hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
hesna6
Al Ghaoui Hesna: "Én a sötétségtől, a pókoktól és a hullámvasúttól félek"
Veszélyes helyekről, háborús övezetekből tudósított, ahová mi nem mertünk vona elmenni. Félj bátran című könyvében a saját félelmeiről és a félelem kezeléséről is ír.
Szegedi Éva - szmo.hu
2017. október 31.


hirdetés

Al Ghaoui Hesna ismert riporter, külpolitikai újságíró, író. Sokszor megcsodáltuk felkészültségét, bátorságát, ahogyan olyan helyekről tudósított, ahova legtöbbünk nem mert volna elmenni.

Forgatott már Libanonban, Gázában, Afganisztánban. Kétszer nyerte el a Kamera Hungária díjat, 2011-ben pedig Prima Primissima díjat kapott. Az M1-en éveken át ment a Bábel – Hesnával a világ című műsora.

Bátornak tartjuk, és most mégis a félelemről ír "Félj bátran" című könyvében. A könyv megjelenése után arról kérdeztük, hogyan győzhetjük le félelmeinket, és egyáltalán le kell-e győzni, vagy van más megoldás.

- Az utóbbi hetekben volt valami, amitől határozottan féltél?

- Akut félelem volt, hogy lekésem a könyvem bemutatóját. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, dobog a szívem, emelkedik a vérnyomásom, mert minden jel arra mutatott, hogy életem egyik legfontosabb eseményére nem fogok tudni odaérni.

Egy jó taxisofőrnek hála megoldódott a helyzet, és ennél drámaibb nem történt. De azért izgultam, még most is van bennem szorongás, milyen lesz a könyvem fogadtatása, hiszen mégis másfél év munkája kerül ki az olvasók elé.

De próbálom a könyvben leírt jól bevált recepteket magamra is alkalmazni.

hesna1hesna_zimbardohesna_konyv

- A szorongásodat a saját módszereddel kezeled?

- A szorongás az a félelem szorozva fantáziával. Megpróbálom a fantáziaelemeket kiszűrni ebből a képletből, és inkább kellemes izgatottsággá alakítani ezt az érzést.

Érdekes, hogy amikor szorongunk, és amikor izgatottak vagyunk, egyaránt kortizol termelődik a szervezetünkben. Hogy mit vált ki belőlünk ez az élettani folyamat, nagyon sokban függ attól, hogy az agyunk milyen kontextust teremt az adott szituáció köré. Most már tudatosan próbálom az enyhén szorongásnak induló helyzeteket inkább izgatottságként, kihívásként felfogni, és ez valóban növelheti a teljesítményt is.

Olyan sokat foglalkoztam, a témával a könyvnek hála, az elmúlt másfél évben, hogy magamat is sokszor kívülről vizsgálom. Ez az egészséges távolságtartás, a kicsit önironikus külső megfigyelése a dolgoknak nagyon hasznos lehet a félelem kezelésében. De fontos, hogy nem akarok pszichológus, vagy szociológus szerepében tetszelegni, hisz nem vagyok az.

Én átéltem bizonyos helyzeteket háborús és békés terepeken, és rengeteg olyan emberrel beszélgettem, akik nagyon nehéz helyzetekből voltak képesek felállni, sőt abból megerősödve kijönni.

Most ezeket a tapasztalataimat, élményeimet próbáltam sok történeten keresztül átadni, egyfajta megfigyelőként.

- Megtanítható az embereknek, hogy máshogy féljenek, vagy hogy kevesebbet féljenek?

-Nem is vágtam volna bele a könyvbe, ha nem hinnék ebben, remélem, hogy ehhez adtam kapaszkodókat. De a tudatosság és az önismeret nagyon fontos a változáshoz. Nem kell feltétlenül kevesebbet félni, sőt, azért is a címe a Félj bátran, mert azt gondolom, hogy a félelem jó érzés, hajtóerő, iránytű lehet, mert megmutatja, hogy nem az ellenkező irányba kell indulnunk, hanem pontosan afelé, amitől félünk.

A félelem élettanilag is segít abban, hogy minden porcikánk a kihívásra, feladat megoldására összpontosítson.

Nagyon sok negatív érzés, negatív tett abból táplálkozik, hogy azt gondoljuk, a félelem nem jó dolog, és megpróbáljuk elnyomni, letagadni ezt az érzést. Vagy éppen túlzottan is azonosulunk vele, és azt gondoljuk, gyávák vagyunk.

Amikor azt mondja nekem valaki, hogy magácska olyan bátor, én meg olyan gyáva vagyok, akkor mindig azt mondom neki, hogy ne bolondozzon, biztosan van egy csomó dolog, amiben ön bátor, és én nem. Én például nagyon félek a sötétségtől, a hullámvasúttól, a pókokról nem is beszélve!

Egyébként én nem hiszek abban, hogy van gyáva ember, mert azzal máris egy skatulyába zárjuk, felcímkézzük magunkat és egymást. Mégis, észre kell vennünk, hogy gyakran az élet hétköznapinak tűnő dolgaihoz is kell bátorság.

Csak akkor leszünk képesek megküzdeni különféle félelmetes helyzettel, ha nem az állandóságba kapaszkodunk, hanem elkezdjük elhinni magunkról, hogy akármi történik, képesek leszünk jól reagálni bizonyos szituációban.

- Tudnál konkrét példát mondani arra, hogyan lehet egy hétköznapi félelmet úgy felhasználni és átalakítani, hogy az pozitív legyen?

