hirdetés
werk10.jpg

Al Ghaoui Hesna: "Én a sötétségtől, a pókoktól és a hullámvasúttól félek"

Veszélyes helyekről, háborús övezetekből tudósított, ahová mi nem mertünk vona elmenni. Félj bátran című könyvében a saját félelmeiről és a félelem kezeléséről is ír.
Szegedi Éva - szmo.hu
2017. október 31.


hirdetés

Al Ghaoui Hesna ismert riporter, külpolitikai újságíró, író. Sokszor megcsodáltuk felkészültségét, bátorságát, ahogyan olyan helyekről tudósított, ahova legtöbbünk nem mert volna elmenni.

Forgatott már Libanonban, Gázában, Afganisztánban. Kétszer nyerte el a Kamera Hungária díjat, 2011-ben pedig Prima Primissima díjat kapott. Az M1-en éveken át ment a Bábel – Hesnával a világ című műsora.

Bátornak tartjuk, és most mégis a félelemről ír "Félj bátran" című könyvében. A könyv megjelenése után arról kérdeztük, hogyan győzhetjük le félelmeinket, és egyáltalán le kell-e győzni, vagy van más megoldás.

- Az utóbbi hetekben volt valami, amitől határozottan féltél?

hirdetés

- Akut félelem volt, hogy lekésem a könyvem bemutatóját. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, dobog a szívem, emelkedik a vérnyomásom, mert minden jel arra mutatott, hogy életem egyik legfontosabb eseményére nem fogok tudni odaérni.

Egy jó taxisofőrnek hála megoldódott a helyzet, és ennél drámaibb nem történt. De azért izgultam, még most is van bennem szorongás, milyen lesz a könyvem fogadtatása, hiszen mégis másfél év munkája kerül ki az olvasók elé.

De próbálom a könyvben leírt jól bevált recepteket magamra is alkalmazni.

hesna1hesna_zimbardohesna_konyv

- A szorongásodat a saját módszereddel kezeled?

- A szorongás az a félelem szorozva fantáziával. Megpróbálom a fantáziaelemeket kiszűrni ebből a képletből, és inkább kellemes izgatottsággá alakítani ezt az érzést.

Érdekes, hogy amikor szorongunk, és amikor izgatottak vagyunk, egyaránt kortizol termelődik a szervezetünkben. Hogy mit vált ki belőlünk ez az élettani folyamat, nagyon sokban függ attól, hogy az agyunk milyen kontextust teremt az adott szituáció köré. Most már tudatosan próbálom az enyhén szorongásnak induló helyzeteket inkább izgatottságként, kihívásként felfogni, és ez valóban növelheti a teljesítményt is.

Olyan sokat foglalkoztam, a témával a könyvnek hála, az elmúlt másfél évben, hogy magamat is sokszor kívülről vizsgálom. Ez az egészséges távolságtartás, a kicsit önironikus külső megfigyelése a dolgoknak nagyon hasznos lehet a félelem kezelésében. De fontos, hogy nem akarok pszichológus, vagy szociológus szerepében tetszelegni, hisz nem vagyok az.

Én átéltem bizonyos helyzeteket háborús és békés terepeken, és rengeteg olyan emberrel beszélgettem, akik nagyon nehéz helyzetekből voltak képesek felállni, sőt abból megerősödve kijönni.

Most ezeket a tapasztalataimat, élményeimet próbáltam sok történeten keresztül átadni, egyfajta megfigyelőként.

hirdetés

- Megtanítható az embereknek, hogy máshogy féljenek, vagy hogy kevesebbet féljenek?

-Nem is vágtam volna bele a könyvbe, ha nem hinnék ebben, remélem, hogy ehhez adtam kapaszkodókat. De a tudatosság és az önismeret nagyon fontos a változáshoz. Nem kell feltétlenül kevesebbet félni, sőt, azért is a címe a Félj bátran, mert azt gondolom, hogy a félelem jó érzés, hajtóerő, iránytű lehet, mert megmutatja, hogy nem az ellenkező irányba kell indulnunk, hanem pontosan afelé, amitől félünk.

A félelem élettanilag is segít abban, hogy minden porcikánk a kihívásra, feladat megoldására összpontosítson.

Nagyon sok negatív érzés, negatív tett abból táplálkozik, hogy azt gondoljuk, a félelem nem jó dolog, és megpróbáljuk elnyomni, letagadni ezt az érzést. Vagy éppen túlzottan is azonosulunk vele, és azt gondoljuk, gyávák vagyunk.

Amikor azt mondja nekem valaki, hogy magácska olyan bátor, én meg olyan gyáva vagyok, akkor mindig azt mondom neki, hogy ne bolondozzon, biztosan van egy csomó dolog, amiben ön bátor, és én nem. Én például nagyon félek a sötétségtől, a hullámvasúttól, a pókokról nem is beszélve!

Egyébként én nem hiszek abban, hogy van gyáva ember, mert azzal máris egy skatulyába zárjuk, felcímkézzük magunkat és egymást. Mégis, észre kell vennünk, hogy gyakran az élet hétköznapinak tűnő dolgaihoz is kell bátorság.

