hirdetés
madarmentes-cimkep-1000x725.jpg

„Akkor az anyamadár vijjogva lecsapott rám” – a nap, amikor egy egész lakótelep madármentő lett

Szöveg és fotók: Hargitay Judit - szmo.hu
2019. július 16.


hirdetés

És ekkor jött a Nagy Lakótelepi Madármentő Akció. Átfutottam a szomszéd utcába anyámékhoz, nála a pincében volt néhány üres tejesdoboz, meg valami régi, műanyag rács, amivel le tudtuk fedni. Öcsém nagy doboz gumikesztyűjéből (fodrász, van otthon neki egy rakat) elzabráltam egy párat, aztán anyámmal meg a dobozzal levonultunk a parkba.

Addigra összeverődött már egy kis csapat: egy szép, fiatal lány egy francia bulldoggal, meg négy vagy öt, kábé egykorú aranyszőke kislány, a szomszéd játszótérről jöhettek. Ők is a fűben izgő-mozgó fióka fölött tanakodtak (a másik eltűnt), amikor megjelentünk a dobozzal.

Felvettem a gumikesztyűt, és óvatosan megközelítettem a kismadarat. Gond nélkül hagyta magát megfogni, ám abban a pillanatban, amint a tenyeremben érezte magát, olyan éktelen kárálásba kezdett, hogy megfagyott az ereimben a vér. A kíváncsian vizslató kislányok ijedten szétrebbentek – jól is tették, ugyanis csak most jött a java.

Megjelent ugyanis az anyamadár, aki vijjogó hanggal szabályosan lecsapott rám, de úgy ám, mint Alfred Hitchcock híres, Madarak című horrorjában a gyilkos szárnyasok. Az utolsó pillanatban vetődtem a földre, kezemben a fiókával, az anya centikkel a fejem fölött zúgott el. Aztán ezt megismételte visszafelé, majd néma csend lett.

Mindenki megdermedt a rémülettől. Pár pillanat múlva én is úgy néztem föl, mint a háborús filmekben a bombatámadások túlélői. Aztán óvatosan feltápászkodtam, betrükköztük a fiókát a dobozba, a rács alá. “Most pedig meg kéne keresni a másikat” – adtam ki az ukázt a hősiesen kitartó, szöszi kislányoknak.

Következett a terep szisztematikus átfésülése. Néhány lakó akkor már az ablakból biztatott, mutogattak ide-oda: “Az a kupac ott nem az?” Végül az egyik kislány kezdett rikoltozni, a távolabbi panelház sarkánál, egész bent, a pincelejárójánál: “Itt van, itt van!”

Ez a rosszabb állapotban lévő fióka volt, már alig mozdult. Az egyik kislány tányérnyi, kék szemeivel könyörgőn rám nézett: “Őt hadd fogjam meg én! Légyszi, még soha nem fogtam kismadarat!” Kémleltem a fákat, jó messzire jöttünk attól, ahol az anyamadár feltételezhetően őrködött, gondoltam, megkockáztatom.

Levettem a kesztyűt, és odanyújtottam a kislánynak: “Oké, de ezt vedd fel, és ott leszek mögötted, ha az anyja megint begurulna.” A kislány finoman, nagy felelősségtudattal közelítette meg a madárkát, bevallom, teljesen ellágyultam. A gyerekek olyan ösztönösen emberiek tudnak lenni. Leguggolt, óvatosan felnyalábolta a kimerült állatkát, és beeresztette a dobozba, a másik mellé. Az anyjuk már nem került elő.

A lakók örvendeztek, mi, a kis csapat pedig diadalmenetben vonultunk hazafelé, anyám elöl, kezében a dobozzal. A kislányokat megdicsértük, rohantak a játszótérre, szerintem aznap este az összes szülő ezt a sztorit hallgatta. Mi pedig bevittük a dobozt az erkélyemre.