- Vegyük például a glosszofóbiát, a nyilvános szerepléstől való félelmet. Gyakran azok is félnek ettől, akiknek nem 150 fő előtt, csak egy munkahelyi meetingen kell megszólalniuk. Már ez is olyan testi tüneteket okozott, mint a kéz- és lábremegés, a szívritmus gyorsulása. Ha ezt az ember megpróbálja kontrollálni, még jobban elhatalmasodik rajta.

A helyes hozzáállás ezzel szemben az, hogy a félelmet észrevesszük, tudatosítjuk, és elfogadjuk, így a saját előnyünkre tudjuk fordítani. A kutatások ugyanis azt igazolják, hogy ha egy adott helyzetet, amikor amúgy is kortizol termelődik, kihívásnak tekintjük, kellemes izgalomnak, és más kontextus teremtünk köré, és elfogadjuk, hogy a szervezetünk ezzel akar segíteni bennünket egy helyzet megoldásában, az agyunk más irányba visz el bennünket.

Tiger Woodstól kezdve színészekig sokan rettegnek, mielőtt színpadra vagy közönség elé lépnek, de ezt elfogadják, és ez segít abban, hogy akár a határaikon túlmutató teljesítményt nyújtsanak. Ha azonban a félelmet megpróbáljuk kontrollálni vagy elfojtani, rosszabb teljesítményt fogunk nyújtani.

Magam is azt tapasztaltam, hogy a félelem a terepen is segített megpróbáltatásokat túlélni, és olyan koncentrációt eredményezett, hogy számomra is meglepő teljesítményt hozhattam ki magamból.

A katonák is azt mondták, hogy nem szeretnének olyan emberrel dolgozni, aki nem fél, mivel a félelem éberebbé tesz, a hiánya viszont meggondolatlanná, vakmerővé. Meg kell tanulni a szolgálatunkban állítani.

DSC_0895AfganisztánbanDSC_0589

- Találkoztál már az emberiséget jellemző közös félelmekkel?

- Izgalmas kutatási eredményeket olvastam az emberiséget meghatározó öt alapfélelemről, erről a könyvben elég részletesen írtam is.

Eszerint minden pánik és fóbia erre az 5 alapfélelemre vezethető vissza. A piramis alján található a halálfélelem és a kihalástól való félelem.

A következő a csonkítástól való félelem, hogy valamilyen szervünket, testrészünket sérülés éri.

E fölött található az autonómia elvesztésétől való félelem: hogy bezárhatnak bennünket, hogy elveszíthetjük a kontrollt.

Afölött a szeparációs félelem, hogy kilöknek a társadalomból, elszigetelődünk.

A piramis csúcsán áll az ego halálától való félelem. Elég vagyok? Szerethető vagyok? Nem vagyok túl sok vagy túl kevés?

Úgy látom, hogy hiába a halálfélelem mindennek az alapja, manapság az ego halálától való félelem tölti ki a mindennapjainkat: a megszégyenüléstől való félelem, az önértékelési zavar, a megfelelési kényszer. Az önsegítő irodalmakon át a coachingig minden arra utal, hogy mindenhol – Facebookon, Instagramon és máshol – megerősítést és visszaigazolás akarunk kapni arról, hogy elég értékesek vagyunk-e, úgy vagyunk-e jók, ahogy, és mások elfogadnak-e. Ez pedig minden más félelmet elnyom. Közben egyre kevesebben foglalkozunk a halálfélelemmel és megpróbálunk egyre kevesebbszer találkozni a halállal.

Egy amerikai kutatás szerint amikor az embereket megkérdezték, mitől félnek a legjobban, többségük nem a halálfélelmet említette, hanem azt válaszolta, hogy attól, hogy mások előtt beszéljen. Erre is keresem a választ: vajon mennyire normális dolog az, hogy azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy egyszer meghalunk, a legkevesebbet akarunk foglalkozni. Világszerte ez a tendencia, miközben azokban az országokban, ahol sokkal közelebb élnek a természethez az emberek, a halált az élet részeként kezelik, és sokkal jobban elfogadják az élet és a saját életük változékonyságát.

Ma pedig az állandóságba kapaszkodunk, mindent kontrollálni akarunk, mert ha kicsit is elveszítjük a kontrollt, kiszolgáltatottnak, elveszettnek, a körülmények áldozatának érezzük magunkat. Pedig a saját tapasztalataimból én azt tanultam, hogy a biztonságérzetet csak belülről tudjuk megtalálni, azáltal, hogy vállaljuk, hogy időnként kilépünk a komfortzónánkból és teszteljük a határainkat. Minél több ilyen helyzetet teremtünk, annál inkább képesek leszünk elhinni magunkról, hogy történjék bármi, képesek leszünk megoldani a felmerülő helyzeteket.

- Abban hiszel, hogy létezik egyfajta különbség bizonyos nemzetek vagy kultúrák között attól függően, mitől félnek? Olasz ismerőseim például 2010-ben egy földrengés után felkeltek, felöltöztek, a főtérre siettek, ahol nyitva volt a kávézó, ott volt a fél város, és fejveszett rohangálás helyett megbeszélték, mi történt.

- Igen, de ebben valószínűleg közrejátszott az, hogy nem először élte át ez a nemzet ezt az egész drámaiságot. Ha valamilyen helyzettel gyakran találkozunk, akkor a toleranciaküszöbünk is, és a megküzdési képességünk is megváltozik az adott dologgal kapcsolatban.