Csak akkor leszünk képesek megküzdeni különféle félelmetes helyzettel, ha nem az állandóságba kapaszkodunk, hanem elkezdjük elhinni magunkról, hogy akármi történik, képesek leszünk jól reagálni bizonyos szituációban.

- Tudnál konkrét példát mondani arra, hogyan lehet egy hétköznapi félelmet úgy felhasználni és átalakítani, hogy az pozitív legyen?

- Vegyük például a glosszofóbiát, a nyilvános szerepléstől való félelmet. Gyakran azok is félnek ettől, akiknek nem 150 fő előtt, csak egy munkahelyi meetingen kell megszólalniuk. Már ez is olyan testi tüneteket okozott, mint a kéz- és lábremegés, a szívritmus gyorsulása. Ha ezt az ember megpróbálja kontrollálni, még jobban elhatalmasodik rajta.

A helyes hozzáállás ezzel szemben az, hogy a félelmet észrevesszük, tudatosítjuk, és elfogadjuk, így a saját előnyünkre tudjuk fordítani. A kutatások ugyanis azt igazolják, hogy ha egy adott helyzetet, amikor amúgy is kortizol termelődik, kihívásnak tekintjük, kellemes izgalomnak, és más kontextus teremtünk köré, és elfogadjuk, hogy a szervezetünk ezzel akar segíteni bennünket egy helyzet megoldásában, az agyunk más irányba visz el bennünket.

Tiger Woodstól kezdve színészekig sokan rettegnek, mielőtt színpadra vagy közönség elé lépnek, de ezt elfogadják, és ez segít abban, hogy akár a határaikon túlmutató teljesítményt nyújtsanak. Ha azonban a félelmet megpróbáljuk kontrollálni vagy elfojtani, rosszabb teljesítményt fogunk nyújtani.

Magam is azt tapasztaltam, hogy a félelem a terepen is segített megpróbáltatásokat túlélni, és olyan koncentrációt eredményezett, hogy számomra is meglepő teljesítményt hozhattam ki magamból.

A katonák is azt mondták, hogy nem szeretnének olyan emberrel dolgozni, aki nem fél, mivel a félelem éberebbé tesz, a hiánya viszont meggondolatlanná, vakmerővé. Meg kell tanulni a szolgálatunkban állítani.

DSC_0895AfganisztánbanDSC_0589

- Találkoztál már az emberiséget jellemző közös félelmekkel?

- Izgalmas kutatási eredményeket olvastam az emberiséget meghatározó öt alapfélelemről, erről a könyvben elég részletesen írtam is.

Eszerint minden pánik és fóbia erre az 5 alapfélelemre vezethető vissza. A piramis alján található a halálfélelem és a kihalástól való félelem.

A következő a csonkítástól való félelem, hogy valamilyen szervünket, testrészünket sérülés éri.

E fölött található az autonómia elvesztésétől való félelem: hogy bezárhatnak bennünket, hogy elveszíthetjük a kontrollt.

Afölött a szeparációs félelem, hogy kilöknek a társadalomból, elszigetelődünk.

A piramis csúcsán áll az ego halálától való félelem. Elég vagyok? Szerethető vagyok? Nem vagyok túl sok vagy túl kevés?

Úgy látom, hogy hiába a halálfélelem mindennek az alapja, manapság az ego halálától való félelem tölti ki a mindennapjainkat: a megszégyenüléstől való félelem, az önértékelési zavar, a megfelelési kényszer. Az önsegítő irodalmakon át a coachingig minden arra utal, hogy mindenhol – Facebookon, Instagramon és máshol – megerősítést és visszaigazolás akarunk kapni arról, hogy elég értékesek vagyunk-e, úgy vagyunk-e jók, ahogy, és mások elfogadnak-e. Ez pedig minden más félelmet elnyom. Közben egyre kevesebben foglalkozunk a halálfélelemmel és megpróbálunk egyre kevesebbszer találkozni a halállal.

Egy amerikai kutatás szerint amikor az embereket megkérdezték, mitől félnek a legjobban, többségük nem a halálfélelmet említette, hanem azt válaszolta, hogy attól, hogy mások előtt beszéljen. Erre is keresem a választ: vajon mennyire normális dolog az, hogy azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy egyszer meghalunk, a legkevesebbet akarunk foglalkozni. Világszerte ez a tendencia, miközben azokban az országokban, ahol sokkal közelebb élnek a természethez az emberek, a halált az élet részeként kezelik, és sokkal jobban elfogadják az élet és a saját életük változékonyságát.

Ma pedig az állandóságba kapaszkodunk, mindent kontrollálni akarunk, mert ha kicsit is elveszítjük a kontrollt, kiszolgáltatottnak, elveszettnek, a körülmények áldozatának érezzük magunkat. Pedig a saját tapasztalataimból én azt tanultam, hogy a biztonságérzetet csak belülről tudjuk megtalálni, azáltal, hogy vállaljuk, hogy időnként kilépünk a komfortzónánkból és teszteljük a határainkat. Minél több ilyen helyzetet teremtünk, annál inkább képesek leszünk elhinni magunkról, hogy történjék bármi, képesek leszünk megoldani a felmerülő helyzeteket.