Egy óra múlva érkeztek meg az Állatvédő Liga emberei (együttműködnek a Fióka- és Madármentőkkel), egy kedves fiatal nő és férfi. Már a kapubejárón vártam őket a dobozzal. “Önnel beszéltünk telefonon, ugye? Elnézést, Rákospalotáról jöttünk, hosszú volt az út” – nyújtotta a kezét mosolyogva a lány, mint kiderült, Angéla.

Megnézte a madárkákat. Elmondta, hogy szajkók, és valóban nem lakótelepre valók, de sajnos egyre inkább kiszorulnak a természetes élőhelyükről, az erdőkről-mezőkről. Azt is megtudtam, hogy nagyon fiatalon, röpképes állapotban kiugranak a fészekből, és utána a szüleik addig etetik őket, amíg teljesen erőre nem kapnak, és nem lesznek képesek maguk is élelmet szerezni.

Elvitték a fiókákat, aztán később Angéla még annyit üzent: “Szundi és Morgó (én nevezhettem el őket, ez jutott az eszembe) még nagyon kicsik. 10-12 naposak, legalább két hétig nem röpképesek.

Jól gyanítottad, kiestek a fészekből. Nagyon soványak és ki vannak száradva, szó szerint az életüket mentettétek meg. Most felhizlaljuk őket, és utána az erdőben szabadon engedjük. A szüleik már nem fognak támadni, lemondtak róluk, valószínűleg maradt még velük legalább három fióka.”

Hát így esett, hogy egy budai lakótelep zoológiailag teljesen képzetlen lakói – kicsik és nagyok együtt – megmentették/tük két szajkó-fióka életét. Talán nem nagy dolog, de ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy a kis dolgok tudnak néha a legnagyobbak lenni.

És azért írtam le ezt a történetet, mert talán akadnak mások is, akik osztoznak ebbéli – megingathatatlan – hitemben.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
meghalt-egy-hajlaktalan-gyasz-fedelnelkul-otthonnelkul-1.jpg

Meghalt egy hajléktalan, és én egy órán át sírtam, amikor megtudtam

Aznap reggel még a közeli padon ült és olvasott. Megrázott, hogy soha többé nem beszélgethetünk vele.
SzÉ - szmo.hu
2019. augusztus 19.



Meghalt egy ember, aki nem a közeli barátom volt, „csak” egy ismerősöm.

Egy hajléktalan férfi volt, aki a közelben élt, és aki ugyanúgy hozzátartozott a környékünkhöz. mint a többi ember, aki ott lakik, és látásból ismerünk a játszótérről, a parkból vagy a sarki boltból.

Nem találkoztam minden nap ezzel a hajléktalan férfival, és csupán csak alkalmanként beszélgettünk. Mégis megrázott a halála.

A párom időnként elszívott vele egy cigarettát, megtárgyalták az élet dolgait. Kapott tőlünk ruhát, ha szüksége volt rá, egy kis pénzt is. Kék szeméről, tiszta tekintetéről ismertük fel, amikor levágatta a hosszú haját egészen rövidre.

Amikor pünkösd előtt találkoztunk, egy kis ajándékot adtam neki. A kislányom megkérdezte, ki ő. Elmondtam, hogy kedves ismerősünk, akinek nincsen otthona. „Párnája sincsen?” – érdeklődött. „Az sincsen”, válaszoltam. Ezen elgondolkodott. De úgy emlegette azután, mint „a barátunk, akinek nincs hol laknia”.

Ez a hajléktalan férfi szeretett olvasni, gyakran láttuk könyvvel a kezében. Pár hete, amikor a közeli kis téren ült a szemerkélő esőben, egy lombos fa védelmében, krimit olvasott. Bár eredetileg sietni akartam, visszafordultam és beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, mit olvas és megbeszéltük, hogy ha legközelebb összefutunk, adok neki néhány könyvet.

Peter Maas Serpicóját olvasta egyébként, amit 40 éve adtak ki az Albatrosz könyvek sorozatban. Erről a könyvről is beszélgettünk egy kicsit, és az egyik megvesztegetési szituációval kapcsolatban zseniális ötlete támadt.