Ugyanezt tapasztaltam meg Bejrútban. Libanonban, számos olyan helyen, ahol háború dúlt az elmúlt évtizedekben.

Az emberek azt mondták, hogy mi akkor is élni akarunk. Amikor kitört megint egy háború, nemcsak az emberek húzódtak fel a hegyi falvakba, hanem a szórakozóhelyek is felköltöztek és ott zajlott az élet tovább.

Az élet mindig utat tör magának, ha képesek vagyunk jól kezelni a félelmeinket, és a fenti példa jól megmutatja, hogy bizonyos helyzetekhez milyen jól megtanulunk alkalmazkodni: tudjuk, hogy nem kontrollálhatjuk az adott dolgot, hiszen az illúzió, hogy mindent kontrollálni tudunk az életünkben, de azt eldönthetjük, milyen válaszreakcióink vannak rá. Sok ember képes egy borzasztóan nehéz helyzetből is megerősödve, úgymond gazdagabban kijönni.

Fontos, hogy amikor váratlan dolog történik, amit még nem éltünk át, akkor is képesek legyünk hinni magunkban, hogy tudjuk majd kezelni a helyzetet.

Kulturális, társadalmi különbségek léteznek a félelem okában, de leginkább azon az élményanyagon múlnak, amit egy ember begyűjt élete során. Illetve azon, milyen mantrákat és tradíciókat adnak át a következő generációknak.

P1150229hesna3

- Hogyan hat a félelmeinkre az az útravaló, amelyet szűkebb környezetünkből hozunk?

- Talán az az egyik legmeghatározóbb a félelmeink kialakulásában az, hogy mit láttunk a szüleinktől. Hogyan kezeltek bizonyos helyzeteket? Milyen szemléletmódot kaptunk tőlük?

A Feldmár Intézetben tartottam workshopot is félelem témában, és

nagyon sok olyan családi szlogennel, korlátozó hiedelemmel találkoztam,

amelyet tényleg sokszor úgy adnak tovább a szülők, nagyszülők, hogy sokszor nem is tudatosul bennük, mennyire meghatározó lehet az a későbbi döntésekben. Ha azt mondják, hogy amibe belefogtál, azt fejezd is be, az jól hangzik, csak hogy elképzelhető, hogy ezután valaki éppen azért képtelen kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, vagy otthagyni a munkahelyet, ami boldogtalanná teszi. Az gondolja, hogy akkor olyan, mintha feladná a dolgokat, és megfutamodna.

Vagy ha valaki folyamatosan azt hallja, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, akkor hogyan váljon képessé arra, hogy keresse, meddig terjednek a határai? És hogyan vágjon bele új dolgokba, ha gyermekkorában azt hallgatta, hogy fogadja el azokat az adott dolgokat, amelyek látszólag a rendelkezésére állnak, és ne akarjon soha többet?

Volt egy olyan fiatal, aki azt hallgatta, hogy a munka nem szórakozás, és hogy mindenért meg kell küzdeni, és aztán nem értette, miért boldogtalan, miközben megélhetne a hobbijából, kereshetne belőle annyi pénzt, mint abban a számára borzalmas multinacionális irodában, ahol dolgozik. De nem merte otthagyni, és abból megélni, amit szeret, mert azt gondolta, az nem lehet valódi munka, ha azt élvezi is.

Vannak olyan családi mantrák, amelyek segíthetnek a későbbi életünk során, de ezeket sokszor érdemes felülvizsgálni, és megszabadulni azoktól, amelyek inkább visszatartanak minket.

Magyarországon hajlamosak vagyunk belefeszülni a dolgokba, és azt gondolni, csak az a munka, vagy csak az igazi eredmény, amiért vért izzadtunk. Ez egy szemléletmódbeli dolog, ami végül is valahol arra ad választ, hogy ugyanúgy félünk-e Magyarországon, mint Kínában, vagy Amerikában. Ez inkább kulturális, társadalmi dolog, de ezeket lehet tudatosan kezelni.

hesna4hesna5

- A kislányodnak is megvannak már a maga kis félelmei?

- Igen, ez most kezdődött el, és az is nagy kihívás, hogy ezt hogyan kezeli a szülő. Feldmár András mondta egyszer, hogy az a veszélyes, hogy ha egy szülő nem fogalmazza meg a félelmeit, vagy nem ismeri be azokat, akaratlanul úgy adja tovább a gyereknek, hogy az is elkezd attól félni, de azt fogja hinni, hogy az az ő félelme, és nem a szüleié.

Éppen emiatt megpróbálom megfogalmazni a félelmeimet, de nem egyszerű, mert a szülő attól tart, hogy nehogy valamilyen félelmet ültessen el a gyerekében.

A legjobb, ha őszintén beszélünk a gyerekekkel az érzéseinkről, hogy megtanulja felismerni a saját érzéseit.

Valahol a hiszti is erről szól: a gyerek érzi, hogy valami nincsen rendben, a szülő következményt lenget be, ezt a gyerek veszélyként érzékeli, és beindul az üss vagy fuss reakció: vagy agresszívvá válik, vagy ugyanazt fogja csinálni, csak most már titokban. Ilyenkor az a jó, ha a gyerek agyának a szofisztikáltabb részét próbáljuk meg stimulálni, ha felébresztjük a képzeletét, ha éneklünk neki, ha eltereljük a figyelmét valamivel a hiszti közepén, átöleljük és tíz percig csak öleljük, és éneklünk neki.

