hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
A "Vajna Tímea-ügy" tűpontos látleletet adott ennek az országnak a lelkiállapotáról
Éjszaka repültem haza Skóciából, reggel olvastam a halálhírt. És a vérre menő vitákat az özvegy közösségi oldalain, meg a net minden sarkában. Egy nap alatt kólintott fejbe a felismerés: úristen, milyen állapotban vagyunk mi, magyarok? Vélemény.
Hargitay Judit írása. Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. január 21.


hirdetés

Előrebocsájtom: egy öt napos, skóciai baráti látogatás számomra elég volt a szinte teljes lelki méregtelenítéshez. Egy országban, ahol tíz percre nem tudtam leülni úgy egy parkban, hogy legalább három arra járó vadidegen ne szóljon oda: "Élvezi a napsütést, kedves? Az Isten áldja meg!" (szó szerint idéztem), szóval egy ilyen országban könnyű volt lenyugodnom, és kilöttyenteni a belső, lelki méregpoharamat. Igaz, a laptopomat el se vittem, és a telefonommal is inkább a házigazdám másfél éves kislányát hagytam játszani. Az itthoni hírekbe, kommentekbe bele se néztem.

Aztán hazajöttem. És másnap reggel, ahogy kinyitottam a laptopomat, szembesültem egy döbbenetes halálhírrel: elhunyt Andrew G. Vajna. Az első reakcióm az volt, ami – őszintén remélem – mindenkié: magamban fejet hajtottam egy emberi élet előtt, amely véget ért. Ráadásul a hírek szerint "hosszú betegség", tehát valószínűleg sok szenvedés és fájdalom után, az elmúlás kegyetlen, hónapokig, talán évekig húzódó tudatában.

Nem ismertem Andy Vajnát – talán nem kegyeletsértés őt a mindenki által használt nevén említeni – de úgy gondoltam: itt nincs helye másnak, csak az együttérzésnek.

Mivel újságíróként elég hírérzékeny vagyok, sorra "pörgettem végig" a nagyobb híroldalakat, és belenéztem a komment-szekciókba is. Már ameddig egyáltalán kommentelhetőek voltak a hírek, ugyanis nagyon gyorsan, szinte mindenhol letiltották a hozzászólások lehetőségét. Nem csodálom, ugyanis ijesztően hamar elkezdett ömleni a megkeseredettség és a gyűlölet. Tovább kattintottam, megnéztem a halott feleségének, Vajna Tímeának az Instagram-oldalát. Bár egy-két óra elteltével ő is letiltotta a posztjai zömének kommentelhetőségét, a régebbi fotói alatt nem tette. Elkezdtem hát olvasni.

És úgy éreztem, hogy Vajna Tímea megözvegyülése nyomán gejzírként tört fel az Instagramon – és később már minden elérhető internetes felületen – egy országnyi frusztráltság. Nyomdafestéket nem tűrő szitkok, gyomorforgató trágárság, tapsikoló káröröm, csúnya, "övön aluli" poénok. Mint egy kisgyerek, aki az egész napos nyűgösségét egy minden elborító, orbitális hisztiben ordítja világgá, pocskondiázott, sikítozott, kézzel-lábbal rugdalt több ezer ember egy nőt, akinek aznap halt meg a férje.

Félreértés ne essék: mindenkinek meg lehet a véleménye arról, hogy Vajna Tímea szexuálisan kihívó, az anyagi nehézségekkel küzdő magyar embereket joggal bántó luxusfotói mennyire ízlésesek azokban a hónapokban, vagy akár hetekben, amikor a férje nagybeteg (a család biztosan sejtette, hogy közel lehet a baj). Igen, én is azt gondolom, hogy egy ilyen időszakban egy asszonynak a férje mellett van a helye, akár látszatból is, hiszen a férfi feleségül vette, ország-világ előtt felvállalta. Mindegy, milyen volt a viszonyuk, ebbe nem látunk bele, közünk sincs hozzá, de ilyenkor feleségként viselkedni, és nem Insta-lányként körbeszexizni a világot alapvető tisztelet és emberség kérdése. Igen, ezt a véleményt felvállalom.

De azt is felvállalom, hogy a Vajna Tímeát az elmúlt egy napban érő össztűz egyáltalán nincs arányban Vajna Tímea "bűneivel". Sőt, úgy érzem, még csak nem is Vajna Tímeáról szól. És sajnos nem is őt minősíti, hanem minket. Ez az "ügy" tűpontos látleletet ad ennek az országnak az általános lelkiállapotáról. A tehetetlen dühről, a mérhetetlen megosztottságról, a bántani akarásról. Amely éppúgy a tisztelet és az emberség hiányáról árulkodik, mint amivel az özvegyet vádoljuk.

