülök!”. Ha a kiszemelt ilyenkor nem adja fel rögtön a helyét, és az elveit, akár félórás mantrát is vonhat a fejére. Előszeretettel hangoztatott sérelmek a „ribanc”, a „kurva” és a „buzi” is, a címzett társadalmi nemétől függően. A repertoár az utóbbi idők közéleti hatásaira bővült.

A „migráns”, a „zsidó” és a „libsi” is felkerült a gyakran ismételt szidalmak listájára. Az idősek és fiatalok harca tehát egyértelműen áthelyeződött a politikai térbe.

Az igazán elszántak nem riadnak vissza a fizikai kontaktustól sem. „Rám dobta a mellettem lévő ülésről a táskámat, majd levágta magát mellém. Ezután egész úton panaszkodott, hogy hogy képzelem én ezt, ő egész életében focizott, és tönkrement a térde...” Idézi fel az egyik fiatal interjúalanyom.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
nemzeti-alaptanterv-arany-janos-walesi-bardok-tanar-1000x666.jpg

„A walesi bárd az, amivel a húst daraboljuk?” – ilyen volt irodalomórát tartani hatodikban

'Amikor megkérdeztem tőlük: ti képesek lennétek meghalni azért, amit nagyon szerettek? – na, csak akkor lett néma csend.' Egy tanár beszámolója a NAT-tól és a valóságról.
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2020. február 14.


hirdetés

A napokban elém került az új Nemzeti Alaptanterv sok vitát kiváltó, irodalommal foglalkozó része. Egykori tanárként (pár hónapja hagytam ott a pályát) végigfutottam az írók, költők listáján, akiket ugye meg kéne tanítani a 12-ik évfolyamig. 126 (százhuszonhat) szerzőről beszélünk. A szám már önmagában elborzaszt minden érző szívű – és egyáltalán, gondolkodó – embert, de én most nem erről szeretnék beszélni.

Inkább elmesélek EGYETLEN irodalomórát. Én tartottam, helyettesítő tanárként, egy húsz fős, hatodikos osztálynak, egy minden szempontól sikeresnek számító, jó nevű, budapesti általános iskolában.

A kollégám, aki helyett bementem, lelkiismeretes, nyomtatott óravázlatot hagyott nekem. Arany János: A walesi bárdok. Bár van magyar szakos diplomám, addig főként angolt tanítottam, irodalmat keveset. Tehát viszonylag "szűz kézzel" nyúltam a témához. Miközben az órára készültem, és magam is többször átrágtam a híres, egyébként gyönyörű balladát, először az döbbentett meg, hogy pedagógiai szemszögből milyen elképesztően nehéz.

"Mit keres ez a vers tizenkét éves gyerekek tananyagában? Még gimiben is csak csínján merném bedobni" – töprengtem. És a vers szövegére és értelmezésére van összesen negyvenöt percem???"

De mit volt mit tenni, ez volt a feladat, bementem. Az osztályteremben húsz hatodikos tombolt, ez volt az ötödik órájuk aznap. Hárman a pad tetején ugráltak, ketten egy mobiltelefonért verekedtek a terem közepén. Bár én újdonságnak számítottam, így is körülbelül hét-nyolc perc, könyörgéssel fűszerezett ordítozásba telt, amíg egyáltalán leültek valahova, és úgy-ahogy elkezdtek figyelni.

hirdetés

Bár a kiabálástól reszelt a torkom, hangosan felolvastam nekik a vers címét, és fel is írtam a táblára. Kérdeztem, hogy a "walesi" és a "bárdok" szavak közül melyiket nem értik. Rázták a fejüket: egyiket sem. Egy cingár kissrác lelkesen kikalimpált a padból: "A bárd az a balta-féle, amivel a húst daraboljuk, nem?" Iszonyatos röhögés, hogy akkor most baltás gyilkosokról fogunk tanulni (volt, aki a Fűrész című horrorfilmet kezdte fennhangon mesélni). Megint öt perc fegyelmezés, két pad között átrepült egy tolltartó, odamenni, elvenni, ki volt, ha még egyszer előfordul, mindkettőnek szaktanári beírás, stb. stb. stb.

