hirdetés
werk10.jpg

Al Ghaoui Hesna: "Én a sötétségtől, a pókoktól és a hullámvasúttól félek"

Veszélyes helyekről, háborús övezetekből tudósított, ahová mi nem mertünk vona elmenni. Félj bátran című könyvében a saját félelmeiről és a félelem kezeléséről is ír.
Szegedi Éva - szmo.hu
2017. október 31.


hirdetés

Al Ghaoui Hesna ismert riporter, külpolitikai újságíró, író. Sokszor megcsodáltuk felkészültségét, bátorságát, ahogyan olyan helyekről tudósított, ahova legtöbbünk nem mert volna elmenni.

Forgatott már Libanonban, Gázában, Afganisztánban. Kétszer nyerte el a Kamera Hungária díjat, 2011-ben pedig Prima Primissima díjat kapott. Az M1-en éveken át ment a Bábel – Hesnával a világ című műsora.

Bátornak tartjuk, és most mégis a félelemről ír "Félj bátran" című könyvében. A könyv megjelenése után arról kérdeztük, hogyan győzhetjük le félelmeinket, és egyáltalán le kell-e győzni, vagy van más megoldás.

- Az utóbbi hetekben volt valami, amitől határozottan féltél?

- Akut félelem volt, hogy lekésem a könyvem bemutatóját. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, dobog a szívem, emelkedik a vérnyomásom, mert minden jel arra mutatott, hogy életem egyik legfontosabb eseményére nem fogok tudni odaérni.

Egy jó taxisofőrnek hála megoldódott a helyzet, és ennél drámaibb nem történt. De azért izgultam, még most is van bennem szorongás, milyen lesz a könyvem fogadtatása, hiszen mégis másfél év munkája kerül ki az olvasók elé.

De próbálom a könyvben leírt jól bevált recepteket magamra is alkalmazni.

hesna1hesna_zimbardohesna_konyv

- A szorongásodat a saját módszereddel kezeled?

- A szorongás az a félelem szorozva fantáziával. Megpróbálom a fantáziaelemeket kiszűrni ebből a képletből, és inkább kellemes izgatottsággá alakítani ezt az érzést.

Érdekes, hogy amikor szorongunk, és amikor izgatottak vagyunk, egyaránt kortizol termelődik a szervezetünkben. Hogy mit vált ki belőlünk ez az élettani folyamat, nagyon sokban függ attól, hogy az agyunk milyen kontextust teremt az adott szituáció köré. Most már tudatosan próbálom az enyhén szorongásnak induló helyzeteket inkább izgatottságként, kihívásként felfogni, és ez valóban növelheti a teljesítményt is.

Olyan sokat foglalkoztam, a témával a könyvnek hála, az elmúlt másfél évben, hogy magamat is sokszor kívülről vizsgálom. Ez az egészséges távolságtartás, a kicsit önironikus külső megfigyelése a dolgoknak nagyon hasznos lehet a félelem kezelésében. De fontos, hogy nem akarok pszichológus, vagy szociológus szerepében tetszelegni, hisz nem vagyok az.

Én átéltem bizonyos helyzeteket háborús és békés terepeken, és rengeteg olyan emberrel beszélgettem, akik nagyon nehéz helyzetekből voltak képesek felállni, sőt abból megerősödve kijönni.

Most ezeket a tapasztalataimat, élményeimet próbáltam sok történeten keresztül átadni, egyfajta megfigyelőként.

- Megtanítható az embereknek, hogy máshogy féljenek, vagy hogy kevesebbet féljenek?

-Nem is vágtam volna bele a könyvbe, ha nem hinnék ebben, remélem, hogy ehhez adtam kapaszkodókat. De a tudatosság és az önismeret nagyon fontos a változáshoz. Nem kell feltétlenül kevesebbet félni, sőt, azért is a címe a Félj bátran, mert azt gondolom, hogy a félelem jó érzés, hajtóerő, iránytű lehet, mert megmutatja, hogy nem az ellenkező irányba kell indulnunk, hanem pontosan afelé, amitől félünk.

A félelem élettanilag is segít abban, hogy minden porcikánk a kihívásra, feladat megoldására összpontosítson.

Nagyon sok negatív érzés, negatív tett abból táplálkozik, hogy azt gondoljuk, a félelem nem jó dolog, és megpróbáljuk elnyomni, letagadni ezt az érzést. Vagy éppen túlzottan is azonosulunk vele, és azt gondoljuk, gyávák vagyunk.