Hozzáteszem, hogy azért bőven akadtak együttérző kommentek is (és gondolom, vagy inkább remélem, hogy nagyon sokan csendben maradtak, akármi is volt a véleményük). Andy Vajna régi barátnője, Dobó Kata például kizárólag szeretetteljes, támogató hozzászólásokat kapott a Vajnát gyászoló Instagram-posztja alá (egy koromfekete négyzetet tett csak ki, egyértelmű, hogy másképp képzeli el a publicitást, mint Vajna Tímea).

Ettől függetlenül úgy érzem, hogy nagyon nagy baj van a lelkünkkel. Vagy legalábbis annak a részével, ami az interneten látszik. Mintha mindegyikünk kezében ott lenne egy csőre töltött pisztoly, ujjunk a ravaszon, és alig várjuk, hogy történjen végre valami, ami feljogosít minket arra, hogy szabadon szétlőhessünk valakit, ráürítsük a tárat, nem számít, hogy csak egy magamutogató milliárdosfeleségről van szó, semmi többről, akkor is pusztuljon, szakadjon cafatokra, fürödhessünk a vérében, és mi elégedett örömmel az arcunkon végre megkönnyebbülhessünk.

Őszintén kérdezem (és akinek nem inge, ne vegye magára): megéri? Bármire és bárkire is vagyunk ennyire dühösek, még ha joggal is, ez a megoldás? Rúgunk, karmolunk, köpködünk, gyalázkodunk, mint egy sarokba szorított vadállat? Valóban ilyen emberek vagyunk, mi, magyarok? És senkit nem rémít meg a tudat, hogy ilyenekké váltunk?


KÖVESS MINKET:





“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. március 21.


hirdetés

Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.

A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.

Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.

Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:

“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.

A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.

Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.

A cikk folytatódik


KÖVESS MINKET:




Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

A cikk folytatódik


KÖVESS MINKET:





Szociális farmon adnak munkát az autista fiataloknak
Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 20.


hirdetés

Miskolcon sikeresen működik egy szociális farm, ahol fogyatékos és megváltozott munkaképességű embereket vonnak be a gazdálkodásba, a megtermelt árut pedig értékesíteni is tudják. Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak. A folyamatos növekedési igény miatt a farmon felhúztak egy új lakószintet, ahová további 12 fiatal költözhet be. Ahhoz viszont, hogy a szociális farmok széles körben elterjedhessenek, és ne ússzanak el a milliárdos uniós támogatások, jogszabályi változtatásokra lenne szükség.

Miskolc külterületén, a Bükk keleti lábánál található a Barát-hegy, ezen a festői domboldalon építette fel a Szimbiózis Alapítvány öt hektáron a Baráthegyi Majorságot és több szociális szolgáltatási és lakhatási épületet. A szociális farm az országban egyedülálló kezdeményezés, nemcsak a fogyatékossággal élő fiataloknak ad munkát, hanem a környéken lakó megváltozott munkaképességű dolgozóknak is. A fogyatékossággal élők a farmon végzett munkával hasznos tagjaivá válnak a társadalomnak, saját fizetésük van, amiből a lakhatásuk egy részét tudják finanszírozni.

Munka a fóliasátorban. / Fotó: Hajdú D. András

Tibor értelmi akadályozottsággal élő fiatal, 2016 óta van a farmon, azelőtt pedig a nevelőszüleinél lakott Tiszafüreden. Hallgatag fiú, de azt elmondja, hogy nagyon szeret kertészkedni, az a mindene. Elmeséli, hogy fél hétkor kelt, elkészítette a reggelijét, megmosakodott, elment dolgozni, háromnegyed 12-kor ebédelt, utána pedig folytatta a munkát. Nemrég segített felásni a fóliasátrat, ahová retket és borsót ültettek, azt is megtudjuk tőle, hogy tavaly milyen sok paprika termett. A munkájáért pedig fizetést is kap, saját maga megy el a reggeliért a helyi közértbe. Az egyik gondozója szerint – aki korábban munkanélküli volt, most pedig megváltozott munkaképességű dolgozó – Tibor az, aki még azután is szívesen tevékenykedik, miután letelt a hat órás munkaideje, könnyű vele együtt dolgozni, de kell valaki mellé, aki segít neki. A fiú a farmon lakik, kéthetente látogat haza, emellett a téli és a nyári szünetet is otthon tölti.

Nem csak lakhatást, hanem munkahelyet is biztosítanak

A farmon három lakóház található, szerdán a lenti bejárat mellett található Fűzfás Ház új szintjét adják át, ami így már 12 fogyatékos személyt tud befogadni. Az udvarán álló öreg fűzfáról elnevezett lakóépületben korábban hatan éltek, de a növekvő igényeknek megfelelve az alapítvány kibővítette a korábbi parasztház épületét, a korábbi szobák egy részét egybenyitva pedig egy nagyobb közösségi teret hozott létre.

A cikk folytatódik


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x