Az újra beállt – viszonylagos – csendben elmagyaráztam nekik, hogy a "bárd" dalnokot jelent. Aztán az is, hogy dalnok mit jelent, mert nem értették. Aztán megnéztük együtt a falon lógó, nagy Európa-térképen, hogy hol van Wales.

Az órából ekkor már TIZENHÉT perc telt el, és még mindig csak a címnél tartottunk.

Ezután arra kértem őket, hogy versszakonként olvassák fel a balladát. Én választottam ki az első felolvasót, aki, miután végzett a versszakkal, hangosan átadhatta a szót egy osztálytársának. Na most: A walesi bárdok egy hosszú vers. Harmincegy versszak. A Youtube-on megnéztem róla egy felvételt (még korábban), Sinkovits Imre előadásában. Csaknem öt és fél perc alatt mondta el.

Ezt az öt és fél percet a tizenkét éves gyerekek körülbelül tíz perc alatt tudták összehozni. És nem azért, mert nem igyekeztek. Bár volt némi háttérzaj, figyeltek az éppen fennhangon olvasó osztálytársukra. De, mint említettem, a szöveg NEHÉZ. Olyan szavak vannak benne, mint "tereh" (teher), "ajtó megől", (mögül), "tallóz" (keresgél), "kobzán" (a koboz nevű hangszerén). Ezeket egy ekkora gyerek nem érti. Megkockáztatom, sok felnőtt sem. Beleakadt a nyelvük, természetesen kisegítettem őket, felírtam a szavakat a táblára, elmagyaráztam a jelentésüket.

A lényeg az, hogy mire a végére értünk, a tanórából fél óra odavolt. És amikor visszakérdeztem: "Ki értette, hogy miről szól ez a vers?", teljes tanácstalanság volt a válasz. És én nem tudom hibáztatni őket. Mert egyszeri olvasás után nincs olyan csodagyerek, aki ezt a verset megértené.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
75402139_546545232580659_474519119417311232_o.jpg

„Én már megkaptam, hogy olaszliszkai gyilkos vagyok” – Bogdán László az új nemzeti konzultációról

Cserdi polgármestere szerint minden szegregáció káros, és egy cigány ember ugyanúgy szeretheti a hazáját, mint Vona Gábor.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2020. február 23.


hirdetés

Bogdán László, Cserdi polgármestere a legismertebb cigány közszereplők egyike. Híres markáns kiállásáról, szókimondó fogalmazásáról. Most arra kértük, mondja el véleményét a gyöngyöspatai eseményekről és az emiatt (is) meghirdetett nemzeti konzultációról.

- A bíróság kártérítést ítélt meg a gyöngyöspatai gyerekeknek a szegregált oktatás miatt. Ezzel a kormány nem ért egyet, a kártérítést oktatás formájában akarja kifizetni nekik, sőt, most nemzeti konzultációt indít a témáról. Ön hogy látja ezt a történetet?

- Azt gondolom, itt nem az a kérdés, hogy a bíróság ítélete helytálló vagy nem helytálló. Egy normális országban egy államférfi nem áll ki, és nem beszél hülyeséget. Főleg ebben az érzékeny témában. A cigánykérdés az elmúlt 30 éve Magyarország egyik legkritikusabb szégyenfoltja.

Hozzáteszem, hogy nem vitaindítónak szánom a véleményemet. Én mindig annak mondom el a gondolataimat, aki elfogadja, aki hajlandó azt megfontolni. Nekem soha nincsenek ellenfeleim vagy ellenségeim. Én mindig tisztelem azt, akivel beszélnem kell, nem képzelem azt, hogy én vagyok a világ közepe. Nekem nyugodtan azt is megmondhatja bárki, ha egy cigánnyal baj van.

Igen, a cigánnyal is van baj, de a cigány semmivel sem deviánsabb a többségi társadalom tagjainál.

hirdetés

- Magáról a szegregált oktatásról mi a véleménye?

