hirdetés
Amigos - beteg gyerekek mellett önkénteskednek egyetemisták, és négyszeres a túljelentkezés
A 24 éves Fábián Sára pontosan tudja, mi mozgatja meg a generációját. Alapítványával egyszerre segít és épít közösséget.
Szegedi Éva, Fotók: Amigos a gyerekekért - szmo.hu
2018. december 09.


hirdetés

Egyetemisták járnak be rendszeresen kórházakba, hogy súlyosan beteg gyerekek napjait tegyék szebbé. Csak annyit szeretnének, hogy a gyerekek ne szigetelődjenek el a külvilágtól, ne érezzék magukat egyedül, és ne maradjanak le túlságosan a tanulnivalókkal.

Vezetőjük, a 24 éves Fábián Sára gyermekkorában egy évig volt kórházban egy betegség miatt, és amikor meggyógyult, orvos szeretett volna lenni. Erről később letett, de családi vacsora közben, a szüleivel beszélgetve jött az ötlet, hogy beteg gyermeket látogasson, játsszon velük, megpróbálja legalább egy kis időre elfeledtetni velük, miért vannak ott.

Négy éve létrehozta társaival az Amigos a gyerekekért alapítványt, azóta több mint kilencven önkéntessel, vagyis amigóval (baráttal) járnak be gyerekekhez – a saját iskolai tanulmányaik mellett. Fábián Sárával erről a rendhagyó munkáról beszélgettünk.

- Mi a legnehezebb egy gyereknek a kórházban?

- Minden gyerek különböző. Nekem például elképesztően nagy buli volt kórházban lenni, akármilyen furcsán hangzik ez. Voltak fájdalmaim, de hát az emberszámára a hasfájás is kellemetlen. Viszont az anyukám ott volt velem minden nap, és egész nap senki mással nem foglalkozott, csak velem. Kézműveskedtünk, tanultunk, játszottunk, néha lemehettem a játszótér udvarára, és a gyógyszeres dobozból készített walkie-talkie-n beszéltünk egymással. Hétvégén apukám váltotta anyukámat, én meg boldog voltam, hogy ott a friss váltás, és lehet folyatni a játékot, gyárthattuk a századik babát.

De ez életkortól is függ, a nagyobbaknak nehezebb, mert nekik már rendszerint van betegségtudatuk, belegondolhatnak, a betegségük milyen következményekkel járhat, és az lelkileg megterhelőbb.

A kisgyerekeknél ez kevésbé releváns.

A családtagok, orvosok, ápolók, amennyire lehetőségük van, igyekeznek mindent megadni a beteg gyerekeknek, ám ami hiányozhat és ami nehezen pótolható, az a barátság.

- Miért?

- Ha belegondolunk, egy nyolc éves gyereket nem tud meglátogatni az osztálya vagy akár csak egy barátja is, mert vannak olyan kórházi osztályok, ahová például 14 év alatti gyerek nem mehet be, így akad, aki teljesen el van zárva a barátaitól.

Sok függ a pedagógustól is. Számomra Jutka néni megszervezte, hogy írjanak nekem az osztálytársaim, ezért minden egyes hónapban érkezett egy nagy csomag 20 levéllel. Azokat meg kellett válaszolnom, és ez is egy program volt számomra. Bár most lehet, hogy a Facebookon tudnak csetelni és tartani a kapcsolatot, de akkor is rengeteg múlik azon, hogyan kezeli ezt a helyzetet az osztályfőnök.

A visszailleszkedés sem egyszerű, mert ha egy gyerek kimarad a suliból, miután visszamegy, nehéz megértetni az osztálytársakkal, hogy ő most miért lehet velük ugyanúgy, amikor nem szívott velük együtt év közben, nem írt dolgozatokat, akkor ez most hogy is van? Vagy ha külső elváltozásokkal jár a betegség, a kezelésektől lefogy vagy meghízik valaki, nehéz megértetni a többiekkel. De erre jó kezdeményezések születtek, mi is most megyünk érzékenyíteni egy iskolába, ahová visszamehetett egy kislány, aki a gyógyulás útjára lépett, elmondjuk, kik vagyunk mi, amigók, mi a mi személyes történetünk. Igyekszünk közelebb hozni a gyerekeket ahhoz, hogy mi történik a kórházban, és min ment keresztül az a kis hős.

- Sokan magányosak a kórházban?

- Azért nem derül ki számunkra, hogy kik és mennyire, mert amikor mi odamegyünk, a gyerekek kivirulnak.

Megtörténik, hogy nem ismerjük azt a gyereket, akihez látogatóba megyünk, de már hallott rólunk, amikor elmondjuk, kik vagyunk, az infúziós állvánnyal a karján ugrik ki az ágyból örömében: „Ti vagytok az amigók? De jó!”

Beszélgetünk a gyerekekkel, tanulunk velük, kézműves foglalkozásokat tartunk nekik, ám arról nem kérdezzük őket, hogy magányosnak érzik-e magukat. Az a lényeg, hogy amikor ott vagyunk, megy az élet.

- Milyen egy jó amigó? Milyen kritériumoknak kell megfelelnie?

- A legfontosabb, hogy rugalmas legyen. És hogy a segítség akkor segítség, ha szükség van rá. Én kéthetente megyek látogatni, az én napom a kedd. Ha mi bemegyünk, amigóként beosztva, de a három gyerek közül az osztályon az egyik alszik, a másik a doktornőnél van, a harmadiknak meg ott van az apukája, akit két hete nem látott, akkor az a legjobb, ha visszavonulunk, és azt mondjuk, hogy most ugyan nem volt ránk szükség, de itt voltunk mert megígértük, láthatják, hogy számíthatnak ránk.

