hirdetés
Pattanásig feszült krimi Budapest angol szerelmesétől – beszélgetés Adam LeBorral, a Nyolcadik kerület írójával
Egy roma származású budapesti nyomozó a 2015-ös nagy migránsválság idején értesül egy gyilkosságról. Azonban hamarosan rá kell jönnie, hogy ennek az emberölésnek a szálai sokfelé vezetnek, az alvilágtól a legmagasabb körökig.
Szöveg és fotó: Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. május 01.


hirdetés

Erről szól a Nyolcadik kerület című krimi, amelynek szerzője Adam LeBor angol író. LeBor, aki a Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt, jó ismerője és szerelmese fővárosunknak: az elmúlt 30 évben rengeteg időt töltött itt és Közép-Kelet Európában újságíróként, többek között a londoni Times-ot, az Independentet tudósította a kelet-európai rendszerváltásokról. A magyar kötődés kihatott írói munkásságára is: tíz évvel ezelőtt jelent meg a Budapest Protokoll című regénye. A Nyolcadik kerület magyar kiadása két évvel követi a nagy-britanniai megjelenést.

Az Íróval a könyvfesztivál helyszínén, a Millenárison beszélgettünk.

– Nem mindennapos, hogy egy angol író ennyire ragaszkodjon Budapesthez. Emlékszik még az első magyarországi élményeire?

– Igen, emlékszem. Először 1990. novemberében jöttem Budapestre, hogy egy utazási cikket írjak az Elle magazinnak. Tehát semmi történelem vagy politika. Életem egyik legizgalmasabb hetét töltöttem itt. Mindenki nagyon szívélyesen fogadott. A kalauzom egy olyan ember volt, akivel korábban sosem találkoztam. Egy londoni barátom barátja barátjának az unokatestvére látott vendégül otthonában és minden este elvitt valahová. Teljesen elbűvölt a város: a királyi vár (ezt Adam magyarul mondja!), a törökkori fürdők, a mesés templomok, a kommunista korból maradt irodatömbök, a szép 19. századi lakóházak – sokszor mindez egyetlen utcában! Londonnak nincsen ennyire sokféle arca. Pontosan emlékszem, amikor a Lánchídon mentem át a Gerbeaud-ba, és a köd felszállt a Duna felett…Európában voltam és mégis annyira más volt. És a nyelv, az olyan szavak, mint „viszontlátásra”. Kezdetben egy étlapon sem tudtam eligazodni, vagy a fodrásznak elmagyarázni, hogy milyen hajvágást akarok. Budapest akkoriban egészen más volt, mint manapság. Ma már nagyon fejlett, igazi európai főváros, valami eltűnt abból a titokzatos kalandból, ami bennünket, korábbi látogatókat úgy megragadott.

– Ön újságíróként éveken át követte a kelet-európai posztkommunista országok fejlődését. Nem gondolja, hogy ezeknek az országoknak a többsége utat tévesztett a rendszerváltások után – legalábbis ahhoz képest, amit reméltünk?

– Úgy gondolom, hogy a 90-es évek elején túlságosan nagyok voltak az elvárások. Sokan azt hitték, hogy vége a kommunizmusnak, itt a kapitalizmus, beköszönt a jólét, mindenkinek meglesz a maga hétvégi háza a Balaton, a Balti-tenger vagy a Fekete-tenger partján. Csakhogy szerintem ezt az átmenetet nem jól kezelték, az olyan külső erők sem, mint például a Nemzetközi Valutaalap (IMF). Nem volt realitása annak, hogy azt mondták az egypártrendszerű államoknak: eddig tervgazdálkodás volt, most berobban a szabadpiaci gazdálkodás. Ezek a dolgok nem így működnek. Több nemzedékre van szükség, amíg egy ország megtanul kapitalista módon gondolkodni.

Az egész kommunizmus azon alapult, hogy az emberek azt tették, amit mondtak nekik, nem kellett kockázatot vállalniuk, és éppen ezért felelősséget sem. Aztán egyik napról a másikra azt mondták nekik, hogy kockáztatniuk kell, döntéseikért felelősséggel tartoznak, és nekik kell kitalálniuk, hogy működjön a rendszer.

Vagy vegyük például az észak-magyarországi acélgyárakat. Egyik pillanatról a másikra döntöttek a bezárásukról és az emberek ott maradtak munka nélkül. Persze ott volt a lehetőség a kisvállalkozásokban, de az egész átmenet túlságosan brutálisra sikerült. De azért volt a kommunizmus megszűnésének pozitív oldala is: a demokrácia, a szabadság, van lehetőség az anyagi gyarapodásra, közben ki lehet mondani bármit, el lehet utazni bárhová. Tehát a politikai átmenet igen sikeresnek mondható.