- Abban hiszel, hogy létezik egyfajta különbség bizonyos nemzetek vagy kultúrák között attól függően, mitől félnek? Olasz ismerőseim például 2010-ben egy földrengés után felkeltek, felöltöztek, a főtérre siettek, ahol nyitva volt a kávézó, ott volt a fél város, és fejveszett rohangálás helyett megbeszélték, mi történt.

- Igen, de ebben valószínűleg közrejátszott az, hogy nem először élte át ez a nemzet ezt az egész drámaiságot. Ha valamilyen helyzettel gyakran találkozunk, akkor a toleranciaküszöbünk is, és a megküzdési képességünk is megváltozik az adott dologgal kapcsolatban.

Ugyanezt tapasztaltam meg Bejrútban. Libanonban, számos olyan helyen, ahol háború dúlt az elmúlt évtizedekben.

Az emberek azt mondták, hogy mi akkor is élni akarunk. Amikor kitört megint egy háború, nemcsak az emberek húzódtak fel a hegyi falvakba, hanem a szórakozóhelyek is felköltöztek és ott zajlott az élet tovább.

Az élet mindig utat tör magának, ha képesek vagyunk jól kezelni a félelmeinket, és a fenti példa jól megmutatja, hogy bizonyos helyzetekhez milyen jól megtanulunk alkalmazkodni: tudjuk, hogy nem kontrollálhatjuk az adott dolgot, hiszen az illúzió, hogy mindent kontrollálni tudunk az életünkben, de azt eldönthetjük, milyen válaszreakcióink vannak rá. Sok ember képes egy borzasztóan nehéz helyzetből is megerősödve, úgymond gazdagabban kijönni.

Fontos, hogy amikor váratlan dolog történik, amit még nem éltünk át, akkor is képesek legyünk hinni magunkban, hogy tudjuk majd kezelni a helyzetet.

Kulturális, társadalmi különbségek léteznek a félelem okában, de leginkább azon az élményanyagon múlnak, amit egy ember begyűjt élete során. Illetve azon, milyen mantrákat és tradíciókat adnak át a következő generációknak.

P1150229hesna3

- Hogyan hat a félelmeinkre az az útravaló, amelyet szűkebb környezetünkből hozunk?

- Talán az az egyik legmeghatározóbb a félelmeink kialakulásában az, hogy mit láttunk a szüleinktől. Hogyan kezeltek bizonyos helyzeteket? Milyen szemléletmódot kaptunk tőlük?

A Feldmár Intézetben tartottam workshopot is félelem témában, és

nagyon sok olyan családi szlogennel, korlátozó hiedelemmel találkoztam,

amelyet tényleg sokszor úgy adnak tovább a szülők, nagyszülők, hogy sokszor nem is tudatosul bennük, mennyire meghatározó lehet az a későbbi döntésekben. Ha azt mondják, hogy amibe belefogtál, azt fejezd is be, az jól hangzik, csak hogy elképzelhető, hogy ezután valaki éppen azért képtelen kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, vagy otthagyni a munkahelyet, ami boldogtalanná teszi. Az gondolja, hogy akkor olyan, mintha feladná a dolgokat, és megfutamodna.

Vagy ha valaki folyamatosan azt hallja, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, akkor hogyan váljon képessé arra, hogy keresse, meddig terjednek a határai? És hogyan vágjon bele új dolgokba, ha gyermekkorában azt hallgatta, hogy fogadja el azokat az adott dolgokat, amelyek látszólag a rendelkezésére állnak, és ne akarjon soha többet?

Volt egy olyan fiatal, aki azt hallgatta, hogy a munka nem szórakozás, és hogy mindenért meg kell küzdeni, és aztán nem értette, miért boldogtalan, miközben megélhetne a hobbijából, kereshetne belőle annyi pénzt, mint abban a számára borzalmas multinacionális irodában, ahol dolgozik. De nem merte otthagyni, és abból megélni, amit szeret, mert azt gondolta, az nem lehet valódi munka, ha azt élvezi is.

Vannak olyan családi mantrák, amelyek segíthetnek a későbbi életünk során, de ezeket sokszor érdemes felülvizsgálni, és megszabadulni azoktól, amelyek inkább visszatartanak minket.

Magyarországon hajlamosak vagyunk belefeszülni a dolgokba, és azt gondolni, csak az a munka, vagy csak az igazi eredmény, amiért vért izzadtunk. Ez egy szemléletmódbeli dolog, ami végül is valahol arra ad választ, hogy ugyanúgy félünk-e Magyarországon, mint Kínában, vagy Amerikában. Ez inkább kulturális, társadalmi dolog, de ezeket lehet tudatosan kezelni.

hesna4hesna5

- A kislányodnak is megvannak már a maga kis félelmei?

- Igen, ez most kezdődött el, és az is nagy kihívás, hogy ezt hogyan kezeli a szülő. Feldmár András mondta egyszer, hogy az a veszélyes, hogy ha egy szülő nem fogalmazza meg a félelmeit, vagy nem ismeri be azokat, akaratlanul úgy adja tovább a gyereknek, hogy az is elkezd attól félni, de azt fogja hinni, hogy az az ő félelme, és nem a szüleié.

Éppen emiatt megpróbálom megfogalmazni a félelmeimet, de nem egyszerű, mert a szülő attól tart, hogy nehogy valamilyen félelmet ültessen el a gyerekében.