- A jelenlegi trend inkább az, hogy megpróbáljuk a kicsiket megóvni a rossz, negatív dolgoktól és a félelmektől, hogy felhőtlen legyen a gyermekkoruk.

- Ha nem hagyjuk, hogy a gyerek a határait feszegesse, és mindig csak ugyanabban a kicsiny, biztonságos zónában mozog, lehet, hogy felnőtt korában sem akar majd kilépni abból, és soha nem tudja meg, melyek a valódi képességei. Ezért kellene nemcsak a félelmekre, hanem a kudarcra is másképp tekinteni. Mert a kudarc azt jelenti: te legalább megpróbáltad a határaidat feszegetni.

Lehet, hogy nem sikerült, majd legközelebb sikerülni fog. Csak itt megint belép az ego halálától való félelem, és inkább bele sem megyünk kockázatosnak tűnő helyzetekbe, nehogy csalódnunk kelljen, vagy azt gondolnunk, hogy nem vagyunk elég jók, mások kinevetnek bennünket.

- Az MTVA-ból való felmondásod óta nem érezted úgy, hogy hű, most kiléptem a szakadék szélére, és nem tudom, mi vár lent?

- Szerintem ha valaki szabadon él, folyamatosan ezt érzi. Úgy mondtam fel, hogy fogalmam sem volt arról, mit fogok csinálni, de nem is akartam ezen szorongani, mert tudtam, hogy amíg nem lépek, nem is fognak jönni a lehetőségek.

Az élet ezt már többször bizonyította nekem, hogy egy ajtót be kell csukni ahhoz, hogy egy másik kinyíljon.

Ez klisének hangzik, de tényleg így van.

Most is van bennem egy kérdőjel, mi lesz vajon jövőre. Az elmúlt másfél év szuper volt, hogy ez a könyv elkészült, de kellett ez a helyzet ahhoz, hogy elkészülhessen, mert forgatások mellett erre esélyem sem lett volna. És most nagyon boldog vagyok.

Biztos vagyok abban, hogy a következő hónapok még erről fognak szólni. Sőt, talán csak most kezdődik el valami ezzel. De nem tudom, mi lesz januártól. Ha az embert belefeszül és görcsöl, csőlátása alakul ki, és elveszíti azt az improvizációs képességet, ami segítene meglátni a lehetőségeket. Ez kicsit olyan, mint a szörfözés, fontos, hogy ne mi akarjuk irányítani, kontrollálni a hullámokat. Inkább lazuljunk el, vegyük át a ritmusát, és használjuk ki a benne lévő erőt, és akkor jó eséllyel kivisz minket a partra.


KÖVESS MINKET:




Telefonján írt egy regényt a menekülttáborban – elnyerte vele az egyik legrangosabb irodalmi díjat
Ausztráliába nem engedik be a kurd-iráni újságírót, most mégis óriási elismerésben részesült.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. február 01.


hirdetés

Egy Pápua Új-Guineai táborban tartózkodó menekült nyerte meg Ausztrália legnagyobb pénzzel járó irodalmi díját, amellyel 125 ezer ausztrál dollár járt, tudósított a CNN.

Behrouz Boochani nem tudott jelen lenni a csütörtöki Victorian Premier's Literary Awrds nevű díjátadón, ahol mind a Victorian díjat, mind a non-ficiton kategória díját neki ítélték oda. Ausztrália 2013-ban toloncolta kényszerrel a kurd-iráni újságírót Manus-szigetre, mivel a férfi megpróbált érvényes vízum nélkül belépni Ausztráliába. Boochani és 600 további menekült hiába várja, hogy kiszabaduljon a fogolytáborból. Ausztrália a szigeten bezárta regionális ügyviteli központját 2017-ben.

من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم و په ڕه کانم ره نگین ترینه له دونیادا من هە ڵوئێکم به رز ده فڕم من بۆنێ هه ناسه کانی کچێکی لاوم من کۆن ترین ئاوازم من من عاشقی مروڤم "بێهرووز بووچانی"

1,873 Likes, 73 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم..."

Boochani a mobiltelefonját használta írásra a táborban, s egy regény született meg így: "No Friend But the Mountains: Writing from Manus Prison" a címe, magyarul: "Csak a hegyek a barátaim - A manusi börtönből írva". A regény kiadója darabonként, sms-ben kapta meg az írást.

A regényt méltató díjazók szerint Boochani műve a túlélés regénye, igazi lírai első kézből való beszámoló, "az ellenállás sóhaja", amely mind Ausztráliáról, mind az ország tetteiről árulkodik, s újfajta perspektívából mutatja be mindezt.

#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains

2,036 Likes, 103 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains"

Boochani tavaly a CNN-t is tájékoztatta helyzetéről, s úgy írta le a szituációt, mint "államilag szankcionált túsztartást".

"Elfelejtett emberek vagyunk - írta - s elfelejtett szigeteken tartanak minket fogva."

Az ausztrál kormány tartja magát kijelentéséhez, miszerint a szigorú határvédelmi szabályok miatt fontos, hogy elkerüljék az embercsempészek által a tengeren elkövetett gyilkosságokat. Így hát azokat, akik ausztrál vizekre érkeznek hajóval, offshore ügyviteli központokba küldik s elrendelik, hogy soha nem tehetik be a lábukat az országba. Boochani regényének most mégis sikerült.