– Azért kezdetben lényegesen többet vártunk a demokráciától, például a parlamentarizmus, vagy a sajtószabadság terén.

– Ez is egy hosszú, lassú folyamat. Lehet, hogy sokan azt hitték, hogy rögtön olyan lesz a demokrácia Magyarországon, mint például Ausztriában vagy Dániában. Szégyen, hogy annyi tehetséges fiatal elhagyta Magyarországot, hogy Nyugat-Európában dolgozzon és ott is éljen, amikor még mindig nagyon sok a lehetőséget itt, és Budapest is sok mindent kínál.

– Beszéljünk a magyarul most megjelenő regényéről, a Nyolcadik kerületről, amely egy trilógia első kötete. Hogyan talált rá Kovács Baltazár figurájára?

– Budapesten játszódó krimit akartam írni, ehhez kerestem egy detektív-figurát, és hozzá egy háttértörténetet. A brit nagykövetség egyik fogadásán találkoztam roma rendőrtisztekkel. Kiderült számomra, hogy egyeseknek a foglalkozásuk miatt problémáik voltak a családjukkal, de voltak, akiket pedig saját rendőrtársaik nehezen fogadtak be. Megtanultam, hogy a cigány társadalomban a család az első, nagyon erősek ezek a kötelékek. Amikor a nácik elhurcolták a cigányokat, nem voltak hajlandók elválni gyerekeiktől, és Auschwitzban egész családok mentek együtt a gázkamrába.

Ebből táplálkozik a főszereplő belső konfliktusa: apjának és öccsének alvilági üzelmei vannak, ő azonban teljesíteni akarja rendőri hivatását, de állandóan visszahúzza őt a család iránti lojalitása.

– A regényben az ön meglátásai a magyar társadalomról és politikai életről annyira pontosak, hogy ha valaki nem ismeri az Önt és munkásságát, azt is hihetné, hogy a szerző született magyar.

– Szeretném leszögezni, hogy ez egy detektívregény, amelynek középpontjában Baltazár és családja áll, a háttere csupán fikció.

A szerző, középen, jobbról Iain Lindsay, az Egyesült Királyság budapesti nagykövete, balról Andóni Csaba, a könyv fordítója

– Az egyik főszereplő, a főhős volt barátnője oknyomozó újságíró. Ez a figura azért is érdekes az olvasóknak, mert ez a fajta újságírás manapság elég komoly nehézségekbe ütközik Magyarországon.

– Azért választottam egy oknyomozó újságírót, mert olyan szereplőkre volt szükségem, akiknek oka és küldetése van arra, hogy bizonyos dolgokat csináljon.

Enikő hivatása jól ellensúlyozza a rendőr munkáját, ő feltehet olyan kérdéseket, amelyek egyes embereket kellemetlen helyzetbe hoznak.

Én úgy látom, hogy ma is létezik a tényfeltáró sajtó Magyarországon, számos internetes portálon és más kiadványokban jelennek meg oknyomozó cikkek.…Mindazonáltal Enikő figuráját a Baltazárhoz fűződő viszonya, illetve a sztori menete határozza meg.

– A könyvben az igazságügy-minisztert Bárdossy-nak hívják. A 40-es években volt egy ilyen nevű miniszterelnökünk, akit aztán háborús bűnösként kivégeztek.

– Igen, most már ismerem Bárdossy László történetét, de nem ismertem a részleteket, amikor a könyvet írtam. A nevet csak a hangzás miatt választottam. Az a baj, hogy amikor valaki külföldiként ír egy ilyen könyvet, a hazai olvasók minden mögött valami más értelmet keresnek. Ez egy krimi, nincsenek benne titkos kódok.

– Hogyan fogadták Nagy-Britanniában a Nyolcadik kerületet és mit vár a magyar kiadástól?

– Nagyon jó kritikákat kapott . Most jelent meg a második kötet, a Kossuth tér, amelyet a Times „a hónap krimijének” választott, és ugyancsak elismerően írt róla a Daily Mail. Remélem, hogy a magyar olvasók is izgalmasnak találják ezt a detektívsztorit, és az összetett jellemű főhőst, akinek több irányban kell egyszerre helytállnia. A harmadik résznek Margit-híd lesz a címe, de ez még egyelőre csak a fejemben állt össze.

Adam LeBor Nyolcadik kerülete a Kossuth Kiadónál jelent meg.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
Telefonján írt egy regényt a menekülttáborban – elnyerte vele az egyik legrangosabb irodalmi díjat
Ausztráliába nem engedik be a kurd-iráni újságírót, most mégis óriási elismerésben részesült.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. február 01.