Nem ő volt az egyetlen hajléktalan, akit olvasni láttam. Jó néhány éve például annak voltam szemtanúja a Karinthy Frigyes úton, amikor hajléktalanok egy csoportja üldögélt a fűben egy társuk körül, aki novellát olvasott fel nekik.

Akinek nincsen otthona, annak saját könyvespolca sincsen. És saját kisebb-nagyobb könyvtára sem. Pedig attól, hogy valaki az utcára került még lehet igénye arra, hogy jó könyveket olvashasson.

Ezért arra kértem az ismerőseimet, hogy ajándékozzanak könyvet is a hajléktalanoknak. Jó, vagyis olvasható állapotú köteteket, például olyan könyvet, amiből valamiért kettő volt otthon, olyan regényt, ami nekik nem a kedvencük, de mások szeretik, izgalmas krimit, aminek kapható az új kiadása, így lecserélhetik a saját példányukat egy újabbra. Azt kértem tőlük, hogy adjanak a hajléktalanoknak olyan könyveket, amilyeneket ők is szeretnének ajándékba kapni.

Néhány nappal a beszélgetés után adtam oda a megígért könyveket a hajléktalan férfinak, volt köztük krimi és kortárs irodalom is.

Egy héttel később hazafelé mentünk a párommal, mindkettőnknek jó kedve volt. Befordultunk a sarkon, és azt láttuk, hogy a teret körbekerítették kordonnal. A padon ülő alakra pedig fekete ponyvát terítettek. Csak a jellegzetes vörös mintás hátizsák kandikált ki alóla.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
kisstibi3.jpg

"Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása" – Kiss Tibi válaszolt Tiffán Zsoltnak

A borász a közösségi oldalon írt levelében azt sérelmezte, hogy Tusványosra 'hülyegyerekeket' hívtak meg fellépni.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. augusztus 20.



Tiffán Zsolt a Facebookon tette közzé véleményét arról, hogy mit gondol Tusványosról, a magyar miniszterelnökről és Kiss Tibiék dalairól.

"Az elmúlt napokban rengeteg emberrel beszéltem, akik megerősítettek abban a hitemben, hogy a színpadon évek óta nagyon rosszul alakulnak a dolgok... Tusványos számomra a nemzeti érzület katalizátora! Ajándék és megtiszteltetés a völgyben Együtt lenni a harcostársakkal, a világ és az erdélyi magyarság körében. Magyarország Miniszterelnöke minden évben olyan istápot ad a lelkünknek, amely bőven szabályozza hazaszeretetünket..."

Ezek után azt sérelmezte, hogy a Quimby és Kiss Tibi miért léphetett fel a színpadon, egy szerinte oda nem illő produkcióval. "Mit keresnek ezek itt?" - írta. Szerinte: "Az tehet erről, akinek hagyják, hogy ezeket a hülyegyerekeket meghívja. Na, őt kell nagyon gyorsan kirúgni! Mindenki tudja, kiről beszélek. Akinek pedig nem inge, ne vegye magára!"

A zenész, Kiss Tibi szintén a Facebookon válaszolt minderre.

"Tisztelt Tiffán Zsolt!

Ön ugye borász. Alkohol gyártással és annak eladásával foglalkozik. Állítólag jó minőségű terméket hoz létre.

De gondolom Ön is tisztában van vele, mi történik, ha azt mértéktelenül, mohón fogyasztják. Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása az én alkotásomon keresztül.

Így is lehet használni, de nem erre való igazából. A címet a “nép” ragasztotta rá. Eredetileg “Miért” volt a címe, de nekem mindegy, ilyen a népköltészet. Már megszoktam. Ahogy azt is el kell fogadnom, hogy muníciónak használnak az érdekek és ideológiák harcában. Tetves egy dolog, de ez van. Engem is a “nagyszellem” vezérel. Fogyasszon mértékletesen.

