hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
"Átment az utca túloldalára, ha szembejött vele egy cigány, most a legnagyobb rajongónk"
A lemezbemutatóra készülő Parno Graszt szerint a zenével igenis lehet előítéleteket oldani. Legalábbis kicsiben működik.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. november 14.


hirdetés

Most megjelenő lemezük kapcsán Oláh Józsival, a Parno Graszt frontemberével, és László Sándorral, az együttes menedzserével beszélgettünk az együttesről, a cigány zenéről és a zene hatásáról.

- Nagyon sokan vannak, akik igazán A Dalban ismertek meg titeket. Szégyellem magam, de bevallom, azt én sem tudtam, hogy már 1987 óta létezik a Parno Graszt. Hogy indultatok, és hol voltatok az elmúlt 30 évben?

Oláh Józsi: A Parno Graszt családi zenekar. Valójában szerintem jóval korábban kezdtünk zenélni, de talán 87’-ben lehetett az első fellépésünk. Azóta jegyezzük. Édesanyám indította az egészet. Ő egy nagyon aktív ember volt a faluban, mindig szervezett valamit, akárcsak a nagyapám, aki olyan volt mint egy kisbíró. Mindketten állandóan intézkedtek, segítettek az embereknek. Aztán anyám összerakott gyerekekből egy 27 tagú tánccsoportot, aminek a neve az volt, hogy A cigánytábor az égbe száll. Elkezdtünk faluról falura járni, azután városról városra, végül megyéről megyére, amíg elértünk egy bizonyos szintre, és felkerültünk Budapestre, ahol 2000 körül a Fonóban megismerkedtünk Sanyival.

László Sándor: Nem is pontosan értem, honnan jött ez az 1987... Annyira nem lehet tudni, mikor jött létre az együttes, hogy például nem tudunk jubileumi koncerteket sem tartani.

- A Wikipedia-oldalatokon is ez szerepel, mint az együttes alapításának a dátuma.

LS: Igazából senki nem tudja pontosan.

- Akkor olyan ez, mint a honfoglalás, hogy kijelöltek egy dátumot.

LS: Igen. Lehet, hogy egy interjúban benyögtük, hogy 1987. Igazán a 2000-es évek elején indult be a zenekar pályafutása. Akkoriban a Fonóban dolgoztam, ahol rendeztünk egy amatőr néptáncgálát. Minden felől hoztak néptánccsoportokat, és Paszabról is hoztak úgy harminc embert. Erike, a harmonikás még csak ötéves kisgyerek volt, de volt köztük 80 valahány éves öreg bácsi is. Egyébként teljesen érdektelen műsort adtak.

OJ (nevet)

LS: Ezt megmondtam a Józsinak is. Pont olyan volt, mint bármely másik néptáncműsor.

Viszont utána a büfében elkezdtek mulatozni, a saját szórakozásukra játszani. Az valami fergeteges volt. Máig emlékszem arra a libabőrös pillanatra..

Nem ismertem őket, de kiderítettem, hogy honnan jöttek, és felhívtam a paszabi polgármesteri hivatalt, ahonnan elszalajtottak Józsi édesanyjáért. Gyakorlatilag ezzel kezdődött. Lemezt csináltunk, jöttek a külföldi turnék. Ekkor indult a profi pályafutásuk.

- Képzett zenészek vagytok, vagy egyszerűen a családon belül fecsippentitek?

OJ: Igazság szerint én még az akkordokkal sem vagyok teljesen tisztában. A két fülemre hagyatkozom meg az érzéseimre. Ez elmondható a többiekre. A két fiatal azért már nagyjából tudják ezeket, főleg Erike, a fiam, ő tanult iskolában is zenélni. De ha netán koncerten elkezdek játszani egy dalt, ami nincs megbeszélve, úgy jön utánam a zenekar, mintha lepróbáltuk volna. Ez persze részben az összeszokottság miatt van.

– Arról is sok mindent lehetett olvasni, hogy valójában hány fős a zenekar.

OJ: Annyian lépünk fel, amennyit a költségvetés megenged. (nevet) Ha azt mondják, vigyünk ötven embert, akkor annyit is tudunk vinni.

LS: De alapvetően 9 tagú a zenekar. Ha valamiért olyan a helyszín, hogy nem férnek el a színpadon, vagy ha nem jön ki a büdzséből, akkor csak hatan lépnek fel.

- Paszabon nem alakult ki Parno Graszt-turizmus?

OJ: De. Jöttek Franciaországból, Hollandiából is csoportok. A hetekben is volt a fiaméknál három lánycsapat. Nem mondom, hogy hú de sokan, de azért a fanatikus rajongók megnézik, honnan jöttünk.

- Nem gondoltatok még rá, hogy rendeztetek egy Parno Graszt-fesztivált Paszabon?

OJ: De, én mondtam is Sanyinak, csak az az igazság, hogy a mi célzott közönségünk inkább a budapesti és a dunántúli, Paszab messze van tőlük. De Budapest közelében tudnánk csinálni egyet. Ne nevess, Sanyi!