Egy Pápua Új-Guineai táborban tartózkodó menekült nyerte meg Ausztrália legnagyobb pénzzel járó irodalmi díját, amellyel 125 ezer ausztrál dollár járt, tudósított a CNN.

Behrouz Boochani nem tudott jelen lenni a csütörtöki Victorian Premier's Literary Awrds nevű díjátadón, ahol mind a Victorian díjat, mind a non-ficiton kategória díját neki ítélték oda. Ausztrália 2013-ban toloncolta kényszerrel a kurd-iráni újságírót Manus-szigetre, mivel a férfi megpróbált érvényes vízum nélkül belépni Ausztráliába. Boochani és 600 további menekült hiába várja, hogy kiszabaduljon a fogolytáborból. Ausztrália a szigeten bezárta regionális ügyviteli központját 2017-ben.

من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم و په ڕه کانم ره نگین ترینه له دونیادا من هە ڵوئێکم به رز ده فڕم من بۆنێ هه ناسه کانی کچێکی لاوم من کۆن ترین ئاوازم من من عاشقی مروڤم "بێهرووز بووچانی"

1,873 Likes, 73 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم..."

Boochani a mobiltelefonját használta írásra a táborban, s egy regény született meg így: "No Friend But the Mountains: Writing from Manus Prison" a címe, magyarul: "Csak a hegyek a barátaim - A manusi börtönből írva". A regény kiadója darabonként, sms-ben kapta meg az írást.

A regényt méltató díjazók szerint Boochani műve a túlélés regénye, igazi lírai első kézből való beszámoló, "az ellenállás sóhaja", amely mind Ausztráliáról, mind az ország tetteiről árulkodik, s újfajta perspektívából mutatja be mindezt.

#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains

2,036 Likes, 103 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains"

Boochani tavaly a CNN-t is tájékoztatta helyzetéről, s úgy írta le a szituációt, mint "államilag szankcionált túsztartást".

"Elfelejtett emberek vagyunk - írta - s elfelejtett szigeteken tartanak minket fogva."

Az ausztrál kormány tartja magát kijelentéséhez, miszerint a szigorú határvédelmi szabályok miatt fontos, hogy elkerüljék az embercsempészek által a tengeren elkövetett gyilkosságokat. Így hát azokat, akik ausztrál vizekre érkeznek hajóval, offshore ügyviteli központokba küldik s elrendelik, hogy soha nem tehetik be a lábukat az országba. Boochani regényének most mégis sikerült.


KÖVESS MINKET:



hirdetés
Al Ghaoui Hesna: "Fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte"
Hesna szerint a gyerekek félelmére nem jó szülői válasz, hogy ettől butaság félni. Szembe kell nézni a félelmekkel. Ebben segít új könyve, a Holli, a hős.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. november 24.



A TEDxDanubia 2016-ban indította el a Conversations programot, hogy az érdeklődök ne csak előadásokat hallgassanak, hanem beszélgethessenek is az érdekes témákról. A november 13-án tartott konferencia első szegmensében összesen 21 helyszínen lehetett érdekes témákról beszélgetni. Az egyik téma a félelem volt, amelyhez Al Ghaoui Hesnát kérték fel szakértőnek.

- Milyen élmény volt nem előadóként, hanem beszélgető partnerként részt venni a programban?

- Nagyon izgalmas volt. Mindenki hozzászólt a beszélgetéshez és az emberek egész bensőséges dolgokat is el mertek árulni ahhoz képest, hogy másfél óra alatt nem igazán lehet nagy lelki mélységekig eljutni.

De mint kiderült, már az is segítség, ha halljuk, hogy mások is félnek, és gyakran ugyanattól félnek, mint mi.

Ez az a helyzet, amikor a félelem nem szétválasztja, izolálja az embereket, hanem összeköti őket. A félelem elveszíti a negatív erejét, ha kimondjuk, mitől félünk, ha beszélünk róla.

- Szeptemberben jelent meg új könyved: Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran. Korábban már írtál egy könyvet a félelemről felnőtteknek, ez volt a Félj bátran. A Holli tulajdonképpen a korábbi könyved lefordítva a gyerekek nyelvére, vagy egészen más a megközelítése?

- Tulajdonképpen a Félj bátran legfontosabb üzeneteit szerettem volna átültetni mesébe, egy gyerekeknek szóló történetbe. Éppen ezért a két könyv között szoros kapcsolat van. Nyilvánvalóan a Félj bátran megközelítése sokkal részletesebb és tudományosabb. De a célja és az üzenete mindkettőnek ugyanaz, hogy a bátorságot egy picit más szemszögből láttassa. Azt szerettem volna elmondani a gyerekeknek, hogy a félelem teljesen normális, természetes érzés.