Kicsit tekintsen rá úgy, mintha színházban látná az ellenpontját. A versike a tehetetlen düh megfogalmazása. Ebben senki nem szeret sokáig tocsogni. Olyan, mint egy okádás. Igaz nem a kiváló Tiffán bortól. Inkább valami ihatatlan, tömény lőrétől.

Rosszullétét a túlfogyasztás miatt megértem. Ízlésben, elvi kérdésekben pedig nem kívánok harcolni. Nekem tökmindegy, hogy miben hisz.

Üdv! KissTibi"


KÖVESS MINKET:




hirdetés
drogfuggok-szabadulas-rehab-abcug-5.jpg

'Ahogy kihúztam a tűt, szebb lett a világ' - drogfüggők mondták el, milyen szabadulni a pokolból

A ritka sikerek közé tartozik Béci és Béla története: nekik sikerült a leállás, pedig mindketten nehéz körülmények között nőttek fel.
Mizsur András, Fotó: Végh László, Forrás: Abcúg - szmo.hu
2019. augusztus 13.



Az előítéletek és a rendszerszintű problémák miatt a rossz szociális helyzetben lévő drogfüggők nehezen jutnak ellátáshoz: félnek, ha kiderül a droghasználat, rájuk hívják a rendőrséget vagy a gyámügy elveszi a gyereküket.

Rehabból alig néhány működik az országban, az alacsonyküszöbű szolgáltatásokból még nagyobb hiány van. Az olcsó és könnyen beszerezhető dizájner szerek térnyerése óta még nagyobb szükségük lenne segítségre.

A ritka sikertörténetek közé tartozik Béci és Béla: nekik sikerült a leállás, pedig mindketten nehéz körülmények között nőttek fel, családjuk majdnem elhagyta őket, egyikük a börtönt is megjárta - írja az Abcúg. A lap riportját teljes terjedelmében közöljük.

Turró Béla, azaz Béci Miskolc Hideg sornak nevezett részén él. Zűrös családból származik, apja alkoholista volt, rendszeresen megverte. “Hamar belenevelődtem az agresszív életbe” – mesélte a roma férfi. Az iskolában sokat verekedett, a legtöbb helyről kirúgták. Ahogy idősebb lett, elkezdett kimaradozni otthonról, szipuzott, lopott, kocsikat tört fel.

Burai Bélával a református egyház fenntartásában működő ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban találkoztunk. Néhány hónapja volt hátra a terápia végéig, októberben került be a rehabra. Részben kényszerből, a gyámügy elvette volna a gyerekeit, ha nem áll le az anyagozással. A 26 éves srác Recsken, a cigánytelep szélén nőtt fel. Nagyszülei nevelték fel, apjáék még csecsemőkorában lemondtak róla.

A vidéki szegregátumokat járva ritkán találkozni sikertörténetekkel, amikor valakinek sikerült leállnia az drogokkal, Béci és Béla története viszont ilyen.

Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ

Béci még tizenöt éves sem volt, amikor megházasodott, gyereke lett. Egy családi veszekedésből kifolyólag feleségének rokonai csúnyán megverték, erre négyüket megkéselte, tettéért kilenc év börtönre ítélték.

“Addigra megéltem annyi rosszat, mint más egész életében soha. A rendes élethez viszont hülye voltam: hogyan kell gyereket nevelni, működtetni egy házasságot. Mentem bele ugyanabba az életbe, amit apámtól láttam”.

Kigyúrva, tele tetoválásokkal hagyta el a börtönt 2005-ben. Diszkókban kidobóként kezdett el dolgozni, gyorsan nevet szerzett magának az éjszakai életben. Ekkor találkozott először kábítószerekkel: főleg speedet és ecstasyt szedett, hogy munka közben ne legyen fáradt. A nyugtatókra még a börtönben szokott rá, a napjai azzal indultak, hogy a kávé mellett bedobott néhány szem Rivotrilt.