Nem erőszakoljuk rá magunkat a gyerekekre.

Akadnak nehéz helyzetek is, találkozunk szegényebb körülmények között élő gyerekekkel, látunk csonka családot, ahol az egyetlen keresőképes szülő munkanélkülivé válik, mert ott van a gyerek mellett a kórházban. Amikor ezekkel szembesülünk, ki is kerülünk abból a burokból, amiben éljük az életünket az egyetem, a gyakorlóhely és a családunk között. Szerencsére annyi alapítvány működik, amelyik szeretne anyagilag is segíteni, hogy lehet, hogy elég, mi csak a barátkozással segítünk.

A lelkileg megterhelő tapasztalatokat - azt, hogy súlyosan beteg gyerekekkel foglalkozunk, látunk nehéz helyzeteket, - közösségi élményekkel próbáljuk feldolgozni. Havonta egyszer tartunk Amigó estet, amikor megbeszéljük, mi történt a kórházban, ahol van szupervízió is, arról, hogyan haladnak a dolgok, milyen történetekkel szembesültünk. Közeli, baráti kapcsolat van az Amigók között, és ez sokat segít abban, hogy ezeket a helyzeteket feldolgozzuk, és újratöltekezzünk.

És még egy fontos: amigónak lenni bizalmi dolog. A bizalom a család/gyerek és az amigó között, amigó és amigó között, az Amigos alapítvány és az amigók között csak a megbízhatóságra tud felépülni.

- Gyakran hallani a generációdra panaszokat: hogy csak a közösségi oldalak, csak a szórakozás érdekli őket, hogy nem lojálisak egy munkahelyen, hanem gyorsan odébbállnak. Ti mégis egyetemistákat vesztek fel önkéntesnek.

- Úgy látom, sok jót ki lehet hozni a generációnkból.

Elgondolkodtató, hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az ember, aki egy vállalatnál egy hétig tud csak lelkesedni valami iránt, és 3 hónap után felmond, nálunk 2-3 évig aktív és lelkes?

Az Amigosban az elmúlt időszakban négyszeres volt a túljelentkezés! A kórházi limitek miatt annyi fiatalnak kellett nemet mondanunk, aki elképesztően elkötelezett volt, szeretett volna jönni, segíteni, aki jószándékú, aki az idejét, figyelmét szeretetét a gyerekekre áldozná, hogy ez számomra megdöbbentő. Én azt látom, hogy önkénteseink nagyon lelkesek, emellett megbízhatók.

Szerintem a korosztályunkkal kapcsolatban csak annyi a lényeg, hogy fontos megtalálni azokat a kereteket, amelyekben mozogni tudnak a generációnk tagjai. Lehet, hogy ha csak annyit mondanánk az önkénteseinknek, hogy „Te jó amigo lennél, amikor akarsz és tudsz, menj el a kórházba”, elmenne, de valószínűleg egy idő után lemorzsolódna. Viszont onnantól, hogy szoros közösséget építünk, egy bizonyos szempontból szigorú, más szempontból rugalmas rendszerben kell működniük, megtapasztalhatják a kölcsönös bizalmat, tudják, hogy számíthatnak egymásra, jönnek a visszajelzések a szülőktől, hogy szükség van rájuk, mindenkiben sokkal inkább felerősödik, hogy itt egy közös célért dolgozunk.

Fontos számunkra az is, hogy egy szervezet átlátható legyen, és hogy ne hierarchikus rendszer. Mi éppen ezért igyekszünk horizontálisan működni, hogy mindenki magáénak érezze a szervezetet.

Én hiszek abban, hogy ha valaki bizalmat és felelősséget kap, akkor a lehető legjobban fog élni vele.

De ha én azt gondolom róla, hogy ő ezt úgysem fogja tudni, én jobban tudom nála, és így is viselkedem vele, ha nem tartom megbízhatónak, hiszen "egy mai fiatal", és nem hiszem el róla, hogy tényleg magától odamegy minden alkalommal kórházba, hanem kézen fogva viszem be, és le is fényképezem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg odament, akkor egyszerűen nem fog tudni működni a szervezet.

A szüleim például eddig bármit kitaláltam, elképesztően támogatók voltak, inspiráló módon álltak hozzá mindenhez, akkor is, ha az eleinte hülyeségnek tűnt. Például amikor kitaláltam, hogy unalmasak a tinimagazinok, és én magam alapítottam egyet. A Lili magazin otthon készült, másfél éven át jelent meg, és volt, hogy 100 előfizetője volt országszerte.

- Mekkora feladat ennyi ember munkáját koordinálni?

- Izgalmas kihívás, olyasmi, amiből folyamatosan tanulunk, mert ezt nem lehet elég jól csinálni, mindig van olyan terület, amit lehet még fejleszteni. Például azt, hogy miként lehet még jobbá tenni a foglalkozásokat, hogyan oldható meg, hogy ha egy eszköz elfogy egy kórházban, akkor azt minél hamarabb pótolhassuk.

Szeretnénk országos, majd nemzetközi szervezetté válni, de mindezt úgy, hogy közben a legfőbb értékünk az amigo. Lehet nekünk akár százmillió forintunk is adományokból, ha nincsen amigo, aki az értéket viszi a kórházba, és aki a szeretetét, a barátságát, az idejét, a törődését a gyerekekre fordítja. Viszont ahhoz, hogy országos szervezetté tudjunk válni, és minden kórházban, minden gyerek mellett lehessen egy amigo, fontos az is, hogy ügyeljünk a szervezetfejlesztésre.

Vagyis a legfontosabb, hogy profin működjünk, mégis az ember maradjon a középpontban, az ember maradjon a legfőbb érték. Szerintem ez nagy kontraszt.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x