Bár hozzáteszem, hogy a Holli, a hős kicsit a szülőknek is szól.

Egy kedves ismerősöm családi könyvnek nevezte. Eleve több korosztályhoz is szól, mert szerintem akár egy 4-5 éves gyerek is tud azonosulni vele, de talán a 9-12 éves korosztály az, amelyiknél igazán mélyre tud menni az üzenete, és akiknek igazi támasz tud lenni egy-egy szituációban. Ők gyakran már önállóan is olvassák a könyvet.

- Amikor hozzáfogtál, hogy a félelem témájával foglalkozz, akár előadás, akár könyv formájában, teljes mértékben a tapasztalataidra hagyatkoztál, vagy tudományos igényességgel utánanéztél a területnek?

- Nagyon alaposan utánanéztem tudományos szemmel is, de úgy gondoltam, akkor lesz a könyv hiteles ebben a témában, ha a saját élményeimből indulok ki, és azokhoz is érkezem vissza. Tulajdonképpen a saját élményeimre próbáltam valamiféle tudományos magyarázatott találni, pszichológiai, szociológiai, fiziológiai megközelítésből.

- Szülőként az egyik leggyakoribb hiba, amit elkövetünk, és itt nyugodtan beszélhetek magamról is, hogy hajlamosak vagyunk bizonyos félelmekre legyinteni. Szerinted van olyan félelem, amit lazábban kezelhetünk, vagy a gyerek összes félelmét egyforma súllyal kell kezelni?

- Szerintem figyelni kell a gyerekre, és ha fél valamitől, akkor azt igenis komolyan kell venni. Ha ez egy irracionális félelem, akkor érdemes megnézni, hogy milyen racionális okok húzódhatnak meg mögötte, mert ezek sokszor nem is egyértelműek. Lehet, hogy rájön a szülő, de előfordulhat, hogy segítséget kell kérnie ahhoz, hogy kiderítse, miért képzel a gyerek szörnyeket az ágy alá.

De ebben az egészben azt érzem a legfontosabbnak, hogy fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte.

Mert nagyon sokszor hallom akár az utcán sétálva is, hogy a szülő azt mondja, „Á, ettől butaság félni.” Ezzel rögtön szégyenbélyeget ragasztanak a gyerek félelmére és a gyerekre, és sokkal kisebb az esély, hogy legközelebb el fogja mondani, ha fél valamitől. Ráadásul ez hosszútávon kialakít a gyerekben egy hibás stratégiát, ami azt sugallja, hogy félni butaság, szégyenteljes dolog, és ha van valamilyen félelme, attól meg kell szabadulnia, azt el kell nyomnia. Márpedig a félelmektől nem lehet és nem is kell egy csettintésre megszabadulni, mert azok értünk vannak, azok indikátorok, és inkább kíváncsisággal kell feléjük fordulni. Sok mindent jelenthet a félelem. Miért van ez? Miért félek ettől? Az önbizalmammal van probléma? Vagy a hatékonyságomon kell javítani? A gyerekeknél ugyanígy van. Nagyon káros, ha az ember úgy nő fel, hogy a félelemhez a gyávaságot és a szégyenérzetet kapcsolja. Mert az biztos, hogy úgy sokkal nehezebb lesz szembenéznie majd a kihívásokkal, sokkal nehezebben hagyja el a komfortzónáját.

Az sem helyes hozzáállás, ha a szülő inkább megpróbálja elkerülni azokat a szituációkat, amelyek félelmet okoznak a gyereknek.

Mondok egy példát. Ha a gyerek teszem azt fél a kukásautóktól, és a szülő ezért úgy közlekedik, hogy véletlenül se találkozzanak kukásautóval, nehogy a gyereket traumatizálja, akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy érdemes a félelmeket elkerülni. Ez a magtartás a legrosszabb, mert minden más problémára ezt fogja alkalmazni, és soha nem tanulja meg, hogy beleálljon helyzetekbe, amelyek esetleg kockázattal, félelmekkel járnak.

- Tegyük fel, hogy a családunkat valamilyen veszély fenyegeti. Például anyagilag megszorulunk. Szerinted hasonló helyzetben jobb megkímélni a gyereket, hogy ne kelljen félnie, vagy vegyük komolyan annyira, hogy beavassuk ezekbe a problémákba?

