hirdetés
vajna-timi-uj-foto-1000x667.jpeg

A "Vajna Tímea-ügy" tűpontos látleletet adott ennek az országnak a lelkiállapotáról

Éjszaka repültem haza Skóciából, reggel olvastam a halálhírt. És a vérre menő vitákat az özvegy közösségi oldalain, meg a net minden sarkában. Egy nap alatt kólintott fejbe a felismerés: úristen, milyen állapotban vagyunk mi, magyarok? Vélemény.
Hargitay Judit írása. Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. január 21.


hirdetés

Előrebocsájtom: egy öt napos, skóciai baráti látogatás számomra elég volt a szinte teljes lelki méregtelenítéshez. Egy országban, ahol tíz percre nem tudtam leülni úgy egy parkban, hogy legalább három arra járó vadidegen ne szóljon oda: "Élvezi a napsütést, kedves? Az Isten áldja meg!" (szó szerint idéztem), szóval egy ilyen országban könnyű volt lenyugodnom, és kilöttyenteni a belső, lelki méregpoharamat. Igaz, a laptopomat el se vittem, és a telefonommal is inkább a házigazdám másfél éves kislányát hagytam játszani. Az itthoni hírekbe, kommentekbe bele se néztem.

Aztán hazajöttem. És másnap reggel, ahogy kinyitottam a laptopomat, szembesültem egy döbbenetes halálhírrel: elhunyt Andrew G. Vajna. Az első reakcióm az volt, ami – őszintén remélem – mindenkié: magamban fejet hajtottam egy emberi élet előtt, amely véget ért. Ráadásul a hírek szerint "hosszú betegség", tehát valószínűleg sok szenvedés és fájdalom után, az elmúlás kegyetlen, hónapokig, talán évekig húzódó tudatában.

hirdetés

Nem ismertem Andy Vajnát – talán nem kegyeletsértés őt a mindenki által használt nevén említeni – de úgy gondoltam: itt nincs helye másnak, csak az együttérzésnek.

Mivel újságíróként elég hírérzékeny vagyok, sorra "pörgettem végig" a nagyobb híroldalakat, és belenéztem a komment-szekciókba is. Már ameddig egyáltalán kommentelhetőek voltak a hírek, ugyanis nagyon gyorsan, szinte mindenhol letiltották a hozzászólások lehetőségét. Nem csodálom, ugyanis ijesztően hamar elkezdett ömleni a megkeseredettség és a gyűlölet. Tovább kattintottam, megnéztem a halott feleségének, Vajna Tímeának az Instagram-oldalát. Bár egy-két óra elteltével ő is letiltotta a posztjai zömének kommentelhetőségét, a régebbi fotói alatt nem tette. Elkezdtem hát olvasni.

És úgy éreztem, hogy Vajna Tímea megözvegyülése nyomán gejzírként tört fel az Instagramon – és később már minden elérhető internetes felületen – egy országnyi frusztráltság. Nyomdafestéket nem tűrő szitkok, gyomorforgató trágárság, tapsikoló káröröm, csúnya, "övön aluli" poénok. Mint egy kisgyerek, aki az egész napos nyűgösségét egy minden elborító, orbitális hisztiben ordítja világgá, pocskondiázott, sikítozott, kézzel-lábbal rugdalt több ezer ember egy nőt, akinek aznap halt meg a férje.

Félreértés ne essék: mindenkinek meg lehet a véleménye arról, hogy Vajna Tímea szexuálisan kihívó, az anyagi nehézségekkel küzdő magyar embereket joggal bántó luxusfotói mennyire ízlésesek azokban a hónapokban, vagy akár hetekben, amikor a férje nagybeteg (a család biztosan sejtette, hogy közel lehet a baj). Igen, én is azt gondolom, hogy egy ilyen időszakban egy asszonynak a férje mellett van a helye, akár látszatból is, hiszen a férfi feleségül vette, ország-világ előtt felvállalta. Mindegy, milyen volt a viszonyuk, ebbe nem látunk bele, közünk sincs hozzá, de ilyenkor feleségként viselkedni, és nem Insta-lányként körbeszexizni a világot alapvető tisztelet és emberség kérdése. Igen, ezt a véleményt felvállalom.

De azt is felvállalom, hogy a Vajna Tímeát az elmúlt egy napban érő össztűz egyáltalán nincs arányban Vajna Tímea "bűneivel". Sőt, úgy érzem, még csak nem is Vajna Tímeáról szól. És sajnos nem is őt minősíti, hanem minket. Ez az "ügy" tűpontos látleletet ad ennek az országnak az általános lelkiállapotáról. A tehetetlen dühről, a mérhetetlen megosztottságról, a bántani akarásról. Amely éppúgy a tisztelet és az emberség hiányáról árulkodik, mint amivel az özvegyet vádoljuk.

Hozzáteszem, hogy azért bőven akadtak együttérző kommentek is (és gondolom, vagy inkább remélem, hogy nagyon sokan csendben maradtak, akármi is volt a véleményük). Andy Vajna régi barátnője, Dobó Kata például kizárólag szeretetteljes, támogató hozzászólásokat kapott a Vajnát gyászoló Instagram-posztja alá (egy koromfekete négyzetet tett csak ki, egyértelmű, hogy másképp képzeli el a publicitást, mint Vajna Tímea).