- Minden szegregáció káros. Akkor jövő héten kizárólag a kékszeműeket nem szabad beengedni az iskolába? Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, ha a kevésbé okos gyerekeket, a rosszabb mozgás-koordinációjúakat, a fekete hajúakat, a körömágy-gyulladásosokat, a pattanásos homlokúakat külön iskolába járatjuk. Sok minden miatt lehetne embereket szegregálni. Mégis csak egyedül a cigányok esetében jut eszünkbe ez a megoldás. Így nem lehet a tehetséges cigány fiatalokat meggyőzni arról, hogy érdemes tanulni. Hogy érdemes jól viselkedni, mert akkor be fognak engedni a szórakozóhelyre. Nem feltételezik, hogy te lopni fogsz. Szomorú ez a helyzet, ami most uralkodik a közbeszédben.

A többségi társadalomban él egy kép, hogy a cigány élhetetlen népcsoport. Kizsákmányoló, semmirekellő, lapáttámasztó világbajnok, egy bűnöző fajta. Ezek a képek sokszorozódnak meg, ezek a képek jönnek felszínre. Versenyeztetünk embereket.

Az élet nem az olimpia, hogy össze kelljen mérni a tudást a nemtudással, a szépséget a nem szépséggel, a tehetséget a tehetségtelenséggel, az emberi jóságot az emberi gyarlósággal.

A nyugatnak megvolt az lehetősége, hogy találkozott mindenféle nációval, és a hosszú évtizedek, évszázadok alatt volt idejük ezeket a nációkat elfogadni. Vagy nézzük Amerikát, a jöttmentek országát, ahová a világ minden tájegységéről özönlöttek az emberek, és mégis együtt tudnak élni. Fekete elnöke volt az országnak.

A mi országunknak mégsem voltak olyan miniszterelnökei, aki kiálltak volna, hogy azt mondják, ne tovább! Nem mutogathatunk bűnbakokra!

- Kívülről nézve úgy tűnik, a cigányság sem egy egységes halmaz. Például találkoztam olyan cigány emberrel, aki önérzetesen mondta, hogy ő rumungró, magyar cigány, és sajnálkozását fejezte ki, hogy a médiában inkább a lováriak jelennek meg.

- Ezek olyan emberek, akiknek nem elég a tányér, hanem meg akarják beszélni, hogy lapostányér, mélytányér, kistányér... A cigányság megítélése Magyarországon egységesen nagyon gonosz. Tíz magyarból kilenc arra vár, hogy a cigány eltűnjön az országból. Nem értem azokat a cigányokat, akik kikérik magunknak, hogy ők nem lovárik, vagy nem rumungrók, vagy nem beások. Magyarországon a megítélésedet nem az fogja javítani, hogy milyen típusú cigány vagy, hanem hogy milyen ember vagy. Mit adsz az országnak?

Azt gondolja magáról a magyar nemzet, hogy ő Európa csúcsa. Mégis, ha meglát egy négert vagy cigányt, a sárga földig mocskolja. A tévében már olyan szintű kérdéseket feszegetnek, hogy lehet-e együtt élni a romákkal.

Nagyon szomorú, ami jelenleg uralkodik a közgondolkodásban. Nagyon keserű és szomorú.

Ott tartok, hogy úgy érzem, a többségi társadalom nem gondol rám emberként.

Félre ne értsenek az olvasók, és ön se, szó nincs arról, hogy én egy büdös, „köcsög” celeb vagyok, aki megengedheti magának, hogy így meg úgy beszéljek, és polgárpukkasztó gondolatokkal terheljem az országot.

Egy dolgot szeretnék: Hogy ne legyen ilyen mérhetetlenül nagy a cigánygyűlölet. Minket is süt a nap, minket is dermeszt a fagy, minket is ver az eső, minket is tép a szél – mégsem értjük egymást.

Ha azt nézzük, mi zajlik a világban – a törökök és a kurdok, a spanyolok és a baszkok, az oroszok és a csecsenek között –, akkor nem lehet azt mondani, hogy a cigányságot még jobban spektrumra kéne venni és azt mondani, hogy a beások korrektek, a kolompárok csibészek, lehet, hogy a rumungrók azok tanultak, lehet, hogy a muzsikus cigányok azok a világ közepe. Nem lehet így címkézni. Van egy népcsoport. A világon 15 millió cigány él. Nincs háttérországunk, nincs, aki mellénk álljon.

