hirdetés
Alföldi Róbert székfoglalója: 'Nekünk kellene példát mutatni, hogy mi a fontos'
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott beszédében elmondta: 'Mindannyian egy szabad, nyitott, gyarapodó, gyereket nevelő, hithű, boldog országban szeretnénk élni. Még akkor is, ha most sértődünk és gyűlölködünk, és ordítunk és reszketünk.'
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. április 09.


hirdetés

Alföldi Róbert hétfőn székfoglalót és Széchenyi-emlékbeszédet tartott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián. Beszélt többek között a saját és a színházi emberek felelősségéről is, és kiegyezést sürgetett. Azt szeretné, ha tennénk egy lépést egymás felé, mert akkor itt is demokratikus, boldog, nyitott ország lehetne.

A színész-rendező tavaly lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Most tartott előadásának címe: 'Vizsgálat – (önvizsgálat) – csak merre és hogyan… az előre…"

"Megtisztelő, hogy most itt én beszélhetek. Nehéz most itt beszélni" - kezdte Alföldi, aki úgy érzi, hogy megkérdőjelezhetetlen személyek társaságába került,és ez szorongással tölti el. És nehéz neki azért is, mert "egy olyan szakma művelője vagyok, ahol a beszéd, a személyes megnyilvánulás mindig közvetítő útján történik".

"A magamét mondom. Mondom a magamét. És mivel nincs más eszköz a kezemben, csak saját magam, nem tudok mást mondani, mint azt, ami én vagyok, ami engem érdekel, ami az én fájdalmam, ami az én bűnöm, ami az én hibám"... Mégis nehéz neki megszólalni, mert most nem mások szavait közvetíti, hanem saját gondolatait mondja el.

Mégis úgy érzi, hogy neki feladata, hogy amit lát, érez, amitől fél, azt kimondja. Pont ezért a színházi munka is olyan felelősség, ami "egyre inkább minden másnál fontosabb lesz". Mert

azzal kell foglalkozni, "ami a valóság, ami szép, ami felemelő, de ami a baj, ami fáj, ami nem működik, ami valahogy ott van, minden szorongásunkban"

- mondta.

Már más a fontos, mint kamaszként, ma már "valami nagyon erősen szorongató belső késztetés, hogy azzal foglalkozzam, ami a valóság... Hogy valahogy felelősséget vállaljak azért, amiben élek, azért az országért, amiben élek, azokért az emberekért, akik ott ülnek a színházakban, és akik valahogy elveszettek ebben a nehéz valóságban."

A folytatásért lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
'Miért tiszteljem, ha szerinte csak egy patkány vagyok?' – Mit tehet a tinédzser, ha már évek óta szenved az iskolában?
Például az alkalmatlan tanároktól és az értelmetlen követelményektől. Mit tehet az anya, aki megértő, de közben retteg, hogy a rendszer ellen is lázadó gyermeke elkallódik?
szelf - Nyitókép: Freepik - szmo.hu
2019. április 09.



A 16 éves lányom otthagyta a sulit, és munkát keres… Tudnátok segíteni? – tette fel a kérdést egy csoportban a minap egy kedves ismerősöm, Anna. Kapott mindenféle ötleteket, de engem főleg az érdekelt, miért hoz meg egy tinédzser a tanév közepén egy ilyen végletes döntést? Gondoltam, ezt nem lehet egy gyors kérdés-válasszal letudni a Facebookon, inkább elmentem hozzájuk.

Tisztességes vállalkozó család rendes háza előtt parkolok le Budapesttől alig 30 kilométerre. A padlástér felé bővülő házon a jó ideje zajló átalakítás nyomai, a kertben a nemrég létesült rendezvényterasz körül átmeneti apokalipszis. De amúgy csend, béke és nyugalom.

Anna beenged, majd elnézést kér, mert még le kell szaladnia a pincében kialakított műhelybe, hogy átállítson egy gépet. A férje hamarosan érkezik az új adag nyersanyaggal, addigra mindennek rendben kell lennie, hogy a munka azonnal indulhasson.

Egyedül lépek be az előszobába, felhúzom a nekem kikészített papucsot, s közben arra leszek figyelmes, hogy a szomszédos konyhában is van valaki.

Belesek. Ő az. Luca, az iskolaelhagyó. Modell-alkatú, hosszú hajú, kicsit pattanásos, de szép arcú teremtés.

