hirdetés
A társadalom felének nincs perspektívája
A társadalom mely rétegei élhetnek szűkösen? Kik a tehetősek? És mennyien lehetnek? Az Abcúg beszélgetett Kiss Ambrussal, a Policy Agenda vezető elemzőjével.
Forrás: Abcúg - szmo.hu
2019. január 06.


hirdetés

"Egy olyan társadalomban, ahol a bérből és fizetésből élők felső tíz százaléknak annyi a jövedelme, mint az alsó kétharmadnak, ott nem arról van szó, hogy csak a düledező kunyhókban nincs az embereknek perspektívája" – mondja Kiss Ambrus.

A Policy Agenda vezető elemzőjét az Abcúg arra kérte, hogy próbálja meg besorolni a dolgozókat a KSH legfrissebb, megélhetési szinteket közlő adatsorába.

"Mit gondol, ön hány sorstársával osztozik a nagyon szűkös, vagy épp a nagyon jó megélhetésben?"

- teszi fel a kérdést az Abcúg.

Az egyik téma a jövedelmi egyenlőtlenségek kérdése volt a beszélgetés során. Amire az elemző külön felhívta a figyelmet, az az, hogy miközben a szűkös jövedelemtől az átlagosig tulajdonképpen alig emelkednek az összegek,

az átlagostól a nagyon jóig már drasztikus az emelkedés.

"Tehát nem lépcsőfokonként van emelkedés, hanem az elején kicsi lépcsőfokokon ugrálunk, azután egy hatalmas ugrás van, főleg a nagyon jó jövedelmi szinten élőknél. Ha nem egyenlő a lépcsőfokok, akkor az mindig azt mutatja, hogy itt nagyon nagy az egyenlőtlenség" - mondja Kiss Ambrus.

VIDEÓ: A társadalom felének nincs perspektívája


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
A tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőre is emlékeztek – gondolatok az Élet Menetéről
Fáklyákkal vonultak végig a pesti Duna-parton az Élet Menete résztvevői a legsötétebb vészkorszak kezdetének 75. évfordulóján. Az emlékezés életigenlőbb volt, mint valaha.
szöveg és fotók: Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. április 15.



„Kérhetek tőled tüzet? – szólít meg egy fiatal nő, majd rögtön hozzáteszi, hogy e célból még sosem szólított meg senkit az utcán, pedig dohányzik. Az én fáklyám már ég, a Vigadó tér alatt kaptam, és többes lángmegosztásban lobbantottam fel.

Később egy diákkorú srác is felém tartja fáklyáját. Mások rögtön meg is örökítik magukat a fáklyagyújtás közben, vannak, akik már az alkonyodó égalját színező lángerdőt fényképezik. „Ugye, felteszed ezeket a Facebookra?” – a kérdést nem egy tinédzser tette fel, hanem egy ötvenes hölgy, hasonló korú párjának.

Lehet, hogy a skót duda hangja is tette? Mivel az idei Élet Menete a tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőt, Jane Haining mártíromságát idézte fel, a résztvevőkhöz ismét magyarul szóló, skót nemzetiségű Iain Lindsay brit nagykövet és David Mundell, a skóciai ügyek minisztere szavai után a menet indulására ezúttal nemcsak a hagyományos sófár, hanem egy skót dudás is jelt adott. Ez a szokottnál oldottabbá tette a hangulatot. De ugyanilyen üdítő volt látni azokat az idős túlélőket, akik számára a szervezők egy nyitott elektromos autót biztosítottak.

A fotósok egymást taposták, hogy megörökíthessék a 98 éves, csupa mosoly ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnest, aki az út végén az Élet Menete lángját gyújtotta meg. Ő és szerencsés sorstársai puszta létükkel példázták, hogy még a legnagyobb szörnyűségek után is képes az ember talpra állni és örülni minden megélt napnak.

A folytatásért lapozz:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

„Mi nagyjából egy időben kerültünk ide, mióta itt vagyok, tényleg annyira összeszoktunk és szeretjük egymást, mint egy család, ha elszakítanának minket egymástól, akkor az nekünk egy nagy törést jelentene az életünkben. Vannak nálam kisebb gyerekek is, akik nagyon nehezen tudnák ezt feldolgozni. A velünk foglalkozó felnőtteket is nagyon szeretjük, és ők is minket.”

Úgy gondolja, hogy az lenne a normális, ha együtt tudnának költözni, akkor közösen küzdenének meg a nehézségekkel és erőt tudnának adni egymásnak. „Egy normális család, hogyha átköltözik valahova, attól még együtt vannak és nincsenek szétválasztva”– nehezményezi Karolina. A társait is megviseli ez a helyzet, elképzelhető, hogy nem együtt folytatódik az életük.

Nem tudják, hová kerülnek

Megkerestük Karolinát, aki arra a kérdésünkre, mit tud arról, hova fog kerülni, azt a választ adta, hogy „semmit, hiszen nem kapunk semmilyen tájékoztatást, amit tudok, arról is a médiából értesültem.” Az ott dolgozóknak sincs arról információja, hogy hova költöztetik át őket. „Az egyik legújabb hír, amit olvastam, hogy a fóti gyermekotthon felszámolásának tervét 10 évre titkosították.” Karolina szeretné egyszer és mindenkorra eloszlatni azt a tévhitet, hogy egy nagy kastélyban laknak.

„A költözést azzal indokolják, hogy túlzsúfolt a hely, pedig mi nem is a kastélyban élünk, hanem a kertjében nemrég emelt kisebb lakóotthonokban. Olyanok mint a kertes házak, úgy kell elképzelni, mint egy erdőt, amiben van pár ház és abban élnek a gyerekek és a felnőttek.”

Ahol ő lakik, az teljesen akadálymentesített, minden adott, hogy minél önállóbban tudjon közlekedni és élni az életét. Nyolcan laknak a házban, és vigyáznak egymásra. A csoportjában élők többnyire mozgássérültek, hárman osztoznak egy szobán, nagyon jól megértik egymást, a legjobb barátnője is ott lakik.

„Nagyon szerencsés az otthon elhelyezkedése, könnyen ki tudunk menni a városba, ha engedélyt kérünk, és megmondjuk, mettől meddig szeretnénk kint lenni. El szoktunk menni lángosozni, a kedvencem a sajtos tejfölös, ha pedig szeretnék például egy ruhát vásárolni, akkor szólok az egyik felnőttnek, és elmegyünk együtt a városba.”

A Facebookon kér segítséget

Középiskolába a 70 kilométerre található Balassagyarmatra jár, ahol hétköznap bent is lakik, pénteken délután jön haza. Mindenki a képességének megfelelő intézetben tanul, Balassagyarmatra a társai közül mások nem járnak. Hazaérve megbeszélik egymás között, kinek, hogy telt a hete, tévéznek, néha pedig elvonulva gépeznek és zenét hallgatnak.

„Mivel nem tudom, hogy hova fogok költözni, van rá esély, hogy jövőre nem tudok Balassagyarmaton érettségizni, hiszen ha az ország másik végére tesznek, nem biztos, hogy tudnak szállítani. Viszont én szeretnék ott érettségizni, mert már ismerem a tanárokat és a környezetet.”

Arra pedig, hogyan próbálja lelkileg átvészelni ezt az időszakot, azt a választ adja:

„Bizakodom.”

Karolina a Facebook posztja végén arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik abban, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.




KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x