Ha én lennék a miniszterelnöke ennek az országnak, akkor bezáratnám az összes állatkertet. Érdemes elgondolkozni, hogy mit üzenek ezzel.

Soha egy állatot nem kérdeztek meg, hogy te kívánsz-e itt lenni velünk. Soha nem kérdezték meg a cigányokat az ötvenes évektől máig, hogy akartok-e jobb helyzetet. Kimaradtunk a földosztásból. Kimaradtunk a privatizációból.

Mi lettünk Magyarországon a mutogatható, olykor-olykor jól kitüremkedő kezdeményezések médiapöcsei.

Nem az kell, hogy engem, Bogdán Lacit dicsérjenek. Erre nincs szükség. Arra volna igény, hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. Cserdinek ez a feladat jutott, hogy erről beszéljen.

Egy biztos: nem adjuk fel a harcot. 1-1,2 millió cigány él az országban. Ebből 350-400 ezer nem azért él mélyszegénységben, mert ő ott akar kikötni. Csak gondolják végig, miért akarna egy cigány rosszat magának, miért akarna rosszat egy magyarnak?

Mi nem mondjuk senki magyarnak, hogy móri mészáros vagy te is. Én már megkaptam, hogy olaszliszkai gyilkos vagyok.

Magyarország nem fekete vagy fehér. Attól szép ez a nemzet, hogy sokszínű. Legyen már színvak ez az ország, és értse meg, hogy nem fogok eltűnni egyik napról a másikra 1,2 millió társammal.

- A közelmúltban Raoul Wallenberg-díjban részesült. Ez talán mégis azt jelzi, hogy azért van szándék a közeledésre.

- Raul Wallenberg-díjat kapni cigányként hatalmas kitüntetés. Ezek a díjak még nagyobb felelősséget tesznek a vállamra, hogy még nagyobb tisztelettel legyek másokkal szemben. Még jobban meghajoljak a szegénység előtt és a nemzet előtt.

- Az vitathatatlan, hogy ma Magyarországon ön az egyik legismertebb roma közszereplő. A sok interjú mellett újabban előadásokat is tart a Tudományos Stand Up sorozatban, olyan nevek mellett, mint Al Ghaoui Hesna, Mérő László, Lang András vagy Szendi Gábor. Miről szólnak ezek az előadások?

- Szerencsés vagyok, hogy ehhez a klubhoz tartozhatok. A felsorolt neveket mind tisztelem és nagyra értékelem.

Nagyon nehéz munka két órán keresztül több száz embert ébren tartani, és olyan aspektusból megmutatni a cigányságot és az együttélés lehetőségeit, amely nem hazugságra épül. Ami nem arra épül, hogy „én hallottam, én gondoltam, nekem mondták.”

Az előadásaim inkább a humanizmusról, az emberközpontúságról szólnak. Meg akarjuk mutatni, hogy nem vagyunk rosszak, nem vagyunk deviánsak.

Én, Bogdán Laci, mint cigányember, ugyanúgy szerethetem a hazámat, mint Vona Gábor. És nem kell hozzá árpádsávos zászlóval felvonulnom, nem kell a kokárdát a mellkasomba szurkálnom. Nem kell mindenféle hungarista és nacionalista logókkal alátámasztani az igazamat.

Hanem egyszerűen csak annyit kérdezek öntől:

Szerethetem a hazámat úgy, ahogy a hazám engem nem szeret?

Bogdán László előadásai

március 10. Szeged, Szent Györgyi Albert Agóra

március 19. Debrecen, Debreceni Művelődési Központ

március 31. Miskolc, MÜHA Művészetek Háza

április 1. Budapest, Kult13.hu

április 2. Tatabánya, A Vértes Agórája

április 24. Veszprém, Agóra Veszprém Kulturális Központ

május 12. Kecskemét, Hírös Agóra Kulturális Központ

május 14. Győr, Richter Terem

október 7. Békéscsaba, Csabagyöngye Kulturális Központ

november 17. Nyíregyháza, Váci Mihály Kulturális Központ

További információk itt.