Amikor azt mondja nekem valaki, hogy magácska olyan bátor, én meg olyan gyáva vagyok, akkor mindig azt mondom neki, hogy ne bolondozzon, biztosan van egy csomó dolog, amiben ön bátor, és én nem. Én például nagyon félek a sötétségtől, a hullámvasúttól, a pókokról nem is beszélve!

Egyébként én nem hiszek abban, hogy van gyáva ember, mert azzal máris egy skatulyába zárjuk, felcímkézzük magunkat és egymást. Mégis, észre kell vennünk, hogy gyakran az élet hétköznapinak tűnő dolgaihoz is kell bátorság.

Csak akkor leszünk képesek megküzdeni különféle félelmetes helyzettel, ha nem az állandóságba kapaszkodunk, hanem elkezdjük elhinni magunkról, hogy akármi történik, képesek leszünk jól reagálni bizonyos szituációban.

- Tudnál konkrét példát mondani arra, hogyan lehet egy hétköznapi félelmet úgy felhasználni és átalakítani, hogy az pozitív legyen?

- Vegyük például a glosszofóbiát, a nyilvános szerepléstől való félelmet. Gyakran azok is félnek ettől, akiknek nem 150 fő előtt, csak egy munkahelyi meetingen kell megszólalniuk. Már ez is olyan testi tüneteket okozott, mint a kéz- és lábremegés, a szívritmus gyorsulása. Ha ezt az ember megpróbálja kontrollálni, még jobban elhatalmasodik rajta.

A helyes hozzáállás ezzel szemben az, hogy a félelmet észrevesszük, tudatosítjuk, és elfogadjuk, így a saját előnyünkre tudjuk fordítani. A kutatások ugyanis azt igazolják, hogy ha egy adott helyzetet, amikor amúgy is kortizol termelődik, kihívásnak tekintjük, kellemes izgalomnak, és más kontextus teremtünk köré, és elfogadjuk, hogy a szervezetünk ezzel akar segíteni bennünket egy helyzet megoldásában, az agyunk más irányba visz el bennünket.

Tiger Woodstól kezdve színészekig sokan rettegnek, mielőtt színpadra vagy közönség elé lépnek, de ezt elfogadják, és ez segít abban, hogy akár a határaikon túlmutató teljesítményt nyújtsanak. Ha azonban a félelmet megpróbáljuk kontrollálni vagy elfojtani, rosszabb teljesítményt fogunk nyújtani.

Magam is azt tapasztaltam, hogy a félelem a terepen is segített megpróbáltatásokat túlélni, és olyan koncentrációt eredményezett, hogy számomra is meglepő teljesítményt hozhattam ki magamból.

A katonák is azt mondták, hogy nem szeretnének olyan emberrel dolgozni, aki nem fél, mivel a félelem éberebbé tesz, a hiánya viszont meggondolatlanná, vakmerővé. Meg kell tanulni a szolgálatunkban állítani.

DSC_0895AfganisztánbanDSC_0589

- Találkoztál már az emberiséget jellemző közös félelmekkel?

- Izgalmas kutatási eredményeket olvastam az emberiséget meghatározó öt alapfélelemről, erről a könyvben elég részletesen írtam is.

Eszerint minden pánik és fóbia erre az 5 alapfélelemre vezethető vissza. A piramis alján található a halálfélelem és a kihalástól való félelem.

A következő a csonkítástól való félelem, hogy valamilyen szervünket, testrészünket sérülés éri.

E fölött található az autonómia elvesztésétől való félelem: hogy bezárhatnak bennünket, hogy elveszíthetjük a kontrollt.

Afölött a szeparációs félelem, hogy kilöknek a társadalomból, elszigetelődünk.

A piramis csúcsán áll az ego halálától való félelem. Elég vagyok? Szerethető vagyok? Nem vagyok túl sok vagy túl kevés?

Úgy látom, hogy hiába a halálfélelem mindennek az alapja, manapság az ego halálától való félelem tölti ki a mindennapjainkat: a megszégyenüléstől való félelem, az önértékelési zavar, a megfelelési kényszer. Az önsegítő irodalmakon át a coachingig minden arra utal, hogy mindenhol – Facebookon, Instagramon és máshol – megerősítést és visszaigazolás akarunk kapni arról, hogy elég értékesek vagyunk-e, úgy vagyunk-e jók, ahogy, és mások elfogadnak-e. Ez pedig minden más félelmet elnyom. Közben egyre kevesebben foglalkozunk a halálfélelemmel és megpróbálunk egyre kevesebbszer találkozni a halállal.