– Látod, pont az ilyenek miatt vagyok kiakadva. Háromnegyed kilenc, és még csak most reggelizik. Mondjuk fél 8 előtt nem is szokott felkelni… – dohog Anna visszatérve, de közben látszik, hogy igazából ő is erre vágyik: néha egy kicsit később ébredni, olykor nyugodtan megreggelizni.

Anna bevezet a nappaliba, és még jóformán le sem ülünk, máris árad belőle a kétségbeesés.

Mi lesz így ezzel a gyerekkel, ő ezt nem érti, mert elfogadja, hogy az iskola rossz, de Lucát egyszerűen semmivel nem lehet motiválni.

Bezzeg a bátyja, neki már nyelvvizsgája meg jogosítványa is van. Vele nincs gond. Kiderül, hogy Luca azzal tölti a napjait, hogy jobb híján besegít a házimunkába, aztán meg délután lelép a barátaival. Ez így nyilvánvalóan nem pálya hosszú távon. Ugyan szeretne estin leérettségizni, de akkor is jó lenne, ha dolgozna, mert ez azért elég nagy luxus, hogy napközben meg csak lógatja a lábát.

– Nem sikerül munkát szereznie? – teszem fel az inkább költői kérdést, mire egy újabb szenvedélyes monológ a válasz, miszerint senki nem akar felvenni egy 16 éves lányt, aki lényegében semmihez nem ért, semmi gyakorlata nincs, és még válogat is. Merthogy a mekibe mehetne azonnal, meg volt lehetősége egy pékségben is, de egyik sem felelt meg neki. Ha fiú lenne, azonnal lenne munkája egész rendes pénzért építkezéseken vagy magánkertekben, de lányként sehová sem kell.

– És ti nem tudnátok alkalmazni őt a saját vállalkozásotokban? – faggatom tovább Annát, de a kérdésre már a beszélgetéshez csatlakozó Luca válaszol.

– Semmiképpen nem szeretnék anyával dolgozni – közli határozottan, majd kissé flegmán, de azért dacosan hozzáteszi, hogy legszívesebben azonnal el is költözne.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Péterék egy reptéren ismerkedtek meg, azóta közösen járják a világot – Isten veled, Magyarország
Balázsékat Írországba sodorta az élet, sok kihívás várt rájuk, de már ott látják a jövőjüket. Heni jól kereső szappanopera színésznői munkáját hagyta hátra, hogy megvalósítsa álmát Los Angeles-ben.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. április 09.



Az RTL Klub Isten veled, Magyarország című műsorának újabb részében három család mesél megint arról, hogy miért indultak el a nagyvilágba, merre járnak, és hogy képzelik el a közeli vagy távolabbi jövőjüket.

Péter és Veronika egy reptéren ismerkedett meg, és azóta is az életük az utazás. Most is épp új helyen folytatják az eddig is kalandos életüket. Dalma és Balázs Írországban kezdte meg közös életét, és bár sok nehézséggel indultak, sokkal több lehetőséget látnak a boldogulásra.

Reptéri találkozásuk szerelem volt első látásra, azóta együtt járják körbe a világot

Péter új munkalehetőséget kapott Abu Dhabiban. A magasabb fizetésért és kedvezőbb lehetőségekért hagyta ott brüsszeli munkáját. Veronika a szlovákiai Kassa mellől származik. A két fiatal a lutoni reptéren találkozott, mindketten a budapesti gépre vártak.

Azóta évek teltek el és már házaspárként veszik nyakukba a világot, hogy megvalósítsák álmaikat. Péter azt mondta, most már nem feltétlenül a pénz miatt költöznek, sokkal fontosabb számukra a munka-magánélet egyensúlya, és hogy mit kínál számukra az új környezet. Új úti céljuk sem a végállomás, lehet, hogy máshol folytatják majd. Céljuk, hogy korán "nyugdíjba mehessenek". Persze gyereket is szeretnének majd, és akkor talán letelepednek valahol.

Hogy hová mennek, és mik az új terveik, kiderül a riportból:

A többi riportért lapozz:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Elhagyott családi házakkal áll a szegényei mellé Hajdúdorog önkormányzata
Évek óta üresen álló családi házakat vásárolnak meg, és olyan helyiek használhatják, akik eddig piaci alapon béreltek ingatlant. 5 év takarékoskodás után meg is vehetik, az önkormányzat az így visszakapott vételárat újabb házak vásárlására fordítaná.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon, fotók: Végh László - szmo.hu
2019. április 08.