A legjobb, ha őszintén beszélünk a gyerekekkel az érzéseinkről, hogy megtanulja felismerni a saját érzéseit.

Valahol a hiszti is erről szól: a gyerek érzi, hogy valami nincsen rendben, a szülő következményt lenget be, ezt a gyerek veszélyként érzékeli, és beindul az üss vagy fuss reakció: vagy agresszívvá válik, vagy ugyanazt fogja csinálni, csak most már titokban. Ilyenkor az a jó, ha a gyerek agyának a szofisztikáltabb részét próbáljuk meg stimulálni, ha felébresztjük a képzeletét, ha éneklünk neki, ha eltereljük a figyelmét valamivel a hiszti közepén, átöleljük és tíz percig csak öleljük, és éneklünk neki.

- A jelenlegi trend inkább az, hogy megpróbáljuk a kicsiket megóvni a rossz, negatív dolgoktól és a félelmektől, hogy felhőtlen legyen a gyermekkoruk.

- Ha nem hagyjuk, hogy a gyerek a határait feszegesse, és mindig csak ugyanabban a kicsiny, biztonságos zónában mozog, lehet, hogy felnőtt korában sem akar majd kilépni abból, és soha nem tudja meg, melyek a valódi képességei. Ezért kellene nemcsak a félelmekre, hanem a kudarcra is másképp tekinteni. Mert a kudarc azt jelenti: te legalább megpróbáltad a határaidat feszegetni.

Lehet, hogy nem sikerült, majd legközelebb sikerülni fog. Csak itt megint belép az ego halálától való félelem, és inkább bele sem megyünk kockázatosnak tűnő helyzetekbe, nehogy csalódnunk kelljen, vagy azt gondolnunk, hogy nem vagyunk elég jók, mások kinevetnek bennünket.

- Az MTVA-ból való felmondásod óta nem érezted úgy, hogy hű, most kiléptem a szakadék szélére, és nem tudom, mi vár lent?

- Szerintem ha valaki szabadon él, folyamatosan ezt érzi. Úgy mondtam fel, hogy fogalmam sem volt arról, mit fogok csinálni, de nem is akartam ezen szorongani, mert tudtam, hogy amíg nem lépek, nem is fognak jönni a lehetőségek.

Az élet ezt már többször bizonyította nekem, hogy egy ajtót be kell csukni ahhoz, hogy egy másik kinyíljon.

Ez klisének hangzik, de tényleg így van.

Most is van bennem egy kérdőjel, mi lesz vajon jövőre. Az elmúlt másfél év szuper volt, hogy ez a könyv elkészült, de kellett ez a helyzet ahhoz, hogy elkészülhessen, mert forgatások mellett erre esélyem sem lett volna. És most nagyon boldog vagyok.

Biztos vagyok abban, hogy a következő hónapok még erről fognak szólni. Sőt, talán csak most kezdődik el valami ezzel. De nem tudom, mi lesz januártól. Ha az embert belefeszül és görcsöl, csőlátása alakul ki, és elveszíti azt az improvizációs képességet, ami segítene meglátni a lehetőségeket. Ez kicsit olyan, mint a szörfözés, fontos, hogy ne mi akarjuk irányítani, kontrollálni a hullámokat. Inkább lazuljunk el, vegyük át a ritmusát, és használjuk ki a benne lévő erőt, és akkor jó eséllyel kivisz minket a partra.


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
72395825_523745508450943_6063925284246126592_n.jpg

„Mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is” – Kukorelly Endre a Cé cé cé pé című regényéről

Mintha magyar betűk lettek volna, de mégsem. Láttuk gépeken, filmek elején, sportmezeken. Aztán hamar megtanultuk, hogy nem „cécécépének” kell ejteni, hanem „eszeszeszernek” és a nagy testvéri országot, a Szovjetuniót jelenti.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. október 12.


hirdetés

Ha fellapozzuk a 70-es évek második felének ELTE bölcsészkari évkönyveit, egy egész író- és irodalmárgenerációt találunk a hallgatók között: Bächer Ivánt, Bán Zsófiát, Falcsik Marit, Békés Palit, Fráter Zoltánt, Kálmán Lászlót, Turczi Istvánt, Zeke Gyulát. És akkor járt oda Kukorelly Endre is, aki új könyvében ezt az időszakot is megidézi. A Cé cé cé pé viszont nem a „kommunista birodalom” vezető hatalmáról szól.

- Regényed címe több nemzedéknek is fogalom, az elmúlt 30 évben születetteknek viszont már magyarázatra szorul. Számomra ez a könyv egy korosztály egyfajta privát történelme, az új generációknak viszont igaz mese a múltról.

- Az a csoport, amire utalsz, a hetvenes évek végén az ELTE BTK történelem szakán jött össze, Rainer M. Jánossal, Fekete Lászlóval – a közgázon tanít –, Zekével, veled, szegény Ivánnal, hogy csak a fiúkat soroljam. Szombat délután fociztunk a Ligetben – ez máig tart amúgy, – utána Bächeréknél volt buli, minden hétvégén. Az Ajtósiban laktak, nyitott házat vittek, jöttek a lányok, volt főzés, fröccs – és „politizáltunk”. Magyarán szidtuk a rendszert, egy nagyszívű, érzelmi kommunista család vendéglátó körében. Az öreg Bächer beleállt, a fia olyankor kiment a szobából.

hirdetés

Nekem még az egyetemen is kellett oroszból vizsgáznom, és tudom, azok számára, akik nem tanultak cirill betűket, a cé cé cé pé poénja nem ül.