- Szerintem tévedünk, ha megpróbáljuk rejtegetni a dolgokat a gyerek elől, mert azt gondoljuk, hogy még úgyis kicsi, nem érzékel semmit. A gyerekek mindent érzékelnek, legfeljebb még nem tudják szavakba önteni, és nem tudják racionalizálni, hogy mi is ténylegesen a gond. Nagyon sok gyerek ilyenkor magában kezdi keresni a hibát. Vagy nagyon sok gyerek úgy veszi át a szülő félelmeit, mintha a sajátja lenne. Fontos beszélgetni velük, kommunikálni, de az ő szintjükön, akár szimbólumok segítségével. Az sem jó, ha olyan és annyi információt zúdítunk rájuk, hogy azt már nem tudják feldolgozni.

- A kollektív félelmekkel, akár az irracionális kollektív félelmekkel hogyan lehet személyes szinten megbirkózni?

- Mire gondolsz?

- Vegyük például a menekültválságot, amihez úgy gondolom, a sok jogos félelem mellett sok irracionális félelem is párosul.

- Ezek a félelmeket is csak egyéni szinten tudjuk kezelni. A saját életünket tehetjük jobbá azzal, ha foglalkozni kezdünk azzal, ami félelemmel tölt el minket, és elkezdjük kicsit távolabbról figyelni ezt az egészet, és a helyzetre adott reakcióinkat is. Bár lehet, én ezt inkább társadalmi szintű szorongásnak hívnám.

Hiszen sokszor ilyenkor valójában meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mitől félünk, csak azt érezzük, hogy védenünk kell magunkat és be kell zárkóznunk.

Ez elmondható a menekültválság és sok más kollektív félelem kapcsán. Ilyenkor tényleg az a legjobb, ha egyfajta helikopter perspektívából nézzük a helyzetet és a racionálisan megvizsgáljuk. Először is fogalmazzuk meg, mitől félünk pontosan. Mennyire valós ez. Mit teszek ehhez hozzá? A konkrét példára lefordítva, honnan tájékozódom? Hiteles forrás? Mennyire kattintok rá a kattintás vadász, tragédiáktól hemzsegő oldalakra, ami miatt aztán egész éjszaka nem tudok aludni?

Pont a menekültválság kapcsán lehetett nagyon jól érzékelni, hogy a félelemkeltés, a félelemmel való manipuláció nagyon hatékony fegyver mind a politika, mind a marketing kezében, és élnek is vele, mert ezzel lehet leginkább az embereket befolyásolni. Akár szavazatokat szerezni, akár vásárlásra ösztönözni. A közösségi média jóvoltából pedig még a bőrünk alá is bejutnak ezek a hírek, akkor is, ha próbálunk elzárkózni előlük. Sokszor úgy manipulálnak minket, hogy észre sem vesszük.

Hiszen ezek a dolgok akkor hatékonyak, ha azt mondják, amit hallani szeretnénk, de azt érik el vele, amit ők szeretnének. Ez egy elég egyszerű képlet, amit amerikai szociológusok már a 70-es években leírtak, de a mai napig képesek az emberek ennek a csapdájába esni. Főleg napjainkban, amikor a Facebook vagy a Google az algoritmusai révén azokat a tartalmakat teszi elénk, amelyekre amúgy is nyitottak vagyunk. Elkezdünk egyfajta valóság buborékban élni és azt gondoljuk, akkor vagyunk biztonságban, ha bezárkózunk ebbe a buborékba. Saját magunk cenzorai leszünk azáltal, hogy megpróbálunk minden más tartalmat és véleményt elnémítani az életünkben, és aztán elcsodálkozunk, amikor „pofán vág” a valóság, hogy nagyon sok ember nem úgy gondolkozik, ahogy mi.

- Kicsit elkanyarodtunk az eredeti témánktól. Mesélj a Holli, a hősről.

- Fantasztikusak a visszajelzések, például van olyan szakember, aki elkezdte terápiás jelleggel használni a könyvet. Volt egy nagyon cuki kisfiú is, aki elmondta, hogy Holli példáján felbuzdulva hiszti nélkül megengedte az anyukájának, hogy megmossa a haját, mert olyan bátor szeretett volna lenni, mint Holli. Hallottam olyat is, hogy gyerekek kipróbálták a könyvben szereplő légzésgyakorlatokat az iskolában felelés, vagy ünnepség előtt. Hála Istennek azt érzem, hogy tényleg egyfajta gyakorlati támasz tud lenni a gyerekeknek. Ez volt az alapvetően a célom, hogy mesébe ágyazva gyakorlati dolgokban is tudjak segíteni. Úgyhogy fontolóra vettem a folytatását is, mert úgy látom, nagy szükség van ilyen témájú könyvekre, és hogy beszélgessünk ezekről a témákról a gyerekekkel.