Egy amerikai kutatás szerint amikor az embereket megkérdezték, mitől félnek a legjobban, többségük nem a halálfélelmet említette, hanem azt válaszolta, hogy attól, hogy mások előtt beszéljen. Erre is keresem a választ: vajon mennyire normális dolog az, hogy azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy egyszer meghalunk, a legkevesebbet akarunk foglalkozni. Világszerte ez a tendencia, miközben azokban az országokban, ahol sokkal közelebb élnek a természethez az emberek, a halált az élet részeként kezelik, és sokkal jobban elfogadják az élet és a saját életük változékonyságát.

Ma pedig az állandóságba kapaszkodunk, mindent kontrollálni akarunk, mert ha kicsit is elveszítjük a kontrollt, kiszolgáltatottnak, elveszettnek, a körülmények áldozatának érezzük magunkat. Pedig a saját tapasztalataimból én azt tanultam, hogy a biztonságérzetet csak belülről tudjuk megtalálni, azáltal, hogy vállaljuk, hogy időnként kilépünk a komfortzónánkból és teszteljük a határainkat. Minél több ilyen helyzetet teremtünk, annál inkább képesek leszünk elhinni magunkról, hogy történjék bármi, képesek leszünk megoldani a felmerülő helyzeteket.

- Abban hiszel, hogy létezik egyfajta különbség bizonyos nemzetek vagy kultúrák között attól függően, mitől félnek? Olasz ismerőseim például 2010-ben egy földrengés után felkeltek, felöltöztek, a főtérre siettek, ahol nyitva volt a kávézó, ott volt a fél város, és fejveszett rohangálás helyett megbeszélték, mi történt.

- Igen, de ebben valószínűleg közrejátszott az, hogy nem először élte át ez a nemzet ezt az egész drámaiságot. Ha valamilyen helyzettel gyakran találkozunk, akkor a toleranciaküszöbünk is, és a megküzdési képességünk is megváltozik az adott dologgal kapcsolatban.

Ugyanezt tapasztaltam meg Bejrútban. Libanonban, számos olyan helyen, ahol háború dúlt az elmúlt évtizedekben.

Az emberek azt mondták, hogy mi akkor is élni akarunk. Amikor kitört megint egy háború, nemcsak az emberek húzódtak fel a hegyi falvakba, hanem a szórakozóhelyek is felköltöztek és ott zajlott az élet tovább.

Az élet mindig utat tör magának, ha képesek vagyunk jól kezelni a félelmeinket, és a fenti példa jól megmutatja, hogy bizonyos helyzetekhez milyen jól megtanulunk alkalmazkodni: tudjuk, hogy nem kontrollálhatjuk az adott dolgot, hiszen az illúzió, hogy mindent kontrollálni tudunk az életünkben, de azt eldönthetjük, milyen válaszreakcióink vannak rá. Sok ember képes egy borzasztóan nehéz helyzetből is megerősödve, úgymond gazdagabban kijönni.

Fontos, hogy amikor váratlan dolog történik, amit még nem éltünk át, akkor is képesek legyünk hinni magunkban, hogy tudjuk majd kezelni a helyzetet.

Kulturális, társadalmi különbségek léteznek a félelem okában, de leginkább azon az élményanyagon múlnak, amit egy ember begyűjt élete során. Illetve azon, milyen mantrákat és tradíciókat adnak át a következő generációknak.

P1150229hesna3

- Hogyan hat a félelmeinkre az az útravaló, amelyet szűkebb környezetünkből hozunk?

- Talán az az egyik legmeghatározóbb a félelmeink kialakulásában az, hogy mit láttunk a szüleinktől. Hogyan kezeltek bizonyos helyzeteket? Milyen szemléletmódot kaptunk tőlük?