LS: (nevet)

OJ: Nekem nagy álmom, hogy csináljunk egyet, azután meglátjuk, hogy sikerül.

- Úgy látom, nagyon sok ember fejében kusza kép él, ha cigányságról, vagy cigány zenéről beszélünk. Az egészet egy nagy kalapnak tekinti. Beszélünk beásokról, rumungrókról, lováriakról... Hogy van ez pontosan?

OJ: Én úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy vannak a hozzánk hasonló falusi cigányok, és a városi cigányzenészek. Akik a kávéházi hegedűs zenét játsszák. Bár most már felütötte fejét a szintetizátoros változat is. És bármennyire nem szeretnénk, most már ezt is cigányzeneként veszik alapul. Ezért van ez a nagy katyvasz. Az van, hogy az illető megtanul három akkordot lefogni a szintetizátoron, maga mellé vesz egy tamburást, valamelyik kicsit tud énekelni is, és az égig felpakolják a hangfalakat. Odamegy a bácsika, ad egy húszezrest, és azt mondja, hogy ezt a nótát most küldöm nagyon sok szeretettel Gyurikának. Ezt hívják húzatásnak.

Ez nem cigány kultúra, ez megélhetési zenélés. Ezzel nagyon megkeverik az embereket, hogy akkor végül is melyik az autentikus cigányzene, hol a gyökere.

Van különbség a cigányságon belül a zenében, és a nyelvben is, bár ott csak a beás és a lovári nyelv között. Viszont a beás cigányzene – például a Kanizsa Csillagai játszanak beás cigánydalokat – nem ez az az ereszd el a hajamat stílus. Nagyon dallamos zenéik vannak. A mi zenénk inkább lovári, de én egy kicsit megreformáltam. Amikor fiatalkoromban hallottam az öregeket énekelni, és kísértük őket, mindig vártam, meddig kell még kitartani azt az akkordot, mikor váltunk már, meddig nyavalyogtatja még. A gyors dalokban is majdnem ugyanez volt. Nagyon „tekert-nyávogósnak” tűnt a dolog. Ezért én próbáltam felfrissíteni őket, és ezáltal kialakult a zenekarnak egy saját stílusa.

LS: Egyébként ma már a hagyományos keretek teljesen felbomlottak.

Ha van egy hasonló zenekar, mint amilyen a Józsiéké, nem nézik azt, hogy milyen cigány csoporthoz tartozik az a zene. Azt nézik, melyik zene jön be az embereknek. Hogy az most beás, vagy lovári, az teljesen mindegy nekik.

Erdélyben még van hagyománya ennek, de az, hogy milyen zenét játszanak, az attól függ, hogy kinek játsszák. Ott a paraszti zenészek nagy része cigány, ez ott így alakult ki. De ha épp románoknak játszanak, akkor román zenét, magyaroknak magyar zenét, szászoknak szász zenét, cigányoknak pedig cigány zenét.

OJ: Én persze próbálom megtartani a stílust, ami jellemző a zenekarra. Nem akarok kiszakadni belőle, mert ez a névjegyünk. Egy próbálkozás ugyan volt A Dalban a Már nem szédülökkel, ami jól sikerült, de ennyivel igazából meg is állt.

- De vannak kikacsintások, hiszen AC/DC-t is játszottatok.

OJ: Igen, bár az is olyan, hogy csak a szólója tetszett, az ordítás, amit a srác csinált, arra azt mondtam, hogy inkább hagyjuk. Úgyhogy megtanultuk a szólót, és összekötöttük magunkfajta zenével. Ne AC/DC-másolás legyen, hanem parnograsztos!

– Létezik olyan, hogy magyar cigányzene? Ami cigányzene, de csak nálunk van?

LS: Az a fajta cigányzene, amit a Józsiék is játszanak, gitár, tambura, esetleg bőgő, az csak Magyarországon van. Ha északabbra megyünk, mondjuk Szlovákiába, akkor a cigányzene ott is a vonósokat és a cimbalmot jelenti. Szerbiában fúvósok vannak és bejön a balkán zene páratlan ritmusa. A magyarban csak páros ritmus van, ha olyan cigányzenét hallasz, ami nem páros ritmusú, az biztosan nem magyar, hanem Macedóniából vagy mondjuk Szerbiából, tehát a Balkánról vették át. Horvátország egy-egy régiójában bejön a tamburazenekar. Van basszprím tambura, brácstambura, primtambura tehát a teljes zenekar tamburából áll fel. Ha pedig elmegyünk Oroszországba, ott a cigányzene sokkal romantikusabb, nyilván az orosz zene hatására. Spanyolország felé pedig a flamenco jellemző. Tehát ez a stílus, amit a Józsiék csinálnak tamburával, mandolinnal,...

OJ: Kannával!