KÖVESS MINKET:




Al Ghaoui Hesna: "Fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte"
Hesna szerint a gyerekek félelmére nem jó szülői válasz, hogy ettől butaság félni. Szembe kell nézni a félelmekkel. Ebben segít új könyve, a Holli, a hős.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. november 24.


hirdetés

A TEDxDanubia 2016-ban indította el a Conversations programot, hogy az érdeklődök ne csak előadásokat hallgassanak, hanem beszélgethessenek is az érdekes témákról. A november 13-án tartott konferencia első szegmensében összesen 21 helyszínen lehetett érdekes témákról beszélgetni. Az egyik téma a félelem volt, amelyhez Al Ghaoui Hesnát kérték fel szakértőnek.

- Milyen élmény volt nem előadóként, hanem beszélgető partnerként részt venni a programban?

- Nagyon izgalmas volt. Mindenki hozzászólt a beszélgetéshez és az emberek egész bensőséges dolgokat is el mertek árulni ahhoz képest, hogy másfél óra alatt nem igazán lehet nagy lelki mélységekig eljutni.

De mint kiderült, már az is segítség, ha halljuk, hogy mások is félnek, és gyakran ugyanattól félnek, mint mi.

Ez az a helyzet, amikor a félelem nem szétválasztja, izolálja az embereket, hanem összeköti őket. A félelem elveszíti a negatív erejét, ha kimondjuk, mitől félünk, ha beszélünk róla.

- Szeptemberben jelent meg új könyved: Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran. Korábban már írtál egy könyvet a félelemről felnőtteknek, ez volt a Félj bátran. A Holli tulajdonképpen a korábbi könyved lefordítva a gyerekek nyelvére, vagy egészen más a megközelítése?

- Tulajdonképpen a Félj bátran legfontosabb üzeneteit szerettem volna átültetni mesébe, egy gyerekeknek szóló történetbe. Éppen ezért a két könyv között szoros kapcsolat van. Nyilvánvalóan a Félj bátran megközelítése sokkal részletesebb és tudományosabb. De a célja és az üzenete mindkettőnek ugyanaz, hogy a bátorságot egy picit más szemszögből láttassa. Azt szerettem volna elmondani a gyerekeknek, hogy a félelem teljesen normális, természetes érzés.

Bár hozzáteszem, hogy a Holli, a hős kicsit a szülőknek is szól.

Egy kedves ismerősöm családi könyvnek nevezte. Eleve több korosztályhoz is szól, mert szerintem akár egy 4-5 éves gyerek is tud azonosulni vele, de talán a 9-12 éves korosztály az, amelyiknél igazán mélyre tud menni az üzenete, és akiknek igazi támasz tud lenni egy-egy szituációban. Ők gyakran már önállóan is olvassák a könyvet.

- Amikor hozzáfogtál, hogy a félelem témájával foglalkozz, akár előadás, akár könyv formájában, teljes mértékben a tapasztalataidra hagyatkoztál, vagy tudományos igényességgel utánanéztél a területnek?

- Nagyon alaposan utánanéztem tudományos szemmel is, de úgy gondoltam, akkor lesz a könyv hiteles ebben a témában, ha a saját élményeimből indulok ki, és azokhoz is érkezem vissza. Tulajdonképpen a saját élményeimre próbáltam valamiféle tudományos magyarázatott találni, pszichológiai, szociológiai, fiziológiai megközelítésből.

- Szülőként az egyik leggyakoribb hiba, amit elkövetünk, és itt nyugodtan beszélhetek magamról is, hogy hajlamosak vagyunk bizonyos félelmekre legyinteni. Szerinted van olyan félelem, amit lazábban kezelhetünk, vagy a gyerek összes félelmét egyforma súllyal kell kezelni?

- Szerintem figyelni kell a gyerekre, és ha fél valamitől, akkor azt igenis komolyan kell venni. Ha ez egy irracionális félelem, akkor érdemes megnézni, hogy milyen racionális okok húzódhatnak meg mögötte, mert ezek sokszor nem is egyértelműek. Lehet, hogy rájön a szülő, de előfordulhat, hogy segítséget kell kérnie ahhoz, hogy kiderítse, miért képzel a gyerek szörnyeket az ágy alá.

De ebben az egészben azt érzem a legfontosabbnak, hogy fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte.

Mert nagyon sokszor hallom akár az utcán sétálva is, hogy a szülő azt mondja, „Á, ettől butaság félni.” Ezzel rögtön szégyenbélyeget ragasztanak a gyerek félelmére és a gyerekre, és sokkal kisebb az esély, hogy legközelebb el fogja mondani, ha fél valamitől. Ráadásul ez hosszútávon kialakít a gyerekben egy hibás stratégiát, ami azt sugallja, hogy félni butaság, szégyenteljes dolog, és ha van valamilyen félelme, attól meg kell szabadulnia, azt el kell nyomnia. Márpedig a félelmektől nem lehet és nem is kell egy csettintésre megszabadulni, mert azok értünk vannak, azok indikátorok, és inkább kíváncsisággal kell feléjük fordulni. Sok mindent jelenthet a félelem. Miért van ez? Miért félek ettől? Az önbizalmammal van probléma? Vagy a hatékonyságomon kell javítani? A gyerekeknél ugyanígy van. Nagyon káros, ha az ember úgy nő fel, hogy a félelemhez a gyávaságot és a szégyenérzetet kapcsolja. Mert az biztos, hogy úgy sokkal nehezebb lesz szembenéznie majd a kihívásokkal, sokkal nehezebben hagyja el a komfortzónáját.