A Feldmár Intézetben tartottam workshopot is félelem témában, és

nagyon sok olyan családi szlogennel, korlátozó hiedelemmel találkoztam,

amelyet tényleg sokszor úgy adnak tovább a szülők, nagyszülők, hogy sokszor nem is tudatosul bennük, mennyire meghatározó lehet az a későbbi döntésekben. Ha azt mondják, hogy amibe belefogtál, azt fejezd is be, az jól hangzik, csak hogy elképzelhető, hogy ezután valaki éppen azért képtelen kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, vagy otthagyni a munkahelyet, ami boldogtalanná teszi. Az gondolja, hogy akkor olyan, mintha feladná a dolgokat, és megfutamodna.

Vagy ha valaki folyamatosan azt hallja, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, akkor hogyan váljon képessé arra, hogy keresse, meddig terjednek a határai? És hogyan vágjon bele új dolgokba, ha gyermekkorában azt hallgatta, hogy fogadja el azokat az adott dolgokat, amelyek látszólag a rendelkezésére állnak, és ne akarjon soha többet?

Volt egy olyan fiatal, aki azt hallgatta, hogy a munka nem szórakozás, és hogy mindenért meg kell küzdeni, és aztán nem értette, miért boldogtalan, miközben megélhetne a hobbijából, kereshetne belőle annyi pénzt, mint abban a számára borzalmas multinacionális irodában, ahol dolgozik. De nem merte otthagyni, és abból megélni, amit szeret, mert azt gondolta, az nem lehet valódi munka, ha azt élvezi is.

Vannak olyan családi mantrák, amelyek segíthetnek a későbbi életünk során, de ezeket sokszor érdemes felülvizsgálni, és megszabadulni azoktól, amelyek inkább visszatartanak minket.

Magyarországon hajlamosak vagyunk belefeszülni a dolgokba, és azt gondolni, csak az a munka, vagy csak az igazi eredmény, amiért vért izzadtunk. Ez egy szemléletmódbeli dolog, ami végül is valahol arra ad választ, hogy ugyanúgy félünk-e Magyarországon, mint Kínában, vagy Amerikában. Ez inkább kulturális, társadalmi dolog, de ezeket lehet tudatosan kezelni.

hesna4hesna5

- A kislányodnak is megvannak már a maga kis félelmei?

- Igen, ez most kezdődött el, és az is nagy kihívás, hogy ezt hogyan kezeli a szülő. Feldmár András mondta egyszer, hogy az a veszélyes, hogy ha egy szülő nem fogalmazza meg a félelmeit, vagy nem ismeri be azokat, akaratlanul úgy adja tovább a gyereknek, hogy az is elkezd attól félni, de azt fogja hinni, hogy az az ő félelme, és nem a szüleié.

Éppen emiatt megpróbálom megfogalmazni a félelmeimet, de nem egyszerű, mert a szülő attól tart, hogy nehogy valamilyen félelmet ültessen el a gyerekében.

A legjobb, ha őszintén beszélünk a gyerekekkel az érzéseinkről, hogy megtanulja felismerni a saját érzéseit.

Valahol a hiszti is erről szól: a gyerek érzi, hogy valami nincsen rendben, a szülő következményt lenget be, ezt a gyerek veszélyként érzékeli, és beindul az üss vagy fuss reakció: vagy agresszívvá válik, vagy ugyanazt fogja csinálni, csak most már titokban. Ilyenkor az a jó, ha a gyerek agyának a szofisztikáltabb részét próbáljuk meg stimulálni, ha felébresztjük a képzeletét, ha éneklünk neki, ha eltereljük a figyelmét valamivel a hiszti közepén, átöleljük és tíz percig csak öleljük, és éneklünk neki.

- A jelenlegi trend inkább az, hogy megpróbáljuk a kicsiket megóvni a rossz, negatív dolgoktól és a félelmektől, hogy felhőtlen legyen a gyermekkoruk.

- Ha nem hagyjuk, hogy a gyerek a határait feszegesse, és mindig csak ugyanabban a kicsiny, biztonságos zónában mozog, lehet, hogy felnőtt korában sem akar majd kilépni abból, és soha nem tudja meg, melyek a valódi képességei. Ezért kellene nemcsak a félelmekre, hanem a kudarcra is másképp tekinteni. Mert a kudarc azt jelenti: te legalább megpróbáltad a határaidat feszegetni.

Lehet, hogy nem sikerült, majd legközelebb sikerülni fog. Csak itt megint belép az ego halálától való félelem, és inkább bele sem megyünk kockázatosnak tűnő helyzetekbe, nehogy csalódnunk kelljen, vagy azt gondolnunk, hogy nem vagyunk elég jók, mások kinevetnek bennünket.