LS: ...igen, kannával... az csak Magyarországra jellemző.

OJ: A kanna már szinte hungarikum.

- Akkor tehát ez olyasmi, ami a miénk, és büszkék lehetünk rá. Egyébként a magyar zenekarok között ritka, hogy ilyen hosszú időn át fennmaradnak, ráadásul lényegében azonos fölállással.

OJ: Ez a hosszú fennállás annak köszönhető, hogy mindenki családtag, mert nem üthetem úgy a fejüket, ahogy szeretném. (nevet) Nagyon hamariak, mondanak meggondolatlan dolgokat, de aztán olyan, mintha meg sem történt volna. Idegenektől az ember nem tűrne el sok mindent, mert nem kötelessége.

De hát a fiammal, keresztfiammal, sógornőmmel, bátyámmal mit háborúzzak?

LS: Gyakorlatilag a húsz év alatt tagcserék sem voltak. Egy ember ment el, és két fiatal jött, de a családból. A Vujicsics hasonló, ahol szintén legfeljebb haláleset miatt történtek változások. De a cigányzenekarok között még annyira sem nagyon jellemző.

OJ: Meg hát stílust váltanak. Nincs olyan, hogy 20-30 éven keresztül valaki egy stílust képviseljen. Amúgy is van egy divat a cigányzenészek között, hogy elmenjenek a flamenco irányába, mert az jó ritmusos.

- Gipsy Kings hatás?

LS: Pontosan.

- Szomorú téma, de nem lehet megkerülni... Az év egyik legfelháborítóbb esete volt, amikor néhány fiatalt az együttesből nem engedtek be a Gozsdu Udvarba. Hol tart az ügy? Lett a dolognak valami következménye?

LS: Most is volt egy friss hír, hogy nem engedtek be cigányokat a Gozsdu Udvarba. Nem változott semmi.

- Nem próbáltátok jogi útra terelni a dolgot?

LS: A zenekar nem ér rá ezzel foglalkozni. Egyébként nem a konkrét eset a legnagyobb baj. Az a baj, hogy ez teljesen természetes a cigányoknak is. Azért lett ügy ebből az egészből, mert az egyik tag kvázi jópofiságból kitette a Facebookra, hogy nem engedtek meg, és akkor az egyik kommentelő rákérdezett, hogy miért nem.

OJ: Azóta Nyíregyházán is megtörtént ugyanez. Úgy volt, hogy én is utánuk megyek, de hívtak, hogy ne menjek, mert nem engedik be őket.

LS: És nem háborodnak fel ezen, hanem azt mondják, hogy ha nem engedtek be, nem engedtek be. Van ilyen. Naponta megtörténik velük.

Ha bemennek a boltba, követi őket egy biztonsági őr, és ez nagyon megalázó, de ők úgy élik meg, hogy ez így volt tíz évvel ezelőtt és így lesz tíz év múlva is.

OJ: A legdurvább az volt, hogy hívogattak jobbról, balról, és azt éreztem, hogy politikai tőkét akarnak kovácsolni belőle, de én meg ezt nem akarom, mert úgy sem fog történni semmi.

LS: Ez politikától független.

- De talán az olyan együttesek, mint a Parno Graszt segíthetnek a sztereotípiák lebontásában. Gondolom, a koncertjeitekre jár mindenki.

OJ: Sőt, többségében magyarok vannak.

- De hát Ti is magyarok vagytok.

OJ: Igen, persze. A feleségem is haragszik rám, amikor azt mondom, magyarok. De akkor mit mondjak? Fehérek és feketék?

LS: Egyébként tudunk konkrétan olyan esetről, hogy

valaki régen nem hogy nem volt rajongó, de átment az utca túloldalára, ha szembejött vele egy cigány ember. Azután megismerte a zenénket, és most a legnagyobb rajongónk, állandóan ott van a backstage-ben. Tehát ezzel a dologgal abszolút lehet az előítéleteket oldani.

Nyilván össztársadalmilag nem, mert nincs akkora hatásuk, de ilyen mikro szinten lehet változást elérni. Ezek nem egyedi esetek, sok ilyenről tudunk.

- Beszéljünk a jó dolgokról: koncertetek lesz a Fonóban. Mikor lesz, mit játszotok?

LS: Karácsony előtt lemeze jelenik meg a zenekarnak. Ez tulajdonképpen elő lemezbemutató koncert, amin a régiek mellett sok számot játszik az együttes a lemez anyagából is.

- Mi a lemez címe?

OJ: Már nem szédülök.

LS: November 30-án lesz a koncert, és az előjelzések szerint telt ház lesz.

OJ: A lemezen 16 szám hallható. Írtam néhány új dalt, de lesz rajta hagyományos cigány népzene is a mi ízlésünk szerint feldolgozva. Régóta szerettem volna már ezeket kiadni.