Képek forrása: Al Ghaoui Hesna Facebook oldala, TEDx


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Hogyan udvarolt Gárdonyi, Ady és Krúdy? 125 szerelmes levél a legnagyobb magyar íróktól
Nyáry Krisztián 7-8 évig kutatta a szerelmi titkokat, legújabb könyvében ezekből válogatott.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2018. november 17.



Írjál és szeressél címmel rendezett kötetbe 125 szerelmes levelet és mesélte el történetüket Nyáry Krisztián. A Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója, irodalomtörténész és író nevéhez olyan könyvsikerek fűződnek, mint az Így szerettek ők-kötetek, a Merész magyarok – 30 emberi történet, az Igazi hősök és a Festői szerelmek. Ezúttal ismert magyar művészek, közéleti személyiségek levelezéseiből válogatott és ezeken keresztül mutatja meg, milyen volt Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Ady Endre, Szabó Lőrinc, József Attila vagy épp Csáth Géza magánéletének egy-egy szeletkéje.

A könyvbemutatón kiderült, Nyáry már 7-8 éve kutat leveleket, jóval régebb óta foglalkozik ezzel, mint magával a könyvírással. Sőt, gyűjti is a számára kedveseket – némelyik azért érdekes, mert olyan, mint egy novella, más pedig azért, mert egy-egy szerző olyan arcát mutatja meg, amit nem ismerünk – főleg nem az irodalomkönyvekből.

Szeretlek Magyarország

ÉLŐ: Írjál és szeressél - Nyáry Krisztián könyvbemutatója

A legkorábbi szöveg a mohácsi csata előtt kevéssel íródott 1526-ban, a legrégebbi pedig 1976-os. Vonzódás, féltékenység, lánykérés, házasság, harmónia, szakítás, beteljesült szerelem – ilyen fejezetekre bontva találjuk a szövegeket, a mű teljesen lefedi a szerelem különféle stációit.

Különlegesek a kötetben azok a levelek, amelyek fogságban, börtönben íródtak.

A szerző elárulta, szívesen levelezne Krúdy Gyulával és Örkény Istvánnal is, de a kedvence az a szöveg, amelyet Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona írta férje szeretőjének, Radákovich Máriának írt 1935-ben:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.” Kosztolányi felesége az életveszélyes fenyegetés után még jó néhány szitkot szór Mária fejére, búcsúzóul még közli: „...vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon, és próbálja megtudni, mi van a látszatok mögött. Ez talán még rendes embert csinálhat magából.”

Krúdy Gyula külön fejezetet kapott – a leveleit olvasva könnyen megérthetjük, miért szerettek bele nők tömegei azonnal. Elképesztő stílusban írt, az összes kiszemeltjének esküdött égre-földre, hogy mindenkinek hazudott eddig, csak az éppen aktuális címzettnek nem. A nők – és ez már a hozzá címzett levelekből tűnik ki – egy olyan ködlovagot láttak benne, amilyen Ő maga valószínűleg sohasem volt. Férjes asszonyok is szép számmal írtak neki, dacára annak, hogy ezáltal teljesen kiadták magukat.

Gárdonyi Géza udvarlási szokásairól valóban nem sok minden derül ki az iskolában, de a könyvből az mindenképp, hogy a határozottság nem volt a sajátja. Hosszú ideig, évekig udvarolt egy Szarvassy Margit nevű tanítónőnek – legalábbis Gárdonyi úgy gondolta, hogy udvarol. Margitnak sajnos ez nem volt ennyire egyértelmű, abban a hitben volt, hogy baráti az ismeretségük. Az író végül egy 1901-es levélben a maga tartózkodó módján megvallotta érzéseit.

„Ha nekem férfi ismerősöm van, aki testvér az én lelkemnek, azt mondom neki: te szeretsz engem, én is szeretlek téged, éljünk együtt, mert öröm nekünk együtt élni, és így cselekszünk. De más a helyzet férfi és nő között. (...) már most az én hibám folytán fel van törve a pecsét. Én nem bírtam megállni, hogy meg ne látogassam, mert kegyed barátjának nevezett, azt gondoltam, hogy egyik jó barát a másikat meglátogathatja (...) Gondoltam, így eljárogatok majd kegyedhez, és kegyed azt fogja nekem mindig mondani: barátom. Én meg azt fogom mindig gondolni: kedvesem. És aztán átéljük szépen az életet, s majd mikor magánál is december lesz, nálam is, egyszer majd én, ráncos képű ősz ember, azt mondom teakevergetés közben: bizony, Margitka, bizony (...) Mindezeket gondolja át, Margitka, és írja meg: kettőspontot tegyünk-e a mostani állapotunkhoz, vagy csak szimplát.”