Az sem helyes hozzáállás, ha a szülő inkább megpróbálja elkerülni azokat a szituációkat, amelyek félelmet okoznak a gyereknek.

Mondok egy példát. Ha a gyerek teszem azt fél a kukásautóktól, és a szülő ezért úgy közlekedik, hogy véletlenül se találkozzanak kukásautóval, nehogy a gyereket traumatizálja, akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy érdemes a félelmeket elkerülni. Ez a magtartás a legrosszabb, mert minden más problémára ezt fogja alkalmazni, és soha nem tanulja meg, hogy beleálljon helyzetekbe, amelyek esetleg kockázattal, félelmekkel járnak.

- Tegyük fel, hogy a családunkat valamilyen veszély fenyegeti. Például anyagilag megszorulunk. Szerinted hasonló helyzetben jobb megkímélni a gyereket, hogy ne kelljen félnie, vagy vegyük komolyan annyira, hogy beavassuk ezekbe a problémákba?

- Szerintem tévedünk, ha megpróbáljuk rejtegetni a dolgokat a gyerek elől, mert azt gondoljuk, hogy még úgyis kicsi, nem érzékel semmit. A gyerekek mindent érzékelnek, legfeljebb még nem tudják szavakba önteni, és nem tudják racionalizálni, hogy mi is ténylegesen a gond. Nagyon sok gyerek ilyenkor magában kezdi keresni a hibát. Vagy nagyon sok gyerek úgy veszi át a szülő félelmeit, mintha a sajátja lenne. Fontos beszélgetni velük, kommunikálni, de az ő szintjükön, akár szimbólumok segítségével. Az sem jó, ha olyan és annyi információt zúdítunk rájuk, hogy azt már nem tudják feldolgozni.

- A kollektív félelmekkel, akár az irracionális kollektív félelmekkel hogyan lehet személyes szinten megbirkózni?

- Mire gondolsz?

- Vegyük például a menekültválságot, amihez úgy gondolom, a sok jogos félelem mellett sok irracionális félelem is párosul.

- Ezek a félelmeket is csak egyéni szinten tudjuk kezelni. A saját életünket tehetjük jobbá azzal, ha foglalkozni kezdünk azzal, ami félelemmel tölt el minket, és elkezdjük kicsit távolabbról figyelni ezt az egészet, és a helyzetre adott reakcióinkat is. Bár lehet, én ezt inkább társadalmi szintű szorongásnak hívnám.

Hiszen sokszor ilyenkor valójában meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mitől félünk, csak azt érezzük, hogy védenünk kell magunkat és be kell zárkóznunk.

Ez elmondható a menekültválság és sok más kollektív félelem kapcsán. Ilyenkor tényleg az a legjobb, ha egyfajta helikopter perspektívából nézzük a helyzetet és a racionálisan megvizsgáljuk. Először is fogalmazzuk meg, mitől félünk pontosan. Mennyire valós ez. Mit teszek ehhez hozzá? A konkrét példára lefordítva, honnan tájékozódom? Hiteles forrás? Mennyire kattintok rá a kattintás vadász, tragédiáktól hemzsegő oldalakra, ami miatt aztán egész éjszaka nem tudok aludni?

Pont a menekültválság kapcsán lehetett nagyon jól érzékelni, hogy a félelemkeltés, a félelemmel való manipuláció nagyon hatékony fegyver mind a politika, mind a marketing kezében, és élnek is vele, mert ezzel lehet leginkább az embereket befolyásolni. Akár szavazatokat szerezni, akár vásárlásra ösztönözni. A közösségi média jóvoltából pedig még a bőrünk alá is bejutnak ezek a hírek, akkor is, ha próbálunk elzárkózni előlük. Sokszor úgy manipulálnak minket, hogy észre sem vesszük.

Hiszen ezek a dolgok akkor hatékonyak, ha azt mondják, amit hallani szeretnénk, de azt érik el vele, amit ők szeretnének. Ez egy elég egyszerű képlet, amit amerikai szociológusok már a 70-es években leírtak, de a mai napig képesek az emberek ennek a csapdájába esni. Főleg napjainkban, amikor a Facebook vagy a Google az algoritmusai révén azokat a tartalmakat teszi elénk, amelyekre amúgy is nyitottak vagyunk. Elkezdünk egyfajta valóság buborékban élni és azt gondoljuk, akkor vagyunk biztonságban, ha bezárkózunk ebbe a buborékba. Saját magunk cenzorai leszünk azáltal, hogy megpróbálunk minden más tartalmat és véleményt elnémítani az életünkben, és aztán elcsodálkozunk, amikor „pofán vág” a valóság, hogy nagyon sok ember nem úgy gondolkozik, ahogy mi.

- Kicsit elkanyarodtunk az eredeti témánktól. Mesélj a Holli, a hősről.

- Fantasztikusak a visszajelzések, például van olyan szakember, aki elkezdte terápiás jelleggel használni a könyvet. Volt egy nagyon cuki kisfiú is, aki elmondta, hogy Holli példáján felbuzdulva hiszti nélkül megengedte az anyukájának, hogy megmossa a haját, mert olyan bátor szeretett volna lenni, mint Holli. Hallottam olyat is, hogy gyerekek kipróbálták a könyvben szereplő légzésgyakorlatokat az iskolában felelés, vagy ünnepség előtt. Hála Istennek azt érzem, hogy tényleg egyfajta gyakorlati támasz tud lenni a gyerekeknek. Ez volt az alapvetően a célom, hogy mesébe ágyazva gyakorlati dolgokban is tudjak segíteni. Úgyhogy fontolóra vettem a folytatását is, mert úgy látom, nagy szükség van ilyen témájú könyvekre, és hogy beszélgessünk ezekről a témákról a gyerekekkel.