Sebaj, amikor gyerekként olvastam az Egri csillagokat, nekem sem jelentett semmit az „Allah akbar”. A könyvem nem történelem vagy szociográfia, semmiképp sem memoár, bár sokan óhatatlanul memoárnak olvassák majd, mások meg a korabeli viszonyokon csodálkoznak. Jé, Lukács cukrászda, nem Lukács Györgyről elnevezve!

- A könyv mozaikokból, impressziókból áll, ugyanakkor van egy nagyon sajátos struktúrája az évszámokkal: az első fejezet száma 1-gyel, az utolsóé 9-cel végződik, de az évek nincsenek idősorrendben.

- Kilenc évet emelek ki, nem lineárisan következnek, hanem, mondjuk így, ellenpontozva: 1961 után 1942, aztán 1973, 1964, 1985, 1956 stb, és a fejezeteken belül sem csupán az adott évről esik szó. Ide-oda ugrálok az időben, az eseményekben, váltásokkal, vágásokkal, igyekeztem, hogy legalább nekem ne legyen unalmas.

- Egyáltalán nem az. Akik benne éltek, sok mindenre rádöbbennek, hogy „jé, tényleg így volt” az íztelen trappista sajttól a ma már megszűnt vagy elterelt villamosokig. Másfelől pedig nagyon jól bemutatja ennek a világnak a szinte megmosolyogtató abszurditását. Már az alcím is az: „Lassúdad haladás a kommunizmus felé…”

- Véget nem érő haladás… ez nyilván irónia. Van egy anyag, életanyag – kinek nincs ilyen –, azt mozgósítom. Vagy az engem. Ha velem azonosítják (K) figuráját, nem tévednek, mert mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
anna-szalon.jpg

9 év után bezár a Hadik Irodalmi Szalon, de más néven folytatódnak az estek

Juhász Anna irodalmár és a Hadik útjai különválnak, de a tervei szerint máshol, más formában folytatná az írókkal, költőkkel való beszélgetéseket.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Kilenc éve, hogy elindult Újbudán a Hadik Irodalmi Szalon. Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser ötlete volt, hogy a klasszikus díszletek között éledjen újjá valami a századeleji kávéházi kultúrából, abból az irodalmi-művészeti hagyományból, amely egész Budapestet átszőtte. A kávéházi irodalom tette lehetővé azt, hogy az irodalmi élet ne csak folyóiratok lapjain, levelezésekben és egyetemi szobák homályában működjön, hanem részévé váljon Budapestnek, a város életének, annak a pezsgő közéletnek, amely a századelő fővárosát jellemezte.

Az irodalom iránt érdeklődőknek Juhász Anna szalonjának elindulása előtt kevesebb terük volt arra, hogy ne csak könyvekből ismerjék az irodalmat, hanem találkozhassanak írókkal, költőkkel és a társművészetek képviselőivel. A szalon ugyanis nem szorítkozott sosem a szigorúan vett irodalomra, megjelenhettek itt képzőművészek, zenészek, színészek, akiknek a produkciói színesítették az esteket, sokat adtak hozzá az amúgy is gazdag kínálathoz.

103 est, több száz vendég és megannyi érdekes beszélgetés, produkció - ez volt Anna irodalmi szalonja az elmúlt 9 évben. A szalon ebben a formájában most bezár, és más néven működik tovább, a szervezők itt köszöntek el a közönségtől ma.

„Lezárult az életemnek egy jelentős része” - mondta a Szeretlek Magyarországnak Juhász Anna, aki büszke arra, hogy a Hadikban kilenc évig működhetett a szalon. „Az útjaink elválnak, a következő esteket máshol, de feltehetően hasonló formában szeretném megrendezni” - mondta az irodalmár, aki szerint az elmúlt évtizedben a szalonnak is köszönhetően pezsgő irodalmi élet bontakozott ki Újbudán, az emberek megszokták az esteket, mindig telt ház volt, és várták a havonta jelentkező újabb és újabb rendezvényeket.

hirdetés

Anna emellett tovább szervezi a New York Művész Páholyt, a Várkert Bazár 650 fős előadásait, amelyek mellé meg szeretné őrizni az irodalmi szalon bensőséges hangulatát is, most ezen dolgozik.

Arra a kérdésre, hogy sikerült-e elengedni azt a rendezvénysorozatot, amely összeforrt a nevével, azt válaszolta, hogy egyfelől rettentően nehéz volt, másfelől optimista, mert az új időszak új ötleteket és megvalósítható projekteket fog majd hozni. Szeretné azt hinni, hogy létrehozott valami sokak számára fontosat a budapesti művészeti életben, és a régi-új irodalmi szalon ezt fogja majd továbbvinni legalább ugyanennyi ideig, csak épp más helyszínen.