Gárdonyi ezt gondolta leánykérésnek. Margit megértette és határozottan, praktikusan, a dolgok komolyan vételét sürgetve válaszolt, amitől azonban az író halálra rémült és végül nem lett házasság a dologból.

Ennek tökéletes ellentéte tornádószerű szerelmi vallomásaival Ady Endre. Ez a levele 1905-ös, nem sokkal a Lédával való megismerkedése után íródott, de már nem az első volt.

„... lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok. Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.”

Érdekes, de egész gyakran előfordul, hogy a levelek írói (akik zömmel koruk ünnepelt művészei is egyben) sokszor talán kikacsintanak az elvileg privát, hivatalosan nem a nyilvánosságnak szóló üzeneteikből – mintha csak tisztában lennének azzal, hogy az utókor valószínűleg olvasni fogja őket. Erre remek példa Karinthy Frigyes levele szeretőjének, Gordon Ibynek (aki maga is irodalmi körökben mozgott, az írónak kezdő költőként mutatták be) 1927-ből:

"Rettenetesen szeretlek, mit szólsz hozzá? Mint a mennydörgős mennykő, úgy vágott főbe az a furcsa lehetetlen feltevés, hogy talán... talán... Te is -

Rémes. Hm? Mi?

Hogy mi lesz?

Az elejét látom. Csak a közepét nem látom, a végét is látom. Iskolában fogják tanítani a mi dolgunkat, fiam, az a gyanúm. Érettségi tétel leszünk.

'Kérem, Schwarz, beszéljen valamit Karinthy és G... legendás ügyéről. Hát kérem. Talán a bécsi levelekből valamit.' "

Aki még több izgalmas vagy édes-bús szerelmi történetre kíváncsi, itt tudja előrendelni a könyvet.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Amikor elveszik a kontroll - Alzheimeres lesz a sikeres menedzser Légrádi új regényében
A Nélkülem Légrádi Gergely harmadik kötete, és nemcsak a betegségről szól, hanem arról is, tényleg megéljük-e az életünket.
Szöveg:Göbölyös N. László - fotó: Benke Rita - szmo.hu
2018. november 11.



Ez a 21. századi, fejlettnek mondott társadalmak tipikus története, mondhatnánk, kórlapja. Vajon elgondolkodunk-e néha azon, hogy vajon miért van napjainkban annyi rákbeteg, miért nő különösen meredeken az agydaganatok aránya, vagy miért szenvednek egyre többen olyan, ma még gyógyíthatatlan idegrendszeri betegségekben, mint a Parkinson-, vagy az Alzheimer-kór?

Légrádi Gergely regénye, a Nélkülem, éppen ez utóbbit állította a középpontba: egy negyvenes, sikeres marketing-menedzsert támad meg ez az alattomos betegség. A döbbenetes hatású, hőseit hol belülről, hol kívülről szemlélő, többszörös időfelbontású, filmszerűen pergő könyv, ahogyan az író a Magvető Caféban tartott bemutatón hangsúlyozta, mégis több, mint egy betegség krónikája.

„Ez a szöveg úgy is értelmezhető, mint egy hagyma, amelyről héjanként lehet lebontani a rétegeket. Az már az olvasón múlik, hogy miként ízesül vele, milyen kirakós kockákat tesz bele ő maga” -

mondta Légrádi Gergely, akivel Teszári Nóra beszélgetett. Az író elárulta, hogy a témában maga is érintett, mivel nagyapja Alzheimerben ment el, de emellett alaposan tanulmányozta az orvosi szakirodalmat is, hogy pontosan tisztában legyen a betegség fokozataival és azok tüneteivel. A kéziratot pedig véglegesítése előtt még egy szakorvossal is elolvastatta.

„Szükségem volt valamire, ami ezt a rohanó Miklóst megállítja. Ilyen lehet egy trauma, ami egész életének újragondolására kényszeríti az embert. Azért választottam az Alzheimert, mert ez olyan betegség, amelyre a mai orvoslásban nincsen válasz. Tehát nem egy probléma, amit meg lehet oldani, ahogy általában ő teszi az élet dolgaival. Ráadásul itt van egy időhorizont: amikor az ember megtudja, hogy Alzheimeres, még teljes tudatában van azzal, hogy mi történt, és mi fog történni vele, és aztán bekerül egy olyan őszinte, szinte gyermeki lelkiállapotba, amelyben nehéz hazudni. Miklós éppen azon a területen kapott egy óriási pofont az élettől, amelyben a legerősebb volt: a dolgok feletti kontrolljában.