Évek óta üresen álló családi házakat vásárol meg a hajdúdorogi önkormányzat, hogy aztán olyan helyiek használhassák azokat, akik eddig – saját tulajdon híján – piaci alapon béreltek ingatlant. A lassan három éve működő otthonteremtési programban most négy család vesz részt, akik öt év takarékoskodás után megvehetik az ingatlant, amiben laknak. Az önkormányzat pedig az így visszakapott vételárat újabb házak vásárlására fordítaná. Csige Tamás polgármester szerint a Hajdúdoroghoz hasonló kisvárosokban ez használható modell lehet a szociális bérlakások kiváltására, és a lakhatási szegénység mérséklésére.

Az imént összeszedett, friss tojásokkal a kezében egy kedvesen mosolygó kamaszlány nyitja ki előttünk a kertajtót a Hajdú-Bihar megyei Hajdúdorogon, a kisváros egyik, a központtól kicsit távolabb eső utcájában. “Jöjjenek utánam, mindjárt szólok anyunak” – mondja, és mi követjük a ház előtti fedett teraszon át az épületbe. Közben összetalálkozunk egy magas kamaszfiúval, és két kisebb gyerekkel is, akik beszállnak anyjuk szólongatásába.

A következő pillanatban egy alacsony, szerény tekintetű nő lép ki az egyik belső szoba ajtaja mögül: ő Szabó Csilla, a nyolc gyerekes családanya, akit keresünk.

A most 41 éves Csilla élettársával és a gyerekekkel él a házban, akik közül a három legidősebb már elköltözött otthonról – a legnagyobbak ráadásul külföldön, Hollandiában élnek. De amikor a konyhájában ülve beszélgetünk a családanyával, elmeséli, hogy nem sokkal ezelőttig egyedül nevelte a gyerekeit. Mostanáig egyik párkapcsolata sem alakult túl jól, kijutott a bántalmazó vagy alkoholproblémákkal küzdő férfiakból – mondja.

A legnagyobb kihívás azonban mindig is az volt, hogy stabil lakhatást tudjon biztosítani a gyerekeinek.

“Sok éven keresztül albérletről albérletre jártunk, és állandóan attól kellett rettegnem, mikor adják el a lakást a fejünk fölül és közlik velünk, hogy megint mennünk kell”

– magyarázza Csilla, aki elmondása szerint soha nem lakott saját tulajdonú lakásban, és az albérletpiacon eltöltött idő alatt hatalmukkal visszaélő főbérlőkkel is volt dolga. “Szerződés soha nem védett minket, az utolsó főbérlő pedig állandóan kötözködött, letagadta, hogy befizettük a lakbért, és újra követelte.”

Az albérletek pedig, amiket nyolc gyerekkel talált, sosem ütötték meg azt a szintet, amit a gyerekeinek biztosítani szeretett volna. A rossz lakáskörülményeket és a folyamatos költözködést a gyámhivatal is észrevette, Csilla gyerekeit pedig hamarosan védelembe vették. A gyakorlatban mindez a családsegítő fokozott figyelmét jelenti, de figyelmeztetés is a szülőnek, hogy ha nem szünteti meg a gyerekeket veszélyeztető körülményeket, akkor akár ki is emelhetik őket a családjukból.

Az esetek többségében – ahogy az Abcúgon megjelent számos gyermekvédelmi témájú cikkünkből kiderült – ezzel a feladattal teljesen egyedül maradnak a szülők. A rendszer erőforrás-hiányos állapota miatt az alapellátásban dolgozó családgondozók nem tudnak érdemi segítséget nyújtani nekik, hogy megváltozzanak a körülményeik.

Csilla esete a kivételek közé tartozik. Miután ráébredt, valahogy muszáj kilépnie az albérletezés jelentette kiszolgáltatott helyzetből, hogy a család együtt maradhasson, az önkormányzathoz fordult, segítsenek a lakhatási problémái megoldásában. Hajdúdorog önkormányzata pedig éppen akkoriban indította be saját otthonteremtési programját, ennek lett az egyik első résztvevője Csilla és családja. A ház, amiben laknak, most a városé, de három év múlva akár Csilla első saját háza lehet.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x