LS: A zenekar számára a Fonóbeli koncertek mindig fontosak, hiszen innen indult a pályafutásuk. Mostanában kevesebben játszunk ott, mert a zenekar kicsit kinőtte a Fonó tereit, de mindig nosztalgiával gondolunk rá.

OJ: Olyan, mintha hazamennénk. Ott biztonságban érezzük magunkat. Mintha lemennénk Paszabra és muzsikálgatnánk.


KÖVESS MINKET:




Ők a legdrágább magyar művészek, íme a lista
Mutatjuk a dobogós helyezést elért már nem élő és még élő magyar művészeket. Ők azok, akiknek a művei legjobban szerepelnek az aukciókon.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. március 18.


hirdetés

A műtárgy.com először 2017-ben adta ki A magyar aukciós piac című kiadványát, mely nemzetközi adatbázisok, és a hazai aukciósházak adatai alapján mutatta be, hogy hogyan szerepeltek a magyar művészek az itthoni és a külföldi aukciókon.

Már a 2017-es kiadvány is több mint 40.000 adattal dolgozott, ezt frissítette most a műtárgy.com a 2017-2018-as aukciós adatokkal, így a hazai művészek árverési eredményeinek a legfrissebb összefoglalói, mintegy 50.000 adattal dolgoznak.

A nem élő magyar művészek aukciós piaca

A nem élő magyar művészeket az utóbbi 11 év (azaz a 2008 és 2018 közötti időszak) teljes aukciós bevétele szerint rangsorolták. Az első helyen Vasarely Victor végzett 7 530 eladással és 16 532 millió forint teljes

aukciós bevétellel. A második helyen Hantai Simon szerepel 267 eladással, 11 427 millió forint teljes aukciós bevétellel, a harmadikon pedig Moholy Nagy László végzett 280 eladással és 6 936 millió forintos teljes aukciós bevétellel.

2016-ban Hantai Simon és Moholy Nagy László művei szerepeltek különösen erősen az aukciókon, újabb árrekordokat produkálva. 2017-ben és 2018-ban a magyar művészek aukciós eredményei konzisztensen csökkentek, elsősorban azért, mert a londoni és New York-i aukciókon ezekben az években kevés kiemelkedő árú magyar műalkotás fordult elő. Ezek körül is Moholy Nagy aukciós forgalma esett a legnagyobbat, ami 2016-ban 1,8 milliárd forint volt, 2018-ban viszont csak 465 millió forint. 2018 legdrágább magyar műalkotása Hantai Simon M.C.7 (Mariale) című műve lett, amit a Sotheby’s Párizs 648 millió forintért adott el.

Az élő magyar művészek aukciós piaca

Az élő magyar művészek aukciós piacát egyértelműen Reigl Judit dominálja, aki a TOP20 lista legidősebb szereplője is. 2008 és 2018 közt az ő eladásai ennek a piacnak több mint a felét tették ki. 2018-ban Reigl különösen sikeres évet zárt, mivel 3 alkotása is 60 millió forint feletti áron lett leütve. A lista második helyén Lakner László a harmadikon pedig Ackermann Rita kapott helyet.

A már nem élő magyar művészek piacával szemben, az élő alkotók aukciós piaca 2018-ban is növekedni tudott, elsősorban Reigl Judit és Ackermann Rita erős eredményeinek köszönhetően. Ackermann Water Lilies in Chalk V című műve 2018 szeptemberében 29 millió forintért kelt el, ami az alkotó személyes akciós rekordját is megdöntötte.

Az átlagárak vizsgálatakor figyelembe kell venni, hogy a művek között gyakran grafikák (egyedi és sokszorosított) is szerepelnek, amelyek csökkenthetik az árakat. Fontos megjegyezni továbbá, hogy az élő művészek esetében kiemelten fontos csatorna a galériás értékesítés, ezek az adatok azonban a legtöbbször nem publikusak, ezért a galériás eladásokról nincs átfogó adatbázis.


KÖVESS MINKET:




Felkerült a teljes Red Bull Pilvaker a YouTube-ra
Hatalmas show-val, zenével és költészettel ünnepelték március 15-ét az Arénában, itt van a teljes felvétel róla.
Címkép: Somay Márk - szmo.hu
2019. március 18.


hirdetés

Már októberben elkelt minden jegy a 2019-es Red Bull Pilvakerre, méghozzá rekordidő (mindössze két óra) alatt. Ezúttal nem az Erkel Színházban, hanem az Arénában ünnepelték zenével és költészettel március 15-ét olyan népszerű előadók, mint a Wellhello, a Punnany Massif, a Halott Pénz, a Sub Bass Monster vagy Fura Csé. Mi is ott voltunk, meghallgattuk-megnéztük, a beszámolónkat itt lehet elolvasni.