- Az MTVA-ból való felmondásod óta nem érezted úgy, hogy hű, most kiléptem a szakadék szélére, és nem tudom, mi vár lent?

- Szerintem ha valaki szabadon él, folyamatosan ezt érzi. Úgy mondtam fel, hogy fogalmam sem volt arról, mit fogok csinálni, de nem is akartam ezen szorongani, mert tudtam, hogy amíg nem lépek, nem is fognak jönni a lehetőségek.

Az élet ezt már többször bizonyította nekem, hogy egy ajtót be kell csukni ahhoz, hogy egy másik kinyíljon.

Ez klisének hangzik, de tényleg így van.

Most is van bennem egy kérdőjel, mi lesz vajon jövőre. Az elmúlt másfél év szuper volt, hogy ez a könyv elkészült, de kellett ez a helyzet ahhoz, hogy elkészülhessen, mert forgatások mellett erre esélyem sem lett volna. És most nagyon boldog vagyok.

Biztos vagyok abban, hogy a következő hónapok még erről fognak szólni. Sőt, talán csak most kezdődik el valami ezzel. De nem tudom, mi lesz januártól. Ha az embert belefeszül és görcsöl, csőlátása alakul ki, és elveszíti azt az improvizációs képességet, ami segítene meglátni a lehetőségeket. Ez kicsit olyan, mint a szörfözés, fontos, hogy ne mi akarjuk irányítani, kontrollálni a hullámokat. Inkább lazuljunk el, vegyük át a ritmusát, és használjuk ki a benne lévő erőt, és akkor jó eséllyel kivisz minket a partra.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
1-6.jpg

Telefonján írt egy regényt a menekülttáborban – elnyerte vele az egyik legrangosabb irodalmi díjat

Ausztráliába nem engedik be a kurd-iráni újságírót, most mégis óriási elismerésben részesült.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. február 01.



Egy Pápua Új-Guineai táborban tartózkodó menekült nyerte meg Ausztrália legnagyobb pénzzel járó irodalmi díját, amellyel 125 ezer ausztrál dollár járt, tudósított a CNN.

Behrouz Boochani nem tudott jelen lenni a csütörtöki Victorian Premier's Literary Awrds nevű díjátadón, ahol mind a Victorian díjat, mind a non-ficiton kategória díját neki ítélték oda. Ausztrália 2013-ban toloncolta kényszerrel a kurd-iráni újságírót Manus-szigetre, mivel a férfi megpróbált érvényes vízum nélkül belépni Ausztráliába. Boochani és 600 további menekült hiába várja, hogy kiszabaduljon a fogolytáborból. Ausztrália a szigeten bezárta regionális ügyviteli központját 2017-ben.

من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم و په ڕه کانم ره نگین ترینه له دونیادا من هە ڵوئێکم به رز ده فڕم من بۆنێ هه ناسه کانی کچێکی لاوم من کۆن ترین ئاوازم من من عاشقی مروڤم "بێهرووز بووچانی"

1,873 Likes, 73 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم..."

Boochani a mobiltelefonját használta írásra a táborban, s egy regény született meg így: "No Friend But the Mountains: Writing from Manus Prison" a címe, magyarul: "Csak a hegyek a barátaim - A manusi börtönből írva". A regény kiadója darabonként, sms-ben kapta meg az írást.

A regényt méltató díjazók szerint Boochani műve a túlélés regénye, igazi lírai első kézből való beszámoló, "az ellenállás sóhaja", amely mind Ausztráliáról, mind az ország tetteiről árulkodik, s újfajta perspektívából mutatja be mindezt.

#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains

2,036 Likes, 103 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains"

Boochani tavaly a CNN-t is tájékoztatta helyzetéről, s úgy írta le a szituációt, mint "államilag szankcionált túsztartást".

"Elfelejtett emberek vagyunk - írta - s elfelejtett szigeteken tartanak minket fogva."

Az ausztrál kormány tartja magát kijelentéséhez, miszerint a szigorú határvédelmi szabályok miatt fontos, hogy elkerüljék az embercsempészek által a tengeren elkövetett gyilkosságokat. Így hát azokat, akik ausztrál vizekre érkeznek hajóval, offshore ügyviteli központokba küldik s elrendelik, hogy soha nem tehetik be a lábukat az országba. Boochani regényének most mégis sikerült.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.