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
hand-1832921_1280-1000x667.jpg

„Fröcsög a vér. Azt hitted, nem merem megtenni” – hiába hagyta el, volt partnere folyamatosan zaklatja Brigit, és senki nem segít

A férfi a szakítás óta folyamatosan zaklatja Brigit. Ez nem csak telefonhívásokban vagy üzenetekben merül ki, többször megjelent a lány otthonánál is.
K. U. D. - szmo.hu
2020. február 02.


hirdetés

"Fröcsög a vér. Azt hitted, nem merem megtenni. Fröcsögjön a vér. Mindjárt megyek le hozzád. Most indulok" – ez csak egy azok közül az üzenetek közül, amiket Brigi kapott a volt partnerétől.

A férfi a szakítás óta folyamatosan zaklatja. Ez nem csak telefonhívásokban vagy üzenetekben merül ki, többször megjelent a lány otthonánál is.

Brigi januárban megszerezte a távolságtartási kérelmet, amely szerint sem közvetve, sem közvetlenül nem kereshetné a férfi – nevezzük Tamásnak – a lányt. Ennek ellenére még mindig érkeznek a fenyegető üzenetek.

Persze az egész nem így kezdődött. Brigi elmondása szerint nagy szerelem volt az övék. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, Brigi Tamás húgával járt iskolába. Négy évvel ezelőtt találkoztak, beszélgetni kezdtek, a fiú randira hívta. Találkozgattak, összejöttek, idővel össze is költöztek.

"Sokáig nem láttam tisztán. Szerettem. Utólag végiggondolva viszont voltak figyelmeztető jelek" – mondja a 28 éves lány.

hirdetés

Tamás az összeköltözés után szóvá tette, hogy miért dolgozik Brigi, hiszen megtehetné, hogy otthon maradjon, neki van annyi pénze, hogy gondoskodjon róla. Többször megjegyezte azt is, hogy szerinte Brigi túl sok időt tölt a szüleinél.

Brigi azonban nem foglalkozott ezzel. Aztán egy egészségügyi probléma miatt néhány hónapig nem dolgozott. Szüksége volt egy új táskára, de Tamás megjegyzést tett, ugyan minek neki új táska, és amúgy is, miért tízezer forintos darabot szeretne, ha amúgy sem dolgozik.

Brigi nem tulajdonított nagy jelentőséget az egésznek. Aztán az apukája agyvérzést kapott és lebénult.

"Az időm nagy részét a kórházban töltöttem, ez pedig nem tetszett neki. Egyik este hazamentem, otthon volt, ittas állapotban, nekem esett, hogy miért voltam távol ilyen sokáig. Nagy vita veszekedés volt, kifordult önmagából, és pedig összepakoltam, és hazamentem a szüleim házába"

– meséli. Tamás persze utánament, fogadkozott, hogy megváltozik, bocsánatot kért. Brigi visszament hozzá.

"Előttem soha nem ivott. Korábban nem láttam részegnek, nem merült fel bennem, hogy gondja van az ivással" – mondja. Idővel azonban ez egyértelmű lett. Alkohol, gyógyszerek, drogok, a mindennapok részévé váltak. Hol szakítottak, hol újra összejöttek, amolyan se veled, se nélküled kapcsolat volt.

"Két éve elhagytam. Megjelent a házunknál egy gumilövedékes fegyverrel és megfenyegetett, hogy végez velem és a családommal. Egy ismerős lépett közbe, lefegyverezte a volt barátomat, és a rendőrség kiérkezéséig feltartotta őt"

– meséli Brigi, hozzátéve, az esetről emlékei szerint jegyzőkönyv nem is készült. A történtek után Brigi félt, úgyhogy visszament a férfihoz.

"Féltettem a családomat. Úgy gondoltam, nincs más választásom, így megpróbálok rá hatni, talán meg tudom változtatni" – mondta. Nem költözött viszont vissza a férfihoz, a szüleinél lakott, de együtt voltak. Másfél év se veled, se nélküled kapcsolat után 2019. decemberében végleg szakított a férfivel.

"Tudatosan készültem rá. Tettem félre pénzt, felkészültem arra, hogy nem fog simán menni."

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!