A YouTube-ra most felkerült az egész show elejétől a végéig - akár ott voltatok, akár nem, érdemes belenézni:


KÖVESS MINKET:





Lovasi András: Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam
A lemezbemutatóra készülő Lovasi Andrással beszélgettünk a halálról, a hülyékről, és a titkos, harmadik szólólemezéről is.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. március 19.


hirdetés

Lovasi András a Kispál és a borz és a Kiscsillag frontembere 18 év után, idén februárban ismét szóló albumot adott ki Tűzijáték délben címmel. A jövő heti lemezbemutató koncertre hangolódva beszélgettünk többek között arról, miért ezt a címet választotta, és hogy mennyivel lett keserűbb az elmúlt 20 évben.

- Számomra nagyon érdekes a Te pályafutásodban, hogy egyfelől egy nagyon érzékeny, fontos látásmóddal, mondanivalókkal, lírai vénával rendelkező művész vagy, de ugyanakkor egy nagyon népszerű rock n roll sztár is, rengeteg fülbemászó, népszerű slágerrel. Nem kerül olykor konfliktusba benned a költő és a körülrajongott bálvány?

- Nem. Röviden ezt tudom válaszolni. A hosszabb válaszom az, hogy alapvetően dalszerzőként tartom magamat számon. Még pedig azért, mert voltam én költő, de olyan 18-19 éves koromban valahogy elapadt az indíttatásom. Amikor újra kezdtem, akkor viszont már direkt dalszövegeket akartam írni. Van egy-két novella kezdeményem, prózai dolgom, de azokat is félbe hagytam. Nincs az a fajta késztetésem, mint egy rendes, becsületes írónak, aki minden reggel felkel, és ír.

Én dalt is csak akkor írok, ha úgy érzem, hogy bent mozog valami.

Az a tapasztalatom, hogy ha megrendelésből, vagy kényszerből írok, az sosem olyan jó. Ha úgy nézzük, hogy bő 30 év alatt írtam durván 300 dalt, az nem egy rettenetesen nagy termés. Egy írói életmű nem jönne ki belőle. Azt pedig, hogy én is énekelem őket jobbára, az azért szerencsés, mert egy szövegen még utólag is tudok változtatni, éneklés közben még egy csomó minden kiderül a sorokról, mi van jó helyen, mi kényelmetlen.

- Nem gondolom, hogy egy dalszöveg kevésbé lenne értékes, mint mondjuk egy vers. Úgy tűnik, a Nobel-díj bizottság sem.

- Én sem. Az sose vonzott, hogy megírjak egy verset, ami megjelenik valahol és elkezdi a saját útját. Engem sokkal jobban érdekelt, hogyha megírok egy dalt, azt elvigyem a közönségnek. A magyar popzenében amúgy is van egy nagyon erős szövegcentrikusság a 60-as 70-es évek politikai elzártsága miatt.

Az elődeink sokkal jobb popszövegeket írtak, mint mondjuk az angolszász popzene nagy átlaga, elég, ha Bródy, Bereményi vagy Dusán munkásságára gondolunk.

Tehát a magyar popzenei szövegeknek van egy jó hagyománya, amit érdemesnek tűnt folytatni.

- Amikor a költői vénádról beszéltem, pont arra gondoltam, amit Te is mondasz. Hogy nem azért írsz, mert írni kell, mint egy iparosnak, hanem mert van mondanivalód. És pont ezért gondoltam, hogy belső konfliktus lehet, mert a popszakmának azért van egy gépszíj jellege, egyfajta nyomás, hogy bizonyos időként muszáj új számokkal előállni.

- Ami inkább nehezemre esett mindig is az egészben, az a körítés, a külsőségek, amivel eladni vélik a popzenét, és ami egyre hangsúlyosabb a beltartalom helyett. Maga a dalírás, a zenekarosdi az jó, próbálni szerettünk, dolgozni szerettünk. Már a 90-es években is lelassult azért kicsit a popszakma, az egyáltalán nem volt tipikus dolog, ami az esetükben történt, hogy minden évben kiadtunk egy lemezt. Az első 5 lemezünk között 6 év telt el. Most aztán pláne lelassult, egy átlagos zenekar 3 évente ad ki egy lemezt. Mondjuk ez világtrend, talán mert sokkal nagyobb lett a könnyűzene felvevő piaca, mindenhová eljutni pedig hosszú idő, miközben abban van most már az iparág jövedelmeinek nagy része.

- Azt nem lehet mondani, hogy elkapkodtad volna az újabb szóló lemez elkészítését. 18 éve jelent meg a Bandi a hegyről. Egyszer csak kedvet kaptál rá?

- Ezek a dalok mindig gyűltek. Az Aréna-koncert előtt kezdtem gondolkozni rajta, hogy milyen jó lenne, ha az Arénáig kijönne egy szólólemez is. De aztán az előkészületek során látszott, hogy addigra nem lesz kész. Egy-két dalt eljátszottam, mert azért akkor már megvolt az album fele. Azután megszületett a fiam, és nyáron elég sokszor én vigyáztam rá. Most már nem tudok gitározni mellette, mert beleszól, belenyúl, úgyhogy marad az éjszaka. De akkor még tudtam mellette zenélni, volt időm befejezni a kezdeményeket, és utána rohammunkában fel is vettük, három vagy négy nap alatt, mert annyira letisztult addigra az elképzelés, hogy nagyon pontos utasításokat adhattam a zenészeknek. Ráadásul, mivel a legtöbb dalban nincs dob, nincs meg a szokásos metrum, egyszerre kellett felvenni egy-egy dalt.