Ettől függetlenül úgy érzem, hogy nagyon nagy baj van a lelkünkkel. Vagy legalábbis annak a részével, ami az interneten látszik. Mintha mindegyikünk kezében ott lenne egy csőre töltött pisztoly, ujjunk a ravaszon, és alig várjuk, hogy történjen végre valami, ami feljogosít minket arra, hogy szabadon szétlőhessünk valakit, ráürítsük a tárat, nem számít, hogy csak egy magamutogató milliárdosfeleségről van szó, semmi többről, akkor is pusztuljon, szakadjon cafatokra, fürödhessünk a vérében, és mi elégedett örömmel az arcunkon végre megkönnyebbülhessünk.

Őszintén kérdezem (és akinek nem inge, ne vegye magára): megéri? Bármire és bárkire is vagyunk ennyire dühösek, még ha joggal is, ez a megoldás? Rúgunk, karmolunk, köpködünk, gyalázkodunk, mint egy sarokba szorított vadállat? Valóban ilyen emberek vagyunk, mi, magyarok? És senkit nem rémít meg a tudat, hogy ilyenekké váltunk?


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

hirdetés

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
temeto2.jpeg

„Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el” – a legfontosabb, hogy a szívünkben emlékezzünk!

Egy óvónéni történetéből kiderül, nem az a legfontosabb, hogy milyen sírra tesszük a virágot. Ha a szívünkben tovább él, akit szeretünk, megnyugvást találhatunk.
Jofi írása a Kóconfitty blogon, Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. november 01.


hirdetés

A Kóconfitty blog hasznos lehet minden óvó néninek, szülőnek, akik a gyermeknevelés csodálatos, de nehéz pillanataiban lelkiismeretesen vannak jelen a kicsik életében.

Régen, valamikor úgy 45 évvel ezelőtt nagymamámmal botorkáltunk a sírok között. Nagyon fáztam, a kabátom erősen huzatos volt, és a kedvem tökéletesen alliterált a halottak napjához.

Nem voltak abban a temetőben márvány kupolás sírhelyek, hatalmas fejfák sem hirdették az elhunyt nevét és az utókornak szánt magvas gondolatokat. A hatalmas síkságon csak ennek a temetőnek találtak egy kisebb dombot, mintha ez lett volna a hely egyetlen ékessége, amire települt.

Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el. Azt mondta, hogy csak egy árny suhant végig a szobán, valami fehér árnyék, és akkor az ölében tartott kis Miklóska visszaadta lelkét teremtőjének…, és mosolygott utoljára.

Sorra próbáltuk a neveket olvasni a kis fejfákon, amit az idő még nem kezdett ki annyira, hogy valamiféle nevet el lehetett olvasni rajta. Nagymamám nagyon kemény asszony volt, ritkán láttam sírni, de akkor nem tudta a könnyeit elrejteni előlem. Én próbáltam biztatni, hogy biztosan megtaláljuk, ne legyen szomorú, és akkor előtörtek belőle a keserves évek okozta fájdalmak.

Nagyapám a fronton harcolt, mikor vele ezek a szörnyű dolgok megtörténtek. Még levelet sem tudtak váltani, amiben leírhatta volna mérhetetlen veszteségét, tudatni sem tudta a szörnyű hírt élete párjával.

Csak mentünk a gazos sírok között és egyre csak kerestünk, de hiába. A kertünkből szedett krizantémra rágémberedtek az ujjaink, a 20 fillérért vásárolt gyertya a zsebemben lapult. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk megtalálni a sírt, mert semmi rendszert nem véltünk felfedezni a temetkezésben. Abban az időben nem ástak új sírt egy kis csecsemőnek, hanem valamelyik felmenőjéhez temették. Így történt ez a kis Miklóskával is. Valakivel együtt nyugodott ott, a gazdátlan sírok egyikében.

Amikor már vagy háromszor körbejártuk a hatalmas területet, nagymamám megállt egy teljesen lekopott fejfa előtt, és azt mondta:

– Ez lesz az! János bátyja és Irma nénje mellé temettük.

A költözés miatt nem tudott ellátogatni a sírhoz lovasszekérrel, ezért nem emlékszik rá, hol fekszik pontosan a kisfia.

-De mindegy is! – mondta.

A virágot némán letettük a fejfához, elgémberedett ujjainkat összefűzve imádkozni kezdtünk. Én nagyon hamar befejeztem a Miatyánkot, remélve, hogy ő is így tesz, a nagy hidegre való tekintettel. Kérlelve néztem rá, hogy lassan indulhatnánk, mire a szemével intett némán: még az Üdvözlégyet el sem mondtuk. Pironkodva folytattam az imádkozást, és furcsa módon, nem fáztam már annyira.

Bár a szél süvített a kabátomon át, a sapkám sem akart a fejemen maradni, nagyikám a kendőjét is szorosabbra fogta. Mindketten tudtuk, hogy nem találtuk meg a helyét a Földön annak, amit kerestünk, de a szívünkben igen.

És talán a kis Miklóska azóta is mosolyog odafenn balga tévedésünkön…


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!