Képek forrása: Al Ghaoui Hesna Facebook oldala, TEDx


KÖVESS MINKET:




Hogyan udvarolt Gárdonyi, Ady és Krúdy? 125 szerelmes levél a legnagyobb magyar íróktól
Nyáry Krisztián 7-8 évig kutatta a szerelmi titkokat, legújabb könyvében ezekből válogatott.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2018. november 17.


hirdetés

Írjál és szeressél címmel rendezett kötetbe 125 szerelmes levelet és mesélte el történetüket Nyáry Krisztián. A Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója, irodalomtörténész és író nevéhez olyan könyvsikerek fűződnek, mint az Így szerettek ők-kötetek, a Merész magyarok – 30 emberi történet, az Igazi hősök és a Festői szerelmek. Ezúttal ismert magyar művészek, közéleti személyiségek levelezéseiből válogatott és ezeken keresztül mutatja meg, milyen volt Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Ady Endre, Szabó Lőrinc, József Attila vagy épp Csáth Géza magánéletének egy-egy szeletkéje.

A könyvbemutatón kiderült, Nyáry már 7-8 éve kutat leveleket, jóval régebb óta foglalkozik ezzel, mint magával a könyvírással. Sőt, gyűjti is a számára kedveseket – némelyik azért érdekes, mert olyan, mint egy novella, más pedig azért, mert egy-egy szerző olyan arcát mutatja meg, amit nem ismerünk – főleg nem az irodalomkönyvekből.

Szeretlek Magyarország

ÉLŐ: Írjál és szeressél - Nyáry Krisztián könyvbemutatója

A legkorábbi szöveg a mohácsi csata előtt kevéssel íródott 1526-ban, a legrégebbi pedig 1976-os. Vonzódás, féltékenység, lánykérés, házasság, harmónia, szakítás, beteljesült szerelem – ilyen fejezetekre bontva találjuk a szövegeket, a mű teljesen lefedi a szerelem különféle stációit.

Különlegesek a kötetben azok a levelek, amelyek fogságban, börtönben íródtak.

A szerző elárulta, szívesen levelezne Krúdy Gyulával és Örkény Istvánnal is, de a kedvence az a szöveg, amelyet Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona írta férje szeretőjének, Radákovich Máriának írt 1935-ben:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.” Kosztolányi felesége az életveszélyes fenyegetés után még jó néhány szitkot szór Mária fejére, búcsúzóul még közli: „...vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon, és próbálja megtudni, mi van a látszatok mögött. Ez talán még rendes embert csinálhat magából.”

Krúdy Gyula külön fejezetet kapott – a leveleit olvasva könnyen megérthetjük, miért szerettek bele nők tömegei azonnal. Elképesztő stílusban írt, az összes kiszemeltjének esküdött égre-földre, hogy mindenkinek hazudott eddig, csak az éppen aktuális címzettnek nem. A nők – és ez már a hozzá címzett levelekből tűnik ki – egy olyan ködlovagot láttak benne, amilyen Ő maga valószínűleg sohasem volt. Férjes asszonyok is szép számmal írtak neki, dacára annak, hogy ezáltal teljesen kiadták magukat.

Gárdonyi Géza udvarlási szokásairól valóban nem sok minden derül ki az iskolában, de a könyvből az mindenképp, hogy a határozottság nem volt a sajátja. Hosszú ideig, évekig udvarolt egy Szarvassy Margit nevű tanítónőnek – legalábbis Gárdonyi úgy gondolta, hogy udvarol. Margitnak sajnos ez nem volt ennyire egyértelmű, abban a hitben volt, hogy baráti az ismeretségük. Az író végül egy 1901-es levélben a maga tartózkodó módján megvallotta érzéseit.

„Ha nekem férfi ismerősöm van, aki testvér az én lelkemnek, azt mondom neki: te szeretsz engem, én is szeretlek téged, éljünk együtt, mert öröm nekünk együtt élni, és így cselekszünk. De más a helyzet férfi és nő között. (...) már most az én hibám folytán fel van törve a pecsét. Én nem bírtam megállni, hogy meg ne látogassam, mert kegyed barátjának nevezett, azt gondoltam, hogy egyik jó barát a másikat meglátogathatja (...) Gondoltam, így eljárogatok majd kegyedhez, és kegyed azt fogja nekem mindig mondani: barátom. Én meg azt fogom mindig gondolni: kedvesem. És aztán átéljük szépen az életet, s majd mikor magánál is december lesz, nálam is, egyszer majd én, ráncos képű ősz ember, azt mondom teakevergetés közben: bizony, Margitka, bizony (...) Mindezeket gondolja át, Margitka, és írja meg: kettőspontot tegyünk-e a mostani állapotunkhoz, vagy csak szimplát.”

Gárdonyi ezt gondolta leánykérésnek. Margit megértette és határozottan, praktikusan, a dolgok komolyan vételét sürgetve válaszolt, amitől azonban az író halálra rémült és végül nem lett házasság a dologból.

Ennek tökéletes ellentéte tornádószerű szerelmi vallomásaival Ady Endre. Ez a levele 1905-ös, nem sokkal a Lédával való megismerkedése után íródott, de már nem az első volt.

„... lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok. Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.”

Érdekes, de egész gyakran előfordul, hogy a levelek írói (akik zömmel koruk ünnepelt művészei is egyben) sokszor talán kikacsintanak az elvileg privát, hivatalosan nem a nyilvánosságnak szóló üzeneteikből – mintha csak tisztában lennének azzal, hogy az utókor valószínűleg olvasni fogja őket. Erre remek példa Karinthy Frigyes levele szeretőjének, Gordon Ibynek (aki maga is irodalmi körökben mozgott, az írónak kezdő költőként mutatták be) 1927-ből:

"Rettenetesen szeretlek, mit szólsz hozzá? Mint a mennydörgős mennykő, úgy vágott főbe az a furcsa lehetetlen feltevés, hogy talán... talán... Te is -

Rémes. Hm? Mi?

Hogy mi lesz?

Az elejét látom. Csak a közepét nem látom, a végét is látom. Iskolában fogják tanítani a mi dolgunkat, fiam, az a gyanúm. Érettségi tétel leszünk.

'Kérem, Schwarz, beszéljen valamit Karinthy és G... legendás ügyéről. Hát kérem. Talán a bécsi levelekből valamit.' "

Aki még több izgalmas vagy édes-bús szerelmi történetre kíváncsi, itt tudja előrendelni a könyvet.


KÖVESS MINKET:




Kollár-Klemencz László szerint a műanyag kerti székek szimbolikus lenyomatai korunknak
Az ember és természet viszonyát kutató új novelláskötet mellé egy fotópályázatot is kiírtak. A verseny lezárult, az első öt helyezettről ebben a cikkben hull le a lepel.
Címkép: Révai Sára - szmo.hu
2018. október 22.


hirdetés

Kollár-Klemencz László nagy sikerű bemutatkozó kötete (a 2015-ben megjelent Miért távolodnak a dolgok?) után most újabb természetírásokban mutatja meg, hogyan találkozik az ember a természettel, hogyan működik az ember a természetben, és végső soron azt is: mi a természetes az emberben.

A szabadságot és biztonságot, kalandokat és kihívásokat, válaszokat és felejtést kereső figurák ismeretlenek és ismerősek. Titkuk van, és beszédes hallgatásuk. Mintha ismeretlen lábnyomokat követnénk az erdőben. Balladisztikus históriák, önéletrajzi elbeszélések, költői pillanatképek, abszurd rövid történetek váltakoznak a könyv lapjain.

"A műanyag kerti székek szimbolikus lenyomatai korunknak, viszonyunknak a természethez, önmagunkhoz, olcsó, könnyen eldobható, újra cserélhető életünkhöz, miközben az írások keresik a kapcsolatot az aranykorral, elveszni látszó értékeinkkel, és ezek átmentésének egyre nehezebb, de annál nagyobb űrt generáló mindennapos küzdelmével"

– teszi hozzá a szerző. A kapcsolódó játék kiírásában az volt a feladat, hogy a kötet kapcsán küldjenek be a játékosok olyan műanyag kerti székeket ábrázoló fotókat, amikhez kapcsolható egy-egy általunk előre megadott idézet a könyvből.

A kétszemélyes zsűrit Laci és Révai Sára alkották. Összesen 10 képet választottak ki, ezeket még idén kiállítják a Barabás Villában és a Premier Kultcaféban is, jövőre pedig utazókiállításként járják majd a fotók az országot. Az első 5 helyezettet – illetve a képeket ihlető idézeteket – pedig az alábbiakban is megnézheted.

5. helyezett: Gábor Béla

“Világos volt még, de érezhetően közeledett az este. Szeptember utolsó napja, ilyenkor hat óra körül már rohamosan sötétedni kezd, s ahogy eltűnik a meleg őszi nap, azonnal kidugja a hideg lábujjait a tél a takaró alól, hogy tudja mindenki merre halad a világ.”

4. helyezett: Király Péter

“Csak így résztvenni a világban, ami körülvesz, így alkalmazkodni mozdulatlanul. Hagyni, hogy a gravitáció legyen az erősebb, hagyni, hogy mozdulatlanságba kényszerítse.”

3. helyezett: Szerda Zsófia

“Egy rét, amint veszi a levegőt, megemelkedik a tüdő felett a selymes fű, majd egy enyhe fuvallatra kifújja, s hömpölyög a fűtenger az őt körülvevő tölgyek, gyertyánok, berkenyék lábainál. A rét szélén a fák kisebb hajtásai próbálják visszafoglalni a területet az erdőnek. Sok vadrózsa bokor szóródott el a réten. A kopott kertiszék felől ez jól látható, mert arról a pontról teljes egészében látható a terület.”

2. helyezett: Fábrik Gabriella

“Világos volt még, de érezhetően közeledett az este. Szeptember utolsó napja, ilyenkor hat óra körül már rohamosan sötétedni kezd, s ahogy eltűnik a meleg őszi nap, azonnal kidugja a hideg lábujjait a tél a takaró alól, hogy tudja mindenki merre halad a világ.”

1. helyezett: Kovács Réka

„Tisztuljon ki belül minden, hogy aztán jöhessen a következő nyár új legyekkel. Azok zúgják tele élettel a kerteket, de a régiek akkor már ne legyenek itt a téli házban. Ne hozzanak semmit át a múltból.”

(A kiállításhoz a képeket a Simul-Art Kft. készítette.)


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x