- Az album nem valamelyik dal címét kapta, hanem önálló neve van: Tűzijáték délben. Mit akar kifejezni?

- Ez egy régi heppem. A Fishingen minden évben van egy délutáni, fürdéssel összekötött nyitóünnepség, és egyszer kitaláltam, hogy legyen tűzijáték. Régi vágyam volt megnézni, milyen lehet nappal a tűzijáték.

- Na és milyen?

- A durrogás ugyanúgy megvan, de a látvány kevésbé mutatós, csak egy kis fehér füst. Nagyon tetszett az egész hiábavalósága. Az is benne lehet, hogy a feleségem játszik egy darabban, aminek az a címe, hogy Az utolsó tűzijáték, és ez eszembe juttatta az amúgy is meglévő mániámat.

Picikét arra is utal, hogy ez egy olyan album, amiről azt gondoltam, hogy abban az erőtérben és időben, amiben megjelenik, nem lesz, nem lehet különösebben sikeres, és ez egy jó, önironikus címnek tűnt.

Egyébként annál nagyobb visszhangja lett, mint ahogy vártam, legalábbis ami a fogyást és a fogadtatást illet. Mondjuk az Index jól lehúzta. Bár annak idején megmondta Nagy Feró, mint első mentorunk, amikor indult a Kispál, hogy mindegy mit, csak írjanak. És tényleg, sok ismerős mondta, hogy csak az írás után vette a fáradságot, hogy „na, jó, akkor meghallgatom”. Szóval végső soron hálás lehetek nekik, csak nehéz megemészteni, hogy ebben a leosztásban mi, régebb óta ismert hazai popzenészek, akiket már az Index nem tud felfedezni, általában csak negatív kontextusban kerülhetünk a fő oldalra, valami hatásvadász címmel, ami sok kicsi kattintást generál nekik. „Lovasi - Ákos”, ez valami csodálatos összeszikráztatása a valóságnak. Ki nem hagyták volna semmi pénzért.

- Végső soron úgy is a közönség dönt, és van egy olyan fix táborod, akire mindig számíthatsz.

- Pont ezért éri meg nekik. Mivel általában megosztó személyiségekről van szó, olyan hangnemben kell fogalmazniuk, hogy a táborokat felébressze.

- Hagyjuk az Indexet, ha rájuk lennék kíváncsi, tőlük kérnék interjút. A lemezen egy sokkal visszafogottabb Lovasi Andrást hallhatunk a Kispálhoz vagy a Kiscsillaghoz képest. Nekem a Tekerd fel a volumét jutott eszembe az éneklésedről.

- Persze, vannak előzményei. Vagy az első szólóanyag. Az is ilyen szobazene, csak akkor nagyon érdekeltek az elektronikus eszközök. Akkor találkoztam először bizonyos programokkal, loopokkal, és nagyon élveztem. De ez az érdeklődésem mára teljesen elmúlt. Ezért is lett ilyen egyszerű, akusztikus a lemez.

- Nem csak a hangszerelésre gondolok, hanem kimondottan az éneklésre. Általában erőszakosabban, ha úgy tetszik, vagányabbul szoktál énekelni, nem ennyire líraian.

- Ez attól függ, hogy hol keletkezik a zene. Például egészen biztos vagyok benne, hogy az AC/DC-nél ez a jellegzetes, préselt fejhang valószínűleg azért alakult ki a Bon Scottnál, mert ezt hallotta az erősítők és a borzasztó hangos zene mellett a kis sufniban anno. A Kispálban is valószínűleg azért vannak ezek a magas regiszterek – főleg a koraiban –, mert egyszerűen azt hallottuk. Volt egy mikrofonunk, bedugtuk az erősítőbe, és ezen a frekvencián hallottam, hogy mit énekelek. Ha mélyebben énekeltem, azt nem hallottam. De ha az ember egy szobában, egyedül követi ezt el, akkor ez nem szempont. Kicsit „dödögősebb” ének dallamok íródnak.

- A lemez központi, több dalban megjelenő témája tulajdonképpen az egész életművedben vissza-visszatér: a halál. Miért ennyire fontos neked? Szerencsére még elég fiatal vagy.

- Nem tudom. Mert jó téma. Ez ugyanolyan, hogy miért csinálnak krimiket, és azokban a krimikben általában miért ölnek meg embereket? Hiszen a legtöbb bűneset nem végződik halállal, hanem mondjuk, ellopják valakinek a pénztárcáját, vagy megvernek valakit.