A szalon és más rendezvények eseményeiről a Szeretlek Magyarország is rendszeresen tudósított, de Juhász Anna ilyen különleges írásokat is nálunk jelentetett meg:

A szalont továbbra is Bonta Gáspárral közösen szervezik, aki ezután is a dizájnért és a megjelenésért felel majd.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
bodocs2.jpg

Magyar táj magyar pemzlivel - elolvastuk Bödőcs Tibor új könyvét

Bödőcs Tibor első, paródiákra épülő könyve után saját hangot keresett és talált. Főhőse, egy jobb sorsra érdemes szobafestő szemüvegén át nézhetjük meg közelmúltunkat, jelenünket, és egy kicsit saját magunkat.
Malinovszki András - szmo.hu
2019. november 06.


hirdetés

Nem sokkal Kőhalmi Zoltán után a második magyar stand up-csillag hoz zavarba, mikor új könyve műfaját kell meghatároznom. Természetesen leginkább a „regény” meghatározás illik Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című új művére, de a szokványos formátumot senki ne keresse a könyvben. Bár van több szálon futó cselekmény, vannak mellékszereplők (mint például a „főellenség” Kálmán vagy Petronella alakja), ám mindent csak kisebb sztorikból, elbeszélésből ismerünk meg.

Olyan ez egy kicsit, mint több Bödőcs-előadás összefűzve, csak kidolgozottabban.

Nagy előnye, hogy bár én azok közé tartozom, akik a szerző legtöbb estjének anyagát ismeri, mégsem olvastam olyan történetről, amit már előadásban hallottam volna, maximum egy-egy jellemző szófordulat köszön vissza. Annyiban mindenképp hasonlít egy stand up-esthez, hogy olykor egy-egy félmondat nagyobbat üt, mint némelyik regény, vagy számos komplett életmű.

hirdetés

A művésznek készülő, ám egy váratlan baleset miatt szobafestő sorsba kényszerülő Magyar Oszkár meséli el élete történetét a gyönyörű (legalábbis Oszkár által annak látott) csaposnak, Gyöngyinek. Ha valaki olvasta Bohumil Hrabal leghíresebb műveit, ismerősnek fog hatni a hömpölygő történet, az egymásba fűződő, majd (többnyire) szétbogozódó sztoriszálak. (Ha még nem olvastad, de megkedveled Bödőcs könyvét, úgy Hrabal erősen ajánlott olvasmány. Egy helyütt Bödőcs utal is a népszerű cseh elődre.)

A Meg se kínáltak az a fajta mű, amiről nehéz röviden összefoglalni miről szól – annál könnyebb elmondani, miről akar beszélni.

Beszél Magyarországról, rég- és közelmúltjáról, jelenéről, fő- és mellékalakjairól. Beszél művészetről, vidékről és városról, politikáról, és mindenről, ami eszébe jut. Bödőcs könyvéből igen jól meg lehet ismerni (néha érteni is) a "magyar valóságot": kézikönyv ez középfokú magyarságból. Az országukból, hiszen

"itt mindenki a bölcsek kövével kacsázik, itt mindenki a Szent Grálból iszik."

Nem állítom, hogy elegendő volna egy 20. századi történelem érettségi tétel ötös feleletéhez, de átismétlésnek egész biztosan használható.

Kisebb mértékben, de az előző műhöz hasonlóan visszaköszön ebben a regényben is számos író stílusa: van itt a fentebb említett Hrabalon kívül Móricz lélekábrázolásából, Krúdy hedonizmusából, Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódjából és szerethető figuráiból, de a teljesen szabad asszociációk és váratlan hasonlatok néha a Family Guy rajzfilmsorozat stílusát idézik elénk. Jó irodalmi játék lehet annak felkutatása is, hogy félmondatok szintjén hány kulturális utalás található meg Oszi sztoritengerében.

A jelenkorról szólva az egyik legnagyobb erőssége a műnek, hogy mer és tud aktuálpolitizálni. Nem leng ki egyik irányba sem, ugyanakkor nem érezni rajta a kínosan feszengő "egyrészt-másrészt" fogalmazást:

Magyar Oszkár mindent Gyöngyi arcába tol (és így persze a miénkbe is), őszintén, kendőzetlenül.

De kapnak itt a különböző társadalmi csoportok és viselkedésformák is hideget-meleget. Talán ez az egyetlen rész, ahol Bödőcs néha mintha arányt tévesztene.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
Klauzál-tér-1964.-Budapest-Klauzál-tér-137746-1.jpg

Repülj vissza a 60-as, 70-es évekbe Szalay Zoltán újonnan megjelent fotóalbumával

Valóságos időutazásra indulhatunk, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének könyvét lapozva.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 05.


hirdetés

Több mint ötven év telt el azóta. Vajon mire emlékezünk az 1960-as, 70-es évek világából? Emlékszünk-e, hogyan éltünk, dolgoztunk, építkeztünk, utaztunk, nyaraltunk, vásároltunk, öltözködtünk, szórakoztunk, ünnepeltünk, gyászoltunk, udvaroltunk akkoriban? Tudjuk-e még, hogyan készültünk a lakodalmakra, hogyan védekeztünk az árvíz ellen, milyen kabaréműsorokat, hangjátékokat hallgattunk? Vajon hogyan emlékeznek az idősebbek, a fiatalabbak, és mit tudnak ezekről az évekről azok, akik utána születtek?