Négy év múlva újra börtönbe került, de mire kijött, megváltoztak a drogfogyasztási szokások: megjelentek a dizájner szerek és az intravénás használók. “Láttam, hogy belőtték maguknak. Gondoltam, fú, ez ennyire jó?” Szabadulása után összeveszett feleségével, annyira megbántottnak érezte magát, hogy kipróbálta, milyen ha belövi magát. “Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ, minden szebb lett”. Onnantól mindig talált indokot, hogy szúrjon: a nehéz gyerekkor vagy a börtönben töltött évek ugyanúgy ürügy lehetett. Azzal áltatta magát, hogy ameddig nem maga veszi az anyagot, és más lövi be neki, addig nem lehet baj. Ez a pont is gyorsan eljött, akkor elkezdődött az igazi lejtmenet. “Van, aki bánatában drogozik, és van, aki örömében. Ő meg tud állni, sajnos én nem ez voltam.”

Már nem kellettek a barátok és a bulik ahhoz, hogy drogozzon: naponta 3-4 alkalommal szúrta magát, főleg kristályal és a zenének nevezett szintetikus szerrel. Bármit eladott, csak anyaghoz jusson. Teste tele lett sebekkel, bedrogozva késsel vagy üvegszilánkokkal vagdosta magát. Volt, hogy beletörte a tűt a karjába. Barátai elfordultak tőle, ha meglátták az utcán beállva, inkább átmentek a túloldalra. Szervezetét is megviselte a rendszeres drogfogyasztás: gondok voltak a szívével, tüdőembóliája lett. “Volt sok felismerésem, hogy le kéne már állni.”

Nem sok jóra számíthat egy drogos

A Bécihez hasonló hátrányos helyzetű drogfüggők nehezen jutnak egészségügyi és szociális ellátáshoz, pedig még nagyobb szükségük lenne a segítségre. A legszegényebbek legfeljebb a háziorvosig jutnak el, nekik viszont nincs megfelelő szaktudásuk a probléma kezeléséhez, de az is kérdéses, van-e egyáltalán helyben állandó orvos.

Szociális munkással ritkán találkoznak, az pedig még ritkább, hogy eljussanak egy drogambulanciára. Ebben szerepet játszik az is, hogy bizalmatlanok az intézményekkel, például a családsegítővel szemben. Részint az előítéletek miatt (kevésbé kapnak megfelelő tájékoztatást az orvosnál, amit tovább nehezít az alacsony iskolázottság), másrészt félnek, ha kiderül a drogozás, rájuk hívják a rendőrőket vagy elveszíthetik gyereküket.

“Aki drogosként kerül be az ellátórendszerbe, nem sok jóra számíthat”

– mondta Csák Róbert szociológus, a Magyar Addiktológiai Társaság vidéki szegregátumokban élő szerhasználók helyzetével foglalkozó kutatásának egyik szerzője. (Bár Burai Bélát a gyerekek elvesztésének lehetősége motiválta a változásra, de ettől még nem tekinthető rendszerszintű válasznak a problémára, hiszen előfordul, hogy valakinek elsőre nem sikerült a leállás.)

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
bothzoli-0.jpg

Madárpók a játszótéren, aligátorteknős az utcán – idén nyáron is jócskán akadt dolga Both Zoltánnak

Magyarország egyetlen vadállatbefogója részletesen elmeséli, milyen bevetésekben volt része az elmúlt hónapokban.
Both Zoltán írása - szmo.hu
2019. augusztus 19.



Boldog lennék, ha azt mondhatnám, hogy a fokozott figyelemfelkeltések miatt – gondolok itt a közösségi oldalakon való megjelenésekre – javult idén a helyzet, de sajnos nem így van.

Ennek valószínűleg az egyik fő oka még mindig az, hogy – bár valóban egyre nagyobb nyilvánosságot kap az állatmentés és az állatmentő szervezetek munkája, támogatása –

attól, mert lelkesen megosztunk egy-egy gyűlölettel teli posztot, még nem feltétlenül vagyunk állatvédők.

Nem várható el mindenkitől, hogy állatvédő legyen, viszont az, hogy ne ártsunk nekik, igenis elvárható, mert ők is teljes jogú lakosai ennek a bolygónak. Felelősséggel tartozunk értük, akkor is, ha a természetben találkozunk velük és akkor is, ha állattartók leszünk. Lehet, hogy ezek a mondatok keményen hangoznak, de ez az igazság, amin lehet és kell változtatni.