Az ember – a mi kultúránkban végképp – nem tud mit kezdeni a saját, de még a mások halálával sem.

Nyilván az ember próbálja valahogy barátságossá szelídíteni. Az életünk egy út a halál felé, nem csoda, hogy fontos része az életünknek. Nem mindegy, hogy történik meg. Ha valaki hisz a túlvilági életben, akkor azért nem, ha nem hisz, akkor azért nem.

- Szóval akkor nem kell ebbe semmit belelátni, nem kell aggódnunk...

- (nevet) Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam. De azért nyilván az ember minden nap úgy kel fel, hogy tudja, egyszer vége lesz, és hát nem mindegy, hogy addig hogy telik az idő.

- Bármennyire régi téma is a halál, a nyitó dal, a Nem kell... mégis valahogy különbözik az eddigiektől. A Ha az életben, a Tegyetek el befőttet, az Eltalált állat, a Feketemosó és a többi egyfajta dacolás, egy fajta „szemébe nevetek a halálnak” érzés, de a mostani dal szövegében és zenében is sokkal letisztultabb, és a régi fanyar stílust talán csak a fúvósok idézik meg.

- Na például a Nem kell... az bizonyos értelemben „alkalmazott” dal. Van egy rendező barátom, Géczy Dávid, aki készített egy filmet, Game Over Club a címe. A feleségem szerepel benne, és Dávidal beszélgettek a filmről, én pedig ott kibiceltem. A film arról szól, hogy van egy Facebook-csoport, akik kitalálják, hogy csoportosan lesznek öngyilkosok. És eszembe jutott, hogy megírom a Game Over Clubnak az indulóját. Persze nem kértek fel rá, csak megírtam, és másnap elküldtem, és azt hiszem, be is rakták. Ott a szöveg is más volt. Most az a vége, hogy „Nem kell félni semmilyen haláltól.” De az eredeti az volt, hogy „Nem kell félni a meghívott haláltól.” Csak nem akartam népszerűsíteni az öngyilkolást.

- A másik fontos témája az új albumnak a... hát ezt nem biztos, hogy tudom szebben mondani, az embert körülvevő hülyék. A "Sziluetthuszárok", a "Férgek". Látszat- és érdekemberek mindig is voltak. Változott ebben bármi is a pályád kezdete óta?

- A Féreg az például kifejezetten a bennünk lévő féregről szól. Arról, hogy mi magunk sem feltétlenül vagyunk jobbak másoknál. Nyilván az ember kicsit szebbnek látja magát a többieknél, a saját gerendáját kevésbé veszi észre, mint a másik szálkáját.

Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy mennyivel vagyok keserűbb most, mint húsz évvel ezelőtt azzal kapcsolatban, hogy milyenek az emberek, akkor azt tudom mondani, hogy egy picit keserűbb vagyok. Ugyanis amiről akkor azt gondoltam, úgy van, arról kiderült, hogy tényleg úgy van.

Mondjuk úgy, hogy kevesebb az illúzióm.

- A lemezbemutató koncert nem egy füstös klubban lesz, nem is az Arénában, hanem a Vígszínházban. Van valami jelentősége a helyszínnek?

- Szeretem a Vígszínházat. Az efféle daloknak nagyon jó helyszín. Külföldön is a legendás koncerthelyek, amiket láttam például Londonban, azoknak a nagy része egykori színház. Úgy vannak kitalálva, hogy a közönség viszonylag közel legyen a színpadhoz, nincsenek igazán rossz helyek. Jó az akusztikájuk. Fontos lehetőség nekem, hogy ott játszhatok.

- Gondolom az új album dalai mellett régebbi kedvencek is megszólalnak.

- Mivel a lemez összesen 35 perc, abból nem jön ki egy egész este. Lesznek dalok az első szólólemezemről, és a Kispál- és Kiscsillag-dalok közül olyanok, amiket anno egy készülő szólólemezre írtam, csak éppen felkerültek egy-egy zenekari albumra. Tehát van még egy titkos szólólemezem is a Kispál és a Kiscsillag albumokon elbújva.

- Készültök-e valamire a Kiscsillaggal?

- 70%-os készültségben vagyunk egy lemezzel, de most kicsit félretettük a Kiscsillag zenekart a fejünkben egy másik polcra, mert amíg én a szólóalbumon dolgoztam, Lecsó elment Pál Utcai Fiúk-lemezt felvenni. Úgyhogy ha ők is befejezik, akkor nekiállunk, és május környékén megint kijövünk 1-2 új dallal. Az utolsó két Kiscsillag-lemez, sőt már az idén 10 éves „Örökre szívembe zártalak” album is mind március elején jött ki, úgyhogy a hagyományoknak megfelelően új Kiscsillag-album 2020 márciusában lesz.

Tűzijáték délben - Lovasi András lemezbemutató koncertje

"...régi barátaim és egy-két meglepetésvendég segítségével játszom el az új szólóalbum dalait, lesz néhány kedvencem az előző 2001-es lemezről, de válogatok olyan Kispál és a Borz-, Kiscsillag-dalokból is, amelyek személyesebb hangúak, és végül lesz egy-két feldolgozás általam nagyra becsült előadóktól is."