Szalay Zoltán (1935–2017) Táncsics-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének ma már kortörténeti dokumentumnak számító fekete-fehér fotói visszaidézik annak a kornak a hangulatát, a hétköznapi élet jellegzetes pillanatait, karaktereit. A képeket nézve hol sírni, hol pedig nevetni van kedvünk Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójának, a képekhez írt „életérzéseit” olvasva.

A fotóalbumot a könyvbemutatón Spiró György mutatta be:

hirdetés

Hosszú az út, amíg egy fénykép belekerül egy albumba.

Először meg kell tanulni fényképezni, aztán sok ezer, sok tízezer képet kell exponálni, előhívni, megvizsgálni, a legjobbakat kiválogatni, aztán némi idő elteltével újra kell vizsgálni a korszakban készült fotókat, rendszerezni, archiválni, majd kötetet szerkeszteni, a sorrendet megállapítani, a kötethez találni valakit, aki a képek által ihletve élvezetes szöveget ír… Magányosan fényképez a fotós, mégis kollektív alkotás lesz az album, érintett és megérintett emberek együttes munkája.

Ebből az albumból, amely egy remek hivatásos fotósnak a hatvanas és hetvenes években készült hatalmas életművéből kínál válogatást, az derül ki, bárhol ütjük is fel, hogy Szalay Zoltán imádta a foglalkozását. Nem az egyes műfajok iránti rajongása döntötte el, mit lát meg és mit fog exponálni,

a képek között van portré és zsánerkép, árvízi riport és szociofotó, groteszken mulatságos és végtelenül szomorú. Hasonló témát mások is lekaptak, de így semmiképpen.

Nézem a Szabó család című rádiósorozat színészeinek csoportképét, és ámulok. Véletlenül az első három részt is hallottam, amikor még az alkotók sem sejtették, hogy minden idők leghosszabban tartó sorozata lesz belőle. Ez az 1960-ban készült, beállított csoportkép a hat főszereplővel (lehettek volna még mások is rajta, például Horváth Tivadar) tökéletes jellemrajz arról, hogyan pózol a nagy színész, hogyan a jó színész és hogyan a többiek. Gobbi Hilda 47 éves, szemüvegesen és kópésan nevet, mimikája kissé túlzott, felüláll – konkrétan felül ül – az egészen, némi kevéske megvetés is bujkál a vigyorral határos mosolyában, nyilvánvalóan utálja azt a szerepkört, amely összeforrott a nevével, de mit lehet csinálni, ha azzal lehet keresni. A Szabó bácsit játszó Szabó Ernő is bevallottan pózol, felettébb ártatlan, naiv képet vág, mintha a szerepe szerinti munkásember lenne, aki összeszedi magát, amikor fényképezik, ülve is magasabb akar lenni, mint állva. A másik négy szereplő üres szemmel, kihúzott derékkal bámul bele a kamerába, igyekeznek civilként szerepelni, az is szerep, persze, csak nem eléggé karakteres. Nem tudhatom, hány fénykép közül választotta ki ezt az egyet Szalay Zoltán, akkoriban a Rádióújság fotósa, de erős a gyanúm, hogy a legjellemzőbbet láthatom a kötetben.

A Szabó család: Gobbi Hilda, Szabó Ernõ, Garics János, Vörösmarthy Lili, Balogh Erzsi és Benkõ Gyula.

Családi kép a Magyar Rádió legnépszerûbb, ma is hallható folytatásos hangjátékának elsõ szereplõirõl.

Ha néhányat lapozunk, váratlanul egy 1965-ös, tehát öt évvel későbbi képre bukkanunk, egy aggódó, mélyen gondolkodó embert látunk, elsőre nem is ismerjük fel, megállapíthatatlan, hogy hány éves. Ezt a Gobbi Hildát soha nem láttuk sem fényképen, sem az életben, ilyennek a kollégák sem igen láthatták sem próbán, sem azon kívül, kivéve talán a legközelebbi barátokat. Beállított felvétel, jobb kezének mutatóujjával feltolja a szemöldökét, épphogy érintőlegesen, ahogyan a fotózottak szokták, ha a fotósok kérik, a merev mozdulat modoros – az arca mégis hihetetlenül őszinte és megnyerő. Nem játszik semmit, sem a csúnya nőt, amivel védekezni szokott, sem a színészt, ami minden ízében volt, holott tudja, hogy fényképezik. Feltehetőleg ez a kép is egy sorozat része, nem tudni, a többi képen mit látni, de ezen a képen önmaga, nem a színész, nem a ripacs, nem a magyar színházi múlt megmentője és propagátora, nem a nehéz emberi ügyekben a hatalmasaktól segítséget kijáró, hanem a gondolkodó. Soha nem láttam ilyennek, mégis azt érzem, ez az igazi. Ezt a képet kellene az önéletrajzának borítójára tenni, ha ismét kiadnák.