A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


KÖVESS MINKET:




hirdetés
IMG_9583-2-1000x703.jpg

„Ez egy puska, hogy könnyebb legyen megérteni az eredetit” – Nádasdy Ádám modernizálta a Bánk bánt

Mit jelent Nádasdy Ádámnak a Bánk bán? Miben volt ügyetlen Katona József? Na és miért pont Gertrudist öli meg a megcsalt nádor?
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 10.



Alig egy hónapja jelent meg Nádasdy Ádám Bánk bán-fordítása. Nem félreértés, a népszerű nyelvész, tanár, költő és műfordító arra vállalkozott, hogy Katona József ma már nehezen olvasható szövegét kicsit modernizálja. Erről a nem mindennapi vállalkozásról faggattam. Ádám megtisztelt azzal, hogy tegezhetem.

- Amikor néhány hónapja megismerkedtünk egy műfordító társaságban, szinte mellékesen jegyezted meg, hogy most fordítottál le egy Shaw-darabot, mintha holmi semmiség lenne...

- Ez a Sosem lehet tudni, ami azért Shaw-nak messze nem a legnehezebb darabja. Be is mutatták Szombathelyen, nagyon szép előadás lett belőle. A Pygmalionnal sokkal több munkám volt, de említhetném a Warrenné mesterségét is, ami sokkal finomabb.

- Van remény, hogy kötetben is találkozhassunk vele?

- A kiadóm, a Magvető szerint színművekre nincs kereslet. A legújabbakra még talán, illetve a klasszikusokra igen, Shakespeare-t mindig el lehet adni, de a kettő közé eső korszakok drámáit nem veszik. Ez persze bármikor változhat.

- Édesanyád, Birkás Lilian operaénekes volt, édesapád, Nádasdy Kálmán rendező. A színdarabok fordítása nálad kicsit a családi pálya továbbvitele, vagy mindettől teljesen függetlenül alakult így a pályád?

- Teljesen véletlenül alakult így. Már rég nem voltak a pályán, édesapám nem is élt, amikor Gothár Péter felkért a Szentivánéji álom fordítására. A színházat persze szerettem, de professzionális közöm nem volt hozzá. Bár most sincs igazán, tudod? Azt most is nehéz elképzelnem, hogyan visznek valamit színre.

Néha nagyon kellemesen meglepődöm, hogy nahát, mit lehet csinálni abból, amit én lefordítottam.

Tegnap este láttam A velencei kalmárt a Vígszínházban, a Kolozsvári Színház vendégjátékában, az én szövegemmel. Nagyon jó volt. A Shylockot alakító Bogdán Zsolt lenyűgözően játszott.

- Nem olyan rég még a Dante-fordításod gerjesztett vitákat, de máris újabb darázsfészekbe nyúltál. A most megjelent munkád annyiból érdekesebb, hogy ezúttal magyarról fordítottál magyarra. Egyáltalán, ezt fordításnak lehet nevezni?

- Igen. Már régen a levegőben van, hogy a Bánk bánnal kezdeni kell valamit. Nagyon nehéz a szöveg, nem elég ügyes a dramaturgia. Illyés Gyula a 60-as években átírta a darabot. Ő a nyelvet igyekezett úgy hagyni, stílusában tartani, de nagyon sokat változtatott a dramaturgián. Azután jött egy fiatal dramaturg, Szabó Borbála, aki pont az ellenkezőjét csinálta. Jobban ragaszkodott a Katona által leírt eseményfolyamhoz, de a szöveget nagyon modernizálta, és nagyon jópofa dramaturgiai ötleteket tett bele. Ottó többek között azzal kábítja Melindát, hogy azt hazudja, verseket ír, és el is szaval neki egy verset, amit Katona József eredeti szövegéből vett át.

Azután két évvel ezelőtt jött Zalán Tibor, aki egy köztes megoldást választott. Nem modernizálta nagyon a szöveget, viszont sokat egyszerűsített a történeten. Aki azt végignézte Békéscsabán, annak az a benyomása lehetett, hogy az eredeti művet látta, holott nem. Szabó Borbálának nem ez volt a célja, ő a karaktereket akarta bemutatni, hogy kik ezek az emberek és hogyan viselkednének ma. Én viszont valami egészen másra gondoltam.