Nem is annyira hivatását veszítette el, hanem azt, amivel önmagát azonosította. Az ő nyelvi beszűkülése pedig nekem, a gondolkodó, író embernek adott különleges kihívást.”

Légrádi hőse rádöbben arra, hogy elszáguldott mellette az élet, és emlékei nem őbenne születtek meg, hanem a mobiltelefonjában.

„Az, amit az érzékszerveinkkel fogunk fel, amihez érzést, illatot, pillanatot, teljesen másképpen rögzül bennünk, mint amit a telefonban őrzünk. Nem vagyok biztos abban, hogy ha visszanézzük az így tárolt emlékeket, elindítanak bennünk annyi emóciót, amelyből lelkünk táplálkozni tud.”

Az író nem tagadja, hogy a saját elfoglalt élete (civilben ügyvédként dolgozik), mindennapi küzdelme a munka és a családi élet egyensúlyban tartásáért hívta elő a témát, de azután igyekezett tudatosan eltávolítani Miklóst és környezetét az ő valóságától. Úgy gondolja: nemcsak a nőknél, hanem a férfiaknál is legalább olyan probléma, hogy mitől vegye el az időt, a karrierjétől, a családjától, önmagától, mégha erről kevesebbet is lehet hallani.

Az író önvallomásait a könyvbemutatón kellő időben és hangsúllyal szakította félbe a fiatal zongoraművész, az első Virtuózokban feltűnt Szilasi Dávid játéka, előbb egy Brahms, majd egy Schumann-művel, végül pedig egy szívbe markoló Chopin-mazurkával. Ez utóbbiról, amely számára Miklósról szólt, így beszélt:

„Van a darabnak egy sebesebb középrésze, amikor Miklós gondolatai megelevenednek, és képes leírni emlékeket a naplójába. Ezek számomra szinte követhetetlen dolgok. Ugyanakkor benne van az is, hogy Miklós nagyon érzékeny ember, de ezt ő nagyon mélyre rejti el.”

Játékát az író Salvador Dalí asztalról lefolyó óráihoz hasonlította. Ama híres festmény címe: Az emlékezet állandósága…

Légrádi Gergely beavatta hallgatóságát írói munkamódszerébe is. Mivel viszonylag későn kezdett el írni, nem szégyellt olyan írástudókhoz fordulni, mint Háy János vagy Radnóti Zsuzsa, akiket ma is mentorainak tart. A regényt többször is félretette, pihentette, aztán átírta. Azt a meglepő dolgot is bevallotta, hogy amikor érezte egy-egy mondatról, hogy „nagyon működik”, akkor azokat kihúzta, mert úgy érezte, túlírtak, esetleg érzelgős hatást keltenek.

A történetben számos szimbólumra épített.

„Szerettem volna, hogy ezek a szimbólumok, ezek a fontos momentumok, ezek a szemszögek vissza-visszatérnek, éppen azért, hogy rá tudjam az olvasót vezetni: minden mennyire relatív, és mindent mennyire másképpen vagyunk képesek látni. Ez pedig már átvezet az igazság relativitásához és saját felelősségünkhöz is.”

Ilyen a csiga, amely a főhős kislányának a rajzán jelenik meg, és amely az író számára a befelé gondolkodás, az önmaguk belsejébe való haladás, és hazatérés vágyának jelképe is. És a csigák nem élnek olyan rohanó életet, mint mi.

A regényben Miklós betegsége kapcsán olyan kérdések is felmerülnek, amelyekkel bármelyikünk találkozhat a saját életében is: felesége, Eszter, már férje kórházi kezelése idején egy otthoni váratlan helyzet nyomán jön rá arra, hogy Miklós teljesen elvette tőle még a hétköznapi gondok megoldásának a képességét is. Csakhogy ő ezt hagyta, tehát saját szerencsétlenségének tettestársává vált.

De az is elgondolkodtató, hogy napjaink technologizált kommunikációja elegendő-e ahhoz, hogy egymást megértsük és kérdéseinkre megfelelő válaszokat adjuk és kapjunk.

A Nélkülem borítója – Ordódy Tamás munkája - is többféle asszociációt rejt. Kívül egy arc nélküli embert látunk, vagy egy olyan figurát, amely mögé bárki beállhat, mint a játszótereken vagy a vidámparkokban. A papír borító alatti kemény fedélen viszont nemcsak a csigák bukkannak fel, hanem látunk egy fehér téglalapot is, amelyre az ember legszívesebben ráírná a nevét, mint az iskolai füzetekre. Mintha azt mondaná a szerző: kezdjük el írni naplókat, amíg még megtehetjük…

(Légrádi Gergely: Nélkülem. Napkút kiadó, 2018).


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x