1965. Gobbi Hilda

A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás és még egyéb nyolcórás témakörökre szerkesztett kötetben a szociofotók gyakorolják az emberre a leginkább szívszorító hatást, a Bér és Savany dokumentumai, hogy Parti Nagy modora által ihletve mondjam. Az ügetőn feszülten figyelő közönség az életért fohászkodik csendben, a szemernyivel jobb életért, gyerekek és felnőttek egyaránt.

hirdetés

A Lakodalom Hartán 1966 sorozatból a kerítésen kívül álló, feketébe öltözött, fekete kendős özvegyasszonyok keserű tekintetéről nem tudjuk levenni a szemünket. Azt kutatom a képen, vajon hány évesek is lehetnek ezek a korán megvénült öregasszonyok. A görög drámák kórusát érdemes ezzel a képpel szemléltetni.

1966. Lakodalom Hartán

A Fizetésnap Miskolcon 1970 sorozat maga a kilátástalanság; szépen látható, mi a különbség a szocialista realizmus és a realizmus a szocializmusban között. Tömeges magány, lerészegedés őszidőben, műszak után, részegek között a félrészeg a király. Parti Nagy Lajos kísérő szövegéből idézem: „Azok a lábnál, lábközt kushadó agársovány aktatáskák, bőrszag és borszag”… „nincs megváltás/ üveg van vissza.”

1970. Fizetésnap Miskolcon

Van jó is a korszakban, a szubjektív objektív nem csal. Az Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón, 1973 a számomra, aki az ötvenes évek első felében jártam alsó tagozatba, jelentős fejlődés dokumentuma: a kétszemélyes padokat összekötő lábazat immár fémből készült, nem pedig vastag fából, amibe állandóan belebotlott az ember, a fűtést pedig nagy méretű csempe-kandalló biztosítja – bár nekünk lett volna ilyen, de akkor még csak vaskályha jutott, amit délelőtt a második vagy harmadik óra alatt gyújtott be a fűtő, mi örültünk, hogy a motoszkálása elviszi az óra jelentős részét; a terem kora délutánra ki is hűlt, hogy a délutánosok nagykabátban fagyoskodjanak este hatig-hétig. És mekkora földgömb van itt – mintegy véletlenül – az első padra helyezve! De hogy változatlanul három padsor van az osztályban, az megnyugtatóan otthonos.

1973. Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón

Sokféle helyzet, sokféle hangulat, mindig új, a helyzethez alkalmazkodó kompozíció – nehéz Szalay Zoltán szemléletét néhány szóval jellemezni. Talán mégis van e képekben közös, a – nyilván látszólagos – keresetlenség. Csak az olyan improvizáció sikerül, amelyet rengeteg próba és gyakorlás előz meg; az a gyanúm, hogy a képeit jellemző spontaneitás sok-sok előtanulmány tapasztalatából született meg.

A szemet edzeni kell a látáshoz, a városban, a munkahelyen, a gyárban azt kell észrevenni, ami valódi. Az ingázók a kor legjobb fekete filmjeinek színvonalán mutatja a hajnali–alkonyi társas ürességet, a fényképnek mint műfajnak külön erénye, hogy egy-egy arcon nézőként sokáig elidőzhetünk. A Pusztaszabolcs és Budapest között 1964-ben ingázó, alvó lány arca olyan, mint egy halotti maszk, a svájcisapkás, párás üvegen át néző melós maga a bizalmatlanság, maga a korszak. A truvaille az, hogy sehol semmi truváj, mintha véletlenül kattant volna el a gép, magától.

1964. Ingázók

A Tiszaújvárosi lakótelep 1965 perspektívája a legkevésbé sem magától értetődő. Nem tudjuk, honnét nézünk, egy szomszéd házból-e vagy a levegőből, kötélen függeszkedve netalán. A kép balszélén egy fiatalnak mondható, jellegtelen házaspár hajol ki az első emeleti lodzsán, a hozzánk közelebbi alaknak, az androgün nőnek világos szőkére festett haja van, és nézik, nézik mereven a négyszintes épületekből álló kietlen új lakótelepet. Bámulják, amin nincs mit nézni, amit jobb lenne nem látni egyáltalán. Az ég a kép kétharmada fölött szürke, lapos, mélységtelen, semmilyen. A korszak egyik nagy fotója.

1965. Tiszaújváros

Balról jobbra egy láthatólag nem túl régen felújított vidéki ház fala előtt kocsit húz egy feketébe öltözött, fekete kendős öregasszony, az arcából csak az orrhegye látszik. Az kétharmadánál elhúzós függönyös ablakra belülről három kicsi partecédula van ragasztva, mind a három cédulán ugyanannak a személynek a felismerhetetlen, apró arcképe.

1974. Úton Békéscsabán

A szövegmelléíró Parti Nagy Lajost idézem:

„áthúz a képen egy kakast

tán egy kutyát két kosarat

nyikorgó örökkévaló

egy orr egy fekete kabát

szénrajz e földi nap alatt

a kiskocsin van négy kerék

a rúdja keskeny fakereszt

összefogja a két kezét

mamusza tyúklépésbe lép

hány hossz a fal a téglaláb

nem siet áthúzza magát

az egyre partecédulább

illékony földi nap alatt

és eltűnik és ittmarad”

Hetedik kötete ez a mostani Szalay Zoltánnak; nagyszerű album; néhány tucat kiváló könyvet még biztosan össze lehet állítani a hagyatékból.

A könyv a Kossuth Kiadói Csoport gondozásában jelent meg, ezen a linken tudod megvenni!


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!