Az jutott eszembe, hogy jó, jó, de mit írt Katona József? Mi lenne, ha hajszálpontosan lefordítanám, amit Katona írt anélkül, hogy bármit változtatnék rajta?

Ezért ezt fordításnak lehet nevezni. Tehát ha Katona valahol azt fejezi ki, hogy valaki un valamit, vagy utál, akkor én is azt írtam, csak legfeljebb mai szavakkal. Nem változtattam semmit, akkor sem, ha valamiről úgy éreztem, hogy az ott nem szerencsés, ha túl hosszú vagy túl rövid egy jelenet. Ha ezt írta, ezt írta.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
WVP1308_01.jpg

'Utolsó leheletünkig hajszoljuk az illúzióinkat, ahelyett, hogy a jelenben élnénk'

Beszélgetés Rubin Eszterrel az Árnyékkert című családregényről, ami a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. május 03.



Az írónő harmadik, eddigi legnagyobb prózai munkája az 1980-as évekből indul, némiképp reflektál Magyarország változó társadalmi viszonyaira, de ez csupán egyik és nem is a legfontosabb olvasata az Árnyékkertnek. Rubin Eszterrel beszélgetve kiderült, hogy a könyv személyes élmények/traumák feldolgozására is alkalmas, de világirodalmi asszociációkra is.

– Íme a regény első mondata: „Levette a polcról a kupát, és letörölte róla a finom porréteget. Stark Gyuri a régi születésnapokra gondolt, eszébe jutott az első Anglia- bál” Erről rögtön egy másik regény első mondata jutott eszembe, de biztosan tudod, hogy melyik.

– Elképzelésem sincs.

– Biztos?

– Biztos.

– „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”

– Valóban motoszkált bennem írás közben valami a Száz év magányból, de nem ennyire direkt módon. Ez az olvasat most számomra is elképesztő reveláció.

– Elsőre nekem sem ugrott be, csak amikor később előjöttek bizonyos mágikus, szürreális elemek, visszalapoztam az elejére… A történet hangnemét azok a tárgyak is meghatározzák, amelyre hőseink az első oldalakon rátalálnak. Az emlékeket felidéző tárgyak…

– A regény kezdetén a főszereplő Stark Gyuri pakol a pincében. Még nem tudjuk, miért, talán költözés vagy lomtalanítás miatt. Ahogy egymás után kezébe veszi a tárgyakat, minden darab egy-egy fontos emlékképet idéz fel az életükből, így ismerjük meg a Stark család múltját.

– Családregényt tartunk a kezünkben, amely a 80-as évektől napjainkig – vagy még tovább – játszódik, a magyar életforma különböző stádiumaival a hátterében. A lényeg azonban a két főhős sorsa: Gyuri és Lia szerelme rossz csillagzat alatt születik, hiszen egy árulás indítja el. És innentől kezdve küzdenek egymásért, miközben egyre kevesebb közük van egymáshoz…

– Gyuri és Lia úgy érzik, óriási akadályokat kell leküzdeniük. A katonaság ideje alatt ismerkednek meg, s a bezártság, és a szülői tiltás ezerszeresére nagyítja az érzéseiket. Szinte mesebeli szerelmet élnek meg, amelyben minden egyes akadály tovább erősíti a kapcsulatukat.

A probléma gyökerét abban látom, hogy nagyon különböző háttérrel rendelkeznek. Gyuri rendezett, szerető családban nőtt fel, komoly céljai vannak. Lia azonban egyáltalán nem kapott szeretetet gyerekkorában, ezért őrületes kötődési igény él benne, de amit ő szerelemnek gondol, valójában birtoklási vágy. A történetben lépésről lépésre épül fel Lia nárcisztikus személyiségének jellemrajza. A nárcisztikus emberek általában nagyon kellemes társasági lények, könnyen kötnek ismeretségeket, barátságokat, mégsem tudnak igazán kötődni. Nem képesek valódi érzésekre, empátiára, nem tudnak szeretni.

Lia a férjéből táplálkozik, elszívja az összes életerejét, ugyanúgy, ahogy a könyv borítóján is megjelenő liánok, melyek az ő nevére rímelnek.

A lián élősködő növényként felkúszik a fákra, mindent befon, lehúz, befed, árnyékba borítva a gazdanövényt. Van úgy, hogy a lián egyszerre több fán is megkapaszkodik, s az eredeti támasztékul szolgáló fa pusztulása után is tovább növekszik. Rendkívül életképes..