Azt, hogy a gyerekek hogyan álljanak az állatvédelemhez és természetvédelemhez, már gyermekkorban lehet és kell megalapozni. Amikor iskolákban és óvodákban tartok előadásokat a felelős állattartásról és viszek magammal néhány egzotikus állatot (óriáskígyót, kaméleont stb.),

érezhető a különbség, hogy az óvodásokhoz képest az iskolások, bármennyire érdeklődőek, már van némi fenntartás bennük.

Ez lehet szülői ráhatás vagy bármilyen kellemetlen élmény bizonyos állatokkal kapcsolatban. Ha a gyermekek egy más szellemben és tudatosságban nőnek fel, biztos vagyok benne, hogy a következő generáció sokkal alázatosabban fogja óvni és védeni környezetünket.

Hiába a sok hangzatos médiamegjelenés, egyszerűen az emberek még mindig nem hiszik el, hogy ezek a dolgok valóban megtörténhetnek…

Ezen a nyáron történt, hogy egy hölgy autójából, vezetés közben bukkant elő néhány sikló. Az egyébként napi szinten használatos személygépkocsiba költöztek be az erdei siklók, melyek menet közben úgy gondolták, kimenekülnek a mozgó jármű motorteréből. Bármennyire ártalmatlan siklóról beszélünk, rendkívül veszélyes helyzet ez, de szerencsére baleset nem történt.

Amikor a helyszínre érkeztem, már „csak” egy példányt találtam megbújva az akkumulátor mellett. Alig volt látható, éppenhogy megcsillant a bőre a sok kábel között. Sikerült épségben kivenni, és később természetvédelmi területen szabadon is engedtük, mert Magyarországon őshonos, védett fajról beszélünk.

Egyik esetben viszont nem őshonos állat miatt riasztott a közterület-felügyelet egyik embere, mert egy üres kuka aljában tekeredett egy kb. 120 centis kígyó.

Kiderült, hogy Amerikában őshonos királysikló volt, tehát egészen biztosan egy magángyűjtőtől megszökött vagy általa kidobott állatról beszélünk.

Azért itt jegyezném meg, hogy csakúgy, mint a kutyák vagy macskák esetében, itt is van egy eljárási mód... Amikor egy felelőtlen magángyűjtő kidob egy kígyót – és itt most egyéb következményeket nem kezdek el felsorolni, melyekből akár tragikus baleset is történhet – szerencsés esetben közvetlenül riasztanak engem.

Ha esetleg állatmenhelyeket riasztanak, akik sokkal inkább jártasak a kutyák és macskák mentésében, előfordulhat, hogy nem feltétlenül helyesen azonosítják be az állatot.

Sajnos történt ilyen a nyáron, de még időben sikerült „elrendezni” a dolgokat. Szóval értesítenek engem, ezek után állatorvoshoz kell vinni és kideríteni, van-e benne chip. Ezek után karanténba kell helyezni az állatot, ami egy hüllő esetében rendkívül költséges is lehet, hiszen speciálisan felszerelt terráriumra van szükség a megfelelő életkörülmény biztosítása miatt. A hüllők egy bizonyos faja tartási engedélyhez kötött, így lehet legálisan tartani állatot.

Ha ez a valóságban így történne, nem hinném, hogy csak úgy „szélnek eresztenék” ezeket az állatokat, hiszen aki így tesz, bűncselekményt követ el. Mint ahogyan az is, aki az ország területére engedély nélkül hoz be veszélyes állatot.

Ilyen például az aligátorteknős, amely az állatok veszélyességét megkülönböztető rendelet szerint különösen veszélyes csoportba tartozik, és csak állatkertben tartható. Mégis jutott nyárra egy termetes aligátorteknős is, amit Zala megyében láttak sétálni az utcán és amelyet sikerült befogni.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x