Jegyinformáció itt.


KÖVESS MINKET:




"Muszáj ránéznünk saját magunkra" – Szalay Zoltán fotóriporter emlékkiállításán jártunk
„A színek elterelik a figyelmet a tartalomról” – magyarázta néhány éve fotós barátom, hogy miért ragaszkodik a fekete-fehér képekhez. Szalay Zoltán emlékkiállítása tökéletesen igazolja ezt az elméletet.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. március 17.


hirdetés

Az Átrium Színház Galériájában nyílt meg a két évvel ezelőtt elhunyt fotóriporter Feketén-fehéren című kiállítása, amely ugyan csak töredék hatalmas életművéből, amely a művészportréktól a politikai zsánerképekig, a természeti képektől a szociofotókig terjed, mégis hiteles képet adnak Szalay Zoltán hitvallásáról.

„Mert a fényképezőgép lencséje nem hazudik. Objektív. Embereket idéz. És színhelyeket. Az életünket – közös életünket. A hétköznapjainkat. Az ünnepeinket. Akarva-akaratlanul objektíven” – írta a néhai köztársasági elnök Göncz Árpád a 2004 májusában megjelent – Magyarország Európai Uniós csatlakozására időzített - Ilyenek voltunk, Magyarország elmúlt 50 éve című magyar, angol és német nyelvű albumához, amelyből Alföldi Róbert az Átrium Galéria kurátora a kiállítás anyagát válogatta.

És valóban, e képeken hétköznapi történetek elevenednek meg az 1960-as, 70-es évek magyar társadalmak apró lenyomataiként, de ránk köszön a világtörténelem is.

Az első vidéki lottónyertes család 1964-es portréja mellett „A családi kép elkészítésére várva” a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete budapesti ülésének résztvevőit, Kádár Jánost, Mihail Gorbacsovot, Wojciech Jaruzelskit, Erick Honeckert és Nicolae Ceausescut örökíti meg egy kötetlen pillanatban. Ők valamikor mindannyian Kelet-Európa történelmének alakítói voltak, de lehet, hogy a fiatal nemzedéknek már el kell magyarázni, hogy kik is voltak, és mi volt az a Varsói Szerződés.

A Fizetésnap Miskolcon és az Angyalok földje sorozatok az alkoholizmus megoldatlan/megoldhatatlan problémájára hívták fel a figyelmet, míg az 1991-es berlini Marx-Engels szobor a rá pingált szövegek miatt kordokumentum: „Nem tehetünk róla”. „Találkozunk a munkaközvetítőknél”. A Kemencetisztítókról Illyés Gyula: Nem menekülhetsz című versének kazánfűtői jutottak eszembe, de azért van itt felszabadult vidámság is: a gitározó, éneklő fiatalok és a balatoni fürdőzők a parton száradó farmernadrágokkal, 1964-ből, amikor, ahogy Cseh Tamás énekelte, „nyár elején tetőzött az ifjúsági probléma", csak erről éppen az érintettek vettek a legkevésbé tudomást.

„Muszáj rálátni, muszáj ránéznünk saját magunkra. Muszáj látni azt, hogy kik vagyunk és muszáj látnunk azt, hogy kik voltunk. És amik vagyunk az abból van, akik voltunk. És ha úgy gondoljuk, hogy mi nem voltunk, hanem máshogy voltunk, akkor egész egyszerűen kitöröljük saját magunkat a valóságból” – mondta a kiállítás megnyitóján Alföldi Róbert.

Nem véletlen, hogy éppen Szalay Zoltán volt az, aki ötletadója, elindítója és 30 éven át, egészen 2012-ig rendezője volt a Magyar Sajtófotó Pályázatnak és Kiállításnak. Halála óta a róla elnevezett díjjal tüntetik ki a legjobb teljesítményt nyújtó 30 év alatti fotográfust. Hagyatékát a Fortepan gondozza.

Szalay Zoltánnal az 1990-es évek elején együtt dolgoztunk a Kurírnál, majd 2008-ban közös szívügyünket valósítottuk meg: nagyszabású fotókiállítást állítottunk össze a Politikatörténeti Intézetben az „1968-as évekről” a 40. évfordulón. Nagy egymásra hangoltsággal, a téma iránti komoly alázattal dolgoztunk. Megtiszteltetés volt számomra, hogy arra a néhány hétre belefolyhattam az ő munkásságába. Ma is őrzöm ezt a képanyagot, miként azt a Latinovits Zoltán-lemezt, amelyen a felejthetetlen színész Ady verseit és publicisztikáját mondja, és amelynek borítóján látható portrésorozatát szintén Szalay Zoltán készítette.

A Feketén-fehéren című tárlat 2019. április 30-ig látható.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x