– Liával is ez történik: amikor Gyuri megismeri egy hatalmas, lepusztult polgári lakásban él a családjával, ahol teljes a káosz…

– Liának nemhogy saját szobája, de semmilyen személyes tere nincs, Gyuri a nagymamája zongorája alól húzza elő, ahol egy matracon alszik. Nincs gyakorlata abban, mi a magánélet, mi a személyes tér tisztelete. Gyuri teremt neki saját teret, ahogy rendet rak Molnárék lakásában. Később elköltöznek egy kis lakásba, aztán nagyobba, majd egy monumentális házat építenek a hegytetőn. Gyuri keményen dolgozik, megragadja a rendszerváltás lehetőségeit, de Lia mindenhol újrateremti a káoszt, amelyben felnőtt, s ami a csillogó felszín alatt a lelkében is dúl. Gyuri egyre rosszabbul érzi magát ebben a házasságban, súlyos depresszióba esik. Érdekes kérdés, miként változik egy ember valóságérzékelése egy mérgező kapcsolatban. Gyuri depressziósnak érzi magát, Lia gondosan ápolja, de valójában ő mérgezi végestelen-végig: a szemrehányásokkal, az elégedetlenséggel és azzal, hogy képtelen önálló lényként létezni. Beteges szimbiózisban éltek, de Lia ügyes manipulációval a külvilág felé azt mutatja, mintha Gyuri lenne az autoriter, mérgező fél.

– És miért tartják mégis fenn ilyen sokáig ezt a házasságot?

– Gyuri nagy családra vágyott, és ehhez az álomhoz tűzön-vízen át ragaszkodik. Nem volt testvére, ezért szeretne három gyereket, és Lia erre a szerepre nagyon alkalmasnak látszik. Mire összeházasodnak, már véget is ér a szerelem, de úgy gondolják, talán a házasságban nem is ez a fontos, hanem a reprodukció. Egyre kevesebb boldogságban van részük, mégis felépítik a házat, nagy társasági életet élnek, nyaralni járnak, és közben elsikkad az intimitás. Aztán egy különös repedés jelenik meg a házuk falán. A túlzott vágyak, és nagyratörő tervek alapján hatalmas, egybefüggő, oszlop nélküli nappalit építenek, akkora teret, amilyen senkinek nincs.

Mivel sem a háznak, sem az életüknek nincs tartóoszlopa, szép lassan mindkettő elkezd erodálódni. Gyuri végül ráébred, hogy ő maga volt a tartóoszlop.

Menekülési kísérletei sorra meghiúsulnak, mindig visszahúzza az általa felépített és megvalósított álom. Számára az élet kiteljesedése az apaság, mindennél fontosabb, hogy a gyermekeinek otthont, gyökeret, biztonságot teremtsen. Van rá esély, hogy belekóstoljon a boldogság lehetőségébe, de végül nem mer a saját élete főszereplőjévé válni. Lia és Gyuri végsőkig ragaszkodik a kettejük által felépített boldogtalansághoz. Egy idő után azonban szembesülnünk kell a valósággal, ezért válik a végső árulás katartikus felismeréssé.

– Visszatérő motívumok a házból való kitiltások, amelyeknek barátok, sőt, családtagok is áldozatul esnek. És bár széleskörű kapcsolatoknak vagyunk tanúi, mégis úgy tűnik, hogy ezek a kapcsolatok legtöbb esetben felszínesek…

– Lia képtelen a mély kapcsolatokra. Amint bármilyen negatív visszajelzést kap, azonnal el engedi a barátságot. Gyuri már az elején „idegenekről” beszél, és hogy kik az idegenek, azt ő dönti el. Mindentől meg akarja óvni a családját, tökéletes boldogságot és biztonságot kíván nekik nyújtani. Ezt az igéző szivárványt festi a Starkok szeme elé. Mindenkit leválaszt a családjáról, aki egy kicsit árnyalja a képet, vagy tükröt tart nekik. Végül alig marad valaki a népes társaságból.

Gyurinak mély kapcsolata van a gyerekeivel, és Hannával is lehetne, akibe beleszeret. De úgy tűnik, csak akkor választhatja a szerelmet, ha Lia megengedi neki - és nyilvánvalóan nem engedi meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x